Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje

 Régóta gondolkodtam már azon, hogy meg kellene ismerkedni Taylor Jenkins Reid könyveivel. Azt tudtam, hogy nem a Daisy Jones and the Six lenne az első regényem, mert túl speciálisnak éreztem nemcsak a történetet, de a szöveg kialakítását is. A választásom végül az Egyetlen szerelmeimre esett, mielőtt azonban beszerezhettem volna, jött egy olyan könyvklubos hónap, ahol a közös könyv az Evelyn Hugo hét férje volt, én pedig döntöttem. Ez lesz az első TJR-regény, amit elolvasok, s még aznap meg is vásároltam.

A regény 2017-ben már megjelent egyszer, akkor a Lettero Kiadó adta ki a történetet - a cím is kicsit más volt még -, majd 2023-ban a Könyvmolyképző Kiadónál látott napvilágot a szerző könyve Evelyn Hugo hét férje címmel. Nemcsak más címet és új borítót kapott a regény, de javítottak a szövegen is.

Az utóbbi időben sok könyvmolyképzős regényt olvastam, és amire már korábban rájöttem, miszerint a kiadó színvonalas, jó történeteket ad ki, ezzel a regénnyel is megerősítést nyert; és ha A kilencedik ház újraolvasós, hát az Evelyn Hugo hét férje még inkább újraolvasós. Ez egy gyönyörű történet volt.

Nemcsak egy filmcsillag, Evelyn életét ismerhettük meg a regényben, de  egy több évtizede letűnt-eltűnt korszakot is bemutat Jenkins Reid: a ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Amerikájának csillogó filmes világát illetve az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek társadalmát, társadalmi problémáit is. A saját nemedhez vonzódni akkor bűn volt: akár a gyerekedet is elvehették, kényszergyógykezelésre be is zárhattak. A másság titkolandó volt, szégyellnivaló. Ha szerencséd volt, akkor a környezeted elfogadta, esetleg a hátad mögött beszéltek rólad, ha nem volt szerencséd... hát akkor nem volt szerencséd.

Na, de hogy az elején kezdjem. Evelyn elmúlt hetven éves, már mindenkit elveszített, akit valaha szeretett, és felveszi a kapcsolatot Monique-kal, mert szeretné, ha a fiatal nő írná meg az élettörténetét egy könyvben. Hogy miért Monique, ennek oka van, ami persze ki is derül a regény végére, ami külön izgalmassá teszi a cselekményt.

Evelyn alacsony társadalmi osztályról származott, kislányként elveszítette az édesanyját, és tudta, hogy ha nem szökik el apjától, hamarosan az eddiginél is rosszabb sors vár rá, ahogyan egyre inkább kezd kibontakozni nőiessége. És így kezdődik házasságainak sora, hiszen első férje, Ernie Diaz segítségével jut el Hollywoodba és kezdi el megvalósítani az álmát. Az út pedig göröngyös volt, hiszen nemcsak rossz házasságok az ára ennek, de belefut párkapcsolati erőszakba, Hollywood is elpártol tőle többször is, ő azonban mindvégig kitart, halad előre az úton és nem adja fel. A sikereiért nagy árat fizet, de Hollywoodnak köszönheti legjobb barátját, Harry Cameront is, akinek szeretete és támogatása évtizedeken át elkísérte az asszonyt, és egyetlen gyermekét is Harrynek köszönheti.

Számomra fájdalmas volt, ahogyan az akkori társadalom legnagyobb része bánt a melegekkel. Amíg a heteroszexuális párok nyíltan vállalhatták szerelmüket, vagy éppen a heterszexuális emberek repkedhettek kapcsolatból kapcsolatba, addig az LMBTQ társadalom tagjai meg voltak bélyegezve, miközben egyikük sem volt értéktelenebb vagy rosszabb másoknál. Nagyon megszerettem Evelynt, mert erős volt, s habár ment a célja felé, érző ember is volt, akit a megpróbáltatások nem hagytak érintetlenül. Szomorú, hogy hét férje közül csupán Don Adlerbe volt igazán szerelmes, minden más csak színjáték volt, minden házassággal célja volt, és ugyan a Harryvel kötött házassága boldog volt, hiszen a legjobb barátja volt a házastársa, az élete mégsem lehetett teljesen igazi és Evelyn ebben a kapcsolatban sem lehetett teljesen önmaga abban  a szeletében az életében, amit a nyilvánosságnak mutatott.

De hogy mi is volt Harry, hogy milyen erős kapcsolat volt Evelyn és a férfi között, jól mutatja egy idézet:

Öt évig nem beszéltem Celiával. Nem hívott föl. Nem írt. Én meg nem bírtam rávenni magam, hogy megkeressem.
Csak onnan tudtam, mi van vele, hogy mit írtak a lapok, mit beszéltek az emberek szerte a városban. De azon az első reggelen, amikor a nap az arcomra sütött, és még mindig kimerült voltam a mexikói kiruccanástól, valójában jól voltam.
Mert ott volt Harry. Hosszú ideje először éreztem úgy, hogy családom van.
Mert nem tudod, milyen gyorsan futsz, milyen keményen dolgozol, milyen kimerült vagy, míg valaki mögéd nem áll, és azt nem mondja: "Oké, hátraeshetsz, elkaplak."
Hát hátraestem.
És Harry elkapott.

Mert - ha nem is vallja be - a legtöbb ember vágyik egy olyan társra, aki mellett lehet gyenge is. Aki mellett nem kell mindig erősnek lenni. Aki erős lesz helyettünk is, ha úgy érezzük, hogy nem tudunk mindig erősek lenni. Mert nem lehet mindig erősnek lenni. Nagyon szerettem Harry és Evelyn szeretetteljes, valódi bizalmon és elfogadáson alapuló barátságát. Szerettem, ahogyan Harry szerette közös lányukat. Szerettem, ahogyan hárman egy család voltak.

Az író a regény 37. fejezetében ír az első melegjogi megmozdulásról, a Stonewall-lázadásról, amely valóban megtörtént; 1969. június 28-án kezdődött (2019. június 6-án James P. O'Neill New York-i városi rendőrbiztos hivatalosan elnézést kért a a New York-i Rendőrkapitányság nevében a rendőrök Stonewallnál 1969-ben elkövetett tetteiért.).

Celia járkált a nappaliban, a szíve kalapált. Azt hitte, minden megváltozik. Azt hitte, hogy ha a melegek fölfedték magukat, ha büszkén beismerték, kik ők, és elég erősek, hogy kiálljanak a jogaikért, megváltozik majd az emberek mentalitása.

Számomra, akinek több meleg ismerőse is van, aki többször is részt vett a Pride-on, hogy támogatásomat fejezzem ki, különösen megterhelő volt lelkileg, amit ebben a regényben olvastam ezekről az évtizedekről, és a szomorú, hogy a társadalom még ma sem nőtt fel és lett elég felnőtt ahhoz, hogy a fejünkbe verjük: az embereket nem a kinézetük, a vallásuk, a nemzetiségük, politikai vagy szexuális hovatartozásuk szerint ítéljünk meg, hanem a tettteik alapján.

Evelyn követett el hibákat élete során, de nem volt rossz ember. Csak ember, mint bárki más. És csak boldog szeretett volna lenni azzal, akit igazán, őszinte szerelemmel szeretett.

Ez a regény fontos helyet foglal el a szívemben, és sosem fog lekerülni a polcomról. Újraolvasás garantált. Bőgés garantált. De nem bánom.

Nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy javított szöveggel megjelentették az Evely Hugo hét férjét és hogy kiadják magyarul Taylor Jenkins Reid köteteit. Ha pedig valakinek felkeltettem az érdeklődését a regény iránt, ajánlom a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a könyvet, de sok más történetet is meg lehet rendelni.

Leigh Bardugo: Ninth House - A kilencedik ház

Az Alex Stern-sorozat első része, A kilencedik ház 2021-ben jelent meg először a Könyvmolyképző Kiadónál. Leigh Bardugo könyvei régóta izgatták a fantáziámat, de az eddigi sorozataiba féltem belevágni, mi lesz, ha nem az én világom? És akkor a KMK kiadta A kilencedik házat, aminek a fülszövege nagyon megfogott, itt éreztem az író könyveinél először, hogy még szerethetem is a történetet, és nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy ismerkedésemet támogatták egy példánnyal a sorozat első részéből. Mi lett a rövid véleményem erről a kötetről? Nos, egyetértek Stephen Kinggel, akinek szavait a borítón is olvashatjuk: Zseniális... lehetetlen letenni, ugyanis ezt a 568 oldalas féltéglát két és fél nap alatt olvastam el - és mindegyik nap hétköznapra esett!

Megfigyeltek egy sikertelen portálmegnyitást a Tekercs és Kulcsnál - meghiúsult a kísérlet, hogy átküldjenek valakit Magyarországra, csak annyit értek el, hogy az egész sírnak gulyásszaga lett -, és egy ugyancsak hatástalan vihart, amit a St. Elmo idézett elő a lepusztult lynwoodi házukban. A küldöttség elnöke és a résztvevő öregdiákok elég kínosan érezték magukat és szégyenkeztek is. (211-212. oldal)

Persze, a fenti idézet csak egy "mézesmadzag" a bejegyzés olvasójának a Magyarországra való utalással, de szerintem erre sincsen szükség ahhoz, hogy az ember a kezébe vegye a regényt. Bevallom, viszonylag sokáig halogattam a könyv elolvasását, tartottam attól, hogy csalódni fogok, de ez a félelmem teljesen alaptalan szorongás volt csupán egy olyan műfajtól, a fantasytől, amiben keveset olvasok. Nekem, a fantasyben kevésbé jártas olvasónak abszolút telitalálat volt a választás Bardugo regényeiből, és nagyon-nagyon várom a második részt, ami már meg is jelent a Könyvmolyképző Kiadónál Tűzön-vízen át címmel 2024-ben. Leigh Bardugo kedvencem lett, ahogyan A kilencedik ház is.

Alex elsőévesként bekerül a Yale Egyetemre, ami előéletét tekintve és azt, hogy be sem fejezte a középiskolát, meglehetősen furcsán hathat. Csakhogy húszévesen túlél egy gyilkosságot és a kórházban felkeresik, hogy felkérjék egy különös megbízatásra. A lány hamarosan különleges képessége miatt és a titokzatos jótevői megbízásából a Yale titkos társaságainak okkult tevékenységét felügyeli. A tiltott mágia alkalmazása viszont baljósabb és veszélyesebb, mint ahogy azt akár a legparanoiásabb elme is elképzelheti.

A történet ugrál az időben. Míg egyik fejezetben a jelenben vagyunk tavasszal, a következőben már a télen játszódó események bontakoznak ki előttünk.  Szerencsére csak egy gyomorforgató jelenet volt a történetben, aminél meg kellett állnom, de a gyomorforgató nem is tökéletes kifejezés. Ugyanis nagyon para volt az első béljóslás, amin Alex részt vett az egyetem egyik titkos társasága szervezésében. A továbbiakban végig ideges voltam, mi lesz itt még, de a többi esemény szerencsére nem hatott rám ennyire mélyen - vagy csak hozzászoktam a többszáz oldal olvasása közben a bizarr és ijesztő történésekhez. Mivel  keveset olvasok ebben a műfajban, értékelésemben nem hagyatkozhatok mély zsánerbeli tudásomra (ami nincsen), csupán őszintén és teljes szívvel csak ajánlani tudom nektek ezt a regényt, A kilencedik házat. Racionális érveket felsorakoztatni, más művekkel összehasonlítani - tőlem ne várjatok ilyet. Számomra egyszerűen zseniális volt, ahogyan King számára is.

Miközben megismerjük a Yale-t, kiismerjük magunkat a különböző titkos társaságok között, egy különös, titokzatos és félelmetes világ is kibontakozik előttünk, amiről az átlagos egyetemi hallgatónak fogalma sincsen, de közben megismerjük Alexet is. Kibontakozik a múltja, megismerkedhetünk az életével, és szerintem kevés olyan ember van - ha van egyáltalán - aki ne kedvelné meg a főszereplőt. Szerettem Vőlegényt is, akinek tragikus múltja is kibontakozik a lapokon, ahogyan haladunk a történet vége felé, és Alex Vergiliusa, Darlington is kedvelhető karakter volt a történetben.

Izgalmasak voltak a varázslatok, ahogyan a szerző kitalálta és felépítette az egész titokzatos hálózatot, a társaságokat, amiknek mindnek más és más a speciális képessége. Alex tökéletes főszereplő volt, aki keményen állta a sarat, pedig éppen eléggé félelmetes és megterhelő volt, amin keresztül kellett mennie nyomozás közben. Becsültem őt a leleményességéért, a kitartásáért, a jó logikai képességéért és a bátorságáért.

Bardugo remekül keverte a szálakat, a könyv vége kifejezetten sokkoló volt a számomra, ezt nem vártam volna - másrészről viszont, ha kevesebbet kapok egy ilyen történet után, csalódott lettem volna. Kellett ez a lezárás, ez a csattanó, és bízom benne, hogy aki eltűnt ebben a részben, előkerül épségben a másodikban, mert hülye bőgős vagyok, és nem akarok megsiratni egy szereplőt sem. Szóval, kedves Leigh Bardugo, ne ríkass meg a Tűzon-vízen át-ban, mert mérges lesz.

A szöveg remek volt, a fordítást - ami Seres József munkája - nagyon szerettem. Könnyen olvasható volt és kedveltem a tördelést is, ami kellő tágasságot adott a sorok között ahhoz, hogy élvezet legyen a történet megismerése. Vaskosabb könyveknél kicsit tartok attól, hogy a hosszabb olvasás megviseli a gerincet, a sarkokat, de nagyon szépen egyben van A kilencedik ház, és szerintem egyben lesz egy (vagy több) újraolvasás után is, mert ez egy újraolvasós könyv a számomra, ebben biztos vagyok.

Tökéletes kikapcsolódás ez a regény bármikor, évszaktól függetlenül, de ősszel kifejezetten ajánlott elolvasni.

Köszönöm még egyszer a Könyvmolyképző Kiadó munkatársainak a recenziós példányt, örökre emlékezetes élménnyel lettem gazdagabb általuk. A kilencedik házat pedig - ahogyan a sorozat második részét is - megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Rupi Kaur: otthon test

Évek óta nézegettem könyvtárban és a Könyvmolyképző Kiadó honlapján Rupi Kaur köteteit, de valahogy eddig mindig úgy éreztem, távol állnak tőlem a rímtelen, modern versek, inkább a klasszikus költeményeket szeretem. Nemrég mégis elkezdtem a szerző otthon test című kötetét. Ez a harmadik, ami magyar nyelven megjelent, nekem pedig az első, amivel elkezdtem a szerzővel való ismerkedést, és - úgy érzem - a legjobb választás volt ehhez.

A négy részre osztott kötet tudat, szív, pihenés és ébrenlét témája köré gyűjtötte a verseket. Sokszor éreztem, hogy Kaur sorai közel állnak hozzám, a versei megérintenek, de egy idő után letettem arról, hogy post it-tel bejelöljem őket, mert akkor szinte minden oldalra jutott volna egy-egy jelölő. Rupi Kaur érzékeny, a saját életéből merített témákat dolgoz fel verseiben, sokuknál éreztem, mintha a saját érzéseimet, gondolataimat tolmácsolta volna a költő. Furcsa módon nem volt zavaró a rímtelenség, ,int ahogyan olvasás előtt gondoltam, mivel eddig a modern versekkel rossz volt a tapasztalatom. Ennél nem. Ez a kötet nagyszerű volt. Olyan, amit érdemes lesz a polcomon tudni, újra és újra levenni, belelapozni, egy-egy verset elolvasni, akár erőt is meríteni belőle. A versek élethelyzetekkel, érzésekkel szembesítik az olvasót, arra ösztönözve, hogy átgondolja az életét, tetteit, érzéseit, hozzáállását sok dologhoz.

Fájdalmas és megrázó volt olvasni, az illusztrációk pedig kiegészítik az élményt. Újra és újra elolvastam egy-egy verset, sokat gondolkodtam Kaur sorain. Ha az hiszed, hogy nehéz az életed, olvasd el ezt a kötetet, és rájössz, hogy lehet rosszabb is, és ez sokat segíthet abban, hogy összeszedd magad, rendbe rakd az életedet vagy éppen új lendületet vegyél ehhez a folyamathoz. Ugyanakkor abban is segít, hogy az ember lássa, nincsen egyedül. Ha magában is tartja az érzéseit, ha nem is osztja meg másokkal, de ennek a könyvnek az elolvasása után megláthatja, mások is érezhetnek hozzá hasonlóan, és talán nem érzi magát olyan egyedül az olvasó.

Kíváncsi vagyok a szerző többi könyvére is; mindenképpen fogom folytatni a Kaur-kötetek olvasását. Az is érdekel, vajon kötetről kötetre hogyan változott, fejlődött Rupi Kaur stílusa, a versek témája, hangulata milyen az egyes kötetekben: miben különböznek egymástól és miben hasonlítanak.

Az indiai-kanadai szerző könyveit megtaláljátok a Könyvmolyképző Kiadó honlapján.

Jaime Jo Wright: A Foster-dombi ház

Colleen Coble így ajánlja a regényt a borítón olvasottak alapján: "A regény lenyűgöző és letehetetlen. Csak ajánlani tudom!"

Nos. Jaime Jo Wright regénye, ami 2021-ben jelent meg a Könyvmolyképző Kiadónál, valóban letehetetlen és magával ragadó volt, ehhez azonban sajnos át kellett magam rágnom az első kb. 100-150 oldalon, nagyjából a történet első harmadán, és ez bizony nem esett jól a lelkemnek.

A borító teljesen elvarázsolt (egy régi, fekete-fehér Orson Welles-film jutott az eszembe róla, Az óra körbejár), és a regény második fele is jó volt, de pont a kellemetlen élménnyel, amit a kötet elején kaptam, nehezen döntöttem el, hogyan is írjak erről a történetről. Ritkán hagyok félbe olvasást, itt sem akartam, mert habár nehezen haladtam a könyvvel, éreztem, hogy be fog indulni, jó lesz, csak ki kell tartanom és nagyon örülök, hogy igazam lett. A Foster-dombi ház és lakóinak története két idősíkon játszódik. A jelenben Kaine látatlanban megveszi a  házat, mert férje rejtélyes halála után nincsen maradása a nagyvárosban. Hiába könyörög a rendőröknek, nem nyomoznak tovább a férfi halála miatt, amely két évvel korábban történt és Kaine meggyőződése, hogy nem természetes oka volt. Ráadásul párja elvesztése óta titokzatos dolgok történnek vele és körülötte, amik félelemmel töltik el.

Száz évvel korábban a Foster-dombi háznál egy fiatal, halott nőre találnak rá, és ez feldúlja Ivy Thorpe életét, akinek rögeszméjévé válik, hogy ki kell derítenie, mi történt a lánnyal. Veszélyes kutatásba kezd, és ezáltal kapcsolatba kerül azzal a férfival, akit egykor nagyon szeretett.

Kaine és Ivy történetét ismerjük meg fejezetről fejezetre, ahogy lassan kibontakozik a múlt, megismerjük a ház titkát, ami után nemcsak Ivy nyomoz, de Kaine is. A két nőt összeköti valami, amiről Kaine maga sem tud még, de - egy férfi segítségével - kibontakozik előtte a történet. Ahogy Ivy nyomozása, úgy Kaine kutakodása is veszélyes, de miközben a két szálat figyeljük, izgulunk a fiatal nőkért, nemcsak feltárulnak a titkok, de Ivy és Kaine is szerelmet talál. A romantikus szál enyhítette a történet feszültségét, és habár végig erősen jelen volt, nem volt mégsem tolakodó, ami már zavarta volna a krimi szálban való elmélyedésemet. Az írónő finoman közelítette egymáshoz Ivy-t és Joelt valamint Kaine-t és Grant-et. Egyfelől Ivy-nak és Joelnek a közös múltja megnehezíti, hogy közel kerüljenek egymáshoz, ehhez nyitniuk kell egymás felé - leginkább a lánynak kell kinyitnia a szívét és képesnek kell lennie meghallgatnia a férfit; másfelől Kaine sincsen könnyű helyzetben. Nemcsak elveszítette a férjét, de a titokzatos események követik Oakwoodba is, így Grantnek nehezített pályán kell mozognia.

Ugye, hogy eddig milyen jó? Igen, imádtam én is, csak az elejét emésztettem meg nehezen. Higgyétek el, érdemes elolvasni ezt a regényt, ami a kiadó Női pszichothrillerek sorozatában jelent meg, mert izgalmas, lebilincselő, feszültséggel teli, borzongató... mit írjak még? Tényleg remek. Viszont szeretném, ha felkészülne, aki a kezébe veszi, hogy az eleje nehezebben fog csúszni, de érdemes kitartani, mert amikor beindul a cselekmény, onnan tényleg, igazán, nagyon jó lesz. És persze az is lehet, hogy más szerencsésebb lesz, mint én, és már elején beszippantja a történet, szívből kívánom, hogy így legyen.

Nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy kaphattam ebből a különleges, két idősíkon játszódó történetből, megismerhettem és megszerethettem Ivyt, aki igazán közel került hozzám, csodálatos ember volt. A regényt keressétek a kiadó honlapján.

Carolyn Brown: A Magnólia Fogadó

"Ha csak a jó dolgokra emlékezik az ember, az ugyanolyan egészségtelen, mint ha csak a rosszra – egyik sem hoz lezárást."

El lehet képzelni, hogy nekem, aki néhány éve még messze kerülte a romantikus regényeket, tetszett ez a történet, akkor talán olyanoknak is érdemes megpróbálkozni vele, akinek nem tartozik ez a műfaj a kedvenceik közé. A Magnólia Fogadó a második regény, amit a szerzőtől, Caroly Browntól olvastam, az első Az Eperszív Étkezde volt, amit szintén szerettem.

A Magnólia Fogadó - ahogyan az írónő másik regénye is - 2021-ben jelent meg a Köyvmolyképző Kiadónál, akiktől évről évre egyre több remek történetet olvasok. Minden a Rekviem egy gyilkos asszonyért-tal kezdődött 2017-ben, majd folytatódott Brown regényeivel.

A kötet egyik főszereplője Jolene Broussard aki megörökli a Magnólia Fogadót, ezt a kelet-texasi fenyvesekben megbújó viktoriánus épületet. Nagynénje és nagybátyja ugyanis a tulajdonjogot ötven-ötven százalékban a fiatal nőre és unokatestvérére íratják, mielőtt nekivágnak a világnak lakóautójukkal. Jolene, aki állandó bűntudatban él, amiért nem tudta megmenteni önpusztító anyját, tudja, hogy a  vendégháza új életet és szerető otthont kínálhat neki. Csak egy bökkenő akad: a makacs és rosszkedvű ács, Tucker Malone, aki felerészben a Magnólia Fogadó tulajdonosa lesz, miután az utálatos unokatestvér eladja neki a részét a házban.

Itt kezdődik két magányos, szomorú, lelkifurdalással küzdő ember közös élete és - talán nem spoiler, hiszen romantikus regényről beszélünk - egymásra találása.

"– Hahó, bejövök. Ha nem vagytok felöltözve, bújjatok egy szék mögé.
– Örülök, hogy fel vagyok öltözve – jegyezte meg Tucker –, nincs olyan nagy szék, ami el tudna rejteni engem.
– Nem nagyképű egy kicsit? – vonta fel Jolene a fél szemöldökét.
– Nem úgy értettem, hogy a…"

Míg Jolene az édesanyja miatt érez lelkifurdalást, Tucker a felesége halála óta nem tud megnyugodni, alkoholba fojtja a bánatát, nem képes feldolgozni a szeretett nő elvesztését. Ahogy a fülszöveg is írja A legkevésbé sem számít arra, hogy új üzleti partnere olyan érzést éleszt benne, amiről azt hitte, örökre elveszett. A bizalmatlan Jolene pedig talán egy rokon lelket talált – valakit, akinek segíthet, és akire támaszkodhat.

Szereplőink hosszú utat járnak be, de szerencsére nincsenek magukra hagyva, hiszen a vándoléletet kezdő nagynéni barátnői rajta tartják a szemüket a fiatalokon.

2011 őszén voltam olyan szerencsés, hogy három hónapot tölthettem az Amerikai Egyesült Államokban. Los Angeles mellett, előbb Thousand Oaksban, majd Agora Hillben laktunk. Sokat jártam be Los Angelesbe, és több kaliforniai kis- és nagyvárosba ellátogattunk. Azt hiszem, számomra azért volt olyan meghatározó élmény mind Az Eperszív Étkezde, mind A Magnólia Fogadó olvasása, mert ugyanazt tapasztalta meg akkor ott, mint ezekben a történetekben. ott sem volt egyszerű az élet már akkor sem. Átlagemberek éltek átlagkörülmények között gondokkal, nehézségekkel. Csakhogy abban a három hónapban soha senkitől nem kaptam negatív megnyilvánulást. Minden, ismétlem mindenki kedves volt, odafigyelt a másikra, képes volt beszélgetni, odaköszönni vadidegeneknek, mosolyogni. Amikor másodszor mentem ugyanabba a Starbuck's-ba, tudta a lány a nevemet. A buszsofőrrel a második találkozás után összetegeződtünk, és akárhányszor találkoztunk, mindig beszélgettünk. A Los Angeles Public Central Libraryban összebarátkoztam az egyik biztonsági őrrel, és akárhányszor bementem a városba, a könyvtárban kezdtem a napot egy kávéval és egy beszélgetéssel. És én ezt kaptam meg Caroly Brown regényeitől. Ezért is szerettem ezeket a köteteket annyira. A Magnólia Fogadó is tele van törődéssel és szeretettel azon túl, hogy láthatjuk, ahogyan két nagyszerű, de lelkében megsérült ember közeledik egymáshoz szépen, lassan, leküzdve magukban a félelmeiket és a múlt fájdalmait, hogy új életet kezdhessenek, nem feledve a múltat, de bizakodva a jövőben.

Igen, ez lehet, hogy túl sziruposan hangzik, de nemcsak a könyvekben kellene a szereplőknek odafigyelniük egymásra, rámosolyogni a másikra, törődni azzal, akinek szüksége van rá, de a való életben sem ártana. A világ talán egy kicsivel jobb hely lenne.

"Egyik karján a feleségével, a kisbabájával befészkelve a másikban, nem volt olyan hely a világon, ahol Tucker szívesebben lett volna, mint a Magnólia Fogadóban."

Szívből ajánlom mindenkinek ezt a regényt, aki szeretne egy szívmelengető, jó történetet olvasni. Itt nem kapunk szépirodalmi mélységeket és magaslatokat, csak kellemes kikapcsolódást - azzal együtt, hogy sokszor elgondolkodhatunk mi magunk is olvasás közben. A regényt keressétek a Könyvmolyképző Kiadó honlapján.

Ecsédi Orsolya: A baj nem jár egyedül (Pokkernapló 2.)

Másfél éve olvastam el először Ecsédi Orsolya Meleg a helyzet című könyvét, és azóta várom - mit várom, dehogy várom, ez már nem várakozás volt, hiszen függő lettem -, hogy a folytatás napvilágot lásson. És íme, októberben napvilágot látott a Könyvmolyképző Kiadónál a folytatás, bizton állítom, hogy hatalmas örömet szerezve a sorozat rajongóinak. Én magam tudok több olyan embert, aki szinte azonnal megvette, sőt azonnal el is olvasta - kicsit olyan volt ez, mint az Iphone újabb és újabb verzióinál a sorok a még bezárt üzlet előtt sátorozva. Nagyon köszönöm Orsinak és a kiadónak, hogy biztosítottak számomra egy példányt a könyvből. Nekem már októberben karácsony volt. :-)

Mielőtt nekikezdtem volna a második résznek, felelevenítettem az első kötet eseményeit, és így, hogy már ismertem a történetet, sokkal jobban tudtam rá figyelni, az apró részletek jobban átjöttek - egyszóval: sokkal jobban élveztem, mint első alkalommal, pedig hát akkor lett örök kedvenc és örök szerelem ez a sorozat.

A baj nem jár egyedül a szerző egy újabb frenetikus húzása volt, pedig már vártam valami hasonlót, a Sátán életében megjelenjen Valaki, ahogy azonban az író megoldotta ezt, amilyen személyiséggel felruházta ezt a szereplőt, nem volt mindennapi. Goni pedig most is hozta a formáját - ez a könyv nem az a fajta, amit utazás közben olvas az ember, hacsak nem akarja, hogy nagyon furcsán nézzenek rá, ahogy röhög magában a 7-es busz hátsó ülésén (mindenki szabadon behelyettesítheti a 7-es buszt más számú és típusú közlekedési eszközzel).

Aztán az ártatlan olvasó eljut a dolgozatkérdésekig, amikoris elszabadul a pokol, hogy stílusosan fejezzem ki magam, ugyanis én magam szinte vinnyogva nevettem, a macska meg igyekezett távol maradni tőlem - nem is értem, hogy miért. Utána pedig újabb dolgozat következik, majd Goni aggodalma, hogy nem lesz mit enni, ha Baj is eltűnik az életükből...

Néha felteszik a kérdést, hogy melyik lenne az a könyv, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre... én a Pokkernaplót mondanám. A teljes sorozatot, hiszen ennyi engedményt teszek magamnak, ha már lakatlan szigetről van szó. Ez a sorozat éppen elég. Bármikor lehet olvasni, mindig feldobja az embert. Akkor is ha már két hónapja eszed a kókuszdiót és várod a felmentő hajót.

Ecsédi Orsolya az egyik legtehetségesebb magyar írók közé tartozik. Bármit ír, én vevő vagyok rá, mert rossz nem lehet. Természetesen kötelező megemlíteni Szabó-Nyulász Melindát is, aki nélkül ez a sorozat nem lenne az, ami, hiszen ő ad teljességet a szövegnek fantasztikus illusztrációival. Bízom benne, hogy a harmadik részre nem kell majd ilyen sokat várnunk, mert az felérne egy emberkínzással. :-)

A Könyvmolyképző Kiadó honlapján a sorozat mindkét kötetét megrendelhetitek, ha esetleg még nem lennének meg nektek a könyvek. (Van még ilyen ember? :-))

Ecsédi Orsolya: Sárkányugatás

Ecsédi Orsolyával kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy a Meleg a helyzet, a Pokkernapló-sorozat első része volt az első olvasásom a szerzőtől, bizonyos értelemben azonban ez nem igaz. 2019-ben ugyanis belekezdtem a Kell egy csapat-sorozat első részébe, a Banyavészbe, csakhogy egyáltalán nem tudott lekötni, nem tetszett a történet, félbe is hagytam. Így, amikor elkezdtem a Sárkányugatás című regényt, alapvetően ismeretlen volt előttem az előzmény.

A sorozat harmadik része is a Könyvmolyképző Kiadónál jelent meg, ugyanolyan igényes borító és beltartalom jellemzi, mint Orsi és a kiadó más könyveit - és ez a kaland azonnal belopta magát a szívembe, szinte repültek az oldalak, ahogyan olvastam - és az idő is, mivel villámgyorsan sikerült elolvasnom a könyvet. Pörgős cselekmény jellemzi a regényt, a sorozat előző két kötetéből megismert három gyerek tűnik fel itt is illetve fontos szerephez jut Lóri bácsi, a Kábeles és Ulrik, Lóri bácsi tacskója. Na, de milyen egy tacskó!

Megkedveltem a karaktereket, a Kábeles külön egy igazi figura, nagyon jól eltalálta a szerző a fiatal srác személyiségét. Jó volt a történetben, ahogyan összefognak a gyerekek, mivel az elveszett Ulrikkal kapcsolatban fontos volt megtalálniuk a Kábelest, ehhez viszont hárman kevesek voltak, így osztálytársaik segítségét kellett kérniük. És nemcsak az övékét, hanem - többek között - Adél néniét is.

A keresés közben bejárjuk Budapestet Bátiék a fotós projektjükhöz még új képekkel is gazdagodnak, és talán nem titok, hogy a Kábelessel együtt Ulrik is előkerül, és végül minden jóra fordul.

Imádnivaló ecsédiorsis történetet kaptam, és újra fogok próbálkozni az első két résszel, mert érthetetlen, miért nem szerettem anno az első kötetet. :-) Habár nem volt fogalmam az előzményekről, a regény így is érthető volt, de sokkal többet ad, ha ismerjük a Banyavész és a Nyanyacraft című könyveket is, akkor teljesebb képet kapunk olvasáskor.

Carolyn Brown: Az Eperszív Étkezde

Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó könyvei nem nekem valóak. A vörös pöttyös és más történetek nem keltették fel az érdeklődésemet, igaz, az idők során került a birtokomba néhány KMK-s regény ajándékként. Nagyon szerettem a Rekviem egy gyilkos asszonyért című könyvet, az ausztrál Hannah Kent regényét, és terveztem Kate Morton regényeit olvasni, de ezután nem folytattam az ismerkedést. Ahogy telt az idő, egyre több olyan kötetre figyeltem fel a kiadó kínálatában, amiket szívesen olvastam volna, így tavaly ősszel leadtam két rendelést is, az egyikben volt benne Az Eperszív Étkezde című regény, aminek ahogy megláttam a borítóját, szinte szólt hozzám, hogy rendeljem meg.

Nyitottan álltam Brown regényéhez (bár kicsit félrem, mert eddig ritkán olvastam romantikusabb könyveket), kíváncsi voltam a történetre; arra, hogy milyenek lesznek a szereplők, a közöttük lévő viszonyok. A lehető legjobb, legpozitívabb csalódások egyike volt ez az olvasás, amit az elmúlt években átéltem a könyvek által. Nagyon, nagyon szerettem a regényt, a karakterek a szívemhez nőttek. A történet tele van szeretettel, törődéssel, az egymásra való odafigyeléssel, a közösség iránti elkötelezettséggel. Sokszor gondolkodtam el olvasás közben a saját életemen, a szereplők sorsán és döntéseiken. A gyökerek fontosak. Fontos, hogy tartozzunk valahová, hogy kötődjünk és szeressenek. Carolyn Brown könyve erről szól. Egy abszolút pozitív könyv, amit minden élethelyzetben és minden időben öröm olvasni. Természetesen volt negatív karakter is, de az őfe bukkanása mindig csak újra és újra szorosabbra fonta a megkedvelt karakterek közötti kapcsolatot, így a jelenléte, időnkénti felbukkanása még pozitívumként is felfogható volt a kötet folyamán.

De nézzük, mit árul el a fülszöveg:

Jancy Wilson tervei között nem szerepelt, hogy pénztelenül és munka nélkül ismét a texasi Pick nevű kisvárosban kössön ki. Ám mégis itt találja magát, azt figyelve, ahogy az autója a szeme láttára szó szerint füstbe megy – és vele a reménye is, hogy eljusson az unokatestvéréhez Louisianába. Amikor megpillantja a „Kisegítőt felveszünk” hirdetményt a régimódi Eperszív Étkezde ablakában, feltámad benne annak a két évnek az emléke, amit tinédzser korában itt töltött Pickben. Ez – meg az étkezde híres epres kosárkájának csábítása – elég, hogy bemenjen, és megvesse a lábát… de csak átmenetileg.

Jancy, mivel olyan szülők nevelték, akik sehol sem telepedtek le hosszú időre, nem tanulta meg, milyen az, ha valahol gyökeret ereszt az ember. Most, hogy magával ragadja ennek a fura kis közösségnek a szeretete – meg egy feltámadó, régi érzelem –, kezdi otthon érezni magát ezen a helyen. Barátokat szerez, sőt, megtapasztalja a szerelem édességét is. Ám amikor a városka léte veszélybe kerül, Jancy tudja, hogy a legendás epres kosárkánál többre lesz szükség a megmentéséhez.

Jancy, Vicky, Nettie, Emily, Shane és Ryder élete kapcsolódik össze a könyv lapjaink, közben megismerünk sok városlakót, mellékszereplőt, de akiknek a jelenléte legalább annyit tesz hozzá a történethez, mint a főszereplők. Jancy nehezen nyitott Vickyék felé, túl sok volt  a rossz tapasztalata, fiatal kora ellenére túl nehéz az élete, de olvasóként őszintén tudtam neki szurkolni, hogy képes legyen megnyitni a szívét. Több idézetet is bejelöltek a könyvben, bevallom sokszor gondoltam rá, bárcsak én is egy ilyen közösséghez tartozhatnék. Remélem, hogy fogok még tudni olvasni az írónőtől, úgy láttam, van egy másik regénye is a Könyvmolyképző Kiadónál, A Magnólia Fogadó.

- . -. - . -

Jancy nagyot nyelt. Megpróbálta lenyelni a torkában nőtt gombócot. Megnyílhatna, megoszthatna néhány dolgot az életéről ezekkel az erős asszonyokkal, de nem volt rá képes. Még nem. És talán soha nem lesz képes rá. Túlságosan fájdalmas - és kínos - volt beszélni róla.

- . - . - . -

- Témát akarsz váltani - állapította meg a nő.

- Úgy van. Az aggódás nem tesz jót a léleknek.

Egy barát vele aggódott volna. Hagyta volnam hogy újra és újra elmondja ugyanazt, még ha nem is tudja megoldani a gondokat. Egy legjobb barát pedig segítene neki, hogy továbblépjen a problémától, és valami másra koncentráljon, mielőtt teljesen becsavarodna. Andy éppen most bizonyult ilyen barátnak.

Hannah Kent: Rekviem ​egy gyilkos asszonyért

Az utóbbi pár hétben többször eszembe jutott, hogy jobban nyitnom kell a Könyvmolyképző Kiadó könyvei felé, mert - ahogy végiggondoltam -, eddig még csak Hannah Kent regényét olvastam tőlük könyvtári kölcsönzéssel, holott 1-2 könyvet kaptam ajándékba az évek alatt.Arra kellett rájönnöm, hogy ahogyan a korábban könyveik nagyon távol álltal tőlem, az évek során egyre több olyan regény is megjelent náluk, amik nekem valóak. Az én érdeklődésemnek és életkoromnak.

Na, de térjünk most át a Rekviem egy gyilkos asszonyért című regényre. Az egész azzal kezdődött, hogy a régi munkahelyemen öt éve kezembe került ez a könyv, és megakadt rajta a szemem – gyönyörű a borítója ugyanis. A mellettem álló kolléganőm rögtön felkapta a fejét, és elkezdte mondani: Hogy ő elkezdte olvasni, de abbahagyta, pedig nagyon kíváncsi, mi a vége, de itt és itt (megmutatta az adott oldalpárt) abbahagyta, mert már nem bírta valami miatt. És hogy olvassam már el, és aztán meséljem el, hogy mi a vége.
Nos, amúgy is megtetszett a történet (és a borító), és mindenképpen elolvastam volna, de ilyen felelősség terhe alatt meg kellett felelnem az elvárásnak, tehát hazahoztam a könyvet a könyvtárból. A nyomás "hatalmas" volt. Éreztem Tünde pillantását minden alkalommal, amikor bementem a könyvtárba és még nem fejeztem be a regényt, ahogyan reményteljesen tekint rám, aki majd megszabadítja a kíntól, hogy nem tudja a történet végét.

A történet első negyede nagyon tetszett: a történet, az izlandi táj- és társadalomábrázolás. Egy jól megírt, érdekes történetre számítottam, aminek van valóságalapja. Utána azonban a történet igazán szíven ütött és megfogott. Főhősünk tragikus élete, az igazságtalanságok, a tragédia megrendített, és eredeti nyelven az ausztrál szerző könyvét nem olvastam, de Lengyel Tamás fordításában a mondatok gördülékenyek voltak, az olvasó - ahogyan én is - teljesen át tudja adni magát az utolsó, Izlandon kivégzett asszony életét bemutató, a valós eseményeket a fikcióval keverő történetnek. Nagyjából két hétig olvastam ezt a könyvet, de nem lehetett gyorsabban, mert csak kisebb adagokban voltam képes befogadni ezt a szomorú történetet - lehet, hogy más le tudta "darálni" gyorsabban, az én lelkem fájt.

A szerző remekül írta meg Agnes történetét, aki az utolsó volt, akit Izlandon halálra ítéltek. Azóta meg is vásároltam már a regényt idén, hogy bármikor újra elolvashassam. Meg egyébként is: vannak olyan könyvek, amiknek a polcon a helyük. Ez is egy ilyen könyv. Remélem, hogy Hannah Kent történeteivel fogunk még találkozni a könyvpiacon.

Könyvheti interjú Ecsédi Orsolyával

A moly.hu oldalán havi rendszerességgel olvasható Merítés magazin szeptemberi számában kapott helyet a 92. Ünnepi Könyvhét különrovata. Ebbena  rovatban három interjút olvashatnak az érdeklődők, ezek közül az egyik Ecsédi Orsolyával, a Meleg ahelyzet című kötet szerzőjével készült.

Az interjút elolvashatjátok a különrovatra kattintva (ha szeretnétek a teljes összeállítást megismerni), de lentebb önállóan is megtaláljátok

 

Igaz, a gépünk olyan lassú, hogy valószínűleg abból az időből származik, amikor Papi még kígyó alakjában jött-ment. Szerintem ezért Apple.

 

– Számomra – a 2020-as gyermek- és ifjúsági irodalmi megjelenéseket tekintve – a legnagyobb meglepetést és a legnagyobb élményt a Meleg a helyzet jelentette. Olyan elemi erővel hatott, olyan gyermeki önfeledtséget szabadított fel bennem az olvasása, amit már évek óta nem kaptam hasonló könyvektől, és eddig még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne hasonló élményekről számolt volna be. A Könyvhéten találkozhattak is veled az olvasók, hiszen 4-én, szombaton a Könyvmolyképző standjánál dedikáltál. Milyen visszajelzések érkeztek a kötet kapcsán akkor – de akár nézhetjük a megjelenés óta eltelt időt is.

– Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett a könyv! Írni is pont ilyen érzés volt, önfeledt és lendületes. A visszajelzések is pozitívak, ugyanezt mondják el nagyjából azok, akik üzennek nekem vagy megkeresnek. Minden visszajelzésért hálás vagyok, nincs annál jobb érzés, mint amikor egy író látja, hogy a könyvei, amiket kicsit aggódva útjukra engedett, teszik a dolgukat. Legfeljebb az, amikor az olvasók élőben mondják el, hogy mi a véleményük, bár olyankor mindig zavarban vagyok én is, meg ők is, de azért az az igazi. A könyvhét hatalmas élmény volt ennyi idő után, meghatódtam, hogy milyen messziről jönnek olvasók dedikáltatni és beszélgetni.

– Számítottatok a kiadóval ilyen sikerre, amikor döntöttetek a kiadásról 2020-ban?

– Én biztosan nem, de Katona Ildikó kiadóvezető szerintem sejtett valamit, mert sokat foglalkozott személyesen is a kézirattal.

– 2021-ben újra kellett nyomni a könyvet, és már kapható e-könyvben is. Ez az érdeklődés messze túlszárnyalja előző könyveid sikerét. Miben látod a hatalmas érdeklődés titkát?

– Úgy tippelem, két dolog talált itt egymásra szerencsésen. Az egyik az, hogy Goni, noha egy kisördög, közben teljesen olyan, mint bármelyik gyerek. Sok időt töltök kiskamaszok között, és ez segít, hogy Goni tényleg úgy szólaljon meg, és azok a dolgok foglalkoztassák, mint azokat, akik a könyvet olvassák majd. A másik talán a naplóforma: a rövidebb, jól tagolt szövegblokkok könnyebben olvashatóak, és nem kalandozik el az elég rövidre szabott figyelem mellette. Ez nekem azért fontos, mert nemhogy a gyerekeken, de magamon is azt veszem észre, hogy a digitális eszközök, a képekkel kommunikálás, de még az is, ahogy a filmeket vágják, nem kedvez a figyelem hosszútávú összpontosításának. Ezt próbálom a könyveimmel kicsit ellensúlyozni. Nem a tartalomban, az ugyanolyan komplex marad, nem is a nyelvében, mert az is, de a szöveget magát próbálom úgy tagolni, hogy vezesse a figyelmet.

– A Kell egy csapat két kötetéhez képest ez a könyv más műfajt és stílust képvisel, mégis hihetetlenül ecsédiorsolyás. Lehet arról tudni valamit, mi adta a kezdő lökést a Meleg a helyzet megírásához? Mi volt az a pillanat vagy ötlet, ami elindította a lavinát, ami után már nem volt megállás?

– Mindig szerettem a naplókat, Adrian Mole például az egyik kedvencem volt gyerekként. A kezdő lökés nálam általában az, amikor a narrátor megszólal a fejemben, és ez most sem volt máshogy. Goni a maga lúzer stílusában elkezdte mondani, és kész, el is dőlt.

– Azon jár a fejem, hogy kiemeljek egy olyan részt, ami a legnagyobb hatással volt rám, de azon kapom magamat, hogy nincsen ilyen. Az egész történet olyan sodró erejű, olyan eseménydús és vicces, hogy idézni lehetetlenség. Amikor májusban a kezembe vettem, egy ültő helyemben elolvastam, de jobb is, mert ezt a könyvet csak akkor lehet olvasni, ha kizárólag olyanok vesznek körül, akik nem néznek rád furcsán, ha olvasás közben folyamatosan és hangosan nevetsz. Volt valaki, akin „tesztelted” a kéziratot, miután elkészült? Mik voltak a tapasztalatok?

– Persze, mindig tesztelem a kéziratokat, mielőtt átküldöm a kiadónak. Van egy csapatnyi szuperrendes tesztgyerek, akik már Cirrus óta olvassák és véleményezik a könyveimet, megdöbbentően profi módon. Ők például mindig tartják a határidőket! :) És rendszeresen ízekre szedik azokat a részeket, ahol valami logikai bukfenc van, vagy követhetetlen gondolati ugrásokat csinálok (szoktam, sajnos…). Nagyon hálás vagyok nekik a segítségükért! Aztán ott van a sanyarú sorsú fiam, neki hivatalból muszáj, és ezt azzal bosszulja meg, hogy kimondottan kegyetlen kritikus. Nagyon sokat segít Maja (Maja könyvajánlói) is, neki is nagyon köszönöm, hogy előolvassa a történeteimet!

– Van esetleg kedvenc szereplőd? Ki került hozzád legközelebb írás közben?

– Nekem Papi volt az, aki a legnagyobb meglepetést okozta írás közben. Ahhoz képest, hogy ő a pokol fejedelme, rengeteget szerencsétlenkedik, mint gyermekét egyedül nevelő szülő. Pont ugyanazokkal a problémákkal szembesül, amikor Gonira próbál hatni, a háztartást próbálja vezetni, vagy az iskolai ügyeket próbálja rendbe hozni a nála lényegesen ijesztőbb Krizsa nénivel, mint bármelyik apa. A másik oldalról viszont ő már tudja, amit Goni épp csak elkezdett felfedezni: az emberek imádják ráfogni, amikor valami rosszat tesznek. Pedig a kísértés senkit nem tud elvinni oda, ahová magától nem menne, így Papi joggal morcos, hogy mindig rá van kenve a balhé.

– Előreláthatóan mikorra várhatjuk a folytatás megjelenését? Pokkernapló-rajongóként nagyon preferálom, hogy karácsonyra megvehessem magamnak ajándékba a második részt. :-)

– Erről sajnos nem tudok biztosat mondani. Dolgozunk a második részen, de nem tudom, mikor ér célba.

– Kicsit visszatérve a Könyvhétre: Hogyan látod az idei rendezvényt? Sikerült körbejárnod a standokat, sétálni a tömegben, ismerkedned az új megjelenésekkel? Esetleg vásároltál is könyveket?

– Idén kevés időm maradt a szokásos terepfelderítő bolyongásra, amit egyébként imádok. Most inkább az ismerősökkel beszélgetés volt a középpontban, mert közöttük is akadt bőven, akiket nem láttam élőben a legutóbbi könyvhét óta. Csak szombaton tudtam kimenni, de így is sok minden belefért a napba a dedikáláson kívül: kávézás barátokkal, piknik a könyvmolyképzős írókkal, és színpadi programok is, megnéztem például a Lyukasórát, amit szintén nagyon szeretek, főleg a verseset, és a Müller Péter koncertet este.

– Mit gondolsz a szervezésről? A három helyszín miatt ugyan nagyobb területet kellett bejárni, de talán így tényleg biztonságosabbá sikerült tenni a látogatók és a kiadók számára ezt a négy napot.

– Könnyebben eloszlott a tömeg, ami jó volt. A gyerekkönyves részt a Dunaparton viszont nem volt annyira magától értetődő megtalálni annak, aki nem tudta hol keresse, mivel utcahossznyi szünet volt a Vörösmarty téri standok és a távolabbiak között. De ez csak egy apróság, igazából minden tiszteletem azoknak, akik ezt így lebonyolították.

– A 2019-es és korábbi évekhez képest – úgy érzékeltem – nagyjából ugyanannyian látogattak ki a Könyvhét hármas helyszínére, viszont valamiféle felszabadult örömöt láttam az arcokon, és ez – buta érzelgősség – hatalmas boldogsággal töltött el.

– Engem is. Eleve imádom a könyvhetet, mindig úgy érzem, hogy nem véletlenül van a nevében az, hogy ünnepi. Ez tényleg egy igazi ünnep. Egy olyan országos buli, ahol az introvertáltak is megtalálják a helyüket és egymást. Nagyon jó érzés csak úgy véletlenül összetalálkozni a standok között ismerős arcokkal! Ilyen hosszú kihagyás után pedig ugyanezt éreztem a többieken is: alig várták, hogy rengeteg könyv és más könyvmolyok társaságában legyenek.

– Gondoltad volna, hogy idén nem fog esni az eső? :-)

– Az év meglepetése volt! Azért vittem esernyőt, hiába állították a meteorológusok, hogy nem fog kelleni. Könyvhétre anélkül soha.

– Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, és válaszoltál a kérdéseimre. Sok sikert kívánok a folytatáshoz, és bízom benne, hogy találkozhatunk veled jövőre is a Könyvhéten (vagy akár a Könyvfesztiválon is).

– Én is köszönöm a szuper kérdéseket!

 

Papi kiválasztott egy iskolát nekem. A Tompa Tamás utcai általánost.
Mert benne van a nevében, hogy pata. Papi szerint ez jó jel.

Pom Pom mesék hete

 Nos, ez a hét részben azzal telt, hogy Pom Pom meséit olvastam. Nagyjából másfél hete hoztam ki a könyveket a könyvtárból, mert éppen ott voltam a pultnál, amikor visszahozták őket, és nagy kedvet kaptam hozzájuk. A televízióban nagyon szerettem kisgyerekként a sorozatot, és kíváncsi voltam, vajon most, felnőtt fejjel milyen hatással lesznek rám.
A Bátor Tintanyúl volt az első mese, amit a héten a kezembe vettem egy reggel, amikor éppen délutános voltam, így volt időm délelőtti olvasásra. Az első, ami eszembe jutott, hogy mennyire örök a Pom Pom meséi sorozat. Most is élmény volt kinyitni a Sajdik Ferenc által illusztrált kötetet, és belemerülni Csukás István mondataiba.
Rögtön egy érdekes történettel kezdtem a hetet: a Bátor Tintanyúl egy véletlennek köszönhette megszületését, és a nagyszájúsága okozta a vesztét. Tanuljunk belőle: lehet, hogy azt hisszük magunkról, hogy nem győzhet le senki (mi vagyunk a legerősebbek, legokosabbak, leg-leg-leg…), de egyszer jön majd valaki, és nagyot koppanunk. Ez jó tanács mind a munkahelyen, mind a magánéletben. :-)

 A Madárvédő Golyókapkodó meséjét rögtön a Bátor Tintanyúlt története után kezembe vettem. Ez egyfajta modern természetvédő/állatvédő történet – gyerekeknek írva. Tetszett ez is, mókás volt és bájos. Mosolyogtam, ahogyan elképzeltem Picur fején Pom-pom-ot, amibe belebújt a megtámadott kismadár. Jópofa megoldása volt a pulykatojásképűek elleni harcnak is. A Golyókapkodó erőszak nélkül harcolt az erőszak ellen, ami jó példa a kicsiknek.

Festéktüsszentő Hapci Benő történetén elszomorodtam. Éreztem én a mesét benne, de számomra így, felnőttként egészen mást jelentett. Sajnáltam őt, Benőt. Amíg nem jöttek rá, hogy a tüsszentése segíthet is az embereknek, addig „Nem bírjuk elviselni ezt a sok tüsszentést, leesnek a cserepek a tetőről, és a többi, csak a baj van vele.” Amint viszont rájöttek, milyen jól lehet hasznosítani szegény Hapci Benő örökös tüsszentését, már nem néztek rá ferde szemmel, sőt! Visszatolták a házát a városba, amit korábban együttes erővel távolítottak el; és furcsa, de már nem volt zavaró a tüsszentés. Miért? Már nem estek le a tetőkről a cserepek? Esetleg már tudtak tőle aludni az emberek, már nem rezzentek folyton össze tőle? Hiszen nem tüsszentett kevesebbet.
Úgyhogy ez a mese aranyos volt és kedves, de számomra elsősorban azt juttatta eszembe: mennyire szomorú, ha csak akkor szeretünk valakit, ha hasznunkra válik a vele való kapcsolat. Ha viszont nem így van, akkor a szeretet eltűnik, akkor már nem nézzük el a hibáit, amit előtte toleráltunk.
Kisgyerekként persze ez nem tűnt fel, de tény, hogy Csukás István meséinek mindegyike tanulságot hordoz magában.

Szegény Gombóc Artúr történetével kapcsolatban elöljáróban annyit, hogy én is szeretem a csokoládét. No, nem mindenféle csokoládét, és nem minden mennyiségben, de szeretem. :-) Gombóc Artúr története nagyon aranyos kis mese volt, és Artúr a kedvenc szereplőm is a Pom Pom meséi sorozatban: kedves, jólelkű, barátságos, aranyos madár. Csak hát szereti a csokoládét – túlságosan is. Látszik ám, hogy most felnőtt fejjel olvastam a történetet. Gyerekkoromban nem törtem a fejem a mondanivalón, nem akartam levonni a tanulságokat sem; csupán rendkívül jól szórakoztam a mesén, és élveztem a kiváló illusztrációt.
Szegény Gombóc Artúr bizony nagy nehezen jutott csak el Afrikába, de – lássuk be – ennek ő maga volt az oka. Nem kellett volna egészségtelenül táplálkoznia, és a mozgásszegény életmód sem segített sokat a súlyproblémáin. Ó, ez most nagyon komolyan hangzik, de hát így van. Imádom ezt a mesét, de a tanulság: éljünk egészségesebben - és ez rám is vonatkozik. Nem csak azért, mert lesz rajtunk súlyfelesleg, és nem csak azért, mert sokszor gúnyolódhatnak akkor mások, hanem azért is, mert a szívünket és általában a szervezetünket károsítjuk vele.
Viszont azt persze nem garantálja semmi, hogy akkor eljutunk Afrikába, de egészségesebben hosszabb lehet az életünk, és ha hosszabb ideig élnünk, több időnk és így több esélyünk van arra, hogy eljussunk a fekete kontinensre. :-)


Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél meséje volt az utolsó Pom Pom történet a héten. Talán az egyik legfontosabb mese.
Vigyázzunk a ruhaszárítóköteleinkre, mert ha nem szeretjük, elhanyagoljuk őket, nem gondoskodunk róluk rendesen, bizony elvadulhatnak, márpedig ők nem akarnak vadak lenni, csak azt szeretnék, hogy valaki figyeljen rájuk, gondoskodjon róluk, meghallgassa őket. A ruhaszárítóköteleknek ez nagyon fontos. És ha több ruhaszárítókötelünk van, mindegyikkel törődnünk kell.

Kedves mese volt ez a Pom Pom meséi epizód, bár én Picur helyében nem biztos, hogy belebújtam volna egy kukába, még akkor sem, ha üres, de nem vagyunk egyformák. :-) Azért nem irigylem Picur padtársát…

Az illusztrációk természetesen itt is fantasztikusak voltak, Sajdik Ferenccel sosem lehet mellélőni.

Csukás István: Pom Pom meséi – A bátor Tintanyúl
Könyvmolyképző, Szeged, 2010. 32 oldal ISBN: 9789632452265
Csukás István: Pom Pom meséi – Madárvédő Golyókapkodó
Könyvmolyképző, Szeged, 2011. 32 oldal ISBN: 9789632452272
Csukás István: Pom Pom meséi – Festéktüsszentő Hapci Benő
Könyvmolyképző, Szeged, 2010. 30 oldal ISBN: 9789632452241
Csukás István: Pom Pom meséi – Szegény Gombóc Artúr
Könyvmolyképző, Szeged, 2010. 32 oldal ISBN: 9789632452227
Csukás István: Pom Pom meséi – Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél
Könyvmolyképző, Szeged, 2012. 32 oldal ISBN: 9789632450230

Később elmesélem, mit olvastam még ezek mellett a könyvek mellett, szintén mesekönyveket a héten. Volt közöttük Sicc, Kippkopp és Magdi is. És most már tényleg folytatnom kellene Laxness könyvét. :-)