"Megint azt kell mondanom: mindenkinek szüksége van egy Matulára gyerekként. Régi adósságomat törlesztettem most, hogy elolvastam a Téli berek-et. Olyan mesés most is, amilyen nyáron; nem okoz csalódást soha. Fekete István csodaszép leírásai egyetlen perc alatt a Kis-Balatonhoz repítik az ember: a leírásai, a párbeszédek egyformán magukhoz láncolnak. Gyönyörű ez a könyv.
Mosolyogtam Gyula kajlaságán és Bütyök türelmén barátja felé – ami türelemnek a pohara is kicsordul néha, de a legfontosabb a barátság. Mennyire szeretem Matulát! El nem tudom mondani, mennyire megindított, ahogyan az író leírta, hogyan búsul az öreg, miután szilveszter után visszatért a berekbe a fiúk nélkül. Az idős ember tudása, szeretete, türelme, bölcsessége annyira szép, hogy az ember szíve belesajdul. Ahogyan abba is, milyen gyorsan felnő Tutajon az utolsó részében a könyvnek."
Ahogyan írtam, régóta bakancslistán van ez a könyv, egészen pontosan azóta, amióta elolvastam általános iskolában a Tüskevár-at. Mivel azonban (sajnos vagy nem sajnos) mindig volt valami más, ezért elég sok idő eltelt a terv megszületése és a megvalósítás között.
Már a könyv elején volt egy mosolyogtató félmondat, amit muszáj volt feljegyeznem: "Ott állt tehát Tutajos, mint egy lagymatag kérdőjel..." Hát lehet ezen nem mosolyogni? Milyen is egy lagymatag kérdőjel? Most már mindenkinek tudnia kell elképzelni. :-)
Fekete István már a regény elején remekül jellemezte a telet - a városi telet -, s benne a városlakókat, azt gondolom, más író nem lett volna erre így képes.
"...a rúgás megtörtént..." Igen. Lehet bocsánatot kérni, de a bántást nem lehet nem nem történtté tenni, még akkor sem, ha "csak" egy kiskutya megrúgásáról van szó. Adhatunk neki csirkecombot, de a kutya nem felejti el. De hiszen ez ránk, emberekre is vonatkozik - kutyatörténetben zárt emberi igazság. "...a rúgás megtörtént..."
Bütyök és Katica szerelme tovább alakul, és közben Tutajon is rátalál Sárira. Első szerelem ez, tiszta és igaz. Közben Gyula természete változásnak indul: türelmetlen, indulatos, verekedős lett, hiába inti barátja, Bütyök, Tutajon nem érti, miről beszél a másik. A kamaszkor változásait Gyula nehezebben éli meg, mint a mindig bölcs, türelmes, megfontolt Bütyök - és ez tutajos nagy szerencséje, hiszen így barátja végtelen türelemmel viseli a másikat.
A fiúk szeptember óta tervezgeti a téli szünetet és a berek meglátogatását, pedig ezt még egy influenza is veszélyezteti - hatalmas szerencséje Tutajosnak, hogy kiváló a gyermekorvos, akivel Gyula össze is tegeződik (Lajos bátyám). Jó orvos, jó pszichológus és a két fiú jóbarátja egyben.
"- Lajos bátyám, a kutya fertőz [mármint Bikfic, az emelet kutyája, aki gyakran látogatja meg a beteg Tutajos szobájába]
- Ne csókolózz vele"
Ősszel a kis gunyhóból rendes kis ház lesz, aki tud, segít ebben Matulának. Télre még két kis kuvik is beköltözik a tető alá, megtetszik nekik ez a remek téli szállás. :-)
Aztán egy hétfői napon István beállít Budapesten Gyuláékhoz, mivel a minisztériumba kell mennie, és előtte meglátogatja családját és unokaöccsét. Mennyire nem ismerik a városi emberek, milyen sok munkájuk van a vidéki, mezőgazdasággal foglalkozó embereknek - és nemcsak nyáron, de télen is! Ladó Gyula Ákos ugyanis azt kezdte el magyarázni Istvánnak, hogy neki (mármint az agronómusnak) a tél a vakáció, hiszen akkor nem csinál semmit, csupa pihenés az a pár hónap, hiszen csak disznóölések váltják egymást vadászatokkal... S bár István akkor és ott nem mutatta, de bizony eléggé mérges lett rokonára, hogy ennyire tévképzetekben él. Egy mezőgazdaságban dolgozó nem 8-16 között dolgozik, nem teszi le a ceruzát négykor és megy haza pihenni, mint egy városi. Ott addig kell dolgozni, amíg munka van; és ha éjjel kell az állathoz menni, akkor éjjel kell. A zsizsik a gabonában a fertőző betegségek nem mennek pihenni délután négykor.
És bizony Gyulával is nagy esemény történt aznap délután, amihez barátja is szívből gratulált.
Fekete István valami csodásan írja le a tél és az állatok viszonyát. A természet téli életét nagyon szépen, szinte már művészien mutatja be, akár egy festményt. Szeretem ezeket a mondatait.
S amikor a fiúk és Bikfic vonatútjáról olvastam, bevallom, elmosolyodtam, amikor ezt olvastam:
"A vonat száguldott,, hiszen azért gyorsvonat..." :-) Megnézném mostanában a száguldozó gyorsvonatainkat. :-)
És amikor egy utastársul történeteit hallgatta Tutajos és Bütyök, abban volt egy kalauz és utas közötti párbeszéd, melyben a kalauz így vágott vissza a szemtelen utasnak:
"- Uram! Ne felejtse, a vasút nem alkalmaz marhákat, hanem csak szállít." Hát, ezen jót nevettem. :-))
A két fiúnak - mondhatni a három fiúnak - remek útja volt - hányással, hányingerrel, fogkefével, szent-györgy-hegyi borral és Lajhárral fűszerezve.
Természetesen a Nancsi néni-féle üdvözlő ebéd igazi lakoma volt, amit (és az utat) csak alvással lehetett kipihenni. Első napjukon István Bütyökkel ment el reggel a gazdaságba, a magtárba, Gyulát magára hagyták gondolataiba merülve. Végül megérkezett a házhoz Matula, és Tutajos az énekesmadaraknak eleséget készített az öreg segítségével. Persze Gyula megváltozott, makacs, fura, okoskodó jelleme itt is megmutatkozott, de persze gyorsan kiderült, hogy ki a bölcsebb.
Ahogyan korábban álmodtam repcével, hát itt sem tudtam "megszabadulni " tőle: Bütyök hozta szóba ebéd közben,, miközben olvasta-nézegette a növénytermesztési szakkönyveket. Reggel kapott Istvántól szakkönyveket a fiú, szerintem ezt (a szerzőből és a címből kiindulva ez lehetett, és a kiadás éve is gyanús): https://www.antikvarium.hu/konyv/dr-bittera-miklos-novenytermesztestan-i-ii-65762
Béla gondolatait a sznob kifejezés is lekötötte egy időre a szobában található falitükör kapcsán, amit aztán István magyarázott el neki.
– Ugye, ez velencei tükör, István bácsi?
– Milyen? – nézett nagyot István gazda.
– Velencei.
– Hát azt én honnan tudjam?
– Piri mama mondta.
– Hát Piri mama honnan tudja?
– Nem tudom.
– Én sem tudom, de tőlem lehet akár timbuktui, én ugyan nem nézem magam benne… Különben is előrehajlik, és csak a hasam látom benne. Azon meg mit nézzek? Még Lili nénéd akasztotta így. Azt mondta, ez így szokás. Hát elég buta szokás… de azt nem mondta, hogy velencei-e, ha pedig ő nem mondta, akkor mérget vehetsz rá, mert Lili néni emeletes sznob volt. Többemeletes!
– Mi az, hogy „sznob”, István bácsi?
– Hát tudod… hogy is mondjam? Aki nem előkelő, csak előkelősködik. Olyan embereket utánoz, akik valóban előkelőek; olyan fára kapaszkodik, ami végeredményben csak uborkafa, csak külsőség, belső tartalom nélkül, egyszóval olyan velencei tükör, amit Bécsben csináltak, és a piripócsi ócskapiacon neveztek ki velenceinek. De mondom, tőlem lehet velencei is, én nem értek hozzá, mert nem vagyok sem tükörszakértő, sem régiségkereskedő. Mutass egy marhát, egy birkát vagy lovat, azt megmondom, miféle…
– De miért éppen „sznob”-nak nevezik?
– Ezt véletlenül tudom. Angol szó, de latin eredetű, mint ahogy a római kultúra bölcsőjét Athénban ringatták, az athénit meg a föníciaiak, etruszkok, egyiptomiak, babiloniak, zsidók és a fene jobban tudja, miféle nációk. Ez a szó mégis Angliából ered, mert pár évszázaddal előbb Angliában is csak azok a gyerekek tanulhattak, akik nemesek voltak, vagy sok pénzük volt. Márpedig Angliában sokkal előbb épültek gyárak, mint nálunk, és az angol gyárosok korlátlanul zsebelték be az angol fontmilliókat, tekintet nélkül a munkások testi és lelki érdekeire. Ezek a milliók azután annyira meghatották az előkelő kollégiumok előkelő és nemes professzorait, hogy felvették az aranytól csengő nevű sör- és posztógyáros-csemetéket is, de a felvételi naplókban a neveik után odaszúrták – mivel valamivel mégiscsak meg kellett jelölni ezeket az értékes, de nem nemes egyéneket –, szóval odaírták, hogy „sine nobilitate”, azaz nem nemes. Így azután a kecske is jóllakott, a nagy tiszteletű tanári kar is, és a káposzta is megmaradt: a tudományszomjas iparmágnásifjúság. Később már csak annyit írtak a nevek mellé, hogy s. nob., végül: snob. Most már érted?
– Igen, István bátyám.
– Na, látod, ilyen okos nagybátyád van, de kérlek, ilyen dolgokat máskor ne kérdezz, mert akkor belesülök, és akkor mérges leszek!
Szanyadiéknál is volt egy köszöntő vacsora a fiúk részére, ami finom rétessel végződött - ekkor komolyan elgondolkodtam, hol lehet a környékemen rétest kapni, de végül lemondtam róla.
Persze volt a vacsorának következménye mert Tutajos barátunk elcsapta a gyomrát, de szerencsére Nancsi néninek mindenre van csodaszere.
Igazi Matula-Nancsi párbeszéd volt az is, ahogyan arról vitázott a két öreg, mennyi hely van még a szánon, ami kiviszi őket a hídhoz, a berekbe menet.
"- Van itt még hely.
- Hát, három tetű elférne még. Olyan kisebb fajta."
:-)
A berekben töltött első nap reggelén paprikás lisztbe forgatott csuka volt a reggeli - s habár én nem szeretem a magyar halakat, de Isten bizony, úgy megkívántam, hogy ha valaki elém teszi, felfalom. Főleg, hogy az öreg erős cseresznyepaprikát kínált hozzá a fiúknak.
Matula a Hévíz-csatornát is megmutatta Gyulának és Bélának. A Wikipedia így ír a csatornáról: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9v%C3%ADzi-csatorna
Azután egy napra magára hagyta a fiúkat az öreg, ami persze nem telhetett kaland nélkül, de szerencsésen "túlélte" mindkettő, és bölcsen, okosan Matulának is bevallották - s mivel az öreg már tudott a történtekről nagy vonalakban, örült, hogy a két fiú nem sumákolta el a dolgot. Ennek a napnak a délutánján történt, hogy Bütyök olyan erőfeszítéssel hadakozott egy hallal, hogy "verejtékmogyorók" csordultak le a homlokán. Ez a kifejezés rendkívül tetszett, és tetszik most is, ahogy írok. Ha nem felejtem el, alkalomadtán fogom használni. :-)
És ami még tetszik az író regényében - ahogyan már korábban is írtam, és nem győzöm leírni - a leírásai, most éppen a hóesésé:
Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a feketerigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját.
A láthatár becsukta szemét, a távoli zajok régen elfulladtak, mielőtt ideértek volna, és az élet közös, nagy szíve lehet, hogy vert valahol, de ezt észlelni nem lehetett. Lehet, hogy valahol vonat robogott, a vas és a fa kíméletlen zörgésében őrölve önmagát, lehet, hogy ijedt motorok benzingőzt hörögtek kétes utakon, amelyek az előbb még biztonságosak és kemények voltak, de most tétovák lettek egyszerre, és bizonytalanul keresték a másnapot, sőt az is lehetséges, hogy emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat.
És a fiúk eldöntötték - miután egy naplevelet kaptam István bátyjuktól -, hogy a karácsonyt a berekben töltik, Matulával; s nem mentek be a faluba, csak majd szilveszterkor, és mr bent is maradnak a hátralévő néhány napra. Tehát a szánon nem ők mentek be aztán, hanem Nancsiék küldtek ki nekik élelmet, csomagokat, minden szükségeset.
Haladt az idő, de nem változott. Esett, esett a hó egyformán, tömötten, és végtelenül. A nádas egy része már lefeküdt, a bokrokból nem látszott már semmi, a folyó ágya szinte eltűnt, és a fák némán tartották hóterhüket.
De a hó már nem szállt le egyenesen, hanem meglengett néha, itt-ott megkanyarodott, és a pelyhek raja hol délnek fordult, hol északnak és néha nyugatnak.
– Iparkodnunk kell – mondta Matula –, hogy a lovak azonnal visszafordulhassanak. Ha István bátyjuk megtudná, hogy várakoztatjuk őket, hát leszedi a csillagokat.
– Nemigen talál most, Gergő bácsi.
– Az igaz, de majd akkor szedi le, ha mink is ott leszünk. Hát inkább menjünk. A saroglyát én viszem a szivattyúházig, onnan fele utat egyikőjük, a másik felit másik.
– A kutyák jöhetnek?
– Engedjük őket, legalább elmegy a kedvük tüle. A halakat is felváltva visszük.
Ifjaink vidáman vágtak az útnak, a kutyák csaholva hempergőztek meg a hóban, csak Matula ment szótlanul, s ezt a némaságot átvette később az egész társaság. Csikasz – aki jobban tisztában volt a dolgokkal – már a kezdetnél hátramaradt, míg Bikfic legénykedett egy darabig, körülrohanta az embereket, itt felbukott, ott beleszaladt nyakig a hóba, míg végül ő is az emberek mögé igazodott, ahol valamelyest járhatóbb volt az út. De csak valamelyest, mert a hó nem állt össze, s a lépések nyomán összefolyt, mint a homok.
– Gyönyörű idő! – lelkesedett Tutajos, amikor elindultak, és Matula mosolygott.
Amikor a csatornához értek, Tutajos újra megszólalt:
– Erre talán még nagyobb a hó…
Matula csak bólintott, amiről nem lehetett tudni, hogy valóban nagyobb-e a hó (és miért lett volna nagyobb?), vagy Matula arra gondolt, hogy Tutajosunkban fogy a gőz…
– Itt vagyunk, Gyula. Most maga veszi át? Ez kérdés volt, de mit lehetett erre mondani:
– Persze… Hol adom át Bütyöknek?
– Majd szólok.
A saroglya – nevezzük bárminek – nem volt könnyű, és úgy riszálta magát, mint az eladó lány a lakodalomban. Ez persze nem lett volna baj, ha ez a riszálás a lépéshez alkalmazkodott volna, de nem tette ezt, hanem önkéntes, mondhatnánk rendhagyó mozdulatokat végzett. Tutajos tántorgott vele, sőt egyszer majd belecsúszott a Zalába.
A Magyar Néprajzi lexikon szerint a saroglya vagy csín:
1. a → szekér, → kocsi, valamint a → talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a → szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára → szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is; – 2. két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról. – Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserénynek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a → targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas m. több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955).
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1142.html
Aztán eljött karácsony napja, Matula ünnepi ebédet és vacsorát főzött. Olyan meghitt, békés, szeretetteli ez az estét leíró pár oldal, hogy a szemembe könny szökött, amikor hallgattam.
Matula nézte a pipa szállongó füstjét, mintha látott volna benne valamit az elmúlt karácsonyesték mérföldköveiből, de az is lehet, hogy csak a disznóölésre gondolt, hogy elég lesz-e egy évig a zsír… Nem, nem lehet tudni a gondolatokat, amelyek ott szállongtak az emberek körül, elröpültek és visszatértek, száz és száz kilométereken villantak át és éveken, hiszen számukra nem volt tér, és nem volt idő. Megszülettek, hogy talán sose szűnjenek meg, hiszen bármely pillanatban megszólalhatnak, és megmutathatják magukat az emlékezés örökké pergő filmjén.
Alkonyodott.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának. Matula később felült, és miután egy darabig csizmáit nézegette, azt mondta:
– Kinézek…
Kabátot dobott magára, és kiment.
Tutajosnak már a nyelvén volt, hogy:
„Mit néz ilyenkor Gergő bácsi?…” – de aztán lenyelte ezt a gondolatot, mert ha Matula azt mondta, hogy „kinéz”, hát kinéz. Ehhez elsősorban senkinek semmi köze, másodsorban Matula a legjobban tudja, mit csinál és miért. Mivel azonban jócskán elmaradt, Tutajos aggodalmasan pislogott, aztán felkelt, és kinyitotta az ajtót.
Hová mehetett? Négy óra… egy órája már oda van. Füttyentett, mire Bikfic jelentkezett. Csikasz azonban sehol…
– Elvitte Csikaszt is.
– Ne izgulj, Tutajos, gyertyagyújtásra majd előkerül.
– Bütyök, kérlek, gondolkodj egy kicsit. Itt nincs gyertya, és nincs gyertyagyújtás…
– Csak úgy mondtam.
Tutajos azonban tévedett. Pár perc múlva Csikasz penderedett a szobába, illetlenül lerázta magáról a havat, mert még a füle is havas volt, és azt mondta, hogy – Hau, hau, csek-bek, nyakig ér ez a fehér izé… – És utána lábát veregetve a küszöbön megjelent Matula is, egyik kezében egy kis borókabokorral.
– Mondom, mért ne legyen karácsonyfánk is…
– Gergő bácsi!
– Csak boróka – mondta az öreg –, de fenyőnek fenyő. Nehezen találtam meg, de ott, azon a kis homokos dombon van pár darab.
– Gergő bácsi, éppen mondtuk, hogy itt nem lesz gyertyagyújtás…
– Hát tuggya, Béla, azt még én sem tudom, ámbár volt itt egy gyertyacsutak, alighanem az ablakba tettem.
Matula ezek után hosszasan, körülményesen zörgött az ablakban, mondván:
– Hová tettelek… na lám csak, el akart bújni… – És mosolyogva tartott a tenyerén egy háromcentis, kormos gyertyavéget.
– Látják, nem úgy van ez itt, mint szegény helyen… van itt minden…
A bokrot egy fazékba állította, s a kis csonkot a bokorka egyik ágára drótozta.
– Kész! Hány óra van?
– Fél öt.
– Akkor elkezdhetjük. Én adogatom a csomagokat maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…
Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.
– Matula – mondta, és szinte elpirult… és megtapogatta a papírt.
– Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.
– Azért nem kell kiabálni – mosolyogott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.
– Bütyök!… Nem én mondom, Béla, de így van írva…
És lassan elfogyott minden. A csomagok az ágyakra kerültek, a két ifjú izgatottan topogott, Matula is csak tett-vett céltalanul.
– Hány óra? – kérdezte.
– Mindjárt öt.
Az öreg erre meggyújtotta a gyertyát, elfújta a lámpát, és egyszerre ködös, borongós este lett körülöttük. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra kucsmáját.
A kis láng erre, mintha magára talált volna, kinyújtózott, Matula keze megmozdult, mintha meg akarta volna simogatni, aztán csendesen azt mondta:
– Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt!
A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert.
Tutajos önkéntelenül nyújtotta a kezét öreg barátja felé, és mintha szólni akart volna, de Matula csak annyit mondott:
– Jól van, Gyula. – És megszorította a fiú kezét, megszorította Bütyök kezét, aztán – talán jelezni akarta, hogy az ünnepi pillanatnak vége – újra feltette a kucsmáját.
– Magának is szép karácsonyt, Gergő bácsi – mondta Tutajos végül –, és egészséget és boldogságot kívánunk magának is, mert szeretjük!
Bütyök megnyalta a szája szélét, Matula pedig azt mondta:
– Akkor most meggyújtom a lámpát, mert van még valami, amit eldugtam, mert István bátyjuk úgy akarta.
És mélyen az ágya alól két teljes sífelszerelést vonszolt elő.
– Ezeket a csoszogókat itt dugdosom már régen, gondoltam: az ágy alatt úgysem söpörnek… és el is találtam…
– István bácsi! – kiáltott Tutajos, mellőzve az ágy alatti söprésre vonatkozó észrevételt. – István bácsi cukorember…
– Hát az is tud lenni – bólintott az öreg –, aztán tudnak maguk ezeken a deszkákon úgy, mint a Miska?
– Tudunk valamelyest… de nekünk is van még valami, amit utoljára hagytunk Gergő bácsinak… – És Tutajos ágyából, a feje alól elővette a rádiót. Kibontotta a papírdobozból, és Matula elé tette az asztalra.
– Ezt azért hoztuk, hogy Gergő bácsi ne legyen olyan egyedül, és sokszor gondoljon ránk…
Matula nézte a dobozt.
– Aztán mi van benne?
– Gergő bácsi, az egész világ!
Felnyitotta a doboz tetejét, csavargatott egy kicsit… kattogott egy kicsit, aztán megzendült valami, először csak mint a mély sóhajtás, aztán tisztán, puhán, telten meglódult a kis szobában a távoli harangszó.
A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…
Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.
Matula nehézkesen megmozdult, kezével valami simogató mozdulatot tett, szeme fényes volt, szinte égett, és azt mondta:
– Köszönöm, fiúk… Akkor most nézze meg ki-ki a magáét, aztán elrakodunk, és összeülünk, ahogy ilyenkor szokás.
És Gyula lekattintotta a rádiót.
Hát nem gyönyörű? Ki nem szeretne ilyen ünnepet magának?
Vicces volt, mennyire megijedt Gyula, amikor meglátta másnap reggel Matulát bajuszkötőben. Milyen érdekes, hogy a városi gyerekek nagy valószínűséggel sem akkor, sem most nem ismerik ezeket a régi tárgyakat.
Csikasz morogva tér vissza a kunyhóhoz, de az ugatásra már az előbb kinyílt az ajtó, s most Matula érdeklődik:
– Mi az „már megint”?
– Elzavartam – billegeti farkát Csikasz, és megszagolja Matula papucsos lábát, mert csizmás kezét nem szagolhatja meg. Matula ugyanis csizmát pucol, s ehhez kötényt kötött hogy fehérneműit össze ne piszkolja. Mert az öreg e pillanatban gatyában tartózkodik – ami előfordul –, és arcán bajuszkötő feszül – ami viszont igen ritkán fordul elő. Matula – miután megborotválkozott, és bajusza neveletlen sövényét helyreollózta – bajuszkötőt illesztett a férfias dísz megfékezésére Amíg a gyerekek alszanak – gondolta –, elintézi ezeket a diszkrét ügyeket, amiben persze tévedett, mert Tutajos – dacára a késői
fekvésnek – felnézett a csizmafényesítés sisegő ütemeire.
Tutajos ijedten ült fel.
– Mi az, Gergő bácsi?
– Mi az, hogy mi az?
– Az az izé az arcán…
– Bajuszkötő. Nem látott még ilyet?
– Nem… Már azt hittem, a foga fáj…
– Nem fáj, ami fájt, azt kihúzattam, de mondhatom, jól húz ez a mi doktorunk…
A bajuszkötőtől Matula kicsit selypítve beszélt, és Tutajos minden erejét összeszedte, hogy el ne nevesse magát, mert Matula a kék köténnyel s a leszorított láthatatlan bajusszal úgy nézett ki, mint egy középkori barát, aki a gvárdián csizmáját fényesíti.
A beszédre felébredt Bütyök is, de egy darabig csak pislogott a takaró alól, mint aki nem hiszi el, amit lát, és éppen kérdezősködni akart, amikor Matula azt mondta:
– Most akkor forduljanak a fal felé, mert én levetkőzöm! Ifjaink tehát a fal felé fordultak, miközben Tutajos megesküdött, hogy inkább meghal, de nem nevet.
– Na – szólalt meg az öreg kicsit későbben –, most már maguk is felkelhetnek, ha akarnak, ámbár fekhetnek is, máma ünnep van, aztán elég sokáig fenn voltunk.
Aztán négy nappal szilveszter előtt jött István bácsi levele hogy mikor és hol várja a fiúkat és Matulát, és bizony Tutajoson erőt vett a szomorúság, úgy kellett gatyába rázni, hogy ne arra gondoljon, hogy már csak négy napjuk van, hanem arra: van még négy napjuk, és töltsék el a legjobban. De aztán lett egy nevezetes estéje a magaslesen, amit nem fog egy ideig elfelejteni, és nemcsak ő, de Matula és István bácsi sem. :-)
Aztán másnap, amikor esteledett, Fekete István a lámpa fényében látszódó kunyhóbelsőt egy nyomortelephez hasonlította, úgyhogy muszáj volt utánaolvasnom ennek a nyomortelepnek.
A lámpa fellobbant, és a gyér világosságban olyan szomorú volt a kunyhó belseje, mint egy Auguszta-telepi nyomortanya ezerkilencszázharmincban.
Auguszta-telep. Auguszta fõhercegnõ (1875-1964), József fõherceg felesége, Ferenc József unokája. Védnökségével alakult 1914-ben az Auguszta-alap nevű társadalmi szervezet, amely közadakozást gyűjtött a civil lakosságtól háborús segélyezésre. Ennek keretében létesült Kőbányán a szükségkórház, amelyet azután 1919-ben a vagonlakó menekültek részére szükség-lakóteleppé alakítottak át. Mind a kórház, mind a telep Auguszta nevét viselte.
http://egykor.hu/budapest/barakk-telepek-pesten/3080
http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/tizedik-kerulet-kobanya/item/kobanya-1940-1960-10-kerulet
http://pongractelep.hu/?p=3481
Az utolsó napokat a fik korcsolyázással és horgászással töltötték. Gyönyörű lehet a berek télen, de hogy minusz fokokban álljak és horgásszak, nem biztos, hogy rá tudnám venni magam. Ha tudnék korcsolyázni, arra még csak-csak, hiszen akkor melegem lesz, nem csak állok a hidegben.
A faluba utazás napján értük is ment a szán a hídhoz, és mind felkapaszkodtak rá.
Nagy igazság, és úgy látszik, már az író idejében is így volt, hogy bizony a szilvesztert nem csak este tartották az emberek:
Tutajos már hatszor „meglátta” a híd könnyed ívét, de mozdult a köd, és elvitte a hidat is. Káprázat és vágy volt csupán az egész látomás, amíg csak majd az orrukat ütötték a valóságos hídba.
– Na! – mondta Matula. – Ez a Jóska is…
– Mi van velem, Gergő bátyám? – vált ketté az egyik oszlop. – Mondom magamban: megmozdulok, amíg még valami rosszat nem mondanak rólam…
– És a kocsi? – ijedt meg Gyula.
– Félreálltam a szánkóval, mert ilyen ködben könnyen fellökik az embert. Tuggyák, máma egész nap szilveszter van, aztán van olyan is, aki már reggel elkezdi… Hát csak kapaszkodjanak fel kényelmesen, a kutyák meg gyühetnek a szán mellett, úgyis lépést kell mennünk; már az életem is meguntam, amíg kiértem. Na, Rigó!…
Jól telt a szilveszter, a vacsora is, hiszen Katicáék és Matula is vendég volt István házában - a fik nagy örömére, és látszott, hogy az öreg is örül a fiúknak. Másnap pedig folytatódott Bütyök mezőgazdasági képzése silótakarmánnyal, melasszal és más okosságokkal. S mivel az agronómus látta, mennyire vágyik Gyula a berekbe, megörvendeztette, hogy kimehet Matulához. Tutajos annyira boldog volt, hogy Bikficről teljesen el is feledkezett, és egyedül vágott neki síelve az útnak. A kajla fiú szerencsére oda is ért a kunyhóhoz, és megható jelenetnek lehetett tanúja, amiről nagyon bölcsen, nem szólt Matulának.
S ezekben a napokban történt az is, hogy Tutajosunk felnőtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése