Könyvheti interjú Ecsédi Orsolyával

A moly.hu oldalán havi rendszerességgel olvasható Merítés magazin szeptemberi számában kapott helyet a 92. Ünnepi Könyvhét különrovata. Ebbena  rovatban három interjút olvashatnak az érdeklődők, ezek közül az egyik Ecsédi Orsolyával, a Meleg ahelyzet című kötet szerzőjével készült.

Az interjút elolvashatjátok a különrovatra kattintva (ha szeretnétek a teljes összeállítást megismerni), de lentebb önállóan is megtaláljátok

 

Igaz, a gépünk olyan lassú, hogy valószínűleg abból az időből származik, amikor Papi még kígyó alakjában jött-ment. Szerintem ezért Apple.

 

– Számomra – a 2020-as gyermek- és ifjúsági irodalmi megjelenéseket tekintve – a legnagyobb meglepetést és a legnagyobb élményt a Meleg a helyzet jelentette. Olyan elemi erővel hatott, olyan gyermeki önfeledtséget szabadított fel bennem az olvasása, amit már évek óta nem kaptam hasonló könyvektől, és eddig még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne hasonló élményekről számolt volna be. A Könyvhéten találkozhattak is veled az olvasók, hiszen 4-én, szombaton a Könyvmolyképző standjánál dedikáltál. Milyen visszajelzések érkeztek a kötet kapcsán akkor – de akár nézhetjük a megjelenés óta eltelt időt is.

– Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett a könyv! Írni is pont ilyen érzés volt, önfeledt és lendületes. A visszajelzések is pozitívak, ugyanezt mondják el nagyjából azok, akik üzennek nekem vagy megkeresnek. Minden visszajelzésért hálás vagyok, nincs annál jobb érzés, mint amikor egy író látja, hogy a könyvei, amiket kicsit aggódva útjukra engedett, teszik a dolgukat. Legfeljebb az, amikor az olvasók élőben mondják el, hogy mi a véleményük, bár olyankor mindig zavarban vagyok én is, meg ők is, de azért az az igazi. A könyvhét hatalmas élmény volt ennyi idő után, meghatódtam, hogy milyen messziről jönnek olvasók dedikáltatni és beszélgetni.

– Számítottatok a kiadóval ilyen sikerre, amikor döntöttetek a kiadásról 2020-ban?

– Én biztosan nem, de Katona Ildikó kiadóvezető szerintem sejtett valamit, mert sokat foglalkozott személyesen is a kézirattal.

– 2021-ben újra kellett nyomni a könyvet, és már kapható e-könyvben is. Ez az érdeklődés messze túlszárnyalja előző könyveid sikerét. Miben látod a hatalmas érdeklődés titkát?

– Úgy tippelem, két dolog talált itt egymásra szerencsésen. Az egyik az, hogy Goni, noha egy kisördög, közben teljesen olyan, mint bármelyik gyerek. Sok időt töltök kiskamaszok között, és ez segít, hogy Goni tényleg úgy szólaljon meg, és azok a dolgok foglalkoztassák, mint azokat, akik a könyvet olvassák majd. A másik talán a naplóforma: a rövidebb, jól tagolt szövegblokkok könnyebben olvashatóak, és nem kalandozik el az elég rövidre szabott figyelem mellette. Ez nekem azért fontos, mert nemhogy a gyerekeken, de magamon is azt veszem észre, hogy a digitális eszközök, a képekkel kommunikálás, de még az is, ahogy a filmeket vágják, nem kedvez a figyelem hosszútávú összpontosításának. Ezt próbálom a könyveimmel kicsit ellensúlyozni. Nem a tartalomban, az ugyanolyan komplex marad, nem is a nyelvében, mert az is, de a szöveget magát próbálom úgy tagolni, hogy vezesse a figyelmet.

– A Kell egy csapat két kötetéhez képest ez a könyv más műfajt és stílust képvisel, mégis hihetetlenül ecsédiorsolyás. Lehet arról tudni valamit, mi adta a kezdő lökést a Meleg a helyzet megírásához? Mi volt az a pillanat vagy ötlet, ami elindította a lavinát, ami után már nem volt megállás?

– Mindig szerettem a naplókat, Adrian Mole például az egyik kedvencem volt gyerekként. A kezdő lökés nálam általában az, amikor a narrátor megszólal a fejemben, és ez most sem volt máshogy. Goni a maga lúzer stílusában elkezdte mondani, és kész, el is dőlt.

– Azon jár a fejem, hogy kiemeljek egy olyan részt, ami a legnagyobb hatással volt rám, de azon kapom magamat, hogy nincsen ilyen. Az egész történet olyan sodró erejű, olyan eseménydús és vicces, hogy idézni lehetetlenség. Amikor májusban a kezembe vettem, egy ültő helyemben elolvastam, de jobb is, mert ezt a könyvet csak akkor lehet olvasni, ha kizárólag olyanok vesznek körül, akik nem néznek rád furcsán, ha olvasás közben folyamatosan és hangosan nevetsz. Volt valaki, akin „tesztelted” a kéziratot, miután elkészült? Mik voltak a tapasztalatok?

– Persze, mindig tesztelem a kéziratokat, mielőtt átküldöm a kiadónak. Van egy csapatnyi szuperrendes tesztgyerek, akik már Cirrus óta olvassák és véleményezik a könyveimet, megdöbbentően profi módon. Ők például mindig tartják a határidőket! :) És rendszeresen ízekre szedik azokat a részeket, ahol valami logikai bukfenc van, vagy követhetetlen gondolati ugrásokat csinálok (szoktam, sajnos…). Nagyon hálás vagyok nekik a segítségükért! Aztán ott van a sanyarú sorsú fiam, neki hivatalból muszáj, és ezt azzal bosszulja meg, hogy kimondottan kegyetlen kritikus. Nagyon sokat segít Maja (Maja könyvajánlói) is, neki is nagyon köszönöm, hogy előolvassa a történeteimet!

– Van esetleg kedvenc szereplőd? Ki került hozzád legközelebb írás közben?

– Nekem Papi volt az, aki a legnagyobb meglepetést okozta írás közben. Ahhoz képest, hogy ő a pokol fejedelme, rengeteget szerencsétlenkedik, mint gyermekét egyedül nevelő szülő. Pont ugyanazokkal a problémákkal szembesül, amikor Gonira próbál hatni, a háztartást próbálja vezetni, vagy az iskolai ügyeket próbálja rendbe hozni a nála lényegesen ijesztőbb Krizsa nénivel, mint bármelyik apa. A másik oldalról viszont ő már tudja, amit Goni épp csak elkezdett felfedezni: az emberek imádják ráfogni, amikor valami rosszat tesznek. Pedig a kísértés senkit nem tud elvinni oda, ahová magától nem menne, így Papi joggal morcos, hogy mindig rá van kenve a balhé.

– Előreláthatóan mikorra várhatjuk a folytatás megjelenését? Pokkernapló-rajongóként nagyon preferálom, hogy karácsonyra megvehessem magamnak ajándékba a második részt. :-)

– Erről sajnos nem tudok biztosat mondani. Dolgozunk a második részen, de nem tudom, mikor ér célba.

– Kicsit visszatérve a Könyvhétre: Hogyan látod az idei rendezvényt? Sikerült körbejárnod a standokat, sétálni a tömegben, ismerkedned az új megjelenésekkel? Esetleg vásároltál is könyveket?

– Idén kevés időm maradt a szokásos terepfelderítő bolyongásra, amit egyébként imádok. Most inkább az ismerősökkel beszélgetés volt a középpontban, mert közöttük is akadt bőven, akiket nem láttam élőben a legutóbbi könyvhét óta. Csak szombaton tudtam kimenni, de így is sok minden belefért a napba a dedikáláson kívül: kávézás barátokkal, piknik a könyvmolyképzős írókkal, és színpadi programok is, megnéztem például a Lyukasórát, amit szintén nagyon szeretek, főleg a verseset, és a Müller Péter koncertet este.

– Mit gondolsz a szervezésről? A három helyszín miatt ugyan nagyobb területet kellett bejárni, de talán így tényleg biztonságosabbá sikerült tenni a látogatók és a kiadók számára ezt a négy napot.

– Könnyebben eloszlott a tömeg, ami jó volt. A gyerekkönyves részt a Dunaparton viszont nem volt annyira magától értetődő megtalálni annak, aki nem tudta hol keresse, mivel utcahossznyi szünet volt a Vörösmarty téri standok és a távolabbiak között. De ez csak egy apróság, igazából minden tiszteletem azoknak, akik ezt így lebonyolították.

– A 2019-es és korábbi évekhez képest – úgy érzékeltem – nagyjából ugyanannyian látogattak ki a Könyvhét hármas helyszínére, viszont valamiféle felszabadult örömöt láttam az arcokon, és ez – buta érzelgősség – hatalmas boldogsággal töltött el.

– Engem is. Eleve imádom a könyvhetet, mindig úgy érzem, hogy nem véletlenül van a nevében az, hogy ünnepi. Ez tényleg egy igazi ünnep. Egy olyan országos buli, ahol az introvertáltak is megtalálják a helyüket és egymást. Nagyon jó érzés csak úgy véletlenül összetalálkozni a standok között ismerős arcokkal! Ilyen hosszú kihagyás után pedig ugyanezt éreztem a többieken is: alig várták, hogy rengeteg könyv és más könyvmolyok társaságában legyenek.

– Gondoltad volna, hogy idén nem fog esni az eső? :-)

– Az év meglepetése volt! Azért vittem esernyőt, hiába állították a meteorológusok, hogy nem fog kelleni. Könyvhétre anélkül soha.

– Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, és válaszoltál a kérdéseimre. Sok sikert kívánok a folytatáshoz, és bízom benne, hogy találkozhatunk veled jövőre is a Könyvhéten (vagy akár a Könyvfesztiválon is).

– Én is köszönöm a szuper kérdéseket!

 

Papi kiválasztott egy iskolát nekem. A Tompa Tamás utcai általánost.
Mert benne van a nevében, hogy pata. Papi szerint ez jó jel.

Könyvheti interjú Halmosi Sándorral

 

Halmosi Sándor legújabb verseskötete, a Neretva az idei Könyvhétre jelent meg - a trilógia első kötetéhez hasonlóan - a Gondolat Kiadónál. Egy izgalmas és sok érdeklődőt vonzó dedikálás után kerestem meg Sándort, hogy a moly.hu Merítés magazin 92. Ünnepi Könyvhét különrovatába interjút készítsek vele. Ezúttal is köszönöm, hogy igent mondott a felkérésre.

Az interjút megtaláljátok a különrovatot felkeresve is, de lentebb önállóan olvashatjátok.

 

 

Cseh Gabriella: Tavaly jelent meg trilógiád első kötete, a Napszálkák. Ennek kapcsán, a 91. Ünnepi Könyvhét különrovatában (https://moly.hu/merites-rovatok/91-unnepi-konyvhet) olvashattuk tőled Rendhagyó életrajzodat. Idén pedig kifejezetten a Könyvhétre adta ki a @Gondolat Kiadó a második kötetet, a Neretvát. Mielőtt rátérnénk legfrissebb kötetedre, kanyarodjunk vissza egy évet. Korábbi könyveidet a Littera Nova, a Noran Könyvesház vagy éppen az AB-ART adta ki. Hogyan jött az ötlet, hogy trilógiád kiadását a @Gondolat Kiadó-ra bízd?

Halmosi Sándor: A Littera Nova és a Noran Könyvesház megszűntek, az előbbi Balázs Tibor kiadóvezető halála, az utóbbi piacátrendeződések miatt. A felvidéki Ab-Art vezetője, Balázs F. Attila pedig épp akkor gondolkodott azon, hogy Magyarországon alapítsa újra a kiadót, amikor én a nyolcadik kötetem (Lao-ce szenvedélye) kéziratával megkerestem őt 2018 februárjában, és így történt, hogy 2018 őszén megalapítottuk együtt a budapesti AB ART kiadót. Ez viszont azzal járt, hogy szerzőként újból kiadót kellett keresnem, mert úgy gondoltam, és gondolom most is, hogy saját könyvet saját kiadónál nem adunk ki – persze ritka kivételek mindig vannak. Ez a kérdés 2020-ban vált aktuálissá, a Napszálkák megszületésével, ám ekkor már benne voltunk a járványban, ami nagyon megakasztotta a könyvkiadást, a kéziratok feltorlódtak, minden bizonytalanná vált. Ám a jó csillagállásnak és Fábián István barátom közvetítésének hála hamar egymásra találtunk a Gondolat Kiadóval, így a tavalyi Könyvhétre megjelent a Napszálkák, az ideire pedig a Neretva.

CsG: A Napszálkákban szereplő versek hangulata egy kétségbeesett ember kiáltásaként hat, habár érezhető egy kevés remény a sorokban; érzékelhető az itt-ott kibukkanó fény a komorságban. Mi indított ezeknek a verseknek a megírására?

HS: Elfogyott a fény, és egy irtózatos csendben lehullott rólunk a lepel, és színről színre láttuk magunkat, és ez nem volt szép. Szörnyetegek vagyunk, voltunk mindig is és nem változott semmi az évezredek alatt. És mire a világ tavaly márciusra teljesen bezárult, én már hetek óta remeteségbe vonultam.

CsG: Az interjúra készülve elolvastam a trilógia első kötetét, és bizony sokszor újra és újra el kellett olvasnom egy-egy versedet. Ahogy Pál apostol Korintusbeliekhez írt első leveléből idézel a Mert az erő című versedben ("színről színre" látnak), úgy kell a soraidat is az olvasónak színről színre, vagyis ebben az esetben szóról szóra lépkedve átgondolni, értelmezni. De bibliai utalás nemcsak ebben a versedben fordul elő, hanem például a címadó Napszálkákban is. Mennyire volt ez tudatos az érzéseid, gondolataid papírra vetésekor?

HS: A Biblia kultúránk, étoszunk, gondolkodásunk és főleg nyelvünk része, alaprétege. Egy nagy batyu hasonlat mindig nálunk van, főleg a lemeztelenedett időkben. A korábbi kötetcímekből (A démonokkal flancoló, Napleány voltál, Babérliget, Mely a Salamoné, Annapurna déli lejtőin, Gileád, Ibrahim, Lao-ce szenvedélye) is kirajzolódik ez a vonulat, de ez most átment apokrifbe, a címadó vers, amire utaltál, a mai teremtés- és töréstörténet, amiben élünk, átvitt és konkrét értelemben, maga a kötet is hét nap alatt íródott.

CsG: „Karóba húzott csend.” Ez volt az a sor a kötetben, aminél először éreztem úgy, mintha – tudom, hétköznapi hasonlat – egy teherautónyi homokot zúdítottak volna rám. Nem követ, ami összezúz, hanem homokot, ami nem hagy levegőhöz jutni. Ugyanakkor ott van a Vagy, ami vagyok-ban ez is: „a szeretet nem kér, de van.” Szóval van szeretet, de van karó és csend is. A trilógia első kötetében még van szeretet.

HS: Van. De a baj nem most kezdődött. A szeretet folyton túlcsordul. És mi folyton belefulladunk. És nézik a madarak, és nézik az angyalok. Néha helyet cserélnek.

CsG: Mi történt a Napszálkák és a Neretva között?

HS: Elfogyott a maradék fény is. De persze nem tud elfogyni. Leülepszik az aljára, mint a B52-es koktél aljára a Baileys. Fölötte, különböző rétegekben Kahlua, Grand Marnier és a 80 fokos Stroh rum, amit a végén meggyújtunk. És kiisszuk. És amikor már nem éget, kigyúl.

CsG: Már olvasom a második kötetet – igen, az is tele lesz post it-tal, mint az első –, és határozottan megfigyelhető egy erős, negatív változás a Napszálkák után, ami már akkor megüti az olvasót, ha kezébe veszi a – fekete színű – kötetet. A második kötet verseiből már elveszett az a fény, amit még megtaláltunk a Napszálkákban. Közös felelőtlenségről, a világban zajló harcról írsz; hogy „minden gyalázatunknak mi adunk nevet”. Ennyire rossznak látod a helyzetet, illetve láttad a Neretva verseinek megírásakor?

HS: A helyzet még ennél is rosszabb. Társas lények vagyunk, de mégsem tudunk együttműködni, társadalomban, közösségben élni, gondolkodni, és igen, leterített, vemhes vaddisznón ülünk és szelfizünk, fehér a fogunk, és minden gyalázatunknak mi adunk nevet. Persze néha viselkedünk, és néha még meg is érintenek dolgok, érzelmeink is vannak, tudásunk a saját lelkünkről, nagy, angyali dolgokat is teszünk, Istennek tetsző pillanatai is vannak az életünknek. De közösség már nincs. Szétesett. Széttapostuk és a helyét is beszórtuk sóval. Mindig hárítunk, mert mi ugye szentek vagyunk, tiszták és tökéletesek, de te, meg ő, meg ezek meg azok a galádok. Pedig nem vagyunk szentek és nem vagyunk tökéletesek. A világ sója sem mi vagyunk. Folyamatos skizmában élünk. Bármikor kiszállhatnánk belőle, bármikor véget vethetnénk. De nem tesszük. Jobb nekünk az apokalipszis meleg pocsolyájában dagonyázni.

CsG: Bibliai utalások itt is újra és újra felbukkannak az oldalakon. Ilyen fontosnak érzed a Biblia ismeretét az általános műveltség megszerzésében? Vagy ez inkább személyes indíttatás és érdeklődés részedről?

HS: Nem fog tetszeni, amit mondok, de engem az általános műveltség egyáltalán nem érdekel. Ha csak adathalmozás, magamutogatás, csak álértelmiségi flanc. Az értelmiséget jobb is, ha hagyjuk. A világ válságának fő okozói nem a gonosz emberek és a gonosz politikusok, hanem sokszor, legtöbbször az indulatokat szító és árkokat ásó értelmiség. Mi, írók is. Julian Benda közel 100 éve írta meg Az írástudók árulását. Korszakos mű. Ma is érvényes. És 100 év múlva is érvényes lesz. És 1000 év múlva is, akár velünk, akár nélkülünk.

CsG: A Zónaolvadásban likvidátoroknak nevezed az embereket. Mit gondolsz, megfordítható ez a folyamat? Képesek lehetünk az odafigyelésre, a másikkal való törődésre, a pozitív gondolatokra és arra, hogy egyes szám első személy helyett többes szám első személyben gondolkodjunk?

HS: Nicht verkehrt, vagyis talán nem helytelen bűneinkről, a felelősségről többes szám első személyben beszélni és a csendet egyes szám első személyben megélni. Csernobilban a likvidátorok mások bűnét takarították el, a mi szennyünket, sugárzó bűneinket, pedig tudták vagy érezték, hogy meg fognak halni. Mi ez, ha nem a krisztusi út? De ma már mindenhol felrobbant reaktorok vannak, és sehol sem épül szarkofág. Ki kell mondanunk, csődöt mondtunk, mint emberiség. Ide új teremtés kell. Vagy új megváltás.

CsG: Ősz folyamán várható a trilógia első két részének angol fordítása – szintén a Gondolat Kiadó gondozásában –, majd pedig készül a harmadik, befejező kötet, a Katharok magyar nyelvű megjelenése. Mit kell tudnunk erről a kötetről? Mit várhatunk a Napszálkák elhalványuló fénye és a Neretva sötétsége után a trilógia zárásától? Adsz reményt a számunkra, vagy eltemeted az emberiséget? Hiszen „Nem vagyunk tiszták, és nem vagyunk tökéletesek. […] Gyönyörűen csomagoljuk a mocskot.” – írod a Tonzúrában.

HS: Engem is meglepett, de miután elengedtem minden illúziómat és el tudtam fogadni ezt a helyzetet, szörnyetegségünket, és hogy nem is lesz jobb, nagy nyugalom töltött el. Még most is meglep. De ez visszaköszön a Katharokban, ez a növekvőhold-érzés. Mert közben még éjszaka van, ugye.

CsG: A trilógia köteteinek borítói és a kötetekben található illusztrációk Fábián István munkái. Hogyan fogadta az alkotó a felkérést az együttműködésre? Miként vélekedsz a könyvek egészéről, a versek és illusztrációk összhangjáról? Én már rettentő kíváncsi vagyok, milyen lesz a harmadik kötet.

HS: Fábián Istvánt közel három éve ismerem, ő az AB ART két világirodalmi sorozatának (Lyra omnis, Prosa omnis) grafikai szerkesztője és számos egyedi könyv borítójának tervezője is, és én nagy rajongója vagyok művészetének, mert ő nemcsak méltán elismert képzőművész, hanem kiváló költő is. Kiváló érzékéről tanúskodik a trilógia első két letisztult, szuggesztív borítója is, és bár a koncepciót előtte nagyvonalakban átbeszéltük, de a megvalósítás István magas fokú érzékenységét és tudását dicséri. A Katharok borítója engem is nagyon foglalkoztat. Az látszik, hogy ugyanezt a karakterkészletet tudjuk használni a címben, egy kis vörös is talán megjelenhet, de hogy milyen formában, az még teljesen nyitott.

CsG: A Napszálkák alkotói fülén elhelyezett képpel szemben a Neretva hátsó borítófülén található fotó zárkózott és befelé forduló hangulatot áraszt. Ezzel is a belső tartalomra akartál utalni vagy más oka volt a képválasztásnak?

HS: Ez a kép jól tükrözi a személytelenné vált világot, a magányos, karanténos esti sétákat, de a kvantummechanikai kísérletek kimenetét is megváltoztató, világot teremtő figyelőt is, a figyelő tekintetet, az esti sárga fényeket, a dilemmát, hogy átmenjünk-e az úton, és hogy a zebrán-e vagy a piroson, de a 2018-ban Dubrovnikban vett saru a kötet egyetlen, hajszálvékony szerelmi szála is egyben, egy lépés feléd, egy lépés felém, topogás a világban.

CsG: Az idei Könyvhéten te is dedikáltál a kiadó standjánál; találkozhattak veled az olvasók. Milyen tapasztalatokat szereztél, milyen benyomásokkal gazdagodtál?

HS: Nagyon jó érzés volt két év kihagyás után újra találkozni írótársakkal, kiadókkal, szerkesztőkkel, olvasókkal, elsősorban olvasókkal, hisz értük, miattuk van minden, önkínzás ének. Mert az olvasó figyelő tekintete és befogadó elméje nélkül pusztába kiáltott szó a szó. A dedikálás alatt volt egy nagyon különleges élményem. Annyira személyes, hogy nehéz is róla beszélni. Egy olvasó érkezett dedikálni a Napszálkákat és a Neretvát. És azt mondta, hogy a (Vörösmarty) téren minden irodalmár a Neretváról beszél, ezt forgatják és ajánlják egymásnak, és hogy neki is ők ajánlották. Ez nyilván költői túlzás volt, valószínűleg sok véletlen egybeesése folytán futott bele többször is ebbe a kötetbe különböző embereknél, de ez az őszinte érdeklődés nagyon megérintett. Amikor másnap vágtam át a téren, a Duna-korzó felé tartva, véletlenül megint összefutottunk, és kiderült, hogy előző este meg is rendelte az összes régi kötetemet a neten, ami még elérhető volt. Nagy öröm ez, de nagy felelősséget is ró az emberre, mely, mint korona és páncél. Mindkettő lehúz, mindkettő felemel. Messziről nézed. A másik táborból, ami nincs.

CsG: A Neretva megjelenése óta milyen visszajelzések érkeztek a kötettel kapcsolatban? Hogyan fogadta az olvasóközönség a versek hangulatának megváltozását, mennyire értették, amit el szerettél volna mondani?

HS: Sok erős jelzés mellett olyat is kaptam, hogy olyan szép verseket írtál korábban, Sándor, mi történt veled?! Hogy jó-jó, tényleg ez van a világban, de ez maradjon csak a kerítésen kívül. Ne rondítsunk bele a nappaliba. Meg hogy hogyan képzelem, hogy szörnyetegek vagyunk?! Dehogy vagyunk! Szóval kényes idegközpontokat izgat, és nem is akar kellemes lenni. De ez a reakció inkább a kivétel, engem leginkább az lep meg, hogy ez a nem túl kellemes üzenet mennyire átmegy. Mert átmegy. Ez valahol érthető is, mert a vers olyan, mint az oltás, vagy a betegség, hogy egy nagyon aktuális példával éljek, megkarcolja a létezést, lázas állapotba hoz, de ezzel életet is ment.

CsG: Személyes életedben, eddigi könyveid között hol tudod elhelyezni a trilógiát?

HS: Beavatás mindenképp, torlódási pont. Nem az első. Hogy az utolsó-e, nem tudom.

CsG: Mik a jövőbeli terveid? A zárókötet megjelenése után merre visz majd az utad?

HS: A Katharok már készen várja a megjelenést, de az a jövő zenéje. Most még sok meghívásnak kell eleget tegyek, a járványhelyzet miatt elmaradt rendezvények most őszre torlódtak, külföldi és hazai meghívások, konferenciák, irodalmi szalonok. Különösen várom az októberi comói és a novemberi New York-i bemutatkozást. Emellett most jelenik meg a Napszálkák több külföldi kiadása is (például vietnámi, spanyol, hindi, szerb, román, olasz), de már a Neretvát is fordítják több nyelvre. A spanyol kiadásnak van egy nagyon kedves vetülete. Az egyik rangos spanyol kiadó, a valenciai Pre-Textos nem jelentett meg eddig magyar szerzőket, de a Napszálkák felkeltette az érdeklődésüket, olyannyira, hogy szeretnének építeni rá egy magyar sorozatot is, a trilógia két kötete mellett Pilinszkyt és Kosztolányit tervezik még kiadni. Remélem ez így is lesz. Nagy öröm lenne, megismertetni a spanyol olvasókkal egy olyan poeta sacert, mint Pilinszky.

CsG: Kívánok sok sikert a terveid megvalósításában. Remélem, hamarosan ismét beszélgethetünk.

HS: Köszönöm a lehetőséget!

Szerelmünk, Szigliget - Interjú Kelecsényi Lászlóval

 Sokfelé vezet az ember útja. Nemrég elhatároztam, hogy igyekszem a magyar kiadók több kötetét és szerzőjét bemutatni nektek Merítés magazinban lévő rovataimban, és amikor felkerestem a Holnap Kiadó honlapját, ráleltem Kelecsényi László 2005-ös kötetére. Ez nemcsak azért volt számomra örömteli, mert szeretem a Balatont, és régóta szeretnék eljutni Szigligetre, hanem azért is, mert 2020 augusztusa óta dolgozom a Gondolat Kiadónál, és itt már többször találkoztam a szerzővel. A Szerelmünk, Szigliget egy új oldalát mutatta meg.

A teljes interjút és Szigliget bemutatását, amely az augusztus magazin Klasszikus magyar irodalom rovatában jelent meg, itt olvashatjátok el.

 

Cseh Gabriella: Azon a bizonyos napon éppen felhívni készültem az interjú ötletével, amikor megcsörrent a kiadóban a telefon, és Ön szólt bele. Arról érdeklődött, vajon én szálltam-e le Újpest-Városkapunál a vonatról hétvégén, és elmeséltem, hogy Piliscsabáról jöttem haza, túráztam aznap. Megosztotta velem felvetését, miszerint az Esztergom-Budapest vasútvonal az egyik legszebb vasútvonal, amivel én csak egyetérteni tudtam, mert hasonlóan éreztem. Viszont mi is a helyzet Szigligettel? Az is „szerelem”?

Kelecsényi László: Szerelem. Feltétlenül az. A kötet lényegében hirtelen felindulásból, egyetlen nagy lélegzetvétellel készült. 2004 őszén kezdtem el, és 2005 júniusában már megvolt a bemutató. Előbb Szigligeten, az Alkotóházban, aztán Pesten, a Szent István téren, mert az „elizélt palota” bontása miatt ott rendezték az aktuális Könyvhetet. Közben mást is írtam, és az akkor induló Krúdy-sorozatot is szerkesztettem. Rólam köztudott, hogy egyszerre mindig több vasat tartok a tűzben. Szorgalmasan jártam a helyszínre, és a Ház 16-os szobájában kotlottam az anyagok fölött. Ennyi idő után azt is elárulhatom, hogy éppen egy friss szerelem motivált. Annak már régen vége, de az a szép kötet megmaradt. A megjelenést az biztosította, hogy a szigligeti Önkormányzat 400 példányt lábon megvett.

Cs. G.: Az akkori polgármester kötetben is olvasható köszöntő szavaiból is árad a település iránti szeretet. Ezek szerint azonnal pozitívan reagáltak a megkeresésre, hogy egy ilyen kötet készül? Továbbmegyek: a Holnap Kiadó is azonnal felkarolta az ötletet? Vajon Szigliget – ahol még nem jártam, de a képzeletemben mégis valahogyan egybekapcsolódik nálam a tolkien-i tündék földjével – ezt váltja ki az emberekből? Vagy ismeretlensége folytán kicsit túlmisztifikálom Szigligetet?

K. L.: Akkoriban a Holnap Kiadó egyik állandó külső munkatársa, szerzője voltam. A kiadó vezetője, dr. Milkovich Eszter kedvezően fogadta az ötletet, különösen a szigligeti háttértámogatás tudatában. Szigliget valóban olyan, hogy nemigen lehet elmagyarázni a hatását, oda kell utazni, ott tölteni néhány napot. A mai napig érintetlenül őriz valamit a régmúltból, a falusi hagyományból. A hegyoldalban ott húzódik az Ófalu, régi, vagy a hagyomány szerint felújított házaival. Nincsen saját vasútállomása, így nem zúdul rá turistatömeg. Itt szinte előre köszönnek a falu utcáin a vendégnek. S akkor még egy szót sem szóltam az Alkotóház szelleméről. Az ott dolgozók mindent elkövetnek, hogy jól érezzük magunkat. A társaság, a „beutaltak", ahogy Dés Laci ironikusan jellemzi a vendégeket, külön kötet témája lehetne.

Cs. G.: Mikor járt az Alkotóházban először?

K. L.: Több mint 25 évvel ezelőtt. Egyszer kiszámoltam, hogy azóta nagyjából összesen két évet töltöttem ott. Nyaralások, Húsvét, Karácsony, Szilveszter. Olyankor nagy társasélet zajlik: kerti szalonnasütés, házbeli játékok, scrabble, bakosozás, olykor tánc is, gyermekrajz-árverés. Aztán vannak az alkotó időszakok, olyankor szobamagány, írás. Elárulom, hogy ott tehetségesebbnek érzem magam. Több könyvem java részét ott írtam.

Cs. G.: Kipróbálta a Szent István játékot is az emberöltő alatt, amióta visszajár? Úgy olvastam, a bakosozás mellett ez is népszerű kikapcsolódás az ott alkotó-pihenő írók-művészek között.
Az Ön által írott-szerkesztett munkák hosszú sorát elnézve két dolgon semmiképpen nem csodálkozom. Az egyik, hogy több könyve ott született meg, a másik pedig a hely inspiráló ereje. De ha tehetségesebbnek is érzi ott magát, ez mégiscsak akkor lehetséges, ha a tehetség már megadatott. Van olyan évszak, amikor különösen kedves Önnek az Alkotóház és Szigliget?

K. L.: Valóban szentistvánoztam is. Ezt a játékot azonban nemcsak Szigligeten, hanem Pesten is játssza az egyre fogyó játékos csapat. A pandémia idején zoom-összeköttetéssel is játszottunk. Nem válogatok az évszakok között. Talán a május, amikor minden zenél és növekszik a fény. S talán még a Szilveszter is, amikor csúcsra járunk, mindenki lazább, s vidámabb arcát mutatja.

Cs. G.: A legszebb túráimat mind tavasszal tettem, és minden alkalommal elvarázsolt, ahogyan a rügyező vagy éppen már smaragdzöldbe borult ágak között szikrázott a fény. De ha már pandémia… Íróként mennyire volt megterhelő a bezártság, a korlátozásokkal való együttélés az elmúlt másfél évben? Az is felmerült bennem, hogy – éppen, mivel alkotó ember – a hasznára is tudta fordítani ezt a nehezebb időszakot.

K. L.: Az irodalmi tevékenységemet nemigen befolyásolta a járvány. Ugyanúgy leültem dolgozni, ha volt feladatom, kedvem, felkérésem. Se többet, se kevesebbet nem írtam. Legföljebb – sajnos – elmaradtak a baráti és szakmai találkozások. Viszont valóban többet „túráztam", azaz Pesten, Budán és a környékén járkáltunk a párommal, lévén, hogy ő is, illetve ő igazán home office-ban dolgozott. Egy író mindig home office-ban van, a drámaíró-versenyeket leszámítva, nincs „közönsége".

Cs. G.: Tehát nem támadt fel Önben az igény egy szakácskönyv összeállítására, mint több íróban is a járvány kitörése óta?

K. L.: Egyáltalán nem. A Krúdynak tulajdonított receptek sem tőle származtak. Rokoni kezek állították össze az ő szakácskönyvét. Írtam regényt, novellát, drámát, forgatókönyvet, esszét. Képzelje, mit szólna az irodalmi közvélemény, ha szakácskönyvvel állnék elő. Meglehet, azzal nagyobb sikerem lett volna, mint az említett műfajokkal.

Cs. G.: Megjelent most szemeim előtt Dayka Margit és Latinovits Zoltán a Szindbádból… Munkásságának jelentős része a filmhez köthető; ilyen a Gondolat Kiadónál tavaly megjelent A popsipecsételő című könyve is. Milyen indíttatás vezette a filmhez, mikor kezdett el foglalkozni ezzel a művészeti ággal?

K. L.: Kétféle válaszom is van. Elsőre nem a művészeti ággal találkoztam, hanem a mozival. Körzeti orvosi ajánlásra vittek sokat moziba egy hosszú gyerekkori betegség utáni lábadozás során. A nagybetűs filmművészettel kamaszkoromban találkoztam, akkor ragadott magával a csoda; egy szerencsés időszakban léptünk szellemi frigyre egymással, a „nagykorú filmművészet" lángoló éveiben.

Cs. G.: A tizedes meg a többiek, Szegénylegények, Szerelem, Hattyúdal, Ház a sziklák alatt. Hirtelen végiggondolva ezek a magyar filmek jutottak először eszembe, amik ebben az időszakban (60-as, 70-es években) készültek, és láttam is őket. Vagy kicsit később, 1976-ból Az ötödik pecsét, amit először gyermekként láttam és inkább éreztem, mintsem értettem, majd felnőttebb fejjel az egyik legkedvesebb filmem lett. Vajon miért volt ez az időszak ennyire különleges? Bevallom, nekem van egy olyan vérlázító elképzelésem, miszerint az akkor fiatal vagy középkorú filmes generáció (itthon is, de külföldön is) olyan különleges tehetséget kapott, amit az utánuk jövőknek már csak kisebb hányada érezhet magáénak. Később pedig a rendszerváltás még inkább vízválasztó ilyen szempontból – vélem én laikusként.

K. L.: Nekem, nekünk nagy szerencsénk volt. Amikor magunkra eszméltünk, amikor első szellemi élményeinket gyűjtöttük, éppen szembejött a filmtörténet aranykora. Még itt Budapesten, a korlátozott nyilvánosság közepette is, ha késéssel is, megkaptuk az egyetemes filmművészet legfontosabb alkotásait. Francia Filmhét a Filmmúzeumban, 1964-ben, Godard-ral, Truffaut-val és a többiekkel. Aztán az Egyetemi Színpad a filmklubjaival. Ezeket az éveket a mai napig sem múlta felül a mozgókép históriája. És a nyomában jött a magyar új hullám. Jancsó, Szabó és a többiek. A mi álmodozásaink korszaka egybeesett a hazai filmgyártás csúcsaival. Ez olyan lecke volt, amit nem tudtunk elfelejteni. A mai (mindenféle értelemben vett) pangás idején ebből élünk. Emlékezünk. Kivételesen ide másolok egy idézetet a válaszomba, Bíró Yvette szavait. „A világot faggató, kérdező film magabiztos hegemóniáját, morális komolyságát kétkedő-hitetlen, játékosságba rejtett fanyar önfeladás váltotta fel. A nagy tagadásnak világszerte vége lett. És beköszöntének véle új parádés játékok, a médiakorszak paradicsoma." (A rendetlenség rendje. Filum, 1996, 100. old.) Valahogy így.

Cs. G.: Jöhet még újabb aranykor?

K. L.: Nem. Mi már javában az ezüstkorban járunk, vagy inkább a bronzkorban. Nincsenek meg a társadalmi feltételek, és a filmtechnika sem abba az irányba fejlődik, hogy a kritikusan gondolkodó és gondolkodtató filmművészet jöjjön divatba. Szórakozunk, lekötjük vagy mások által leköttetjük a szabadidőnket, hogy soha ne legyen belőle szabad idő, szabadon eltöltött idő.

Cs. G.: Oly sok témát érintettünk eddig, és mindegyik önmagában is megér egy teljes beszélgetést. Bízom benne, hogy később még visszatérhetünk rájuk. Most azonban kanyarodjunk vissza a beszélgetés kiinduló pontjához, Szigligethez. Éppen ma voltam a FSZEK egyik 13. kerületi tagkönyvtárában, ahol különleges nyitvatartás volt, hiszen minden augusztus végi vasárnap egy nagyszabású rendezvénnyel köszönnek el a kerületiek a nyártól. Itt találtam meg Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseit, amit persze nem is hagytam ott, és eszembe jutott, hogy a költő is időzött az Alkotóházban.
Rengeteg történet keringhet az ott alkotók emlékezetében, biztosan Önnek is sok kacagtató vagy éppen bús története van az ottani időkről.

K. L.: Bús történet kevésbé. Talán csak azok névsora, akikkel ott ismerkedtem meg, s már nincsenek köztünk. A jó sztorik szájról szájra járnak. Legendák keletkeztek az első beutaltak érkezéséről, a Tapolca patakot elkeríteni akaró lusta úszókról, a mások kéziratába belerondító tréfacsinálóról. Ezek már a homályba vesznek, minden elmesélésnél más irányt vesz a sztori. Kedves személyes emlékem Szőnyi Feri dedikálása. Amikor meglátta nálam az általa fordított Vargas Llosa regényt, megkértem, írja alá nekem. Mielőtt megtette volna, elővett a zsebéből egy kis listát, és kijavította a nyomdahibákat. Biztos lehettem benne, hogy a fordítói munkája hibátlan.

Cs. G.: Mesélte, hogy több könyvét is az Alkotóházban írta. Nem nehéz elmerülni és az írásra koncentrálni egy ilyen – sokszor – nyüzsgő közegben?

K. L.: Nyüzsgés legfeljebb nyáron volt, amikor megtelt gyerekekkel a Ház. Amúgy mindenkinek tiszteletben tartották a magányát, ha az akart lenni. Olyan például nem fordulhatott elő, hogy bármelyikünk előállt volna egy kéziratával: ezt hallgassátok meg, most írtam. Azonnal kiutáltuk volna. Játszani igen, arra majdnem mindenki kapható volt. De a munka a négy fal között maradt. S nem nézték ki azt, aki egyedül akart maradni.

Cs. G.: Amikor a rovat apropójául szolgáló köteten dolgozott, mennyire volt könnyű, netán nehéz dolga? A szigligeti témájú művek összegyűjtése mennyi kutatómunkát igényelt? Volt-e segítsége vagy egyedül dolgozott? És ami még érdekel, hogy vajon maradt-e ki valami, amit ugyan megtalált, feljegyzett, de valamiért mégse került bele a könyvbe?

K. L.: Miután „szerelemből" csináltam, könnyen ment. Volt előzménye is, évtizedekkel korábban Koczogh Ákos szerkesztett egy hasonlót. Segítettek helyi erők is. Például Egyed Péter a képanyag összeállításában. Köszönetet is mondtam nekik a könyv ajánlásában. Nincs hiányérzetem, szép emlékem ez a munka.

Cs. G.: Mindvégig az motoszkált a fejemben, hogy eddig nem esett szó semmiről, amit nem szívvel csinált volna. Mintha csak így tudna, írni, tenni – egyáltalán: létezni.

K. L.: Tökéletesen fogalmaz. Ha valamit nem szeretek, vagy netán ki is ábrándultam belőle, azt abbahagyom, elhagyom. Ilyen szempontból nem vagyok hűséges típus. Néha velem hagyatnak abba valamit (pl. Krúdy-összkiadás). Azt fegyelmezetten – igaz, némi spéttel – tudomásul veszem. De érzések nélkül nem megy a munka – az élet sem.

Cs. G.: Ez a hozzáállás árad legújabb kötetéből is, amely Merre vagytok? címmel a Könyvhétre jelent meg a Gondolat Kiadónál. Érzések és emlékek – az Ön érzései és emlékei – kopogtatnak az olvasónál, ha kinyitja a könyvet.

K. L.: Valóban nagy szeretettel készült ez a könyv. Halottakról írok benne, de nem követem a „jót vagy semmit" elvét. Az a meggyőződésem, hogy el kell mondani az igazat: jót és mindent – ez a kötet mottója. Meggyőződésem, hogy a rossznak is van előrevivő szerepe az életünkben. Hogy ne személyes példát mondjak, egy kedves filozófiatanárom bonmot-ját idézem. A betörés fejleszti a technikát, mert új védekezési módokra sarkall. Én valahogy mindig tagadó módban haladtam előre az életben. Azt biztosan tudtam, mire mondok nemet, s ha jött a vélt jó, nem álltam ellen.

Cs. G.: Remélem, most sem áll ellent, amikor arra kérem, folytassuk a beszélgetést új könyvéről egy hónap múlva, a könyvheti különrovatban.

K.L.: Nagyon szívesen.

50 elszánt magyar nő - Interjú Fodor Marcsival

2021 júliusában volt Szenes Hanna születésének századik évfordulója, aminek kapcsán jelent meg a Merítés magazinban a Szenes Hanna 100 emlékrovat.

A rovat készítésekor került a kezembe az 50 elszánt magyar nő, Fodor Marcsi és Neset Adrienn 2018-ban megjelent kötete, amely idén már harmadik kiadását élte meg. A könyv kapcsán kerestem meg Fodor Marcsit, akinek köszönöm, hogy vállalta, válaszol kérdéseimre.
A könyvet kiemelten ajánlom a figyelmetekbe, elhelyezve a Merítés ajánló listáján is, amit itt találtok:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Cseh Gabriella: Az emlékrovat tervezésekor találtam rá Neset Adrienn-nel közös kötetetekre, az 50 elszánt magyar nőre. Természetesen azonnal megvásároltam, és már első benyomásom is az volt, hogy ez egy olyan kötet, amit olvasni kell, és amit szívem szerint eljuttatnék minden könyvtárba is. Női példaképekről ritkán esik szó; nemcsak most van ez így, de korábban sem volt jellemző ez, pedig nem kevésbé jelentős alakjai ők a múltunknak és a jelenünknek, mint férfi társaik. A kötet megírása előtt is foglalkoztatott ez a téma, vagy a könyv kapcsán merültél bele mélyebben ezeknek a nőknek az életébe?

Fodor Marcsi: Az egyetemen művészettörténet szakon szembesültem azzal, hogy a tanrendben egyáltalán nincsenek női művészek egészen a 20. század második feléig – pedig kis kutatás után nyilvánvaló volt, hogy nagyon is sokan vannak, csak valamiért kimaradtak a kánonból. Ez volt, ami elindított jó húsz éve a női alkotók, történelmi alakok kutatásába, és a szakdolgozatom is ebből írtam. Aztán újságíróként, mivel női lapoknak dolgoztam, jól jöttek ezek az elfelejtett női történetek, a Nők Lapja Évszakoknál több mint tíz éve van egy művészeti rovatom, oda rengeteg hasonló témát feldolgoztam.
2010 óta a családommal kisebb-nagyobb megszakításokkal Angliában élek, és az ottani könyvesboltokban meglepetten láttam, hogy mennyire sok gyerekkönyv foglalkozik a női sorsokkal, hősökkel, eredményekkel, és a tanrendben milyen óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy bevonják a „női szempontot” is az oktatásba. Nem csak azzal, hogy kiemelkedő női életutakat mutatnak be, de a hétköznapi emberek élete is sokkal nagyobb teret kap a történelemoktatás során. Két lányom nagyon élvezte ezeket a könyveket, történeteket – ám rendszeresen felmerült bennük a kérdés: mi van a magyarokkal? Hol vannak belőle a nők? Nyilvánvaló volt, hogy a történelem során a nők mindig is legalább akkora szerepet játszottak, mint férfitársaik – ám amikor a magyar történelemkönyvet kinyitottuk, ott ugyanazt láttuk, mint amit én az egyetemen: a 20. század második feléig mintha nem is léteznének.
Ez az igény hozta létre az 50 elszánt magyar nő című könyvet, hogy megmutassam a lányaimnak, a magyar nők története legalább olyan izgalmas és sokszínű, mint az angolszászoké. Külön öröm volt számomra, ha olyan alakot tudtam nekik mutatni, aki nem csak Magyarországon, de világviszonylatban is első volt: például Orczy Emma, aki megalkotta az első álarcos szuperhős alakját; Kossuth Zsuzsanna, aki Florence Nightingale-t megelőzve hozta létre a világ első katonakórházát; Schwimmer Rózsa, aki a világ első női nagykövete volt; vagy Polgár Judit, a világ legjobb sakkozónője. Ők olyan alakok, akiknek minden híres nőkről szóló kötetben ott lenne a helye, nem csak egy magyar válogatásban. Szerencsére könnyű volt 50 izgalmas magyar nőt összeszedni, mert sokan vannak, és nagy kár, hogy kimaradtak a közoktatásból, a közbeszédből, hiszen jobban lehetnénk rájuk büszkék.

CsG: A könyv szereplőinek listáját szemügyre véve elszomorító, ha arra gondolok: közülük talán csak Zrínyi Ilona, Jászai Mari vagy Polgár Judit neve csenghet ismerős(ebb)en az olvasóknak az oktatás, az ismeretátadás hiányosságai miatt. Milyen vezérfonal lebegett a szemed előtt a kötet szereplőinek kiválasztásakor? Hiszen ezeknek a nőknek a tevékenysége széles skálán mozog. Ráadásul nem csak múltunk nagyjai, de jelenünk neves személyiségei is helyet kaptak a kötetben. Nehéz volt kiválasztani az 50 szereplőt? Bevallom, a lista impozáns, de hiányoltam belőle néhány embert. Viszont tény, hogy akár több kötetet is össze lehetne állítani kiváló nőalakjainkból.

FM: Amikor szerzőtársammal, Neset Adrienn-nel és a kiadóval közösen elkezdtük összeállítani a listát, több mint száz nő nevét írtuk össze. Például csak sportolókból össze lehetett volna állítani könnyedén egy 50-es kötetet. Kellett hát találnunk egy vezérfonalat, amely alapján kezelhető méretűre csökkentjük a névsort, és ez nálunk az elsőség lett. Azt gondoltuk, hogy az elsők története különösen érdekes, mert ők törték az utat a többi nő előtt, nekik kellett bebizonyítaniuk, hogy a nők is mindenre képesek. Ezt ma már nem hiszem, hogy bárki is kétségbe vonná, de ott van az 51. elszánt magyar nő, Gellér Éva története, akiről a kötet Facebook-oldalán lehet olvasni, és aki az első mentőtiszt volt Magyarországon. Amikor ő 1988-ban elhatározta, hogy a mentőknél akar dolgozni, elutasították, arra hivatkozva, hogy ez túl ijesztő és véres munka egy nőnek, és különben sem bírna 24 órán át ügyeletben lenni. Ízlelgessük kicsit az évszámot: 1988. Nem volt az olyan nagyon régen, és mégis, ma már elképzelni sem tudnánk, hogy valakit csak azért elutasítsanak bármilyen iskolából, mert nőnek született. De emögött rengeteg nő egyéni küzdelme van, akik fáradhatatlanul törték az utat a többiek előtt. Ezért is volt fontos számunkra, hogy ha lehet, minél többféle életutat mutassunk be az olvasóknak, ne csak egyfélét. A művészi pálya régóta elfogadott, de a haditudósító, a karmester, a csillagász, az ügyvéd, a tudós mind férfiszakmának számított évszázadokon át, olyan területnek, ahonnan kizárták a nőket. Pedig a példaképek fontosak, mert sokkal könnyebben merünk álmodni, ha nem kell megharcolni minden egyes lépésért, amely odavezet, és még könnyebben, ha látjuk azokat a nőalakokat, akik előttünk jártak az úton.

CsG: Ha a jövő évtizedekre gondolsz, hogyan látod a nők helyzetét? Lesz majd, hogy könnyebb lesz boldogulniuk hivatásukban? Nem feltétlenül elsőségre gondolok, de arra is, hogy valóban egyenlő esélyei legyenek egy nőnek például matematika vagy informatika szakon az egyetemen, vállalkozóként a fejlődésben, vagy akár csak alkalmazottként mondjuk egy olyan férfias szakmában, mint az autószerelés.

FM: Bár Magyarországon úgy tűnik a mai közbeszédet nézve, mintha az idő visszafelé forogna, amikor az anyaságot, a családot állítják a női élet központjába a politikusok, szerencsére Nyugat-Európában egészen másfajta hozzáállással találkozik a jövő generáció. Az én kisebbik lányom, aki most 18 éves, egy mérnököket képző középiskolába jár Angliában, ahol komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy minél több lányt vegyenek fel, mert ez nem csak azért fontos, hogy elmondhassuk, „egyenjogúság van”, és kipipáljuk, hanem azért is, mert még az olyan nagyon racionális szakmákban is, mint mondjuk egy autó vagy egy ház tervezése, nem jó, ha csak a férfi-szempont jelenik meg. Jellemző például, hogy ha egy nő tervez házat, akkor ott nagyobb lesz a konyha, több lesz a közösségi tér, vagy több lámpa lesz a ház előtti parkolóban. Egy autó tervezésénél, ha nincs a tervezők fejében, hogy a női test más, akkor túl nagy lesz a biztonsági öv, és kényelmetlen, vagy épp életveszélyes az általában alacsonyabb, kisebb súlyú nők számára, de minimum túl kényelmetlen, amiért túl messzire kerültek a pedálok. Amikor a férfi tervezők elképzelik, hogy mire is van szükségük a nőknek, gyakran megállnak ott, hogy legyen rózsaszín a sebváltó vagy legyen tükör a visszapillantó tükör alján – míg ha egy nő is ott van a tervezésnél, akkor millió egyéb szempontra tudja felhívni a figyelmet. Borsika lányom például a nyáron egy olyan pályázatot nyert több diáktársával, ahol nők számára is biztonságos buszmegállókat terveznek, és bár csak egy csapat diáklány dolgozott a projekten, így is tudtak egy egy csomó olyan szempontot tudtak mondani az angol közlekedési minisztérium szakembereinek, amelyekre ők korábban még nem gondoltak. Az iskolájában 40%-os a lány diákok aránya, ami egy ilyen nagyon is fiús szakmában kiemelkedő eredménynek számít – de ehhez valóban az kell, hogy az egész társadalom azt üzenje a lányoknak, hogy tényleg bármi lehet belőlük, amit csak elképzelnek. A haladás igenis látható és érezhető, különösen, ha a húgommal beszélgetek a témáról, aki a kilencvenes években tanult programozó matematikusnak, és bizony gyakran megkapta a tanároktól, hogy ez a szak nem való lányoknak, és volt tanára, aki már a félév első napján kijelentette, hogy nála egyetlen női diák sem kap majd hármasnál jobb jegyet, hiszen a nőknek nem való a matek.

CsG: A kötet szereplőinek pedig még a húgodénál is nehezebb pálya jutott életük során, aminek bemutatása – azt gondolom – nagy felelősség, hiszen a könyvet kézbe vevő fiatalok gondolkodását, jövőképét is építitek vele. Egy kérdés izgat már egy ideje – talán könyvtáros végzettségem ingerel –, hogyan kell elképzelni az anyaggyűjtést, a kiválasztott személyek utáni nyomozást?

FM: Hát, ez minden egyes embernél más. Van, akiknél rengeteg könyv, forrás állt a rendelkezésünkre, de persze olyanok is akadtak, akikről jóval kevesebbet lehetett tudni, ezért ott sokkal több kutatásra volt szükség. Augusztus elején jelenik meg a következő könyvem, ahol 20 rendkívüli magyar ember életét mesélem el. Az ő esetükben például sokat segítettek a leszármazottak is. Igyekeztem, ahol lehet, beszélni a családtagokkal, és rengeteg jó sztorit tudtak mesélni. Nagy meglepetésemre az is kiderült, hogy őket mint forrást meglepően ritkán keresik fel a kutatók. A könyvek többsége úgy készül, hogy egymást idézgetik az írók anélkül, hogy utánanéznének, igaz-e. Márpedig gyakran nem. Ezért is nagy felelősség, mit ír le az ember, mert amit egyszer már kinyomtatnak, az mércévé válik, hivatkozási alappá, amit nagyon nehéz aztán felülírni.

CsG: Hozzáteszem, személyesebb is lesz ettől a kötet, megelevenednek a szereplők az olvasó szeme előtt, tehát nagyobb lesz a hatás is, amit az író, a szerkesztő kivált a munkájával. Lehet még tudni valami erről az új kötetedről, vagy inkább legyen meglepetés az augusztusban könyvesboltba látogatóknak?

FM: Izgalmas kötet, amelyhez hasonlót én még nem láttam a magyar piacon, bár az angolszász gyerekirodalomban népszerű formátumban íródott. Egyes szám első személyben beszélnek magukról a könyv szereplői, így szerintem sokkal közelebb érezheti magához az olvasó őket. Olyan nagyon híres emberek szerepelnek benne, akiknek a neve valóban világszerte ismert: Rubik Ernő, Puskás Ferenc, Enyedi Ildikó, Karikó Katalin. Mindenki által ismert és népszerű hősök ők, de azért ritka az a gyerek, aki el tudja mondani, hogy akkor pontosan miért is kapott Nobel-díjat Szent-Györgyi Albert, vagy mit is takar a Kodály-módszer. Még kevésbé tudjuk, hogy a siker nekik sem csak úgy az ölükbe hullott, a tehetség mellett rengeteg munka, alázat is kellett ahhoz, hogy kihozzák magukból a legjobbat. Olyan hősök ők, akikre mind büszkék lehetünk, hiszen Lugosi Béla talán az egyetlen olyan filmsztár, akinek a száz évvel ezelőtt készült filmjeit ma is telt házzal vetítik az amerikai mozik, és Semmelweis intése, hogy rendszeresen fertőtlenítsük a kezünket, fontosabb üzenet volt 2020 során, mint bármi más. Amikor írtam róluk, az járt a fejeben, mit mondanának ezek a „nagy öregek”, ha hirtelen eléjük csöppenne egy mai kisgyerek. Mit mesélnének neki a saját gyerekkorukról, a saját álmaikról? A történeteket pedig a tíz éves fiamon teszteltem. Ha unta a magyarázatot, akkor tudtam, hogy túl bonyolultan magyarázok, de szerencsére azért elég gyakran sikerült felkeltenem a lelkesedését, hiszen keresni se lehetne izgalmasabb embert, mint Harry Houdini, a világ leghíresebb bűvésze vagy Gábor Dénes, akinek a találmánya ma már a világ szinte minden emberének ott van a pénztárcájában, hiszen nincs bankkártya hologram nélkül.

CsG: Szerencsés vagy, hogy közvetlen környezeteden tudtad ellenőrizni a szövegek hatékonyságát. Az 50 elszánt magyar nő esetében is volt tesztközönséged, tesztolvasóid a megcélozni kívánt korosztályból?

FM: Három gyerekem van, a két nagyobbik lány most 18 és 19 éves. Ám amikor az 50 elszánt magyar nőt írtam, még kisebbek voltak, és esti meseként meghallgatták az összes izgalmas történetet, amit napközben kikutattam. Ez persze arra is jó alkalom volt, hogy figyeljem őket, melyik történet szólítja meg őket, és mi az, amit kevésbé értenek meg, vagy milyen kérdésük van. Sok szülő dicsérte a könyvet azért, mert minden egyes idegen vagy furcsa kifejezésnek ott van a magyarázata – ez innen ered. Amit az én lányaim nem értettek, azt, gondoltam, más gyerek se fogja, tehát akkor nyilvánvaló, hogy el kell magyarázni.

CsG: Kaptatok, szerzők vagy a kiadó visszajelzéseket az olvasóktól? Esetleg szülőktől, hogy hogyan tetszett a gyerekeknek a kötet?

FM: Ó, rengeteget! Vannak, akik a könyv Facebook-oldalán írnak, vannak, akik kiderítik az e-mail címünk és úgy mondanak köszönetet azért, hogy a gyerekük ebből a könyvből választott példaképet magának, vagy iskolai kiselőadást tartott belőle. De követjük Instagramon is a #50elszantmagyarno hashtaget, és elképesztő szép fotókat tesznek fel az emberek, a Molyon is csak dicsérik. Sőt, ami talán a legmeglepőbb, hogy nemcsak gyerekek, hanem felnőtt nők is hasznosnak, inspirálónak találják, és azt mondják, hihetetlen, hogy ezekről a nőkről soha nem hallottak korábban. A számomra legkedvesebb levelek egyikében azt írta valaki, hogy minden nap találomra felüti a könyvet, és aznap úgy él, ahogyan az ott szereplő nő tette volna, követi az ő szellemiségét. Valójában még nem olvastunk-kaptunk rossz kritikát, teljesen egyhangúan mindenki szereti.

A hét főbűn - Interjú Horváth Balázzsal a Typotex Kiadó A hét főbűn sorozatáról

 Régóta izgatta már a fantáziámat a hét főbűn, amikor rátalálta a Typotex Kiadó A hét főbűn sorozatára. Mindenképpen írni szerettem volna a témáról és a sorozatról, így a Klasszikus magyar irodalom rovatban kapott helyet, a magazin júliusi számában. Meglepő lehet a rovat kiválasztása, de mindegyik főbűnhoz találtam kapcsolódást a klasszikus magyar irodalomban, így megoldva a problémát. :-) A rovatot itt olvashatjátok.

Megkerestem Horváth Balázst, a kiadó munkatársát, mert szerettem volna interjút készíteni a sorozatuk köteteiről, ezúton is köszönöm, hogy válaszolt kérdéseimre. A beszélgetést a rovatra kattintva is olvashatjátok, de lentebb is megtaláljátok.

Akinek az érdeklődését pedig felkeltette a sorozat, a Typotex Kiadó honlapján meg is vásárolhatja.

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidó-keresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből? Vajon szerepet kapnak-e korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol „minden elmegy”, ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. […] A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket. A hozzájuk való viszony az emberiség azon képességét fejezi ki, amellyel különbséget tesz jó és rossz között. – olvashatjuk a @Typotex_Kiadó honlapján.
A könyvek 2010 és 2013 között jelentek meg papír formában, ma azonban már e-bookként is hozzáférhetőek.

A sorozatról, a kötetekről, a főbűnökről Horváth Balázst kérdeztem.

Cseh Gabriella: A Typotex Kiadó a 2010-es évek első harmadában adta ki A hét főbűn című sorozatát. Hogyan került a kiadó és a Te látókörödbe ez az eredetileg olasz sorozat?

Horváth Balázs: Mondhatom, hogy véletlenül. A kiadó akkori vezetőjével Votisky Zsuzsával sok olasz művészettörténeti és kulturális kiadványt böngésztünk végig, de egyik sem ragadta meg igazán a figyelmünket. Aztán az il Mulino kiadó jogügynöke mutatta ezt a sorozatot, amely egyszerre nyűgözött le a szakmai megalapozottságával és a könnyedségével.

CsG: A sorozat legtöbb kötetét Horváth Csaba fordította, de a Torkosság Ecsedy Sarolta, a Irigység pedig Krivácsi Anikó fordításában jelent meg. Mit meséltek a fordítók, milyen volt a munka ezekkel a kötetekkel? Úgy képzelem, egyfajta önvizsgálatot tart az ember, ha kezébe kerül egy ilyen könyv – még akkor is, ha fordítói munkája kapcsán történik ez.

HB: Érdekes a felvetés. Valójában úgy tapasztalom, a fordítók számára nagyon nehéz a témát látni. Munkájuk a nyelvhez kötődik, azaz elsősorban stilisztikai kihívásokat oldanak meg. A mi praxisunkban, a tudományos ismeretterjesztés területén ehhez járul hozzá az idézett művek megfelelő helyeinek kikeresése vagy éppen lefordítása. És aztán csak ezen túl kezdődik el a személyes reflexió. De azért természetesen beszéltünk a fordítókkal a lelki oldalról is. Mindegyikőjüket megérintette a sorozatnak az a szemlélete, hogy ezeket a bűnöket nem egyéni hibaként ábrázolja, hanem az emberi közösség működésében rejlő hibafaktorként.

CsG: A kiadói munka folyamatában Neked mennyire sikerült elvonatkoztatni a témától, és átlagos könyvekként kezelni azokat? Miközben készítettem most a rovatot, akaratlanul is elgondolkodtam az egyes víciumokon, hogyan élem meg azokat a saját életemben.

HB: Az előbb, amikor közösségi szinten működő bűnökről beszéltem, az alcímek jutottak eszembe. A szenvedélybetegségekre utalnak az alcímek, és olyan vonásokat emelnek ki, mint pl. a birtoklás vagy a falánkság szenvedélye, amiket értünk. Ezek hétköznapi bűnök. Ugyanakkor amikor azt látom az irigységnél, hogy ez a szomorúság szenvedélye, vagy a kevélységnél, hogy ez a létezés szenvedélye, akkor megzavarodom, kíváncsi leszek. Hogyan válik egy fontos emberi tulajdonság szenvedéllyé? Aztán persze megértem, hogy az evés és a birtoklás is alapvetően jó, csak a szenvedélyes mértékben válik rosszá.

CsG: Milyen várakozások kísérték az egyes kötetek megjelenését és hogyan fogadták a szerzők, hogy érdeklődnek a könyveik iránt Magyarországon?

HB: A kiadó örült nagyon, és volt olyan szerző, akitől kaptam visszajelzést. Összességében ritka az, ha egy egész sorozatot átvesznek fordításba, így a kiadó sikerként élte meg.

CsG: A sorozathoz sikerült egy visszafogott, de elegáns, igazán kellemes borítót választani. Hasonlítanak ezek az olasz eredetire vagy teljesen más koncepció alapján tervezték meg őket a magyar kiadáshoz?

HB: Nem, az eredeti kiadás anyagszerűbb volt. Csoki, színházi maszk, fonnyadt virág… Mi Bosch művét (vagy egy Boschnak tulajdonított művet) használtunk fel. Készítettünk szép könyvjelzőt is hozzá. A kiadó vezetőjének, Votisky Zsuzsának szenvedélye lett ennek a sorozatnak a megjelentetése.

CsG: Az olvasók hogyan fogadták a könyveket? Milyen volt az érdeklődés? Kaptatok-e esetleg visszajelzéseket a kötetekkel kapcsolatban?

HB: Szerencsére mindig kapunk visszajelzéseket. A sorozat szép lassan készült, így örültünk, hogy folyamatosan érdeklődnek utána. Persze az is igaz, hogy csak néhány szenvedélyes érdeklődő volt, de mi örültünk neki, és bíztunk benne, hogy nem a birtoklás bűnébe vittük őket, hanem csak az egészséges mértékben hatotta át őket a vágy.

CsG: Lett a hét kötetből kedvenced, aminek az elkészítésén szívesebben, lelkesebben dolgoztál, mint a többin, aminek a megjelenését jobban vártad?

HB: Engem leginkább a jóra való restség foglalkoztatott egész életemben. Kiismerhetetlen bűnnek tartom, mert gyakorta a cselekvés mögé rejtőzik: nem érek rá, dolgom van, fontosabb dolgom van – és aztán kiderül, ezek csak pótcselekvések…

CsG: Mit gondolsz, ma, 2021-ben erőteljesebben jelen van a hét főbűn az életünkben, mint korábban (akár pártíz, akár párszáz évvel ezelőtt)? Mennyire kell komolyan vennünk jelenlétüket a mindennapjainkban, és vajon mennyire befolyásolják magánéletünket és a közéletet?

HB: A sorozatban éppen az a nagyszerű, hogy nem misztifikál. Nem is démonizál vagy bagatellizál. Akkor mit tesz? Rámutat az alapvető emberi hajlamok elszabadulására, megszaladására – hogy utaljak egy nagyjából akkoriban kiadott másik kötetünk címére, amelyet Csányi Vilmos és Miklósi Ádám szerkesztettek. Ebben is olyan civilizációs jelenségek kerülnek elő, mint a túlzott testsúlynövekedés vagy éppen a drogfogyasztás. Az ember lelke sokféleképpen tud tévelyegni, és ennél talán nincs is érdekesebb téma.

CsG: A rohanó életmód, az elmélyülés hiánya magával hozzá, hogy sokszor felszínessé válnak a kapcsolatok, sokszor felszínessé válunk mi magunk is. A médiumok által sugárzott tartalmak sem feltétlenül jó irányba befolyásolják mindezt. Szerinted van rá esély, hogy pozitív irányban változhasson mindez?

HB: Ennek a sorozatnak a megközelítése egyáltalán nem vallásos szempontú. Sokkal hétköznapibb, és így, remélem, az olvasó számára is kézzelfoghatóbb. Azt hiszem, még az is, akinek előzetes tudása volt a bűnökről, átfogóbb képet kaphat a végére, és ráébred, annyira nem volt tisztában ezen alapvető emberi vétségekkel, hogy nem csak a saját szemében, de egészen csillogó és kiválónak hitt egyéniségek szemében sem vette észre eddig a gerendát sem.

CsG: Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, és válaszoltál a kérdéseimre.

 

Cornelia Isler-Kerényi: A görög művészet - Interjú Böröczki Tamással

 Le Corbusier volt a témája a Merítés magazin júliusi számában megjelent Fényőrség rovatomnak, melyben igyekeztem megismertetni az olvasókat ezzel a zseniális és tehetséges építésszel, aki az egyik nagy kedvencem, és talán miatta szerettem meg gyerekként az építészetet. A rovatot itt éritek el.

Azonban nemcsak ennyi volt a júliusi Fényőrség, hiszen a Gondolat Kiadó egyik szerkesztőjével, Böröczki Tamással is olvashattok interjút a rovat végén, a Könyvszemlében. A téma Cornelia Isler-Kerényi nemrég a kiadónál megjelent kötete, A görög művészet volt.

Cseh Gabriella: Művészetrajongó vagy?

Böröczki Tamás: Nem pontosan ezt a kifejezést használnám, de igen, nagyon szeretem és alapvetőnek tartom a művészetet az emberi élet szempontjából. És persze a művészet egyes részterületei (mint a zene, a film vagy bizonyos festészeti korszakok) különösen kedvesek számomra.

CsG: Ez a gondolkodás is közrejátszott abban, hogy tavaly a Gondolat Kiadó megjelentesse Cornelia Isler-Kerényi könyvét, A görög művészetet, vagy ez csupán szerencsés együttállás volt egy racionális kiadói döntés mellett?

BT: Bizonyára ez is – de a könyv megjelentetésére irányuló döntés, mint mindig, ebben az esetben is számos tényező összjátékának köszönhető, melyben a személyes kötődések is szerepet játszanak. Így például a kötet fordítója, az Olaszországban élő Nagy Andrea (aki egyébként annak idején egyetemi évfolyamtársam volt) többször is dolgozott együtt a szerzővel különböző olaszországi kiadványok kapcsán. Emellett a könyv olasz kiadójával, a milanói Jaca Bookkal (amelynek művészettörténeti sorozatában a kötet eredetileg megjelent) ugyancsak évek óta kapcsolatban állunk – noha ez volt az első kiadvány, amely magyarul is elkészülhetett.

CsG: Cornelia Isler-Kerényi neve eddig inkább tudományos körökben volt ismert, pedig komoly szakmai múlt van a háta mögött. Az ókor iránti szeretetét édesapjától, Kerényi Károlytól kapta örökül. Mi az, amit mindenképpen érdemes megjegyeznünk vele kapcsolatban?

BT: Cornelia Isler-Kerényi, vagy ahogy Magyarországon kollégái és barátai ismerik, Kerényi Kornélia Kerényi Károly és második felesége, Kerényi Magda lánya (féltestvére Kerényi Gráciának, aki az ókortudós első házasságából született). Budapesten született, de Svájcban nőtt fel (ahol Kerényi Károly családjával még a háború alatt letelepedett), és egyetemi tanulmányait Münchenben és Zürichben végezte. Ma a világ egyik jelentős klasszika-archeológusa (vagyis a görög és római anyagi kultúra, ezen belül különösen a művészet kutatója). Kutatásainak egyik fő súlypontját a Kr. e. 6–5. századi görög vázafestészet jelenti, és alapvető monográfiákat írt az archaikus és klasszikus kori Dionüszosz-ábrázolások ikonográfiájáról. Ez a könyv, A görög művészet az első magyarul megjelent teljes kötete.

CsG: Már maga a bevezető fejezet is izgalmas kérdést boncolgat: vajon hogyan kell a görög művészetre tekintenünk: a görögség művészeteként vagy pedig görögországi művészetként, hiszen a görög művészet sem térben, sem időben nem határolható be szigorúan.

BT: Igen, itt persze egyrészt a vizsgálódás természetes behatárolásáról van szó, illetve annak megjelöléséről, miről is fog szólni (vagy miről szólhat egyáltalán) egy ilyen kötet, de egyúttal valami igazán lényegi dologról is. Hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk az általánosításokra („a görögök szerint” stb.), a kategóriákba sorolásra és mindenféle trendek megállapítására – ami az emberi gondolkodás, és így a tudományos vizsgálódás természetes velejárója, ugyanakkor sosem szabad szem elől téveszteni a dolgok sokszínűségét és összetettségét. Éppen ez jellemzi a szerző szemléletét: bizonyos kérdésekre – már csak a régészeti és írásos források hiányosságai miatt is – sosem fogunk végleges választ kapni, ugyanakkor a megmaradt anyag messzemenően tanúskodik arról, micsoda formai gazdagság és invenció jellemezte mindig is a görög művészetet, pontosabban annak különböző korszakait. Hiszen olyan művészetről van szó, amely – a szerző behatárolása szerint – időben ezer évet fog át, térben pedig a mai Görögország területén kívül (beleértve a szigeteket is) a görög gyarmatvárosokon keresztül a Földközi-tenger medencéjének jelentős részére kiterjedt (és akkor még nem beszéltünk a hellenisztikus korszakról); művészi alkotások tekintetében pedig a geometrikus vázáktól és egyszerű szobrocskáktól eljutunk a Laokoón-csoportig. Ezt a sokszínűséget szinte lehetetlen egy alig 70 oldalas kötetben megmutatni, de a szerzőnek valamiképpen mégis sikerül a lehetetlen: a legújabb tudományos eredményekből kiindulva tömören összefoglalja mindazt, amit több évtizedes saját kutatásai alapján érdemesnek tart elmondani a görög művészet lényegéről, a formai sokszínűség mellett megmutatva azt is, ami valamiképpen a görög művészet minden korszakában közös (ilyen vonás az invenció és az adaptálás, a sajáttá formálás kivételes képessége), s ami miatt joggal nevezhetjük mindazt, amivel a könyvben találkozunk, átfogóan görög művészetnek.

CsG: Ez a görög művészet olyan nagy hatású volt, hogy Rómában a Kr. e. 2. századtól virágkorát élte. Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy még egy világuralmi törekvésekkel rendelkező Római Birodalom is „behódolt” előtte? Miben rejlik vajon a görög művészet ereje?

BT: Nemcsak a görög művészetre igaz ez, hanem a görög kultúra majd minden teljesítményére, főként az irodalomra (Homérosztól a költészeten át a tragédia és komédia műfajáig), de ugyanígy a vallásra vagy a filozófiára is. Ezt maguk a rómaiak is látták; a helyzet legtömörebb megfogalmazását Horatius egy szállóigévé lett sora adja: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország” (Levelek II. 1, 156, Muraközy Gyula fordítása). Nem meglepő, hiszen ezeket az alkotásokat ma is csodáljuk, és a görögök kulturális teljesítményét az európai kultúra egyik legfontosabb gyökerének tekintjük. Az ok talán valahol éppen itt keresendő: a görögöknek sikerült először olyan művészi nyelvet megfogalmazniuk, amely különböző korszakaiban magába fogadott ugyan más hatásokat (az egyiptomitól a keleti művészetig), de abból mindig valami egészen eredetit és sajátot hozott létre, ami a következő két évezredben is érvényesnek bizonyult, s amihez az európai művészet időről időre egészen konkrét formában is visszatért (gondoljunk csak a reneszánszra vagy a klasszicizmusra mint művészeti korszakokra).

CsG: A sokszínűséget említetted korábban, igaz, más kontextusban, de kiragadnám ezt a kifejezést, hiszen hasonló sokszínűség jellemzi a kötetet magát is: Az eredeti mű is ilyen színesen illusztrált, gazdag képanyaggal rendelkező könyv, vagy a magyar nyelvű változatnál volt ez a koncepció?

BT: Az olasz kiadás egy művészettörténeti sorozat egyik darabja. Az ilyen sorozatok alapkoncepciója az, hogy az adott művészeti korszakot sok kép és viszonylag kevés szöveg segítségével mutatják be. Visszakanyarodva a fentebb említett bravúrhoz, egy ilyen kötet szerzője számára óriási kihívást jelent, hogy a szűkre szabott terjedelemben és a még így is igencsak korlátozott képanyag segítségével érdemi információkat tudjon átadni az olvasónak. Ilyenkor minden egyes, az illusztrációkra irányuló választásnak óriási jelentősége van, illetve a szerző munkájának oroszlánrészét éppen a szükséges illusztrációk kiválasztása jelenti. Fel sem merülhetett tehát, hogy akár csak egyetlen ponton is eltérjünk az eredeti képanyagtól. Persze a tipográfián itt-ott változtattunk – érzésem szerint az eredmény még az eredeti kiadásénál is szebb kötet lett, ami javarészt Lipót Éva tördelőnek köszönhető –, de például a címlapkép is megegyezik az eredeti kiadáséval. (Egyébként a sorozat egy másik kötete, ennek párdarabja és logikus folytatása a római művészetet mutatja be, és szintén Cornelia Isler-Kerényi a szerzője.)

CsG: Ami számomra a könyv külső megjelenésében leginkább tetszik, az a letisztultsága. Egyetlen, többezer éves férfialak egy egyszerű, fekete borítón képes nagyobb hatást elérni, mint a legdíszesebb, modern borító. És habár tudományos munkáról van szó, a laikus olvasó számára is érthető és élvezhető – amikor pedig kisebb háttérkutatásba fogunk a jobb megértés érdekében, ez sem veszi el a kedvet a könyvtől, mert a képek, fotók, ábrák és térképek segítségével közelebb jutunk a válaszhoz. Felmerül bennem a kérdés, vajon A görög művészet mennyire szól a tudományos köröknek? Vagy tekinthető inkább tudományos-ismeretterjesztő kötetnek?

BT: Örülök, hogy kicsit folytathatjuk az illusztrációk, illetve a címlap témáját. A képek kiválasztásának fontossága, amiről az előbb beszéltem, nyilván még fokozottabban érvényesül a címlapon. Nem ismerjük a szerző szándékait, de van néhány szempont, amely indokolhatja, miért éppen ezt a képet választotta. A címlapon egy életnagyságú bronzszobor látható, egyike annak a két szobornak, amelyeket a calabriai Riace nevű település közelében találtak meg a tengerben a hetvenes évek elején. A majd két méter magas szobor egyike a nagyon-nagyon kevés fennmaradt görög bronszobornak (a bronz értékes anyag volt, és a későbbi korokban általában beolvasztották), és a Kr. e. 5. század közepén készült (a legtöbb görög szobrot, a legnagyobb művészi értéket képviselőket is, csak római kori márványmásolataikban ismerjük) – így tehát amellett, hogy látványos műalkotás, önmagában is különleges. A férfi, valószínűleg egy hérósz, teljesen mezítelen – a könyvben sok más mellett ennek hátteréről is olvashatunk, hiszen a görög művészet egyik sajátossága a meztelenség természetes ábrázolása.
Egy ilyen kötet jellegéből adódóan sokkal inkább a szélesebb közönséghez szól, mint a szakmabeliekhez – de kimondottan szerencsés eset, amikor olyasvalaki, aki élete nagy részét a görög művészet megértésének szentelte, próbálja meg az ebből lepárolt tudást (amely magában foglalja az irdatlanul nagy, részletkérdések tömkelegét is érintő szakirodalom ismeretét) közérthető formában, sőt lehetőleg érdekesen másoknak is átadni.

CsG: Említetted, hogy az eredeti kötet egy olasz sorozat része, és Kerényi Kornélia a római művészetről szóló könyvnek is szerzője. Vannak esetleg tervek – akár rövid-, akár középtávon –, hogy ez is megjelenhessen magyarul? Továbbmegyek, mit gondolsz magáról a sorozatról?

BT: Természetesen nagyszerű lenne, különösen a római kötet, hiszen az minden tekintetben párja a mostaninak. Ugyanakkor még nagyszerűbb lenne, ha a szerző más kötetei közül is meg tudnánk a jövőben jelentetni egyet-kettőt – meglátjuk majd, lesz-e erre lehetőség. Ami a teljes művészettörténeti sorozatot illeti, arra nem sok esélyt látok – sok hasonló sorozat létezik már magyarul, és nem tűnik indokoltnak egy újabbat bevezetni a piacra, hacsak nem nyújt valami egészen különlegeset – de még ekkor is meg kell győzni az olvasókat, hogy ez a helyzet. A Jaca Book profiljának fontos része a művészettörténet, és ugyan a Gondolatnak is vannak remek művészettörténeti kiadványai, a mi esetünkben ez inkább csak kiegészíti a meglévő portfóliót. A görög művészet megjelentetése egyedi döntés eredménye volt, és nagy szerepet játszott benne a szerző személye – meggyőződésem, hogy ez a konkrét kötet tényleg különleges.

CsG: Nagyon köszönöm a beszélgetést Böröczki Tamásnak. A Merítés magazin olvasóinak ebben a hónapban Cornelia Isler-Kerényi A görög művészet című kötetét ajánlom. Az össze ajánlott könyvet megtaláljátok az összeesített listán:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

A könyvet a Gondolat Kiadó honlapján 30 százalék kedvezménnyel lehet megvásárolni.