M. C. Beaton: Agatha Raisin és a páratlan vőlegény

A sorozat kereken huszadik részében James azt kapja, amit megérdemel, és ez igazán tetszett nekem. Annyit bántotta már a férfi Agathat, hogy örültem, elérkezett az idő, hogy visszakapjon valamit a sorstól. Az Erawan Kiadó által átvett sorozat, Agatha Raisin kalandjai folytatódnak, hiszen a nő szeretné kideríteni, mi történhetett az áldozattal, aki történetesen nem más, mint James menyasszonya.

Feltűnik ebben a részben is Toni, ahogyan George sem maradhat el, és Roy is befut, aztán Agatha "szerelmes" lesz (igen, a megszokott menetrend), ami jó kis kalamajkához vezet majd, ahogyan haladunk a könyvben. Jó, jó, ezt már megszoktuk, és az lenne a furcsa, ha zseniális magándetektívünk szívét egy-egy részben nem csábítaná el egy jóképű pasi.

Furcsa faluba és furcsa családba csöppenünk Jamesnek köszönhetően, ami érdekes atmoszfárét ad a könyvnek, egyfajta borongóssággal, nyomasztó légkörrel tölti meg a lapokat. Az eseményeket Toni magánéleti szála is színesíti, és - nos, ez az én gyengeségem, tudom, de - egyáltalán nem tudom kedvelni ezt a lányt. Agatha a morcosságával, morgolódásával, a gyarló emberi voltával is sokkal közelebb áll hozzám, mert kedves, törődő ember, aki annyira vágyik egy normális párkapcsolatra, hogy folyton bajba keveredik miatta.

Szokatlannak éreztem a bűntények hátterét, ez szerintem komolyabb volt, mit az eddigiek, de a szerző sok humorral oldotta a vége felé is a veszélyeket, amik Agathara leselkedtek. Kedves volt az, ahogyan a barátai odafigyeltek a főszereplőre, a törődés és a gondoskodás ebben a részben jött ki talán a legjobban. Akármilyen is Agatha Raisin, igazi barátai vannak.

Bán Mór: A tárnák rejtélye

Habár könyvtárosként sokszor került a kezembe Bán Mór népszerű sorozata, a Hunyadi, olvasás terén eddig elkerült a szerző - vagy én őt, ugye, ez nézőpont kérdése. Így lett első olvasásom a Hollófiak sorozat első kötete, A tárnák rejtélye. A Bodnár Balázs illusztrációival megjelent könyv már a borítót megpillantva felkelti az olvasó érdeklődését, nekem nagyon tetszett a Hunyadi-család ábrázolása, amely azonban mégsem volt túl sok, nem mentünk el a túlzás, a giccsesség felé.

A karakterek már akkor megnyerőek, amikor még ki sem nyitottuk a kötetet, és sokat jelent a napfényes, barátságos időjárás, ami megjelenik a borítón.

Sorozat első kötetéről lévén szó, nem tudtam, mennyit kapunk a nyitó részben, de egy kellemes, kerek egész bontakozott ki, ami lezárult a végén. tetszett a keretes szerkezet: Mátyás a fiának meséli el, hogyan lett belőle igazi lovag gyermekkorában. Egy nyolc-kilenc éves gyerek már olvashatja a könyvet, habár lesznek benne olyan kifejezések - a középkor sajátja - amiket esetleg el kell magyarázni, de a történet szövése szempontjából tökéletes választás lehet, ha egy gyerek érdeklődik a történelem iránt. Bepillantást nyerhetünk kicsit a korszak társadalmába, az ekkor élt emberek - szegényebbek, gazdagabbak - életvitelébe, mindemellett pedig megismerkedhetünk a kis Mátyás első komoly küldetésével is, amelyben bátran megállja a helyét és bizonyítja rátermettségét. A téli Erdély plasztikus leírását kapjuk, amikor olvassuk a gyermek és nagybátyja útját a havas erdélyi hegyek között, ez számomra sokat hozzátett az olvasáshoz annak ellenére, hogy a történet csak kis részét képezi.

A cselekmény is rendkívül izgalmas. A fő történet keretét egy Mátyás-napi vigasság, lovagi torna adja és ezen belül is remek volt a felvezetés, ahogyan a János.napot ünnepli a Hunyadi-család és szerte Erdélyből összegyűlt rokonságuk, a kis Mátyás pedig azt kutatja, a családjától várva a választ, milyen a jó lovag, mitől lesz egy lovag erényes, bátor, hősies? Mindenki válaszol neki, édesanyja, testvére, mindenkit, akit megkérdez és mindenki más-más választ ad, neme, pozíciója, életkora, eddigi életpályája, gondolkodása szerint. Egyik válasz sem rossz azonban, és a kisgyerek mindent fel is jegyez, el is raktároz az emlékezetében.

Hősiesen bevallom, azért nem igazán olvasok magyar történelmi regényt, mert folyton attól tartok, kellemetlen élmény ér. Nem szeretem ugyanis a túlzásokat, a túlzott öntömjénezést, az öndicséretet, amikor csak a magyarok lehetnek jók, mindenki más rossz, ellenünk van... nem is tudom, hogyan magyarázzam. Talán a túlburjánzással, a felesleges magyarkodással van bajom sokszor. Ezért féltem ettől a történettől és hatalmas, pozitív csalódás ért. Nagyon szerettem ezt a kötetet, és biztosan el fogom majd olvasni a többi, jövőben megjelenő részt is. Izgalmas, pergő, fordulatos volt a cselekmény; a történet tanított, de nem szájbarágósan. Fontos értékek jelentek meg az oldalakon, mint a bátorság, a hűség, a másik emberért való kiállás - legyen az akár idegen ember is, a félelmeink legyőzése vagy éppen az, hogy nem kérdezzünk, ha kíváncsiak vagyunk, mert csak úgy tanulhatunk, ahogyan a kis Mátyás is megkérdezte a körülötte élő felnőtteket, hogyan lehet jó lovaggá, és nemcsak megkérdezte tőlük, de később hasznát is vette a tanácsoknak, véleményeknek, egyszóval tanult a bölcsebbektől. Ezt sok felnőtt is megtanulhatná tőle.

Egyszóval maga a könyv egy kerek, egész történet, amit igazán szerettem, mert kiábrándítóak a számomra az olyan sorozatok, amik folyton függővéggel zárulnak, akár hosszú hónapokra magára hagyva az olvasót. Az izgalmas cselekmény a másik kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, de szerettem az illusztrációkat is. Sokat adtak az olvasás élményének emeléséhez.

Negatívum a szememben, de ennek semmi köze a történethez, és másnak talán nem zavaró, de nekem kényelmetlen volt emiatt a két dolog miatt az olvasás: Az egyik a nagy mérete a kötetnek. Ezt kényelmetlen volt fogni, olvasni, a másik pedig a fényes lapok okozta kényelmetlenség, mivel folyton belecsillant a fény, állandóan billentgetnem kellett a könyvet, hogy éppen ott, ahol tartok, ne csillanjon meg a papír. Mindezekkel persze együtt lehet élni, csak az élményt rontotta kicsit, habár értem és megértem mindkettő okát.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a gyilkos lekvár

A sorozat ezen része igazán bővelkedett fordulatokban, nemcsak Agathaval és Tonival kapcsolatban, de a nyomozóiroda egyik új belépőjével kapcsolatban is, ami egészen felfrissítette ezt a kötetet. Jó volt az alapötlet - gyilkos lekvár a kis, costswoldsi falu rendezvényén -, és üdítő volt, hogy a szerző nem félt bevonni az eseményekbe a helyi lelkészt és a feleségét is. És természetesen itt is megjelenik a jóképű férfi, akibe Agatha - szintén természetesen - azonnal beleszeret: ez is egy remek szál volt a történetben.

Igen, határozottan mondhatom, hogy tetszett ez a regény, de sajnos még mindig nem vagyok kibékülve a fordítással és szerintem már nem is leszek soha. Itt már egy cseppet jobb volt a magyar szöveg színvonala, de messze alulmarad a korábbi fordító fordítói és nyelvi tudásától.

Talán felesleges panaszkodásnak tűnik ez tőlem, és aki nem az elejétől olvassa a sorozatot, annak nem tűnik fel - vagy nem ennyire tűnik fel - a minőségbeli visszaesés, de azóta elolvastam már egy következő részt is, és az se jobb, így még azt sem tudom mondani, hogy bele kellett rázódnia a fordítónak a munkába. Mindettől függetlenül szeretem Agatha Raisin csetlés-botlását a vidéki életben, mulatságos olvasni a folyamatosan valaki iránt lángra lobbanó detektívről, imádom Agatha macskáit és a falubelieket, így hát nem mondok le a sorozatról, mert érdekel, mi történik még szereplőinkkel - annak ellenére, hogy Tonit még mindig nem sikerült igazán megkedvelnem..

Arnaldur Indridason: Rókalyuk

Arnaldur Indridason sorozatából már több részt is olvastam, az érzéseim felemásak voltak mindig: jók a történetek, de hihetetlenül nyomasztó a légkör, ami érzelmileg megviseli az olvasót. A Rókalyuk című részt sokkal inkább éreztem pszichológiai történetnek, mint bűnügyi regénynek.

 

Erlendur gyermekkorában elveszítette az öccsét, akinek a holtteste azóta sem került elő. A detektív időről időre visszatér gyerekkora helyszínére, abban reménykedve, hogy nyomára bukkan - ha az öccsének nem is, de - a kisgyermek holttestének. Egy ilyen alkalommal tartózkodik régi otthonuk romjai között, amikor fülébe jut egy régi eltűnés históriája, ami felkelti az érdeklődését.

Szívbemarkoló volt ez a történet. Nemcsak Erlendur küzdelme, a szembenézés a múlttal, megbékélés saját magával és a lelkiismeretével, hanem Mathildur története is érzékenyen érintett. Voltak titkok a könyvben, amiket csak sejtett az olvasó, de az asszony gyilkosának személye már a kezdetektől egyértelmű, csak azt nem tudjuk, hogyan történt a szörnyű tragédia. A hatvan esztendővel ezelőtt történtek még életben lévő néhány szereplője már nagyon idős ember, sokan már csak az elmúlást várják, és ugyan kevesen vannak életben, akik még emlékeznek a történtekre, Erlendurnak mégis sikerül kiderítenie az eseményeket.

A szemünk előtt lassan egy szomorú eseménysor bontakozik ki, miközben a detektívnek sok komoly döntést kell meghoznia a történések felgöngyölítése közben; eldöntenie, hogy a szívére/lelkiismeretére hallgasson vagy a kötelességtudatára. Örültem, hogy az író nem hagyja Mathildur tragédiáját kiderítetlenül és szép lezárást ad a múltnak, megnyugvást biztosítva a sokévtizedes tragédia idős szereplőinek.

A könyv másik eseményszála, vagyis Erlendur öccsének eltűnése, is központi szerepet játszik, a mathildur utáni nyomozás pedig meghozza a nyomozónak a sok éve várt lelki békét. Azokat a skandináv krimiket szeretem talán a legjobban, ami nem egyszerűen egy gyilkosság kiderítésének története, hanem emberi kapcsolatok, érzelmek, pszichológiai háttér adja az alapját.

Carolyn Brown: A Magnólia Fogadó

"Ha csak a jó dolgokra emlékezik az ember, az ugyanolyan egészségtelen, mint ha csak a rosszra – egyik sem hoz lezárást."

El lehet képzelni, hogy nekem, aki néhány éve még messze kerülte a romantikus regényeket, tetszett ez a történet, akkor talán olyanoknak is érdemes megpróbálkozni vele, akinek nem tartozik ez a műfaj a kedvenceik közé. A Magnólia Fogadó a második regény, amit a szerzőtől, Caroly Browntól olvastam, az első Az Eperszív Étkezde volt, amit szintén szerettem.

A Magnólia Fogadó - ahogyan az írónő másik regénye is - 2021-ben jelent meg a Köyvmolyképző Kiadónál, akiktől évről évre egyre több remek történetet olvasok. Minden a Rekviem egy gyilkos asszonyért-tal kezdődött 2017-ben, majd folytatódott Brown regényeivel.

A kötet egyik főszereplője Jolene Broussard aki megörökli a Magnólia Fogadót, ezt a kelet-texasi fenyvesekben megbújó viktoriánus épületet. Nagynénje és nagybátyja ugyanis a tulajdonjogot ötven-ötven százalékban a fiatal nőre és unokatestvérére íratják, mielőtt nekivágnak a világnak lakóautójukkal. Jolene, aki állandó bűntudatban él, amiért nem tudta megmenteni önpusztító anyját, tudja, hogy a  vendégháza új életet és szerető otthont kínálhat neki. Csak egy bökkenő akad: a makacs és rosszkedvű ács, Tucker Malone, aki felerészben a Magnólia Fogadó tulajdonosa lesz, miután az utálatos unokatestvér eladja neki a részét a házban.

Itt kezdődik két magányos, szomorú, lelkifurdalással küzdő ember közös élete és - talán nem spoiler, hiszen romantikus regényről beszélünk - egymásra találása.

"– Hahó, bejövök. Ha nem vagytok felöltözve, bújjatok egy szék mögé.
– Örülök, hogy fel vagyok öltözve – jegyezte meg Tucker –, nincs olyan nagy szék, ami el tudna rejteni engem.
– Nem nagyképű egy kicsit? – vonta fel Jolene a fél szemöldökét.
– Nem úgy értettem, hogy a…"

Míg Jolene az édesanyja miatt érez lelkifurdalást, Tucker a felesége halála óta nem tud megnyugodni, alkoholba fojtja a bánatát, nem képes feldolgozni a szeretett nő elvesztését. Ahogy a fülszöveg is írja A legkevésbé sem számít arra, hogy új üzleti partnere olyan érzést éleszt benne, amiről azt hitte, örökre elveszett. A bizalmatlan Jolene pedig talán egy rokon lelket talált – valakit, akinek segíthet, és akire támaszkodhat.

Szereplőink hosszú utat járnak be, de szerencsére nincsenek magukra hagyva, hiszen a vándoléletet kezdő nagynéni barátnői rajta tartják a szemüket a fiatalokon.

2011 őszén voltam olyan szerencsés, hogy három hónapot tölthettem az Amerikai Egyesült Államokban. Los Angeles mellett, előbb Thousand Oaksban, majd Agora Hillben laktunk. Sokat jártam be Los Angelesbe, és több kaliforniai kis- és nagyvárosba ellátogattunk. Azt hiszem, számomra azért volt olyan meghatározó élmény mind Az Eperszív Étkezde, mind A Magnólia Fogadó olvasása, mert ugyanazt tapasztalta meg akkor ott, mint ezekben a történetekben. ott sem volt egyszerű az élet már akkor sem. Átlagemberek éltek átlagkörülmények között gondokkal, nehézségekkel. Csakhogy abban a három hónapban soha senkitől nem kaptam negatív megnyilvánulást. Minden, ismétlem mindenki kedves volt, odafigyelt a másikra, képes volt beszélgetni, odaköszönni vadidegeneknek, mosolyogni. Amikor másodszor mentem ugyanabba a Starbuck's-ba, tudta a lány a nevemet. A buszsofőrrel a második találkozás után összetegeződtünk, és akárhányszor találkoztunk, mindig beszélgettünk. A Los Angeles Public Central Libraryban összebarátkoztam az egyik biztonsági őrrel, és akárhányszor bementem a városba, a könyvtárban kezdtem a napot egy kávéval és egy beszélgetéssel. És én ezt kaptam meg Caroly Brown regényeitől. Ezért is szerettem ezeket a köteteket annyira. A Magnólia Fogadó is tele van törődéssel és szeretettel azon túl, hogy láthatjuk, ahogyan két nagyszerű, de lelkében megsérült ember közeledik egymáshoz szépen, lassan, leküzdve magukban a félelmeiket és a múlt fájdalmait, hogy új életet kezdhessenek, nem feledve a múltat, de bizakodva a jövőben.

Igen, ez lehet, hogy túl sziruposan hangzik, de nemcsak a könyvekben kellene a szereplőknek odafigyelniük egymásra, rámosolyogni a másikra, törődni azzal, akinek szüksége van rá, de a való életben sem ártana. A világ talán egy kicsivel jobb hely lenne.

"Egyik karján a feleségével, a kisbabájával befészkelve a másikban, nem volt olyan hely a világon, ahol Tucker szívesebben lett volna, mint a Magnólia Fogadóban."

Szívből ajánlom mindenkinek ezt a regényt, aki szeretne egy szívmelengető, jó történetet olvasni. Itt nem kapunk szépirodalmi mélységeket és magaslatokat, csak kellemes kikapcsolódást - azzal együtt, hogy sokszor elgondolkodhatunk mi magunk is olvasás közben. A regényt keressétek a Könyvmolyképző Kiadó honlapján.

Kemény Gabi: A konkrét híúz

A konkrét hiúz az a könyv, amit simán képes lennék minden hónapban újra és újra elolvasni, és sosem kopna meg a történet frissessége, varázsa, humora, kedvessége. Nem tudom, vajon az elsőkönyves szerző, Kemény Gabi, milyen gondolatokkal, milyen várakozással írta meg ezt a kisregényt. Azt sem tudom, hogy a Móra Kiadó vajon tisztában volt-e, mit ad ki. Abban azonban biztos voltam, miután elolvastam a kötetet, hogy ez egy kincs. Egy olyan maradandó történet, amit nem felejt el, aki olvasta, és mindenkinek ajánlani fogja, ha ezt a kérdést teszik fel neki: Te, ajánlj már nekem egy szórakoztató, jó ifjúsági regényt! És akkor jön a teljesen egyértelmű válasz: Olvasd el Kemény Gabi első könyvét, A konkrét hiúzt! De akkor is ajánlja, ha nem kérdezi senki.

A történetet a tizenkét éves Marci meséli el, aki bejutott egy természetvédelmi verseny döntőjébe az iskolai csapattal. Kemény Gabi nagyszerűsége már itt, az elején nyilvánvalóvá válik, hiszen hihetetlenül ötletes neveket adott a karaktereknek - legyen az gyerek a csapatból vagy éppen felnőtt. A könyv azt a két és fél napot öleli fel, amikor a gyerekek a kísérővel, Ruganyóval elindulnak (elindulnánk) Márianosztrára, a döntő helyszínére. És itt jön a képbe Jancsi, Marci kisöccse, akit kénytelenek magukkal vinni erre a hétvégére illetve Tamás, aki kisegíti a kis csapatot szorult helyzetükből.

Az egész történet nagyon ötletes volt, tele volt humorral, nálam pedig - ha mindezt leszámítjuk is - kedvenc lett, hiszen az egész kalandos két és fél nap a Börzsönyben játszódik, van benne minden jó dolog: izgalmak, lerobbant kocsi az út szélén, túlélés az éjszaka, és persze - Jancsinak köszönhetően - egy konkrét híúz. És a verseny sem volt kevésbé izgalmas, hiszen amikor a csapat szétszakad egymástól, Marcinak és Jancsinak hosszú ideig egyedül kell helytállnia a többiek képviseletében is a versenyen. Ebben a regényben nincsenek humor, fordulat, izgalom nélküli oldalak. Egyszerűen zseniális, és azóta már rábeszéltem egy ismerősömet is a könyvre és ő is nagyon szerette, szóval ez tényleg egy remek kikapcsolódás, olvassátok el! Ahogy ezt leírtam, rájöttem, hogy nekem is újra kell olvasnom, annyira szeretem.

Hálásan köszönöm a Móra Kiadónak, hogy elküldték nekem ezt a fantasztikus történetet, óriási élményt jelentett a megismerése.

Balázs Béla: Az igazi égszínkék

 Amikor kisgyerek voltam, akkor lehetett kapni a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatát, a - számomra "igazi", eredeti, első Már tudok olvasni sorozatot, ezek közül került ki az első igazi regényem, amit elolvastam, a Virágosdomb, Marcello Venturi könyve (ami azóta is megvan, nagy becsben tartom). Az igazi égszínkék akkor elkerült, de nem bánom, azt hiszem, idősebb fejjel érthetőbb és élvezhetőbb talán ez a történet, azaz Balázs Béla Az igazi égszínkék című regénye. A Móra Kiadó többször, több formában is kiadta már a történetet, legutóbb 2018-ban jelent meg, önálló kötetben.

Amikor megláttam ezt a címet és ezt a borítót, azonnal beleszerettem a könyvbe, pedig még el sem olvastam a fülszöveget, miután pedig ezt is megtettem, égtem a vágytól, hogy megismerjem a történetet. Nagyon köszönöm a kiadónak, hogy segítségemre volt ebben és eljuttatták hozzám Balázs Béla kötetét.

Lehet, hogy butaság, de ahogy a kezemben fogom ezt a könyvet, mosolyogni támad kedvem, és ehhez a regény külső megjelenése nagyban hozzájárul. Különleges a mérete, varázslatosan Reich Károly rajzai és borítója, és nem utolsó sorban, nagyon különleges a borító anyaga is.

Kalmár Ferkó remek gyerek, akinek azonban nincsen könnyű dolga, hiszen szegények, édesanyja mosásból él, és bizony Ferkónak is segítenie kell neki délutánonként, kihordani a kimosott-kivasalt ruhákat a kuncsaftoknak. Mindenemellett nem csoda, hogy sosincsen ideje leckét írni másnapra. Rögtön az ebből fakadó konfliktussal indít a regény, mivel Ferkó a tanár a htsó padba ülteti büntetésből. Néhány nap múlva azonban társa is akar Ferkónak, a gazdag Kari személyében. Ami szomorú volt ebben a jelenetben, az nem az volt, hogy karit is száműzi a tanár, hanem az, hogy mennyire szégyelli a gazdag gyerek, hogy egy szegény kisfiú mellé kell leülnie. És még szegény Ferkó akarta kiengesztelni Karit! Az igazi kalamajkák pedig itt kezdődtek el.

Varázslatos, az 1920-as években íródott gyermekfantasyt kap az olvasó Balázs Bélától, a macskakedvelők figyelmét pedig felhívom Cincura, a fehér macskára, akinek fontos szerepe lesz a történetben. Szerettem a pedellust is, aki a kisfiú segítségére siet a bajban

- És miért nem voltak előbb is itt ezek a virágok? - kérdezte.
- Mert ezek olyan virágok, hogy éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. Siess hát azzal a csokorral!
Alig mondta ki a pedellus, hát a kék virágok hirtelen eltűntek a rétről. De Ferkó marka már tele volt velük.
- Mi a neve ennek a virágnak? - kérdezte a pedellustól.
- Ennek a neve: az igazi égszínkék - felelte a pedellus. - De most siess csak haza. Anyád észre ne vegye, hogy lógtál az iskolából. Novák tanár úrnál majd elintézem a dolgot. Tehát az az igazi égszínkék.

Az igazi égszínkék virágból készített igazi égszínkék festék pedig csodára képes, ahogyan ezt megtapasztalja Ferkó többször is. Igazi, húszas évekbeli történet ez, ahogy a szegény gyereket lenézik, kinézik, megverik, mégis van valami varázslatos atmoszférája Balázs Béla könyvének. Vagy csak a szerző írta meg remekül ezt a könyvet, mert jól mutatja be a kort, de engem amúgy mindig meghatnak a hasonló könyvek, amilyen A Pál utcai fiúk, a Kincskereső kisködmön vagy éppen a Légy jó mindhalálig.

Izgultam Ferkóért, de szerencsére az igazi égszínkék többször is segítségére van, a ládatetőn a Dunán utazó kaland pedig igazán remek volt. Meg hát Cincu! Fontos szerepet kap a könyvben, és persze igazi macska őkelme. Ami még lényeges volt számomra, az az volt, hogy képszerűen lett bemutatva az akkori Budapest, amit mindig szeretek.

Remélem, hogy minél többen kezükbe veszik majd a Reich Béla csodálatos illusztrációival díszített könyvet, melyet Balázs Béla írt, és a Móra Kiadó adott ki.