Pehelykönnyű ünnepek

A 2022-ben a Cerkabella Kiadónál megjelent Pehelykönnyű ünnepek az a könyv amit tényleg egész évben újra és újra elővesz az ember. Irodalmi szöveget, játékötleteket, recepteket tartalmaz minden alkalomra, legyen szó az advent időszakáról, karácsonyról, szilveszterről, farsangról, húsvétról vagy akár olyan családi eseményekről, mint a születésnap, egy vendégváró délután, vagy éppen az ősz ünnepei. A Cerkabella Kiadó minden kiadványa magas minőségben kerül az olvasók kezébe - erről én magam sok-sok könyvükön keresztül meggyőződtem már -, de a Pehelykönnyű ünnepek számomra még ezek közül a kötetek közül is kimagaslik.

A borító milyensége, a papír minősége, a szerkesztés, a tördelés, a beltartalom összeválogatása mind azt sugallja, hogy ennél a kiadónál igazán elkötelezett emberek dolgoznak. 

A könyv címe magában hordozza a tartalmát: legyen nagy vagy kisebb ünnep, nem érdemes stresszelni, folyamatosan a konyhában robotolni, mindent túlbonyolítani. Lehet mindezt pehelykönnyen is! Az ünnepkörökhöz kapcsolódó részek felépítése mindegyik ünnepnél ugyanaz: egy-egy irodalmi mű elolvasása, a ráhangolódás után néhány ínycsiklandó receptet kapunk (édességről, előételről, főételről vagy épp salátáról beszélünk), melyeket könnyen el lehet készíteni, többórás konyhai tartózkodás nélkül. Helyette a felszabadult idő a családdal, a gyerekekkel tölthetjük és ötleteket meríthetünk a játékhoz az összeállítás harmadik részéből, amiben a szabadidő eltöltéséhez kapunk ötleteket. Több receptet is eszembe véstem, hogy el kell majd készítenem, akár karácsonyra, akár máskor, mert egyszerűségükben nagyszerűek.

Legszemélyesebbé azonban akkor válik a kötet, ha beleírjuk az adott ünneppel kapcsolatos kedvenc ételeinket, játékainkat, amihez szintén hagytak helyet a szerkesztők.

Különösen nagy élmény volt Mészöly Ágnes gyerekkönyve, a Dalmorka, a hobbivarázsló után olvasni a Pehelykönnyű ünnepeket. A történet, amikor Natti kistündér hókiflit süt éppen de elfogy a porcukor, visszaköszön ebben a kötetben, amikor kapunk egy hókifli-receptet, ami számomra különösen kellemessé és meghitté tette az olvasást; a kötet legutolsó fejezet - amely az Ajándékozz ízeket címet viseli - pedig szintén visszacsatol, hiszen a Mészöly-kötet A komatál című történetét olvashatjuk az elején. Ajánlom az olvasónak, hogy a két könyvet egyszerre vegye kezébe, és mindenképpen olvassa el Mészöly Ágnes kedve kötetét is.

A könyvet megtaláljátok a Cerkabella Kiadó honlapján, ahol kedvezménnyel megvásárolhatjátok a kiadó más könyveivel együtt. Nagyon köszönöm, hogy recenziós példányként megkaphattam a könyvet és megismerkedhettem vele. Sokat fogom forgatni.

Jane Riordan: Volt egyszer egy mackóm

Jó választásnak éreztem Jane Riordan Volt egyszer egy mackóm című könyvét olvasni azon az esős, hűvös napon, amikor a kezembe vettem. Nemcsak egyszerűen komfortos olvasmány volt, de mosolyt, melegséget vitt abba a borongós napba. Manapság annyi gondja van mindenkinek, néha szükség van ilyen könyvekre, hogy legalább az olvasás idejére megfeledkezhessünk róluk. A történeteket olvasva szinte el sem hittem, hogy ezek nem Milne történetei, Riordan olyan kiválóan adta át a mára már klasszikussá vált könyv írójának stílusát. Nemcsak a szöveg volt azonban méltó az eredeti műhöz, de az illusztrációk is, hiszen Mark Burgess E. H. Shepard nyomán készítette el azokat és szerintem senki nem mondaná meg, hogy nem Shapard művei, és a borító sötétkék-arany színei is otthonosság érzését keltették bennem, miközben eleganciát is árasztanak.

A Volt egyszer egy mackóm a Micimackó előzménytörténetének tekinthető. Megismerhetjük benne Róbert Gida és Micimackó egymásra találásának történetét, hogyan került a családba Füles és Malacka. Róbert Gida  életét kisbaba korától kezdve láthatjuk, az ő és barátainak apró élethelyzetit találjuk a lapokon (például múzeumlátogatás és piknik, a kisfiú náthája). Barátságos légkör uralkodik az otthonukban, kapunk egy kis londoni hangulatot is, majd a Pagonyban találjuk magunkat, amikor a család kiköltözik a  füstös, zajos városból, és a csapat összebarátkozik a Milne-regény eddig ebben a könyvben még nem látott szereplőivel is: összebarátkozunk Nyuszival, Bagollya, Kangával és Zsebibabával, találkozhatunk Tigrissel és sok más kisebb szereplővel, mint amilyenek Nyuszi barátai és üzletfelei.

Néhány imádnivaló idézet kedvcsinálóként a kötetből:

"Nyuszi szerette volna, ha ő találja meg Tigrist. Micimackónak pedig meggyőződése, hogy ő találta volna meg, ha nem ugrik haza egy kanálka mézért. Végül mégiscsak Malacka találta meg Tigrist, méghozzá egészen véletlenül.

Malacka a lehető legjobb módon fogott neki a keresésnek: keresni kezdett."

És hogyan lett Füles Füles?

"- Én Róbert Gida medvéje - közölte ünnepélyesen meghajolva - szíves fogadtatásban részesítelek téged, tisztelt...

- Névtelen - jegyezte meg a csüggedt jószág.

- Szíves fogadtatásban részesítelek téged, tisztelt Névtelen - folytatta Micimackó.

- Nem, nem - kesergett Névtelen. - Nem az a nevem, hogy Névtelen. Nincsen nevem.

[...]

- Akkor legyen a  neved... Füles... mert még sosem láttam senkit, akinek ilyen szép, hosszú füle volna... - Micimackó itt elakadt, mert aggódni kezdett, nem mondott-e valami sértőt.

- Füles...? - kérdezett vissza Névtelen Patás Rongy. - Füles - ismételte el, immár kissé hangosabban és magabiztosabban. - Igen, Füles. Úgy vélem, egészen jól cseng. Nem túl hivatalos, de nem is túl elcsépelt. Tiszteletreméltó név, és el is fogadom."

Imádtam Micimackó szauruszokról írt versét, melyet a kötet 80. oldalán először magamban olvastam el, majd hangosan, egyre hangosabban, az instrukcióknak megfelelően. Nos, azt hiszem, Jane Riordan könyve kicsit visszahozta a gyerek énemet. Az időjáráshoz pedig már csak azért is illett, hogy éppen ekkor olvastam a könyvet, mert a hetedik fejezetben kifejezetten esik az eső, Füles irtó édes, ahogyan az ablakból figyeli az esőcseppeket, és nagyon megadta a hangulatot a pokrócokból épített kuckó is. Minden egyes fejezet tartogatott mosolyognivaló epizódot, ahogyan a nyolcadik is szívet melengető volt, ahogyan Füles bújócsázott. Legszívesebben megöleltem volna a csacsi öreg medvét, olyan szeretetroham jött rám. Akár gyerek, akár kamasz, akár felnőtt valaki; tanuló vagy nagyszülő; nő vagy férfi, azt gondolom, élvezni fogja Riordan könyvét, egy újabb utazás gyerekkori kedvenceink világába.

Örömmel rakom Jane Riordan Volt egyszer egy mackó című könyvét Milne regénye mellé a polcomra. Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy elolvashattam a kötetet és könyvespolcom lakója lehet.

Az érdeklődőknek pedig ajánlom a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a könyvet rendelhetik meg kedvező áron, de a kiadó sok máre kötetét is megtalálják.

Szabó Lőrinc: Szél hozott

A Szabó Lőrinc gyermekverseinek válogatását tartalmazó kötet 2016-ban jelent meg a Móra Könyvkiadónál. A Szél hozott már messziről megragadja az ember tekintetét a borítóval, számomra vonzó és barátságos volt a kis figurával a fa ágán, a hulló levelekkel. Ugyan a kötetben nem csak őszies hangulatú verseket olvashatunk, mégis ideális volt ezen az esős, borús szeptemberi napon.

Sok versnél éreztem, mennyire jogos a könyv alcíme - Versek gyerekeknek és felnőttelnek -, mert ugyan gyerekversekről beszélünk, előfordult, hogy úgy éreztem, valamelyeket inkább felnőtt fejjel érti és értékeli az ember igazán. Gyerekkoromban sok Szabó Lőrinc-verset hallottam, olvastam, most sok olyannal találkoztam, amik eddig nem kerültek elém. Jó volt újakkal megismerkedni amellett, hogy a kötet illusztrációi a válogatásnak ugyanolyan fontos részei, mint a versek. Egyszerűen tökéletesek voltak Schall Eszter rajzai, kívánni sem tudtam volna szebbeket és hangulatosabbakat. Néha komor vagy szomorú volt a hangulat, Schall Eszter nagyon jól ráérzett Szabó Lőrnc verseire. Minden évszakot felvonultat a verseket válogató és a kötetet szerkesztő Milya Zsolt, de nemcsak évszakokat, hanem különböző élethelyzeteket, különböző érzelmi állapotokat is átadnak a költemények. Többet újra és újra elolvastam, miközben gyönyörködtem a rajokban, és kellemes élményt adott, hogy nemcsk számomra újm de korábbról már megismert verseket is kaptam. Egy egyfajta otthonosság érzését keltette bennem olvasás közben.

A szerkesztő a verseket három csoportra osztotta (Az ég meg én, Vén rigó dalai, Bagoly és óriás), a legtöbb írás főszereplője a természet, állatok, növények voltak, a harmadik csoportban jelentek meg a családdal, Lócival kapcsolatos költemények. Ezek között volt, amin elgondolkodtam: mennyire illik vajon ez a téma egy gyerekverseket tartalmazó kötetbe. Egyáltalán: gyerekvers témájának. A Bicikli című versnél úgy éreztem, mintha egy halálra készülő kisgyerek szavait tolmácsolta volna a költő. A halál megjelenik a Lóci verset ír, a Lóci és a szakadék vagy éppen a Lóci elalszik versekben is, szóval összességében nekem a garmadik része a válogatásnak kicsit depressziós hangulatot árasztott, és az járt a fejemben, hogy kell-e ennyi halál egy gyerekversben? Vagy legalábbis ennyi elmúlással foglalkozó írás ennyire gyors egymásutánban egy kötetben. Hozzáteszem, ezek nem voltak rossz versek. Ha leszámítom a hangulatot és a témát, nekem tetszettek is, de nyomasztottak.

Amikor a Lóci óriás lesz-t olvastam, furcsa borzongás volt átéreznem a sorokat, a helyzetet. Tudom - hiszen sokszor olvastam már újra verseket, könyveket -, hogy akár már pár év elteltével, több élettapasztalatot szereve is milyen más benyomásokat kaphatunk, ez azonban most még döbbenetesebb volt. Átérezve a kiszolgáltatottságot, a felgyülemlő haragot-félelmet.

Amennyiben azt a kissé nyomasztó érzést leszámítom, Miklya Zsolt válogatása jó arányban tartalmaz különböző hangulatú, témájú verseket; régről ismerteket és újonnan felfedezetteket, Schall Eszter pedig remek érzékkel illusztrálta a kötetet. Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek a versek: egyfelől nosztalgikus érzés a gyerekkorból jól ismertekkel újra találkozni, másfelől olyanokat olvasni, amik megadják a már jól ismert Szabó Lőrinc-érzést, mégis az újdonság erejével hatnak. Olyan könyv ez, amit érdemes újra és újra levenni a polcról. Ha nem is éppen verseket akarunk olvasni, mindenképpen gyönyörlödhetünk a könyvben található rajzokban és fantasztikus színeiben.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy általuk megismerkedhettem a könyvvel, és ajánlhattam másoknak is. Az érdeklődők a kiadó honlapján keresztül megvásárolhatják a Szél hozott című kötetet.

Mészöly Ágnes: Dalmorka, a hobbivarázsló

Natti kistündér, Dalmorka, a hobbivarázsló és szomszédaik történetei frissítő fuvallatként hatottak rám, olyan jó volt olvasni kalandjaikat. Ha nem tudatosítom folyton, hogy magyar szerző és magyar illusztrátor kötetéről van szó, nem tudtam volna kiragadni magamat abból a skandináv hangulatból, ami azonnal elkapott, ahogy belekezdtem a könyvbe. Ehhez nemcsak Hanga Réka rajzai kellettek, de Mészöly Ágnes szövege is, mely kettő együtt kiválóan működött. Sokszor bevillant, vajon mikor repül el a tanya felett Kákalaki Akki és a vadludak csapata Mártonnal és Nils-szel. Teljes mértékben el tudom képzelni ezt a gyerekkönyvet nemzetközi porondon is.

Miután Dalmorka megjelenik Natti kistündér tanyáján, az élet már nem lesz ugyanolyan, mint volt. Többé nincsen unalom, erről Dalmorka gondoskodik. A mindennapi életbe szépen folynak bele a varázslatok, legyen szó születésnapról vagy csigafutamról, vagy akár pingpongmeccsről. Cuki történet volt a piacozós mese, de részesei lehettünk a barátok húsvétjának is ugyanúgy, mint Dalmorka varázstárgy-feltalálásainak illetve Natti kistündér első (és egyben utolsó) "rendes" munkanapjának a falusi kisboltban.

Szeretnivalóak a hangulatos történetek és a falusi szereplők, legyen szó akár a szomszéd Ancsa néniről, vagy éppen Tobzos Tegzesről, Boróról, Zsurló Anteóról.

Nehéz hogyan írjak erről a kötetről, mert ezek érzések és benyomások, egyfajta pozitív lelkiállapot, még ha néha (de csak picit) bosszantott Dalmorka. Talán Ancsa néni karácsonyi bevásárlása volt az egyik kedvenc történetem, de imádtam, ahogyan Dalmorka igyekszik porcukrot varázsolni a hókiflihez; a pénztárca és a mindenhová nyíló ajtó meséi pedig hordoztak magukban egyfajta kifejezetten mágikus realista vonulatot is szerintem, ami jól állt a történetnek és az előbbi mesénél vicces volt a csattanó is.

Nemrégen olvastam a Mielőtt a kávé kihűl című kötetet, amiben megjelent az időutazás kérdése, ami téma visszaköszönt Mészöly Ágnes könyvében is annak a végén. Szép lezárása volt a mesének.

A Cerkabella Kiadó a megszokott színvonalon és minőségben adta ki Mészöly Ágnes Dalmorka, a hobbivarázsló című kötetét Hanga Réka illusztrációival 2018-ban, én pedig teljes szívből csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a kellemes kikapcsolódást, szívesen olvas gyerekkönyveket is felnőtt fejjel... és persze gyerekeknek elsősorban, habár ha meglátjátok életben is ezt a könyvet, nem lesz kérdés, hogy az egész család elolvassa.

A könyvet a Cerkabella Kiadó honlapján lehet megvásárolni kedvezménnyel.

Kerstin Lundberg Hahn: Mandulaszív

Kerstin Lundberg Hahn regénye, a Mandulaszív Oscar, Bie és Hugó barátságát követi - Oscarral a főszerepben -, s tekinthető a Szerencsesüti folytatásának is, hiszen abban a történetben ismerkednek meg a fiúk Biével.

A ciki szülők, a nagyothalló nagymama és Oscar kalandjai folytatódnak a Mandulaszívben. Szerencsére itt apuka már kevesebbet énekel, anyuka pedig már nem táncol, nagymama azonban még mindig szentül hiszi, hogy nem kell neki mindig hordania a hallókészüléket, és legújabb hobbijának, a gyaloglásnak hódol, hogy jó formában legyen.

Bie és Oscar kapcsolata válságba kerül a kötetben, az olvasó szurkolhat a pozitív végkicsengésért, de nemcsak ez ad okot az izgalmakra, hanem az is, a fiú nagyon szeretne egy kutyát, a szülők azonban nem tartják ezt jó ötletnek. Oscar életének innentől központi témája lesz a kutya, miközben meg kell birkóznia a vietnami kislánnyal való kapcsolatának mélypontjával is. Az első kötetből megszokott apró félreértések adják a történet sava-borsát, természetesen mindig Oscartól indul és hozzá fut vissza - ez már ismerős helyzet az első kötetből, meg se lepett például a jelenet a fürdőszobában vagy a tónál. Kedveltem Oscart itt is, ahogyan a Szerencsesütiben, de kicsit sajnáltam is. Nem ártana neki, ha megtanulná, hogyan legyen őszinte. Hogy nem érdemes titkolózni, hogy néha igenis érdemes és kell is rákérdezni a minket érdeklő dolgokra ahelyett, hogy túlagyalnánk, aztán jönnének a kellemetlen helyzetek és a félreértések.

Remélem, hogy lesz egyszer egy harmadik része is a három gyerek kalandjainak, amiben már megfigyelhető lesz kicsit több jellemfejlődés is Oscar részéről. Bizonyos szempontból már itt is kapunk belőle, ahogyan áltvált a kisfiú kutya iránt vágya azzá a kívánsággá, hogy az édesanyja által várt kistestvér egészséges legyen és megszülessen. Persze a gyerekek kiskamaszok, a fiú viselkedése is érthető - azért reménykedek benne, hogy Oscar később okosabb lesz.

Ahogyan a Szerencsesütit jó szívvel ajánlottam, úgy ezt a regényt is, ebben is isteni hangosan nevetős epizódok vannak, a kutyák is feldobják a történetet. A csúcspont mindenképpen a parkban lévő tó partján játszódó jelenet a pórázzal sétáló Oscarral, de a könyvben sütiötletet is kapunk - legalábbis nekem összefutott a nyál a számban, amikor a nagymama beállított Oscarékhoz egy mandulatortával. Ha pedig kíváncsi vagy, mi köze a regénynek a Tosca szelethez, mindenképpen ajánlom a kötetet!

Nagyon köszönöm a Cerkabella Kiadónak, hogy recenziós példányt kaphattam a kötetből, folytathattam a három gyerek történetét és ajánlhattam az olvasóknak a regényt.

A Cerkabella Kiadó honlapján megvásárolható a regény.

Balázs Ágnes: Lufi és Szamóca

A kezdeti hajtépésem után nagy öröm volt a számomra, hogy megismerhettem Lufit, ezt a cserfes, örökmozgó kislányt Balázs Ágnes regénysorozatának első részében. A Móra Könyvkiadónak hála, jutott hozzám a regény 2021-es, hetedik kiadása, ami teljes kikapcsolódást nyújtott. Gyerekkoromban a nagynéném egy, Lufiékhoz hasonló társasházban élt: egy udvarból nyílt a több lakás, a kert közös volt, mindenki ismerte a másikat. Hogy ott is hasonlóak voltak-e a lakók közötti dinamikák, mint ebben a regényben, természetesen nem tudom, a havi-kéthavi egy-egy látogatás alatt ez nem derült ki. 

Három generáció él egy nem túl nagy lakásban: Lufin kívül az elfoglalt szülők és a nagymama lakik egy fedél alatt, ahol mindig történik valami - hála a kislánynak. Az első néhány fejezetben éppen ez zavart olvasás közben, de csak amiatt lehetett, hogy én távolról sem voltam ilyen idős koromban olyan személyiség, mint a kislány. Csendes voltam, visszahúzódó, emiatt történhetett, hogy idő kellett, hogy megkedveljem Lufit - aki nem szerette a becenevét, ami még kiskorából ragadt rá. Nincsen ebben a családban soha egy unalmas pillanat: alig kezdődik el a regény, a nagymamának már udvarlója akad, Lufi pedig - aki vágyott egy házikedvencre - hazaállít Tornádóval és valójában a kutyának köszönhető az, hogy sétáltatás közben a kislány megismerkedik Szamócával, eredeti nevén Szamócai Tihamérral, aki szintén nem szerette a becenevét.

Az ő kettejük közös kalandjai végeérhetetlen humor és nevetés forrásai a történetben nyártól - a regény kezdetétől - karácsonyig. Balázs Ágnes az őszi hónapokra sem hagyja az olvasót és a két főszereplőt kalandok nélkül, és ami a legmeghatóbb volt ebben a kétszáz oldalban, az két régi szerelmes egymásra találása a gyerekeknek köszönhetően. Lufi érezhetően fejlődik a regényben - vagy csak én szerettem őt meg a végére -, és megkapja a legszebb karácsonyi ajándékot is.

Igazán felüdítő volt olvasni a regényt: ismerős emberek és ismerős környék tárul az olvasó szeme elé. Átlagemberek, hétköznapi élet, amibe a két főhős vidámságot hoz. Vagy éppen idegbajt a szomszédokra, de kicsire nem adunk és a végére minden jóra fordul.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy egy példánnyal a regényből hozzájárult ennek a bejegyzésnek a megszületéséhez. Akinek az érdeklődését felkeltette Lufi története, keresse a regényt a kiadó honlapján.

Bartos Erika: Déli part

A Balaton-felvidéket már bejártuk Brúnóékkal a sorozat első részében, a második kötetben szereplőink a déli partot fedezik fel. A kalandok tavasszal, a Tihany és Szántód közötti kompon veszik kezdetüket, kevéssel húsvét után. A család a tavaszi szántódi kirándulás után nyáron a balatonkenesei kempinget látogatja meg, felfedezve a települést és környékét. A hatalmas strandolás közben nem maradhat el sem a lángos, sem a palacsinta, a könyv kis olvasói pedig számtalan ízű lángost és palacsintát találnak... nos, a 37. oldalt éhesen ne nézze meg senki sem.

Felbukkan a lapokon Balatonvilágos, Balatonfőkajár, Balatonlelle (ahol a dédpapát látogatják meg), Balatonboglár, de Siófok is felbukkan, amiről megtudhatjuk, hogy valaha egy kis sziget volt csupán. A gyerekek a kötetben megismerhetik a tavon közlekedő különféle hajótípusokat és még egy kerékcserének is részesei lehetnek, amikor Frici bácsiék kocsija defektet kap. Külön fejezetet kap Zamárdi, Balatonföldvár, Fonyód és még sok település. Nemcsak a települések kapnak azonban hangsúlyt. Hasonlóan az első részhez, itt is megismerhetjük az épített környezet széles spektrumát: állatkert, kilátó, múzeum, kisvasút és még sok más lapul a könyvben. Bármilyen is legyen az olvasó érdeklődése, azt gondolom, talál olyan ötletet, amit megvalósíthat, ahová ellátogathat egy rövidebb-hosszabb balatoni kirándulás alatt. A Déli part is kiemeli a tavat a nyárból, minden évszakban megmutatja a szépségeit. Szerepet kap a Haloween, a karácsonyi készülődés is, fontosak a családi és baráti kapcsolatok, melyeket itt is szépen mutatja be Bartos Erika, megjelenítve immár négy generációt.

Társadalom- és kultúrtörténeti, helytörténeti kalandozás is a sorozat. Emészthető, szerethető formában kínál rengeteg ismeretet, és nem lesz egyszerolvasós élmény. Ahogy írtam a Brúnó a Balatonon sorozat első részének ajánlójában is, ez a kötet határozottan újraolvasós. Rendszeresen érdemes levenni a polcról, csak úgy olvasgatni vagy éppen ötletet meríteni, ha kirándulást tervezünk. Itt is vannak kisebb térképek, hogy a látnivalókat könnyebb legyen elhelyezni térben; ami segítség lehet előre felkészülni, ha nem akarjuk séta közben állandóan a térképet vagy a mobilunkon található Google maps-et figyelni, kihagyva az adott település látnivalóit.

Természetesen ebben a részben is felfedeztem egy lényeges, "gasztrofilozófiai" kérdést, miszerint a kakaós csigát kívülről befelé vagy belülről kifelé esszük? Brúnó esküszik rá, hogy a legfinomabb része a közepe, ezért kell azzal kezdeni, míg a nagypapa éppen ezen okból a közepét hagyja a végére.

Szerettem ezt a kötetet is, csodálatos volt újra bejárni a Balatont, ezúttal a déli partvidéket. Sok tervem, ötletem született olvasás közben, csak nőtt a bakancslistám, hova kell még ellátogatnom.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy megjelentetik Brúnó kalandjait, élmény minden egyes részt olvasni. Az érdeklődők a kötetet megtalálják a kiadó honlapján is.

Diana Urban: Halálos játszmák

Első (két) élfestett könyvem a Next21 Kiadónak hála jutott el hozzám; nagyon köszönöm nekik, hogy kiadták Diana Urban sodró lendületű ifjúsági thrillerét és elolvashattam. Óriási élmény volt. A történetben - Crystallal a főszerepben - hat tizenéves egy napját követhetjük a kötetben, miközben időről időre beékelődik a fejezetek közé egy másik szál, egy öt évvel korábbi történet.

A Halálos játszmák csupán huszonnégy óra eseményeit mutatja be, de annyi történést kapunk, mint ami más könyvben egy hét alatt történik meg a szereplőkkel. A tizenhat éves Crystal versenyt fut az idővel, hogy megmentse húga életét, aki egy emberrabló fogságába esett. Ahhoz, hogy kiszabaduljon, a lánynak érthetetlen és kegyetlen tetteket kell végrehajtania. A lány egy gamercsapat tagja, akik egy nagy versenyre készülnek, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a bűnöző minden utasítása a csapattagok ellen irányul. Fontos kérdés, hogy mi az emberrabló célja. Vajon azt akarja megakadályozni, hogy a csapat induljon a versenyen? Vagy teljesen más irányból kell megközelíteni a dolgot? Talán egy öt évvel korábbi eseményhez lehet köze a jelen szálának? Miközben Crystal kétségbesetten teljesíti az utasításokat, vadul igyekszik kideríteni, ki lehet a háttérben, ki akarhat nekik ártani.

Kíváncsi voltam erre a könyvre. Egyfelől nem emlékszem, olvastam-e valaha ifjúsági thrillert, másrészt a gamer világ olyan távol áll tőlem, hogy éppen ezért felkeltette az érdeklődésemet, mit hozott ki ebből az alapból Diana Urban. Picit tartottam az idegen világtól, de nem volt diszkomfortérzésem. A történet egyből beszippantott, az első nagyjából 120 oldalt együltő helyemben olvastam el, szó szerint nem álltam fel, teljesen a történet hatása alá kerültem. A szerző ért hozzá, hogy a fotelhoz bilincselje az olvasót, korosztálytól függetlenül. A fordulatos cselekmény nem hagy időt az olvasónak, Urban remekül érzékeltette a szöveg zakatolásával a történések gyors egymásutániságát. Ahogyan a főszereplő rohan végig ezen a huszonnégy órán, az olvasó együtt rohan vele, végig a regényen. Szusszanásnyi időnk sincsen. 

Több ötletem is volt, ki lehet az emberrabló. Az öt évvel korábbi események remek gyanúsítottakat szolgáltattak mind Crystalnak, mind az olvasónak. Az fő gyanúsítottamon kívül még két emberre gyanakodtam, hiszen cselekedeteik tényleg furcsák voltak. Habár sejtettem, hogy az elsődleges ötletemre kellene fókuszálnom, nem tudtam, hogyan kerülhet a jelenkori képbe az illető, a másik két embert pedig kiváló érzékkel tette gyanússá az író, elbizonytalanítva az olvasót.

Sajnáltam ezt a hat gyereket, hiszen alapvetően mindegyikük áldozat volt. A történet csavarokban is bővelkedik - személy szerint megdöbbentett a bűnöző kiléte. Ez az, amikor vársz valamit, tudod azt is, hogy mit vársz, amikor pedig megkapod azt, amit vártál, mégis úgy tálalja az író, hogy leesik az állad, pedig utánagondolva valóban nem lehetett más magyarázat. De kevesen olvassák el egy könyv végét azelőtt, hogy elkezdenék az elejét, így a figyelmeztető jelek csak a végére állnak össze. Amikor pedig azt hittem, vége mindennek, jön a végső, váratlan fordulat - talán mert habár thriller, mégiscsak ifjúsági vonalról van szó és egyhül a szorítás a mellkasban. Egy kis időre. Mert Diana Urban az utolsó oldalon is otthagy valamit az olvasónak. Nevezzem függővégnek? Ha akarom, lehet függővég, de más szempontból a történet lezárult. Érdekel, tényleg lesz-e folytatás.

Diana Urban nem egy kedves író. Nem kegyelmez a szereplőinek, de nem kíméli az olvasót sem. Nekem azonban éppen ezért volt olyan jó élmény ez az olvasás. A harmadik, fotelben, olvasással töltött óra után esett le nekem, miért van olyan deja vu érzésem. Ugyanígy éreztem Carmen Mola A legyek menyasszonya című regényének olvasásakor is. Olvastam és olvastam, beszippantott a cselekmény, és miközben a történet felzaklatott és sokszor szünetet akartam tartani, mert féltem, mit kapok egy oldallal arrébb, a könyv ne engedett el: nem tudtam letenni, szinte kényszerített, hogy olvassam tovább. Természetesen nem hasonlítanám össze egy - sok szempontból - horrorisztikus regény cselekményét egy ifjúsági thriller cselekményével, a két kötet által keltett olvasói érzéseim azonban hasonlóak voltak.

Remélem, hogy a 21. Század Kiadó illetve a Next21 Kiadó elhozzák majd hazánkba az írónő további regényeit is. Egy vásárlójuk már biztosan lesz. Még egyszer köszönöm a kiadó megtisztelő bizalmát, akinek az érdeklődését pedig felkeltettem a regény iránt, a kiadó honlapján keresztül megvásárolhatja.

Gáti István: Kornél, a kobra

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, hiszen utoljára verses történetet talán középiskolában olvastam a kötelező irodalom által. Az első benyomás minden könyvnél a borító, majd belelapozva a történetbe, az illusztrációk. A fülszöveg ismeretében ez a friss, modern rajzolás nagyon illett a kötethez, Klement Csaba rajzain keresztül jópofa személyiséggel ruházta fel a szereplőket. Először magamban olvasva kezdtem bele Janó, de főként persze Kornél kalandjaiba, de éreztem, hogy nem lesz így jó. Ekkor hangos üzemmódra váltottam, magamnak és a macskámnak, Tesónak (aki erre a névre annyira nem hallgat, viszont néha odajön hozzám a Nyuszi, a Csibe és a Babafül nevek hallatán) hangosan olvasva az történetet. Így a rímek is jobban kijöttek, élvezetesebb volt az olvasás, ajánlom mindenkinek, hogy ha ezt a kötetet a kezébe veszi, hangosan olvassa fel. Szigorúan otthon, de persze a bátrabbak megpróbálkozhatnak a közösségi közlekedésben is ezzel a technikával.

Gáti István nevével először a pár éve megjelent Sportszelfi című kötetben találkoztam, azóta nem olvastam sem antológiában, sem önálló kötetet a szerzőtől. Ez az első ilyen élményem, és határozottan pozitívak a benyomásaim. A 2021-ben a Móra Kiadó gondozásában megjelent, kevesebb mint ötven oldalas történet főszereplője Kornél, a kobra, aki azonban nem valódi kobra, hanem egy tetoválás (volt) Janó karján. Ő volt az ötvenedik, de nem adatott meg neki hosszú élet ezen a bizonyos karon, tetkótársai nem szívelték a kis kobrát, mennie kellett. Ekkor indultak el a kalandok, amik szerte Budapesten zajlottak. Pad alatt, hídon át, hegyre fel és iskolába be, míg Kornél megtalálta helyét a világban, otthonra talált egy másik testen.

Friss erővel bírt nekem a tetoválás behozása egy gyerekkönyve, hiszen nem attól lesz valaki rossz, kellemetlen, ellenszenves, "bűnöző" kinézetű, hogy tetoválása van. Szét is lehet varrva az illető, a külső takarhat érző, arany szívet. Janó is jófej pasi a történetben, aki valami igazán szépet szeretne utolsó, üresen árválkodó bőrfelületére, és bírtam a tetoválómestert, Tetkós Rolandot is. Szerintem ez a humoros, kedves történet nemcsak egyszerűen az útkeresésről, a valódi otthon megtalálásáról szól (ami nem feltétlenül ugyanaz, ahová odaszületünk), de az elfogadásról is. És arról is, hogy nyitottak legyünk másokkal szemben, ne ítéljünk első látásra, ismerjük meg a másik embert. tetoválása bárkinek lehet. Fiatalnak, idősebbnek, férfinak és nőnek. A tetoválás a külcsíny, de jobban számít a belbecs.

Remek olvasmány volt, ajánlom mindenkinek, kortól függetlenül, ha szeretne jól szórakozni. És nagyon köszönöm a Móra Kiadónak, hogy megismerkedhettem Kornéllal és elkísérhettem új otthonába. Az érdeklődők keressék a könyvet a kiadó honlapján.

Rita Falk: Bajorkolbász-társaság

Rita Falk sorozatával 2020 májusában kezdtem az ismerkedést, ekkor olvastam a Télikrumpligombócot. Sokat vártam, de talán éppen ez volt a baj, mert csalódást okozott az első kötet. Irritáltak a szereplők, bosszantott Franz, ahogy családtagjai se kerültek közel hozzám. Jópofák voltak a falu lakói, Falk remekül kitalálta a mellékszereplőket, nekem azonban nem tetszett ez a furcsa humor, amivel szembetaláltam magamat. Mégsem adtam fel, mert éreztem, hogy lesz ez még jobb is, és valóban: kötetről kötetre, habár lassan ugyan, de egyre jobban megkedveltem Niederkaltenkirchen lakóit.

Az egyes részek története hullámzó, néha jobban, néha kevésbé szórakoztatott, de a fő- és mellékszereplők a - számomra - kevésbé kiemelkedő történetek színvonalát is megemelte.

A sorozat nyolcadik kötete, a Bajorkolbász-társaság, olvasása közben hasonló érzések voltak bennem, mint az első résznél: mintha a sorozat hullámvölgybe érkezett volna. Bár ez nem a hullámvölgy része, szokatlan volt, hogy - érzésem szerint - hosszabb idő telt el a hetedik és a nyolcadik rész között. Itt már áll a szálloda, éppen próbaüzemet tart a közben elhunyt építtető özvegye, mielőtt beindul a nagyüzem egy ezoterikus konferencia résztvevőinek fogadásával. Franz persze a szokott esetlenségével nyomoz, szerencsére kéznél van Rudi Birkenberger, aki ki nem maradna az esetből, főleg, hogy éppen pang az üzlete, így van ideje kiadnia magát az ezotéria iránt érdeklődőnek. Az eddigi kötetekkel ellentétben itt nagyjából a történet felénél már lehetett sejteni, ki az elkövető, csak a miért volt kérdéses. Bizonyos szempontból szomorú volt a végkifejlet, szerencsére Falk is talán érezte, hogy egy holttest éppen elég ezzel a háttértörténettel, nem kell, hogy itt is "hulljanak az emberek".

Ami mélypont volt nekem, az a hentes, a víz-gáz-fűtés buherátor és kocsmáros - főleg az első kettő - cselekedete volt Birkenbergerrel kapcsolatban. Ez már túlzás volt. Nem érezheti magát senki a törvények felett állónak, és nem lehet megengedni azt, hogy bizonyos cselekedetek büntetlenek maradjanak, mert ez csak azt vonja maga után, hogy az illető az hiheti, később is következmények nélkül megtehet hasonlóakat. Nem lehet elviccelni hasonló tetteket csak azért, mert ismerős, barát követi el azokat. Nemcsak ez volt azonban az, ami visszavett nálam a történet élvezetéből, hanem Franz családja is. Talán szándékos volt a túlzás a szerzőtől, talán ezzel a kilencedik rész bárhogyan alakulhat majd, tőlem mégis idegen volt ez a főszereplőnkhöz való hozzáállás. 

Nehéz spoilerek nélkül írni, de nem szeretném, hogy lelőjem a történetet azoknak, akik szeretik a sorozatot és a Bajorkolbász-társaság még előttük áll. Nem volt rossz a regény, csak tőlem állt ez most távolabb, mint az eddigiek. Ettől függetlenül Niederkaltenkirchen- és Eberhofer-rajongóknak kötelező olvasmány.

Nyulász Péter - Ritter Ottó: A fürdők réme

A BerGer Szimat Szolgálat sorozat első kötete először 2016-ban jelent meg a Móra Kiadó gondozásában, majd volt olyan kiadás, amit a Berger Kiadó Kft., míg mást megint a Móra adott ki. A fürdők réme a nyári Budapesten játszódik, szereplői pedig egy magánnyomozóiroda dolgozói és barátaik, rokonaik. Ami különlegessé teszi a könyvet és a sorozatot, azok a kutyák. Igen, a szereplőket ugyanis nem emberek, hanem kutyák adják. Jópofa az ötlet, nagyon szerettem, ahogyan a budapesti utcákon együtt detektíveskedek velük.

A cselekmény fordulatos volt, szerintem alsó tagozatos gyerekek igazán élvezhetik, főleg a kisebbek, mivel Pongrác személyén keresztül - amikor nem forogtak olyan gyorsan a mudi agytekervényei, "rászólhatnak", meglehet a "Jaaaj, Pongrác, hát nem látod, hogy a Margitszigetre kell menned?"-élmény, így részesei lehetnek a nyomozásnak a kis olvasók is.

A történet izgalmas volt, hiszen a perzselő nyárban sorra zárnak be a budapesti fürdők, a tikkadt városlakók egyre dühösebbek, azonban a vizet valaki tönkreteszi a fürdőkben, nem lehet látogatni azokat. Hogy ki állhat a hátterében ennek a bűntettnek, Pongrác kezdi el kinyomozni, hozzá társulnak társai, kezdve a titkárnővel és barátjával, folytatva a sort Fürgével, Maxival és Trixivel. Miközben Pongrác két nagybátyja, Gerzson és Bernát az Olimpia parkban sakkoznak és várják Pongrácot, a fiatalok egy fergeteges nyomozásba vetik bele magukat. A nagybácsik játéka, amit kitaláltak a fiatal mudinak a mobiltelefonnal és a kulccsal, egy igazi nyomozássá változik, az elkövetők közül pedig a magyar szervezett bűnözés egy tagja is felbukkan.

Letehetetlen könyv volt. Nemcsak azért, mert izgalmas volt, fordulatos, hanem azért is mert Nyulász Péter remek nyelvi leleménnyel tette humorossá a cselekményt a szereplők neveinek kitalálásával. Szakadtam a főbűnöző elnevezésén, ahogyan feleségéén is, de imádtam a külföldi bűnelkövetőknek adott neveket is. Például Meb Undát az angol királynő lovaggá üti. Mi lesz a neve Sir Meb Unda. Igen. Konkrétan röhögtem, amikor kimondtam hangosan.

Remélem, hogy hamarosan olvashatom majd a sorozat folytatásait is, mert engem bizony megvettek az első kötettel. Jó szívvel ajánlom nektek a BerGer Szimat Szolgálat kalandjait, a könyveket megtaláljátok a Móra Kiadó honlapján az első résszel együtt. Egyúttal szeretném megköszönni a kiadónak, hogy megajándékoztak ezzel a remek élménnyel.

Rupi Kaur: otthon test

Évek óta nézegettem könyvtárban és a Könyvmolyképző Kiadó honlapján Rupi Kaur köteteit, de valahogy eddig mindig úgy éreztem, távol állnak tőlem a rímtelen, modern versek, inkább a klasszikus költeményeket szeretem. Nemrég mégis elkezdtem a szerző otthon test című kötetét. Ez a harmadik, ami magyar nyelven megjelent, nekem pedig az első, amivel elkezdtem a szerzővel való ismerkedést, és - úgy érzem - a legjobb választás volt ehhez.

A négy részre osztott kötet tudat, szív, pihenés és ébrenlét témája köré gyűjtötte a verseket. Sokszor éreztem, hogy Kaur sorai közel állnak hozzám, a versei megérintenek, de egy idő után letettem arról, hogy post it-tel bejelöljem őket, mert akkor szinte minden oldalra jutott volna egy-egy jelölő. Rupi Kaur érzékeny, a saját életéből merített témákat dolgoz fel verseiben, sokuknál éreztem, mintha a saját érzéseimet, gondolataimat tolmácsolta volna a költő. Furcsa módon nem volt zavaró a rímtelenség, ,int ahogyan olvasás előtt gondoltam, mivel eddig a modern versekkel rossz volt a tapasztalatom. Ennél nem. Ez a kötet nagyszerű volt. Olyan, amit érdemes lesz a polcomon tudni, újra és újra levenni, belelapozni, egy-egy verset elolvasni, akár erőt is meríteni belőle. A versek élethelyzetekkel, érzésekkel szembesítik az olvasót, arra ösztönözve, hogy átgondolja az életét, tetteit, érzéseit, hozzáállását sok dologhoz.

Fájdalmas és megrázó volt olvasni, az illusztrációk pedig kiegészítik az élményt. Újra és újra elolvastam egy-egy verset, sokat gondolkodtam Kaur sorain. Ha az hiszed, hogy nehéz az életed, olvasd el ezt a kötetet, és rájössz, hogy lehet rosszabb is, és ez sokat segíthet abban, hogy összeszedd magad, rendbe rakd az életedet vagy éppen új lendületet vegyél ehhez a folyamathoz. Ugyanakkor abban is segít, hogy az ember lássa, nincsen egyedül. Ha magában is tartja az érzéseit, ha nem is osztja meg másokkal, de ennek a könyvnek az elolvasása után megláthatja, mások is érezhetnek hozzá hasonlóan, és talán nem érzi magát olyan egyedül az olvasó.

Kíváncsi vagyok a szerző többi könyvére is; mindenképpen fogom folytatni a Kaur-kötetek olvasását. Az is érdekel, vajon kötetről kötetre hogyan változott, fejlődött Rupi Kaur stílusa, a versek témája, hangulata milyen az egyes kötetekben: miben különböznek egymástól és miben hasonlítanak.

Az indiai-kanadai szerző könyveit megtaláljátok a Könyvmolyképző Kiadó honlapján.

Simon Winchester: A professzor és az őrült

Megküzdöttünk egymással, Simon Winchester és én, amióta a Park Kiadó jóvoltából hozzám került A professzor és az őrült című kötet, de második nekifutásra és kitartással nemcsak hogy elolvastam a könyvet, de nagyon szerettem is. Miután befejeztem az olvasást, eszembe jutott egy túrázásom a Pilisben, amikor Piliscsabán a háromszögön akartam feljutni a Dévényi Antal-kilátóhoz - sikertelenül. Mivel a lábam nem tökéletes egy huszonöt évvel ezelőtti bénulás miatt és orrsövényferdülésem sokszor gátol a levegővételben, nem a legjobb választás volt éppen a háromszög, de térképen nem tűnt meredeknek. Nem jutottam fel, és akkor megfogadtam, hogy másik úton, de később felmegyek, és inkább az akkor még működő Pipacs Kávézót látogattam meg. Egy kicsit az én fehér bálnám volt akkor a kilátó, amíg egy másik alkalommal a kéken fel nem mentem a toronyhoz.

Valamennyire ezt a párhuzamot éreztem a bálna, a torony és Winchester könyve között a hétvégén, hiszen ugyan első alkalommal beletört a bicskám - bár szerintem inkább nem volt ráhangolódva erre a különleges könyvre -, másodszorra nemcsak sikerült elolvasnom, de szerettem is a történetet és főszereplőjét.

Valójában nem is lehet regényről beszélni, sokkal inkább egy ismeretterjesztő közegbe bújtatott, kalandos történetről a nyelvészet világában, a 19. század második felében, a 20. század elején.

Az augusztus és a szeptember első fele valamennyire a lelassulásról szólhatott nálam, hiszen több könyvet is több mint egy hónapig olvastam, ami nemhogy nem ártott az olvasási élménynek, de hozzátett és segített, hogy igazán élvezhessem ezeket a lassabban csordogáló történeteket. Egy monumentális vállalkozás részese lesz William Chester Minor, a nyugdíjazott amerikai katonaorvos, aki a szótárkészítéskor már évek óta egy angol elmegyógyintézetben tölti napjait. Hogy miért tartózkodik ott? Erre jöjjön rá az olvasó maga, bontakozzon ki előtte Minor magánéletének, egészségi állapotának története spoilerek nélkül. Minor olvasott, művelt, intelligens ember, akinek hiányzik a szellemi kihívás a bezártságban, és kapva kap az alkalmon, amikor James Murray önkénteseket keres hatalmas vállalkozásához, az OED elkészítéséhez. Így lesz Minor a szótár és Murray leglelkesebb segítője, mintegy tízezer szócikk, idézet és példamondat "atyja".  Főhősünk sorsát megszületésétől haláláig nyomon követhetjük a lapokon, így bontakozik ki előttünk egy tragikus életút, amely a számomra végtelenül elszomorító volt.

Az azonban, ahogy részese lehettem - még ha csak az olvasás által is - az OED megszületésének, fantasztikus élmény volt. Hiszen vajon kinek jutott valaha is eszébe, milyen hatalmas munka összeállítani egy szótárat? Nem egyszerűen szócikkek összeállítása ez, hiszen a szótárban szerepeltetni kívánt szavakat is össze kell gyűjteni, a teljesség igényével! És ne feledjük azt sem, hogy akkor ne voltak számítógépek, amik hatalmas segítséget jelentenek napjainkban egy hasonló vállalkozásnál Sokszáz önkéntes kitartó, megfeszített munkájának gyümölcse az Oxford English Dictionary, amire - főleg ennek a könyvnek az elolvasása után - nem lehet meghatottság, lelkesedés és emelkedettség nélkül gondolni.

Hálás vagyok a szerzőnek, amiért erre a nagyszabású vállalkozásra felhívta a figyelmemet és hogy általa megismerkedhettem W. C. Minor és James Murray barátságával.

És nagyon köszönöm a Park Kiadónak, amiért felkarolták és 2021-ben kiadták  Simon Winchester kötetét magyar nyelven. Fontos és értékes kötetet vesz a kezébe, aki megveszi, kikölcsönzi vagy kölcsönkéri A professzor és az örültet, hogy része legyen egy izgalmas nyelvészeti kalandban.

A kötetet a kiadó honlapján is megtalálhatják az érdeklődők.

Akinek pedig felkeltettem érdeklődősét és elolvassa a könyvet, érdemes utána a történetből készült filmet is megnézni, A tudós filológust, Murrayt Mel Gibson, míg az elborult elméjű katonaorvost Sean Penn alakítja a 2019-es filmdrámában.

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Majd' másfél hónap olvasása zárult le szeptember 14-én, amikor befejeztem Passuth László Esőisten siratja Mexikót című nagyregényét, a Spanyol-trilógia első részét. Az én kiadásom egy 1978-as Szépirodalmi Kiadó által kiadott kötet volt. A Passuth-tal való ismerkedést először A bíborbanszületett című egykötetes regénnyel akartam kezdeni, de nagyon nehezen olvasható volt a számomra - vagy csak nem volta ráhangolódva Passuth stílusára. Ezután esett a választásom az Esőisten siratja Mexikót-ra, amihez személyes kapcsolódásom is van nagymamám által.

Hihetetlenül izgalmas volt ez a 600 oldal! Meglepődtem, egyszerűen leesett az állam, mennyire szerettem, mennyire beszippantott, mennyire együtt tudtam élni a szereplőkkel. Nem volt könnyű olvasás, lassan haladtam vele, de egy percig sem bánom. Azt hiszem, így tudtam igazán élvezni és érteni a történetet. Sok évet ölel fel a regény, amíg Hernando Cortez meghódítja Mexikót és népeit. Tetszett, hogy Passuth nem szépítette meg a hódítást: bemutatja a harcokat, a csatákat, a véres összeütközéseket ugyanúgy, ahogyan azt, hogy Cortez alapvetően nem gyilkos szándéktól vezetve jelent meg és haladt az országban. Nyitott szellemmel és lélekkel közelített az őslakókhoz. Megismerni és nem legyilkolni akarta őket. Azt gondolom, barátságba is került sokukkal, még ha voltak is ellenfelei. 

Passuth László a szegedi egyetemen szerzett jogi diplomát, majd 1919 és 1950 között banktisztviselőként dolgozott. 1950-től 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Kisebb írásai, tanulmányai és kritikái az 1920-as évek közepétől több mértékadó folyóirat: a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és Válasz hasábjain jelentek meg. Regényeinek sorát a két világháború közötti átláthatatlan, zűrzavaros időket megidéző Eurázia nyitotta meg 1937-ben. Ebben a korai művében még avantgárd stílusjegyek ismerhetők fel. Ezután egyre inkább rátalált saját írói hangjára és arra a műfajra, amelyben írásművészete a legjobban ki tudott teljesedni. Alapos filológiai felkészültséggel, kivételesen kifinomult stílusban történelmi regényeket kezdett írni.

Első nagy sikere az Esőisten siratja Mexikót című regénye volt 1939-ben. Ez a Móricz Zsigmond biztatására papírra vetett, monumentális, egyszersmind fordulatos, izgalmas mű nemcsak a hazai olvasókat hódította meg, hanem a világ legkülönbözőbb nyelvterületein közkedvelt olvasmány mind a mai napig. Mikor évtizedekkel később Passuth személyesen is eljutott Mexikóba, nagy ünneplésben volt része: úgy fogadták, mint a konkvisztádorok-elpusztította ősi azték civilizáció legjobb európai ismerőjét.

A Passuth-próza jellemzően hosszú mondatokból építkezik, amelyek többszörösen összetettek vagy mellérendelők. Nyelvi világára jellemző még az is, hogy képszerű, költői. A Nyugat folyóiratban a neves irodalomtörténész, Kardos László az Esőisten siratja Mexikót című regény kapcsán annak a véleményének ad hangot, hogy a regény nyelve egyszerre keresett és gazdag. „A mondatok hasonlóak azokhoz a titokzatos homályba hulló indián tájakhoz, amelyeknek iszalagos, fülledt és buja vegetációját oly nagy kedvvel festegeti az író."

Forrás: Passuth László

Teljesen egyet tudok érteni Kardos szavaival. Olvasás közben egy másodperc alatt Mexikóban találtam magamat, körülöttem indiánok, a dzsungel, a fülledt, párás környezet, az egzotikus és ismeretlen civilizáció. Először azzal az előérzettel kezdtem bele a regénybe, hogy hogy egy keresztesháborúk-féle, gyilkosan népirtó történetet kapok majd, de rájöttem, hogy a regény főhőse, Cortez célja nem az ott élők kiirtása volt, hanem az együttélés, az új vidék felfedezése. Persze nem maradhat el a keresztény vallás elfogadtatása az indiánokkal, viszont mindkét fél emberi oldalát, érzéseit, kultúráját is megismerhetjük a regény lapjain.

Az utóbbi években talán már kevesen olvasnak Passuth-tól, de - hitem és eddigi tapasztalatom szerint - érdemes vele tenni egy kísérletet, ha nem riasztják el az olvasók a hosszú leírások, a hosszú mondatok, viszont érdekli a mexikói őslakosok kultúrája, a történelem ezen epizódja.

Berg Judit: A Möbius-akta

Nagy elvárásokkal és kíváncsisággal vettem le a könyvtár polcáról Berg Judit első krimijét, A Möbius-aktát. Megtetszett a kötet kompakt mérete, floppi kialakítása is. Kisebb méretéhez képest is kellemes tördelést kaptam, ami megkönnyítette az olvasást. Értékelésem erősen spoileres lesz!

Valentin Kornél százados nyomozása izgalmasan indult, beindította a fantáziámat, vártam, mit hoz ki ebből a szerző. A történet naplószerű kialakítása, a sok szemszög azonban - szerintem - nem tett jót a könyvnek. Fárasztó volt az olvasás, az első ötven oldalt napokig olvastam. Miután erőt vettem magamon, a hátralévő négyszázat már egyetlen nap alatt elolvastam, de erre inkább az sarkallt, hogy minél hamarabb túl legyek a könyvön. Eszembe jutott, hogy félbe kellene hagynom, de annyira bíztam benne, hogy lesz ez még jobb is... még a kétszázadik oldalon is ebben reménykedtem. Az időpontok és szemszögek között ugrálás általában nem okoz gondot, most azonban kényelmetlen volt, a történetet laposnak éreztem, elfogyott az izgalom, amit az elején éreztem.

Éva karaktere csak addig volt érdekes a számomra, amíg bele nem egyezett a lélektranszfúzióba, és ott sem az volt feltétlenül a bajom, hogy gyenge volt és belement a dologba ahelyett, hogy valódi megoldást talált volna a problémájára, hanem az, hogy pontosan tisztában volt azzal, hogy a beavatkozásban részt vevő másik emberen ezt nem a szabad akaratából hajtották végre. Felelőtlen és önző viselkedésében csak az lebegett a szeme előtt, hogy - elnézést a vulgáris megfogalmazásért - széttehesse a lábát munkatársának, akibe beleszeretett. Persze, egy idő után aztán bepánikolt, amikor Olívia eltűnt, majd - ahogy halad a történet - némileg még lelkifurdalást is érzett a két fia és a férje miatt, de ezt már csak vekengésnek éreztem.

Kornél és a forgatókönyvíró Zafira kapcsolatának szép íve volt a történetben. Kapcsolatuk előzményét a két fél visszaemlékezéseiből ismerjük meg, majd a szemünk előtt lesz egyre jobb a kapcsolatuk a közös nyomozás során. Iván hozta a nőcsábász karakter megszokott formáját, így ő is egy stabil karakter volt a szememben, nem éreztem ellenszenvesnek, hiszen soha nem ígért a nőknek örök hűséget és nem hitegette egyiküket sem futó kapcsolataiban. A szakmájában megállta a helyét, ez volt a fontos a számára. Olívia volt a történetben az áldozat, hiszen akaratán kívül keveredett bele az egészbe Évának "köszönhetően". Azt hiszen, ha Évára gondolok, nem tudok pozitív tulajdonságokat a nőhöz társítani. Ellenszenvesebb volt a számomra még Rajmundnál és Albertnél is.

A történet vontatott volt, soknak éreztem erre majdnem 450 oldalt pocsékolni. Annak ellenére, hogy peregtek a lapok, unatkoztam olvasás közben, elmaradt az az olvasási élményt, amit mindig megkapok, ha egy jó könyv kerül a kezembe. Ez a kötet sajnos - nekem - nem tetszett, amit nagyon sajnálok.

Természetesen, ha valakit érdekel egy kis misztikummal vegyített krimi, ne tartsa vissza magát a regény olvasásától, de ne essen abba a hibába, amibe én, nem legyenek előzetes elvárásai. Sajnos nekem voltak, de rá kellett döbbennem, hogy azért, mert valaki jó gyerekkönyveket ír, még nem lesz feltétlenül jó a felnőtt műfajban.

Jules Verne: A tizenöt éves kapitány

Gyerekkoromban meghatározó szerző volt az életemben Jules Verne, több regényét is olvastam, sok a kedvencem is lett, ma is szívesen emlékszem rájuk. Ennek ellenére mostanában nem vettem a kezembe az író köteteit. Jó apropó volt Vernének egy újabb regényének elolvasására egy könyves xoutuber könyvklubja, amelynek júliusi könyve A tizenöt éves kapitány volt. Ez a regény nekem a Hachette Kiadó kiadásában van meg, kétkötetes formában. Szép kivitelű, jó fogni a könyveket, különleges a borító kötése is. Az illusztrációk nem a legszebbek, a kisfiú, Jack az egyik képen konkrétan egy törpenövésű felnőtt képét mutatja.

Dick Sand, a tizenöt éves hajós és társainak kalandjaitól valami olyan élményt vártam, mint amilyen a Grant kapitány gyermekei vagy a Rejtelmes sziget volt a számomra. Bizonyos szempontból megkaptam, bizony szempontból azonban kicsi csalódás volt ez a regény. A csalódást a - számomra - száraz leírások jelentették. Nagyon szeretem Jókai Mórt, 2023-ban is több regényét elolvastam, és szerettem, pedig azokban tényleg vannak leírások. Mégis, ennek a Verne-könyvnek az olvasásakor untattak kicsit a leíró részek. Nem tudtak lekötni a hajózással foglalkozó oldalak, nehezen "rágtam át" magam rajtuk, és ugyan izgalmas a dzsungel, az esőerdők leírásától is többet vártam. Túl száraz volt. Ráadásul - egy másik olyan dolog, amivel nehezen barátkoztam meg - sok olyan történés van a regényben, amit túl részletesen fejtett ki Verne, míg másokat, amik igazán érdekeltek volna, alig foglalkozott, szinte semmit nem kaptam belőlük. Ez zavart és kizökkentett az olvasási élményből.

De, hogy ne csak a negatív részletekkel foglalkozzak, voltak pozitív élményeim is olvasás közben. Annak ellenére, hogy a szereplők jellemének kibontásában egy kis hiányosságokat éreztem, szerettem a kötet pozitív karaktereit, de izgalmas volt Negoro szerepe is a történetben. Verne már az első pillanattól érzékelteti, hogy a frissen szerződtetett hajószakács körül bűzlik valami. Érdekes volt, hogy ezt az író félmondatokkal, apró, pármondatos jelenetek leírásával mutatta be az olvasónak. Legritkábban volt Negoronak "nagyjelenete"a kétkötetes regény első részében, de a vele kapcsolatos nyomasztó érzés remekül átjött a lapokon.

Ugyan hosszú hetekig utaztak a Pilgrim fedélzetén hőseink, mielőtt a kapitány és ötfős legénysége életét veszítette, de utána még hosszabb út várt rájuk, és a leírásból érződött az utazás - a viharok ellenére - monotonitása, ez a fele érdekes volt, hiszen Negoro ármánykodása és Negro kutya ellenségessége a hajószakáccsal szemben izgalmassá tette az utat. Az zavart a hajóútban, hogyan lehetséges, hogy Hull kapitány, aki egy rátermett, tapasztalt, sokat látott kapitány volt, nem jött rá, hogy mennyire eltájolták magukat az óceánon már a legelején. Az, hogy a tizenöt éves Dick nem jött rá a tévedésre a legénység elvesztése után, érthető, hiszen nem volt elég tapasztalt (és csalárd ármánykodás is becsapta a fiút), de Hull kapitánytól csalódás volt ez a hozzá nem értés. Afrika partjainak elérése után pedig érthetetlen volt az az ártatlan naivitás, amivel besétáltak a volt hajószakács és bűntársa csapdájába. Ezért a 19. századi embert okoljam? Valóban ennyire ártatlanok lettek volna, ennyire átverhetőek? Vagy csupán Verne írta meg ilyennek a karakterüket, hogy továbbvihesse a történetet?

A szárazföldi részek olvasásakor jött elő a diszkomfortérzet, ami a sokszor bő lére eresztett leírások és a szűkszavúan bemutatott események okoztak. Hosszú-hosszú leírást kaptunk arról, hogyan vezette egyre beljebb a dzsungelbe Tucker a csapatot, de ezután olyan fontos és lényeges epizódokról, mint Dick megmenekülése, a Dingo kutyával történtek, Herkules szökése - és még sorolhatnám -, nem kaptak elég hangsúlyt. A történet vége felé, amikor a csapat egy része ismét összeállt, választ kapunk ugyan a kérdéseinkre, de ezt nem éreztem kielégítőnek. A könyv vége is kicsit összecsapott volt. Amíg nagyon hosszú - igazán hosszú - fejezeteket kapott az út az óceánon, és elég hosszan írt Verne a hajótörés utáni eseményekről, amíg rá nem jöttek Tucker csapdájára, addig az ezután történtek mintha az időhiánnyal küzdő Verne tollából származtak volna. Mint akire rákoppint a kiadó, hogy "Ej, barátom, egy hét és lejár a kézirat leadásának határideje."

Összbenyomásom? Olvastam már sokkal jobb regényt is Vernétől. Annak, aki most szeretne megismerkedni a szerzővel, nem ajánlom első könyvnek A tizenöt éves kapitányt. Elvenné a kedvét az írótól. Manapság a rohanás időszakát éljük minden téren. Gyorsan akarunk infomációhoz jutni, gyorsan akarunk eljutni A-ból B-be, gyors eredményeket akarunk, nem akarunk várni, nincsen türelem. A könyvekre is kihat ez a türelmetlenség. Keveseknek van türelme élvezni egy lassabb folyású, több leírást tartalmazó könyvet, amilyen A tizenöt éves kapitány. Ha érdekel Jules Verne, inkább ajánlom elolvasásra A rejtelmes szigetet, a Kétévi vakációt, a Nemi kapitányt, A nyolcvan nap alatt a Föld körül-t vagy a Sztrogoff Mihályt. A Grant kapitány gyermekeit esetleg többedik olvasásra, de az is remek kikapcsolódás lehet..

Remélem, hogy nem felejtjük el Jules Vernét, és mindig lesznek olyanok, akik olvasni és élvezni fogják a könyveit, mert bő életművében szerintem mindenki megtalálhatja a kedvére való olvasmányt.

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

 Olyan könyvet olvastam el szeptember elején, ami már megjelenése óta izgatta a fantáziámat. A varázslatos, időutazós történet színhelye Japán, szerzője is japán nemzetiségű, a kávé pedig központi szerepet kap a kötetben, ami egy kávészerető olvasónak nem utolsó szempont. Kavagucsi Tosikadzsu négy történetből álló kötete, a Mielőtt a kávé kihűl egy tokiói mellékutca pincéjében lévő kávézó és látogatóinak, az ott dolgozóknak a története.A különböző karaktereket a kávézó köti össze olyannyira, hogy vissza-vissza is térnek a négy történetben ezek a szereplők, ezáltal mintha nem is lenne főszereplője a könyvnek - vagy éppen mindegyikük főszereplő a maga módján.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent mű különleges olvasmány. Egyfelől időutazások története, de sokkal több ennél. A szerző bemutatja a japán kultúrát, a társadalmi érintkezés, az emberi kapcsolatok milyenségét. Bepillanthatunk egy teljesen más, az európaitól különböző világba, és Kavagucsi Tosikadzsu megmutatja, mennyire fontos a japán embereknek a család, a barátok, az emberi kötelékek, a másikra való odafigyelés és törődés - mindezt sajátos, kicsit szikárabb, európai, érzelmeket az olvasóra öntő körmondatok mellőzésével. És pont ezért tud olyan erősen hatni az olvasóra. A finom érzékenység bekúszik a bőr alá és rájövünk, hogy a látszólagos távolságtartás nem a hidegség jele. Nem lesz attól érzéketlen Kadzu, hogy nem mosolyog folyton, hogy nem árasztja el érzelmeivel a vele szemben állót. Nem szabad a szemünknek hinni, hanem a szívünkre kell hallgatni, a tetteket figyelni , nem a szavakat.

A négy történet egyre erősödő érzelmeket váltott ki belőlem. Amíg az első egy egyszerűnek mondható szerelmi történet, addig történetről történetre nő az időutazás tétje, fontossága: Kohtake és Fuszagi szerelme túlmutat az Alzheimer-kóron; örök és széttéphetetlen kapocs kettejük között. Hirai időutazása viselt meg érzelmileg a legjobban, ennek egyik oka talán dédpapám halála. Hétéves koromban halt meg. Addig minden évben a nyarakat nála töltöttük. Játszottunk az unokatestvéreinkkel, kóboroltunk a nagy veteményeben, segítettünk a nagymamánknak, aki hazaköltözött édesapjához, amikor az már nagyon idős lett. Egyszóval élveztük a nyarakat, nem gondolva a jövőre, éltünk a mának.. Gyerekek voltunk. Dédpapám halála után a szüleim nem vittek el a temetésre, nem tudtam elbúcsúzni tőle. Ahogy egyre nagyobb lettem, egyre nagyobb lett bennem a lelkifurdalás is, amiért nem beszélgettem vele. Ő mindig figyelt minket, biztos boldog volt, hogy láthatja a dédunokáit, de ni nem mentünk oda hozzá, hogy meséljen. Meséljen az életéről, a fiatalságáról, meséljen a gondolatairól, mit szeret vagy mit nem. Szikár, magas parasztember volt, sok gyereket felnevelt, ahogy később hallottam, nem volt egyszerű ember korábban. Hiába tudom, hogy csak egy kisgyerek voltam akkor, nem elvárható hát, hogy a dédi meséit hallgassa, amikor az egész évben nem látott unokatestvérek izgalmasabbak, ennek a könyvnek, illetve a harmadik történetnek az olvasásakor, ismét felmerült bennem, mennyire kár, hogy nem ismertem őt jobban. Ha lehetőségem lenne visszamenni az időben, beszélgetnék vele.

Ugyan Hirai és húga története volt érzelmileg a legnagyobb hatással rám, a legmeghatóbbnak és legfelemelőbbnek mégis a negyediket éreztem, amiben Kei a jövőbe utazik el. Kavagucsi Tosikadzsu mesterien fűzi a szavakat, a fordítást is kiválónak éreztem; gyönyörű volt a várandós fiatalasszony találkozása kamasz lányával.

Az időutazás szabályai elsőre nehézkesnek tűntek, de be kell látnom, hogy betarthatóak, bár voltak pillanatok, hogy aggódtam a szereplőkért, nehogy felugorjanak a székről, amiről nem volt szakad felkelniük, vagy hogy megigyák a kávét, mielőtt kihűlne. A szellem jelenléte meglepett, és hogy mennyre megnehezítette az író saját szereplőinek a dolgát azzal, hogy csak akkor szabad leülni a székre, ha a szellem feláll, nem szabad őt megzavarni olvasásában. Itt történt az egyetlen humoros jelenet is a könyv olvasása során, amikor Kadzu (aki titokzatos módon egyedüliként volt képes bánni a szellemmel) addig itatta a szellemnőt kávéval, amíg az ki kellett szaladjon a mosdóba. Ez is kis hiányérzet volt bennem, mert nem volt kifejtve, Kadzu miért tud bánni az asszonnyal, a többiek miért nem. A szellemmel kapcsolatban kíváncsi lett volna arra is, mi történik, ha más sem issza meg a kávét időben. Vajon akkor két szellem ül az asztalnál? Vagy akkor a jelenlegi szellem felszabadul az átok alól, amit a szabályszegése okozott a számára, és a helyét átveszi a második szabályszegő?

Sok kérdést és gondolatot felvetett bennem ez a történetfüzér, szerettem, hogy a szereplőkkel folyamatosan találkozhattam, újra és újra figyelhettem egynás közti interakcióikat. Valószínűleg ezer dolog bennem maradt, amíg ezt a bejegyzést írom, mert olyan sok dolog kavarog bennem az olvasás befejeztével. Nagyon kíváncsi vagyok a második részre, és biztosan újraolvasom majd ezt az elsőt. Különleges élményt kaptam szeptember első hétvégéjén, amiért hálás vagyok Kavagucsi Tosikadzunak és a Kossuth Kiadónak.

Grancsa Gergely (szerk.): Költővel nem járnék

Petőfi születésének 200. évfordulója sok kiadót arra ösztönzött, hogy könyv formában emlékezzenek meg a költőről. Az Tilos az Á antológiája néhány hónapon belül már a harmadik könyv, ami a kezembe került és ezzel foglalkozik. Örömömre az első két könyv pozitív élményt adott, és ebben az antológiában sem kellett csalódnom. Habár nem tudtam, mire számíthatok, és - bevallom - a borító nem nyert nem magának teljes mértékben (de nem is én vagyok az elsődleges célközönség), azzal biztattam magamat, hogy a kötet nem hosszú, akár egyetlen nap, pár óra alatt is elolvashatom.

A Költővel nem járnék 15 novellát tartalmaz felnőtt-, ifjúsági és gyerekkönyves írók tollából. Ez a széles spektrum garancia lehet arra, hogy minden olvasó talál a kötetben ízlésének megfelelő írást, ami megérinti, elgondolkodtatja, amit közel érez magához. Először Bánki Éva novellájánál kaptam fel a fejemet. Megragadott a különlegessége, vártam valamiféle misztikusabb vonulatot, amit ugyan nem kaptam meg, de szívembe zártam a nagyit, aki halála után is ott van unokájával. Miklya-Luzsányi Mónika Cserebogár című írása volt az egyik legdurvább a kötetben. A családon belüli erőszak ábrázolása sosem lehet szép, és az író rendkívül életszagúan ábrázolta. De nemcsak ez az egyetlen írás volt valóságos, érzékletes... magyar. Mészöly Ágnes Vigyázó szemetek című szövege a válása utáni második párkapcsolatában élő férfi, annak új felesége és "új gyerekei" és az első házasságból vele élő lány kapcsolatát mutatja be, mondanom sem kell, ez sem boldog történet. A Petőfi kenyér is a valóság ábrázolása a mai Magyarországon, Kalapos Éva Veronika novellája is megfogott; Szabó Borbála pedig egészen egyedi, igazén különleges szemszögből fogta meg Petőfi témáját. Elgondolkodtató, az emberek elé tükröt mutató szöveg volt.

Ezek voltak a kedvenceim, már ha ezeknél a novelláknál használhatom ezt a jelzőt, de a többi is jó volt. Örülök, hogy a Tilos az Á kiadta ezt az antológiát, remélem, hogy sok fiatalhoz és kevésbé fiatalhoz eljut majd, mert Petőfi Sándor nem erőszakosan van beleszőve a történetekbe. Nem szájbarágós, nem afféle "a szabadságharc költője" érzése van az embernek. Életszagúak a történetek, és - azt gondolom - egy esetlegesen rossz élethelyzetben lévő ember találhat benne segítséget az adott élethelyzet rendezésére, segítségkérésre, az őszinte kibeszélésre, a másikhoz való hozzállásának megváltoztatására.

Nekem nagyon tetszett a könyv, örülök, hogy félredobtam a borító miatti ellenérzésemet, mert a Grancsa Gergely szerkesztésében összeállt kötetet érdemes volt elolvasni. Még sokáig fognak kísérni a benne lévő írások.