Szerelmünk, Szigliget - Interjú Kelecsényi Lászlóval

 Sokfelé vezet az ember útja. Nemrég elhatároztam, hogy igyekszem a magyar kiadók több kötetét és szerzőjét bemutatni nektek Merítés magazinban lévő rovataimban, és amikor felkerestem a Holnap Kiadó honlapját, ráleltem Kelecsényi László 2005-ös kötetére. Ez nemcsak azért volt számomra örömteli, mert szeretem a Balatont, és régóta szeretnék eljutni Szigligetre, hanem azért is, mert 2020 augusztusa óta dolgozom a Gondolat Kiadónál, és itt már többször találkoztam a szerzővel. A Szerelmünk, Szigliget egy új oldalát mutatta meg.

A teljes interjút és Szigliget bemutatását, amely az augusztus magazin Klasszikus magyar irodalom rovatában jelent meg, itt olvashatjátok el.

 

Cseh Gabriella: Azon a bizonyos napon éppen felhívni készültem az interjú ötletével, amikor megcsörrent a kiadóban a telefon, és Ön szólt bele. Arról érdeklődött, vajon én szálltam-e le Újpest-Városkapunál a vonatról hétvégén, és elmeséltem, hogy Piliscsabáról jöttem haza, túráztam aznap. Megosztotta velem felvetését, miszerint az Esztergom-Budapest vasútvonal az egyik legszebb vasútvonal, amivel én csak egyetérteni tudtam, mert hasonlóan éreztem. Viszont mi is a helyzet Szigligettel? Az is „szerelem”?

Kelecsényi László: Szerelem. Feltétlenül az. A kötet lényegében hirtelen felindulásból, egyetlen nagy lélegzetvétellel készült. 2004 őszén kezdtem el, és 2005 júniusában már megvolt a bemutató. Előbb Szigligeten, az Alkotóházban, aztán Pesten, a Szent István téren, mert az „elizélt palota” bontása miatt ott rendezték az aktuális Könyvhetet. Közben mást is írtam, és az akkor induló Krúdy-sorozatot is szerkesztettem. Rólam köztudott, hogy egyszerre mindig több vasat tartok a tűzben. Szorgalmasan jártam a helyszínre, és a Ház 16-os szobájában kotlottam az anyagok fölött. Ennyi idő után azt is elárulhatom, hogy éppen egy friss szerelem motivált. Annak már régen vége, de az a szép kötet megmaradt. A megjelenést az biztosította, hogy a szigligeti Önkormányzat 400 példányt lábon megvett.

Cs. G.: Az akkori polgármester kötetben is olvasható köszöntő szavaiból is árad a település iránti szeretet. Ezek szerint azonnal pozitívan reagáltak a megkeresésre, hogy egy ilyen kötet készül? Továbbmegyek: a Holnap Kiadó is azonnal felkarolta az ötletet? Vajon Szigliget – ahol még nem jártam, de a képzeletemben mégis valahogyan egybekapcsolódik nálam a tolkien-i tündék földjével – ezt váltja ki az emberekből? Vagy ismeretlensége folytán kicsit túlmisztifikálom Szigligetet?

K. L.: Akkoriban a Holnap Kiadó egyik állandó külső munkatársa, szerzője voltam. A kiadó vezetője, dr. Milkovich Eszter kedvezően fogadta az ötletet, különösen a szigligeti háttértámogatás tudatában. Szigliget valóban olyan, hogy nemigen lehet elmagyarázni a hatását, oda kell utazni, ott tölteni néhány napot. A mai napig érintetlenül őriz valamit a régmúltból, a falusi hagyományból. A hegyoldalban ott húzódik az Ófalu, régi, vagy a hagyomány szerint felújított házaival. Nincsen saját vasútállomása, így nem zúdul rá turistatömeg. Itt szinte előre köszönnek a falu utcáin a vendégnek. S akkor még egy szót sem szóltam az Alkotóház szelleméről. Az ott dolgozók mindent elkövetnek, hogy jól érezzük magunkat. A társaság, a „beutaltak", ahogy Dés Laci ironikusan jellemzi a vendégeket, külön kötet témája lehetne.

Cs. G.: Mikor járt az Alkotóházban először?

K. L.: Több mint 25 évvel ezelőtt. Egyszer kiszámoltam, hogy azóta nagyjából összesen két évet töltöttem ott. Nyaralások, Húsvét, Karácsony, Szilveszter. Olyankor nagy társasélet zajlik: kerti szalonnasütés, házbeli játékok, scrabble, bakosozás, olykor tánc is, gyermekrajz-árverés. Aztán vannak az alkotó időszakok, olyankor szobamagány, írás. Elárulom, hogy ott tehetségesebbnek érzem magam. Több könyvem java részét ott írtam.

Cs. G.: Kipróbálta a Szent István játékot is az emberöltő alatt, amióta visszajár? Úgy olvastam, a bakosozás mellett ez is népszerű kikapcsolódás az ott alkotó-pihenő írók-művészek között.
Az Ön által írott-szerkesztett munkák hosszú sorát elnézve két dolgon semmiképpen nem csodálkozom. Az egyik, hogy több könyve ott született meg, a másik pedig a hely inspiráló ereje. De ha tehetségesebbnek is érzi ott magát, ez mégiscsak akkor lehetséges, ha a tehetség már megadatott. Van olyan évszak, amikor különösen kedves Önnek az Alkotóház és Szigliget?

K. L.: Valóban szentistvánoztam is. Ezt a játékot azonban nemcsak Szigligeten, hanem Pesten is játssza az egyre fogyó játékos csapat. A pandémia idején zoom-összeköttetéssel is játszottunk. Nem válogatok az évszakok között. Talán a május, amikor minden zenél és növekszik a fény. S talán még a Szilveszter is, amikor csúcsra járunk, mindenki lazább, s vidámabb arcát mutatja.

Cs. G.: A legszebb túráimat mind tavasszal tettem, és minden alkalommal elvarázsolt, ahogyan a rügyező vagy éppen már smaragdzöldbe borult ágak között szikrázott a fény. De ha már pandémia… Íróként mennyire volt megterhelő a bezártság, a korlátozásokkal való együttélés az elmúlt másfél évben? Az is felmerült bennem, hogy – éppen, mivel alkotó ember – a hasznára is tudta fordítani ezt a nehezebb időszakot.

K. L.: Az irodalmi tevékenységemet nemigen befolyásolta a járvány. Ugyanúgy leültem dolgozni, ha volt feladatom, kedvem, felkérésem. Se többet, se kevesebbet nem írtam. Legföljebb – sajnos – elmaradtak a baráti és szakmai találkozások. Viszont valóban többet „túráztam", azaz Pesten, Budán és a környékén járkáltunk a párommal, lévén, hogy ő is, illetve ő igazán home office-ban dolgozott. Egy író mindig home office-ban van, a drámaíró-versenyeket leszámítva, nincs „közönsége".

Cs. G.: Tehát nem támadt fel Önben az igény egy szakácskönyv összeállítására, mint több íróban is a járvány kitörése óta?

K. L.: Egyáltalán nem. A Krúdynak tulajdonított receptek sem tőle származtak. Rokoni kezek állították össze az ő szakácskönyvét. Írtam regényt, novellát, drámát, forgatókönyvet, esszét. Képzelje, mit szólna az irodalmi közvélemény, ha szakácskönyvvel állnék elő. Meglehet, azzal nagyobb sikerem lett volna, mint az említett műfajokkal.

Cs. G.: Megjelent most szemeim előtt Dayka Margit és Latinovits Zoltán a Szindbádból… Munkásságának jelentős része a filmhez köthető; ilyen a Gondolat Kiadónál tavaly megjelent A popsipecsételő című könyve is. Milyen indíttatás vezette a filmhez, mikor kezdett el foglalkozni ezzel a művészeti ággal?

K. L.: Kétféle válaszom is van. Elsőre nem a művészeti ággal találkoztam, hanem a mozival. Körzeti orvosi ajánlásra vittek sokat moziba egy hosszú gyerekkori betegség utáni lábadozás során. A nagybetűs filmművészettel kamaszkoromban találkoztam, akkor ragadott magával a csoda; egy szerencsés időszakban léptünk szellemi frigyre egymással, a „nagykorú filmművészet" lángoló éveiben.

Cs. G.: A tizedes meg a többiek, Szegénylegények, Szerelem, Hattyúdal, Ház a sziklák alatt. Hirtelen végiggondolva ezek a magyar filmek jutottak először eszembe, amik ebben az időszakban (60-as, 70-es években) készültek, és láttam is őket. Vagy kicsit később, 1976-ból Az ötödik pecsét, amit először gyermekként láttam és inkább éreztem, mintsem értettem, majd felnőttebb fejjel az egyik legkedvesebb filmem lett. Vajon miért volt ez az időszak ennyire különleges? Bevallom, nekem van egy olyan vérlázító elképzelésem, miszerint az akkor fiatal vagy középkorú filmes generáció (itthon is, de külföldön is) olyan különleges tehetséget kapott, amit az utánuk jövőknek már csak kisebb hányada érezhet magáénak. Később pedig a rendszerváltás még inkább vízválasztó ilyen szempontból – vélem én laikusként.

K. L.: Nekem, nekünk nagy szerencsénk volt. Amikor magunkra eszméltünk, amikor első szellemi élményeinket gyűjtöttük, éppen szembejött a filmtörténet aranykora. Még itt Budapesten, a korlátozott nyilvánosság közepette is, ha késéssel is, megkaptuk az egyetemes filmművészet legfontosabb alkotásait. Francia Filmhét a Filmmúzeumban, 1964-ben, Godard-ral, Truffaut-val és a többiekkel. Aztán az Egyetemi Színpad a filmklubjaival. Ezeket az éveket a mai napig sem múlta felül a mozgókép históriája. És a nyomában jött a magyar új hullám. Jancsó, Szabó és a többiek. A mi álmodozásaink korszaka egybeesett a hazai filmgyártás csúcsaival. Ez olyan lecke volt, amit nem tudtunk elfelejteni. A mai (mindenféle értelemben vett) pangás idején ebből élünk. Emlékezünk. Kivételesen ide másolok egy idézetet a válaszomba, Bíró Yvette szavait. „A világot faggató, kérdező film magabiztos hegemóniáját, morális komolyságát kétkedő-hitetlen, játékosságba rejtett fanyar önfeladás váltotta fel. A nagy tagadásnak világszerte vége lett. És beköszöntének véle új parádés játékok, a médiakorszak paradicsoma." (A rendetlenség rendje. Filum, 1996, 100. old.) Valahogy így.

Cs. G.: Jöhet még újabb aranykor?

K. L.: Nem. Mi már javában az ezüstkorban járunk, vagy inkább a bronzkorban. Nincsenek meg a társadalmi feltételek, és a filmtechnika sem abba az irányba fejlődik, hogy a kritikusan gondolkodó és gondolkodtató filmművészet jöjjön divatba. Szórakozunk, lekötjük vagy mások által leköttetjük a szabadidőnket, hogy soha ne legyen belőle szabad idő, szabadon eltöltött idő.

Cs. G.: Oly sok témát érintettünk eddig, és mindegyik önmagában is megér egy teljes beszélgetést. Bízom benne, hogy később még visszatérhetünk rájuk. Most azonban kanyarodjunk vissza a beszélgetés kiinduló pontjához, Szigligethez. Éppen ma voltam a FSZEK egyik 13. kerületi tagkönyvtárában, ahol különleges nyitvatartás volt, hiszen minden augusztus végi vasárnap egy nagyszabású rendezvénnyel köszönnek el a kerületiek a nyártól. Itt találtam meg Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseit, amit persze nem is hagytam ott, és eszembe jutott, hogy a költő is időzött az Alkotóházban.
Rengeteg történet keringhet az ott alkotók emlékezetében, biztosan Önnek is sok kacagtató vagy éppen bús története van az ottani időkről.

K. L.: Bús történet kevésbé. Talán csak azok névsora, akikkel ott ismerkedtem meg, s már nincsenek köztünk. A jó sztorik szájról szájra járnak. Legendák keletkeztek az első beutaltak érkezéséről, a Tapolca patakot elkeríteni akaró lusta úszókról, a mások kéziratába belerondító tréfacsinálóról. Ezek már a homályba vesznek, minden elmesélésnél más irányt vesz a sztori. Kedves személyes emlékem Szőnyi Feri dedikálása. Amikor meglátta nálam az általa fordított Vargas Llosa regényt, megkértem, írja alá nekem. Mielőtt megtette volna, elővett a zsebéből egy kis listát, és kijavította a nyomdahibákat. Biztos lehettem benne, hogy a fordítói munkája hibátlan.

Cs. G.: Mesélte, hogy több könyvét is az Alkotóházban írta. Nem nehéz elmerülni és az írásra koncentrálni egy ilyen – sokszor – nyüzsgő közegben?

K. L.: Nyüzsgés legfeljebb nyáron volt, amikor megtelt gyerekekkel a Ház. Amúgy mindenkinek tiszteletben tartották a magányát, ha az akart lenni. Olyan például nem fordulhatott elő, hogy bármelyikünk előállt volna egy kéziratával: ezt hallgassátok meg, most írtam. Azonnal kiutáltuk volna. Játszani igen, arra majdnem mindenki kapható volt. De a munka a négy fal között maradt. S nem nézték ki azt, aki egyedül akart maradni.

Cs. G.: Amikor a rovat apropójául szolgáló köteten dolgozott, mennyire volt könnyű, netán nehéz dolga? A szigligeti témájú művek összegyűjtése mennyi kutatómunkát igényelt? Volt-e segítsége vagy egyedül dolgozott? És ami még érdekel, hogy vajon maradt-e ki valami, amit ugyan megtalált, feljegyzett, de valamiért mégse került bele a könyvbe?

K. L.: Miután „szerelemből" csináltam, könnyen ment. Volt előzménye is, évtizedekkel korábban Koczogh Ákos szerkesztett egy hasonlót. Segítettek helyi erők is. Például Egyed Péter a képanyag összeállításában. Köszönetet is mondtam nekik a könyv ajánlásában. Nincs hiányérzetem, szép emlékem ez a munka.

Cs. G.: Mindvégig az motoszkált a fejemben, hogy eddig nem esett szó semmiről, amit nem szívvel csinált volna. Mintha csak így tudna, írni, tenni – egyáltalán: létezni.

K. L.: Tökéletesen fogalmaz. Ha valamit nem szeretek, vagy netán ki is ábrándultam belőle, azt abbahagyom, elhagyom. Ilyen szempontból nem vagyok hűséges típus. Néha velem hagyatnak abba valamit (pl. Krúdy-összkiadás). Azt fegyelmezetten – igaz, némi spéttel – tudomásul veszem. De érzések nélkül nem megy a munka – az élet sem.

Cs. G.: Ez a hozzáállás árad legújabb kötetéből is, amely Merre vagytok? címmel a Könyvhétre jelent meg a Gondolat Kiadónál. Érzések és emlékek – az Ön érzései és emlékei – kopogtatnak az olvasónál, ha kinyitja a könyvet.

K. L.: Valóban nagy szeretettel készült ez a könyv. Halottakról írok benne, de nem követem a „jót vagy semmit" elvét. Az a meggyőződésem, hogy el kell mondani az igazat: jót és mindent – ez a kötet mottója. Meggyőződésem, hogy a rossznak is van előrevivő szerepe az életünkben. Hogy ne személyes példát mondjak, egy kedves filozófiatanárom bonmot-ját idézem. A betörés fejleszti a technikát, mert új védekezési módokra sarkall. Én valahogy mindig tagadó módban haladtam előre az életben. Azt biztosan tudtam, mire mondok nemet, s ha jött a vélt jó, nem álltam ellen.

Cs. G.: Remélem, most sem áll ellent, amikor arra kérem, folytassuk a beszélgetést új könyvéről egy hónap múlva, a könyvheti különrovatban.

K.L.: Nagyon szívesen.