Rita Falk: Császármorzsa-dráma

Az Eberhofer-sorozat csúcspontja volt számomra ez a rész, amely a Császármorzsa-dráma címet kapta (nagyon szeretem a császármorzsát, de persze nem ezért szerettem a regényt) és ami a Magistra Könyvkiadónál 2022-ben jelent meg. Az eddigi kötetek olvasása hullámvasút volt, alapvetően mindegyik idegesített kicsit (néha jobban), persze lehet kérdezni, miért is olvastam eddig őket... Kicsit olyan ez, mint amikor az ember valami irdatlan erős zöldpaprikát eszik. Csurog a könnye, kegyetlenül fáj, de olyan jó. Valahogy így vagyok én is a sorozattal.

Szegény Franz, az ikerház építése még zajlik, Leopold a szokás szerint idegesítő - már Susi se nagyon bírja elviselni -, erre jön egy gyilkosság, majd követi egy másik. Az áldozatok fiatal, futó-sportoló nők. Franz boldog, hogy kibújhat az építkezés alól, hiszen első a nyomozás, és érdekes titkokra derít fényt barátai és testvére életéből. Rudi a baleset után még lábadozik, mindenkit az őrületbe kerget. Szóval olyan rudis, amilyen mindig, és a betegség erre rá is erősített. Imádtam azt a részt, amikor Franz bemegy a kórházba, meglátogatni a barátját; és az osztályon három nővér dolgozik váltásban. A nappalos meséli Franznak, hogy valamit kell csinálni, mert az éjszakás nővér már csak fülhallgatóval a fülében hajlandó bemenni Rudi kórtermébe, a reggeles-délelőttös megmondta Rudinak, hogy csak akkor hívja, ha már haldoklik (nem pontosan idézet), mert ha nem, akkor ő tesz róla, hogy haldokoljon, és még ő, a délutános képes leginkább elviselni, de már ő is a határon van.

Habár tele volt humoros jelenetekkel ez a rész is, mégis ez volt a leginkább valódi krimire emlékeztető kötet a sorozatban, én legalábbis így érezte. Mostanra sikerült elfogadnom, hogy Niederkaltenkirchenben nem teljesen százasok az emberek, sőt, már szórakoztattak is a lakosok, és egy ponton komolyan kedvet kaptam ellátogatni a faluba, annyira megelevenedett előttem a település és környéke. Szerettem Franznak a disznóólért folytatott, szinte heroikus küzdelmét, és megható volt a kötet végén rendőrünk és a Nagyi beszélgetése az ominózus ól kapcsán. Paul és Sushi egyre nagyobbak, de Franzunkat még mindig és töretlenül imádja fia és unokahúga egyaránt, sőt, a két gyerek egymással is remekül kijön.

A regény dráma valóban. Egyfelől végigkíséri Rudi barátunk drámázása, de persze ezen csak mosolyog az olvasó, esetleg a fejéhez kap - vagy bedugja a fülébe a fülhallgatót, mint ahogyan az éjszakás nővér -, de más szempontból egy komoly tragédia is történik a regényben, amire a fülszövegben történik utalás. Igaz, én reménykedtem benne, hogy rossz az előérzetem. Ami azonban szerencse, hogy Rita Falk a tragédia kapcsán azért a feloldozást is megadja a könyv végén, ami nemcsak az Eberhofer-családnak segítség, de az olvasónak is.

Izgatott vagyok a tizedik rész előtt, hogyan folytatódik a család és a település élete, és leshetem a könyvtárban, mikor hozzák vissza az ominózus részt, mivel olvasatlanul vissza kellett vinnem - valami galád olvasó előjegyezte. :-)

Cserháti Éva: A Sellő titka

Régóta a polcomon van Cserháti Éva K.É.Z.-trilógiájának első része, A Sellő titka. A regény 2019-ben jelent meg a Prae Kiadónál, és nagyon kíváncsi voltam rá, mivel szeretem a magyar szerzős krimiket, eddig sok-sok pozitív élményem volt általuk. Így volt ez ennél a történetnél is.

Telki-Nagy Judit egy, a BRFK-n belül létrehozott, új nyomozócsoport - a C-csoport - fejeként próbálja összeállítani a csapatát, és összekovácsolni az embereit egy csapattá.

"Telki-Nagy Judit őrnagyasszonynak vezető nyomozóként nem az volt az ambíciója, hogy ragyogó elméjének és bravúros megoldásainak köszönhetően egyedül kerítse kézre a sorozatgyilkosok hadát vagy számolja fel a nemzetközi drogmaffia hálózatát. Telki-Nagy ambíciója egy látszólag jelentéktelen, de számára annál fontosabb dolog volt. Olyan nyomozócsoportot akart létrehozni, amelynek működése demokratikus. Amelyben mindenki elfogadja, hogy a csapat eredménye a fontos, nem az egyéné. Ezt a felfogását kevesen osztották a rendőrségen, és idegenkedve néztek rá, amikor egy-egy sikeres eset után kiemelte, kinek milyen szerepe jutott az ügy megoldásában."

Izgalmas volt a tagokat megismerni, mennyire különbözött egymástól az öt ember. Ott volt az őrnagyasszony, Judit, akinek brit a férje és van egy édes kislánya; a húszas éveiben járó Vandának nem sok munkatapasztalata van, de szükségből bevették a csapatba, mivel az EU-s támogatás feltétele volt az alkalmazása egy emberi jogi szakértőnek. Admin a nyugdíjazás előtt áll egy évvel, tehetséges informatikus, a férjét néhány éve veszítette el. Köteles fiatal szülő,egy ikerpár büszke, de fáradt édesapja, míg az ötödik tag, Vasvári, aki a BRFK már minden osztályát megjárta, némelyiket többször is; és nem azért, mert mindenki a lőfegyverszakértővel akart volna dolgozni, éppen ellenkezőleg. Sem az alkoholizmusa, nem a kiábrándultsága nem segít a férfinak, hogy a felszínen maradjon.

"Telki-Nagy mélyet sóhajtott.
- A Kiszuperáltak És Zöldfülűek csapata. Tudod, nem így képzeltem el...
- A K.É.Z. - suttogta sejtelmesen Andrew, aki, mint minden brit, imádta a betűszavakat. - Szerintem ez menő! - lépett a feleségéhez, és átölelte a vállát."

Valóban érdekes az összeállítás, és óhatatlanul összeütközésekben csap át a tagok egymás iránti ellenszenve/ellenérzése. Furcsa módon - de annak, aki olvasta a regényt, érthető -, hogy nekem nem Vasvári volt a legellenszenvesebb karakter a csapatból, sokkal inkább Vanda váltott ki belőlem ellenérzéseket. Ő az a fajta ember, aki hihetetlenül elfogadónak, befogadónak gondolja magát, mindenféle előítélettől mentesnek, aki nyitott más emberek iránt. csakhogy ez egyáltalán nem így van, és ez számomra roppant ellenszenvessé tette a fiatal lányt. Nem szerettem, ahogyan gondolatban lenézett mindenkit, és a saját, téves előképzetei alapján ítélkezett. Hibáit azért követte el, mert többnek és jobbnak gondolta magát másoknál. Megértettem, hogy traumákat hordoz, de ezek nem mentesítenek egy embert. Vandát a regény végére sem szerettem meg, de kicsit szimpatikusabb lett az utolsó lapokon.

Szerettem belelátni a BRFK működésébe, a macska-egér harcokba, ahogyan egymást fúrják a kollégák. Nincsen könnyű dolga Telki-Nagynak sem, hiszen senki nem örül az új nyomozócsoport működésének, leginkább a megszűnéséért imádoznak. Judit is hamar ráeszmél, hogy senki nem jósol nagy jövőt nekik, de ő ennek ellenére nem adja fel a munkát a C-csoporttal. Pozitív szereplő az őrnagy, aki azonban nem tökéletes. Hiszen ember, neki is vannak emberi gyengeségei, ami igazán olyan szereplővé tette, akit nagyon lehet kedvelni és átérezni a tetteit. Leginkább azonban Admint szerettem. Minden szempontból remek ember, hatalmas tudással - ami nem csak az informatikára terjed ki. Szeretne valódi tagja lenni a csapatnak, nem pedig szimpla kisegítő háttérszemély, lelkes és igyekszik mindenben támogatni Telki-Nagyot, aki tisztel. Éles szemmel látja a csapattagokat és az üggyel kapcsolatban is remek meglátásai vannak, éles szeme mellé éles esze is van, ami sokban segíti a munkát.

A sorozatgyilkosság nem a megszokott okokra vezethető vissza, a nyomozókkal együtt deríthettem fel a nyomokat és gondolhattam át a következtetéseket. A jelenben játszódó nyomozás mellé más szálak is kapcsolódnak. Az egyik a múlt szála, mivel fontos szerepet kap a történelem az ügyben, menekült görög-macedón kisgyermekek személyén keresztül. Az egyik ilyen kisgyerek, immár idős férfiként is mesél a regényben a jelenben: egyszerre bontakozik ki a történet egyfelől a nyomozás során, másfelől Mitre történetéből, míg a hátteret a múltból is megkapjuk.

A szöveg gördülékeny, a történet magába szippantott, szinte le sem tettem; a helyszínek ismerősek voltak, ez is közel hozta hozzám a könyvet és a K.É.Z. első esetét. Ami pedig a gyilkosságok hátterében áll, nagyon szomorú. Emberi, gyarló, de elkerülhető lett volna az egész, ha akkor, ott, a múltban valaki máshogyan dönt...

Ajánlom hát a regényt mindenkinek jó szívvel. Nemcsak a krimit kedvelőknek, hanem azoknak is, akik egy jó történetre vágynak, amiben egyfelől izgalmas a cselekmény, másrészt viszont a szereplők emberi-személyes oldala is jelentős szereppel bír.

Folytatás pedig van, hiszen a Kiszuperáltak És Zöldfülűek második és harmadik esete is megjelent már - én pedig olyan mázlista vagyok, hogy szintén a polcomon tudhatom azokat is, így semmi akadálya, hogy folytassam a sorozatot, és hogy jobban megismerhessem a C-csoport tagjainak hátterét. Mert van nekik.

Afonso Cruz: Időtlen napló

Már első alkalommal tudtam, hogy egy különleges könyv van előttem, amikor a 2023-as könyvhéten megláttam Afonso Cruz Időtlen napló című kötetét a Csimota Kiadó standjánál. Természetesen egyik beszerzésem lett a kis fekete borítós kötet a tavalyi könyves rendezvényen, az olvasására pedig a karácsony környéki időszakban kerítettem sort.

A legjobb időszakban olvastam el ezt a naplót. Nemcsak időm volt rá, hogy minden mondatra oda tudjak figyelni (mert minden mondatra oda kellett figyelni), de talán az is hozzájárult az élményhez, amit a kötet jelentett, hogy érzelmileg-gondolatilag rá tudtam hangolódni az olvasottakra. Az egész könyv fekete és fehér, de nem hiányoztak a színek, hiszen a színeket megkaptam, csak éppen a mondatokból. A könyv egy kislány egyévnyi naplóbejegyzése, végigkövethetjük az életének eseményeit, a gondolatait a feljegyzéseiből, miközben sokszor - én legalábbis - úgy éreztem, egy filozófiai művet tartok a kezemben.

A cipő belseje a láb.
A cipő külseje a lépés.

A játékaink elhagynak minket,
pont, amikor felnövünk.

Ugyanakkor sok olyat is találtam, ami mosolyt csalt az arcomra.

Ma megfenyegettem a hideget egy gyapjúpulcsival.
Hiába.

Miközben pedig azt olvastam, hogy...

Az eső biztos szomorkodik, amikor látja, hogy
az emberek ernyőkkel védik magukat tőle.

... eszembe jutott, hogy én biztos nem okozok (illetve csak néhány esetben) bánatot az esőnek, mivel a lehető legritkábban nyitok ernyőt, van ugyanis egy filozófiám: Van az az eső, amikor még nem érdemes ernyőt nyitni, van az, amikor már nem érdemes ernyőt nyitni, és a legkevesebb az az eset, amikor az embernek érdemes ezt megtennie.

A kötet minden oldalon elvarázsolt, nagyon szerettem, örülök, hogy a polcomon van, hogy bármikor újra elővehetem, beleolvashatok. Eszembe jutott Euklidész Elemek című műve, amit szintén nagyon szeretek. Abban vannak hasonló csodás mondatok, mint például:

A vonal szélesség nélküli hosszúság.

És igen. Belegondoltál? Ugye, hogy elalél az ember?

Ilyen volt nekem az Időtlen napló is Afonso Cruztól. Köszönöm a Csimota Kiadónak, hogy magyarul is megjelenhetett.

Alács Anna: Képeslap El Idilióból

Amikor először megláttam a Csimota Kiadónál 2023-ban napvilágot látott Képeslap El Idilióból című könyvet, azonnal eldöntöttem, hogy valamikor el fogom olvasni, pedig még csak a borítóját láttam, a fülszöveg elolvasásától pedig olyan messze voltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Mégis. De ennek két oka lehet.

Gyerekkoromban imádtam a régi westerneket, főleg, amiknek a zenéjét Ennio Morricone szerezte, sőt még mindig nagyon szeretem őket. A kötet borítója pedig engem egy ilyen westernfilmre emlékeztetett. Valahol az Egyesült Államok déli részén illetve Mexikóban, ahol a törvényt puskával és pisztollyal vigyázzák és elég egy rossz mozdulat, hogy az ember kalapját kilyukassza egy golyó. Másfelől a cím fogott meg magának, amit én rendre - még most is - Képeslap El Dildóból-nak olvasok. Milyen cím ez? - hökkentem meg először, míg végül jót nevettem magamon és sikerült kiolvasom a címet - helyesen. Egyszóval, ez a könyv ilyen személyes élmények miatt is fontos nekem, nem csak azért, mert szeretem a történetet és csodásak az illusztrációk.

Nemcsak a történetet köszönhetjük Alács Annának, de a varázslatos illusztrációt is; és hogy mennyire szépek is ezek a rajzok, mi sem bizonyítja jobban, minthogy itt ülök a munkahelyemen - szigorúan munkaidőn kívül -, írom a bejegyzést és a kolléganőm, idejőve az asztalomhoz, elragadtatottan nézegeti az oldalakat. Én pedig boldog mosollyal nézem, örülök, hogy egyetértünk, és mesélem Valikának, hogy nemcsak ez a könyv ilyen fantasztikus, de a Csimota Kiadó többi kötete is. Á, kicsit se szeretem a csimotás könyveket, dehogy... :-)

Gallo, a kiskakas egy nap hiába várja a barátját, a kismadarat, aki mindig meglátogatta őt a tojásgyárban. Hónapok telnek el, csodás lila tolla szürkéskék lesz, aztán egy napon képeslapja érkezik egy El Idilió nevű településről. Rövid, szívet melengető történet a barátságról, az otthon megtalálásáról - ahol a helyünkön vagyunk és nem vagyunk egyedül.

Nagyon szerettem a kötetet, és remélem, hogy sokan meg fogják még ismerni Alács Anna Képeslap El Idilióból című gyermekkönyvét, amit nemcsak gyerekek, de felnőttek is élvezettel olvashatnak, miközben a rajzokban gyönyörködnek.

A könyvet és a kiadó többi kötetét pedig keressétek a Csimota Kiadó honlapján. Érdemes.

Horváth Viktor: Möbion

2019-ben másfél hónapig olvastam Horváth Viktor regényét, a Möbiont; ezt a vékony kis könyvet, ami a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg és ami számomra egy új, ismeretlen vizekre való evezést jelentett. A fülszöveg alapján könnyedebbnek gondoltam, a mérete is hasonlót sejtetett – aztán jött a meglepetés. Sokáig olvastam tehát, pedig a nyelvezet nem volt rossz, még akkor sem, ha a szerző egy külön kis világot épített fel, sajátos kifejezésekkel. Akkor úgy éreztem, jó lett volna látni az első kiadást is, és ez hamarosan meg is fog valósulni, hiszen nagyjából két héten belül kezemben lesz az illusztrált kiadás is legújabb lírás könyvrendelésem részeként. Nagyon kíváncsi leszek rá így, hogy 2023 végén újraolvastam a történetet.

Huh, a történet… ugrál az időben, ami először néha jó volt, néha kevésbé, de azért lehetett követni rendesen a cselekményt, második olvasásra pedig abszolút komfortosnak éreztem. Furcsa világ és furcsa cselekmény, amit kapunk Horváth Viktortól. A regény szereplőihez hasonló szereplőkkel eddig még nem találkoztam sehol, fura lények, fura szerzetek, de feldobták a történetet, ahogyan a humor is, amit a szerző beleszőtt a könyv soraiba. Sci-fi ez, de nem a megszokott értelemben, amihez hozzájárulnak a történet megszületésének körülményei is, és éppen ezért érdekel az első kiadás.

"Ha rendesen felöltözöm, talán könnyebb lesz megőrizni a tekintély maradványait. Valami nincs rendben, az biztos, egész reggel nincs rendben, és nemhogy nincs rendben; minden egyre szarabb."

Filozófiai, vallási, politikai utalások vannak végig a történetben, ami azt okozza, hogy - engem legalábbis - nemcsak a cselekmény kötött le, de folyamatos agymunka is volt az olvasás. Amikor szinte percenként eszedbe jut valami az olvasott szövegről, továbbgondolod, majd visszatérsz hozzá, s folytatod az olvasást. Azt megítélni nem tudom, mennyire minőségi a történet sci-fi-ként, mivel ez az egyik olyan műfaj, amit keveset fogyasztok, de különleges élmény volt az olvasás mind első, mind második alkalommal, és úgy érzem, fogom még a kezembe venni. A decemberi olvasás annyival adott többet, hogy más otthonosabban mozogtam a szövegben, s habár nem emlékeztem minden részletre, de tudtam, mi fog történni, így a részletekre több figyelmet fordíthattam. Ami meglepett, az pedig az volt, hogy egy szintén 2023-as könyvélményem villant belém a Möbion újraolvasásakor, mivel a főszereplő sokban emlékeztetett Arnon Grunberg A betegség nélküli ember című regényének főhősére, ami egy plusz élményt adott az olvasáshoz.

Nagyon köszönöm a Magvető Kiadónak, hogy recenziós példány formájában megismerhettem Horváth Viktor regényét, igazán különleges, egyedülálló élményben volt részem és biztos, hogy fogom keresni az író más köteteit is a jövőben. Akik pedig egy különleges történetre vágynak, és nem félnek kilépni a komfortzónájukból, ajánlom a regényt.

Emily Henry: Nyáron a párom

Emily Henry könyvei már sokszor jöttek szembe velem könyves közösségi oldalakon, könyvesboltokban, könyvtárakban és a booktube-on, először azonban 2023 nyarán elolvastam a szerzőtől, mégpedig a Strandkönyvet, amit könyvtárból hoztam ki, de annyira szerettem, hogy később saját példányom is lett a regényből. Ezután eltelt pár hónap, és végül tavaly decemberben kerítettem alkalmat, hogy a Nyáron a párommal is megismerkedjek, amit a Strandkönyv okozta lelkesedés miatt vásároltam meg. Nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy a Strandkönyv magasra rakta a lécet, magasak voltak az elvárásaim ezzel a történettel. Ez lehet az oka, hogy picit csalódást okozott az olvasás.

Önmagában véve nem olyan rossz ez a regény. Nekem többször kicsit elnyújtottnak tűnt, pártíz oldallal kevesebb jobban állt volna neki, de ez nem okozott nagy problémát.Őszintén? Ha nem az ominózus Strandkönyv után olvasom, szerintem magasabb eredményt ért volna el nálam.

Poppy és Alex mindenben különbözik egymástól. Mégis a legjobb barátok voltak egészen egy évvel ezelőttig. A lány egy utazási magazinnál dolgozik, új helyeket térképez fel a pénzes, utazni vágyó gazdagabb réteg számára, míg Alex tanárként dolgozik egy középiskolában, a szülővárosukban. Az egyetemen ismerkedtek meg egymással tizenkét évvel korábban és elválaszthatatlan barátok lettek, akik minden nyáron együtt töltik a vakációt. A Nyári út eddig minden évben sok élményt adott nekik, egy éve azonban megszakadt a kapcsolat közöttük.

A regény két idősíkon játszódik. Egyfelől megismerhetjük Poppy és Alex tizenkét Nyár útját, másfelől a jelen szálán elindulva is látjuk őket. Jó volt, ahogy kibontakozott a két ember kapcsolata, ahogyan egyre jobban megismeri őket az olvasó, az érzéseiket és a gondolataikat, az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, ami - legalábbis nekem, olvasónak - olyan zsigerien természetese kötődésnek tűnik, ami kevés létezik. Mintha már egy előző életben is ismerték volna egymást. Nagyon szerettem a kötet humorát, vagyis a két szereplő humorát, többször nevettem fel hangosan - szerencsére otthon csak a macska hallotta. Imádtam, ahogyan megjelenik a Strandkönyv két főszereplője, amikoris Alex egy Sarah Waters-regényt olvas, míg Poppy egy Augustus Everett-könyvet lapoz fel Palm Springsben.

És igen. Palm Springs. Nagyon szeretem. Csodás város, és én nagyon boldog voltam, amikor eljutottam oda, körbekocsikázhattam a Joshua Tree National Parkot, bejárhattam a várost 2011-ben. Ilyen személyes okból kifejezetten kedves a számomra ez a regény.

A történet elején, a szerkesztőségben keresik a legújabb úticélt, felmerül Szantorini neve is, nekem pedig ott pihen, olvasásra várva egy könyv, a címében Szantorinivel, szóval ez egy igazán kedves könyv - nekem. remélem, hogy másnak is az lesz, mert nem rossz, tényleg nem. Csak lehetséges, hogy jobban jártam volna, ha a Strandkönyv előtt olvasom. csakhogy akkor nem fedezem fel a Waters-Everett utalást.... eh, az ember ne akarja megváltoztatni a múltat, hiszen azzal a jövőt is megváltoztathatja. Jó ez így, ahogy van, és olvassátok el a Nyáron a páromat, és ne feledkezzetek meg a többi Emily Henry-regényről se!