Mészöly Ágnes: A lila boríték

Mészöly Ágnes nagyon jól állt hozzá a történet lényegét adó témákhoz, látszik az a hatalmas írói rutin, ami már évek óta megörvendeztet minket gyermek- és ifjúsági könyvekkel. A lila boríték a Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatának 2. szintjének része, komolyabb, összetettebb mese, bonyolultabb kifejezésekkel és magasabb szintű mondanivalóval.

Főhősünk Levi, a kisfiú, akinek édesanyja hónapokra egy úrállomáson dolgozik, mivel űrhajós és kutató, a kisfiú azonban magányosnak érzi magát az édesanyja nélkül, apukája hiába tesz meg érte mindent, hogy felvidítsa kisfiát. A könyvben éppen Zebegénybe érkeznek - itt elvesztem, ugyanis Zebegény egyik szeretett településem -, hogy a férfi és Levi a szünidőt ott töltse, abban a házban, ahol a kisfiú édesanyja lakott gyermekkorában. Itt kezdődik a kaland, ugyanis Levi talál egy lila borítékot, és elolvassa az abban található rövid levelet.

A könyv erénye, hogy igyekszik segítséget adni annak a sztereotípiának a felszámolásában, hogy egy nő nem lehet túdós, nem érdekelhetik a természettudományok, hiszen ezek férfiszakmák. A másik, ami miatt szerettem ezt a mesét, az abból fakadt, hogy ismertem gyerekkoromból azt, amikor nem értenek meg, és rettentően egyedül éreztem magam kicsiként. Levi olyan szerencsés ebben a történetben, hogy a lila boríték segítségével egí kislánnyel ismerkedik meg és lesz levelezőtérsa, aki hozzá hasonlóan azzal küzd, hogy nem értik meg az érzéseit. A postásnő remek karakter volt, engem kicsit meg is kavart és elbizonytalanított a levelekkel kapcsolaos szerepe, de természetesen a történet végére minden tisztává válik az olvasó számára.

Különleges kalandot kapnak a kis olvasók: maga a mese is izgalmas, megéri az olvasást, de Mészöly Ágnes remekül szőtte bele a sci-fi műfaját is ebbe a mesébe. Szabó Imola pedig nagyon kedves illusztrációkkal díszítette Levi zebegényi tartózkodásának történetét.

Ha felkeltette érdeklődéseteket a kötet, a Móra Könyvkiadó honlapján megvásárolhatjátok.

Vig Balázs: Ha átpördül a hinta

A Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatát már többször ajánlottam nektek, most is egy ilyen kötettel ismerkedtem meg, ezúttal a sorozat első szinthez tartozó könyvei közül. A Ha átpördül a hinta egy egészen különleges atmoszférájú történet, de mindenelőtt a borítón szereplő cuki kiskrapek fogott meg, így került az olvasójegyemre a könyvtárban. Ritter Ottó illusztrációival már több könyvben találkoztam, és ha a történet esetleg nem is tetszett teljes mértékben, Ritter Ottó rajzai mindig.

Egy korábbi értékelésben, a sorozat egy másik részénél írtam, hogy az első szinthez tartozó, egyszerűbb mesékkel nem igazán tudok azonosulni, ezek sokkal inkább kizárólag a kicsiknek íródtak, mint a bonyolultabb nyelvezetűek. A cím - Ha átpördül a hinta - egy különleges kalandot sejtetett (nekem a mágikus realizmus jelző jutott az eszembe), és nagyon jól is indult a történet. Ha ez a könyv nagyobbaknak készült volna, remekül ki lehetett volna fejteni a témát, de az éppen olvasni megtanult kicsiknek nem lett volna szerencsés egy túlbonyolított mesét adni.

Az olvasás gyakorlásához ez a mese is kivíálóan alkalmas, a rövid szövegek és a szuper rajzok remek rajzok éppen jó arányban találhatóak meg az egyes oldalakon, így nem tehelik meg a kicsket. Ebben a könyvecskében két feladatot talál az olvasó, az egyik egy igaz-hamis feladat, míg a másikban a történetre vonatkozó néhány kérdés megválaszolására van lehetőség.

A könyvet a Móra Könyvkiadó honlapján - a sorozat többi részével együtt - vásárolhatjátok meg.

Tóth Krisztina: Ezt jól kifőztük!

Liba és Malac két hatalmas kedvencem, a sorozat minden eddig megjelent könyve nagy élmény volt a számomra. A Manó Könyvek kiadásában már évek óta megjelent történetek Tóth Krisztina tehetségét és a kiadó hozzáértő-alapos munkáját dicsérik.

Minden egyes kis könyvben a két barát két kalandját ismeri meg az olvasó - így volt ez a 2022-ben megjelent Ezt jól kifőztük! cíművel is. Tavaly kis főhőseink három kötete is megjelent, így a sorozat kedvelói - legyenek bár gyerekek vagy felnőttek - sok derűs percet élhettek át.

Ebben a mostani könyvben Liba és Malac először bunkerépítésen töri a fejét, de nekem a második mese közelebb áll a szívemhez, amiben a barátok szakácskodni készülnek, mi több, szakácskodnak is! Liba itt különösen nagyot alakított rántottasótési terveivel, jót mosolyogtam a kalandokon.

Nem tudom, van-e olyan szülő, aki még nem ismeri Tóth Krisztina mesesorozatát, de ha esetleg akad ilyen apuka vagy édesanya, szívesen hívom fel a figyelmüket ezekre a kis történetekre, mert bájosak, kedvesek, a karakterek imádnivalóak és Hajba László hatalmasat alkotott a szereplők és környezetük megrajzolásával.

Egressy Zoltán: Piszke papa tengeres meséi

Első találkozásom volt ez Egressy Zoltán könyveivel. Tudtam róla, hogy már több felnőtt kötete megjelent, a Szarvas a ködben nekem is megvan a könyvespolcomon, csak még nem juttottam el az olvasásáig. Most viszont egy gyermekkönyvét sikerült megismernem, s ugyan ez Piszke papa történeteinek második kötete, nem éreztem hiányt amiatt, hogy azt még nem olvastam. A Manó Könyvek gondozásában megjelent mesekönyv ugyanis tizenkét önálló mesét tartalmaz, melynek szereplői a tenger állatai.

A fülszöveg La Fontaine-i hagyományokról beszél, és értem is, hogy mire alapozta a kiadó ezt a jelzőt a könyvvel kapcsolatban, mégsem éreztem helytállónak. Ezeknek a szerethető történeteknek mindegyikében egy-egy állat válik főszereplővé. Így ismerkedhetünk meg Móriccal, a bamba holdhallal, Eszterrel, az energikus tűzhallal, Jakabbal, a rettenthetetelen rájával vagy éppen Vikivel, a babonás csikóhallal, A középpontban ezeknek az állatoknak egy-egy nem éppen pozitív tulajdonsága áll, amiket a történet végére sikerül levetkőzniük, megváltoztatni hozzáállásukat a többiekhez, így válva sokkal pozitívabb karakterekké.

Imádnivalóak voltak az illusztrációk, az állatok neveitől pedig elolvadtam, annyira aranyos és hozzájuk illő keresztneveket sikerült választania a szerzőnek a tizenkét állat számára. A bús tengeru uborkának elképzelni sem tudtam volna jobb nevet, mint a Károlyt, és a tudatlan kóhalat Gabesznek elnevezni zseniális volt.

Egy szó mint száz, remek kis meséket tartalmat a kötet, de messze nem nevezném ezeket La Fontaine-inek még úgy sem, hogy az alapkoncepció ugyanaz. Mindenképpen megér egy olvasást Egressy Zoltán mesekönyve, de nem tartom ördögtől valónak azt sem, hogy gyermekünk könyvespolcán tudjuk ezeket a történeteket.

M. Kácsor Zoltán: Bizsúr király csapdájában - Berci és a koboldok 2. rész

Óvodások, hát megzabálom őket az üveggolyójukkal együtt! Fogalmam sincsen, hogy tudott ilyet kitalálni M. Kácsor Zoltán, de az iskolás koboldlány, Borka óvodás öccse, Frici és barátja Ricsi imádnivalóak voltak. A Berci és a koboldok sorozat első részében Berci elvált Borkától, aki felszállt a vonatra. A kisfiú azóta megszerette az iskolát, sokkal figyelmesebben sétál a folyosókon, hátha észreveszi a koboldok jelenlétére utaló valamelyik jelet. Egyik nap pedig valóban újra találkozik kobolddal, ezúttal Frici, Borka kisöccse toppan elé, kétségbesetten követelve vissza a nővérét. A két fiú kalandjai itt kezdődnek, és hamarosan Frici ovistársa, Ricsi is csatlakozik a mentőcsapathoz.

A Bizsúr király csapdájában - hasonlóan az első kötethez, melyhez szervesen kapcsolódik - a Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatában jelent meg, a karaktereknek pedig itt is Oravecz Gergely adott arcot. Izgalmas volt, ugyanakkor hihetetlenül bájos az egész történet, amiben - nagy örömömre - kedvenc szereplőm is felbukkant (tartsa meg az Isten M. Kácsor Zoltán jó szokását a többi részre is :-)), egy egészen különleges szerepben, Bizsúr király országában.

A gyerekek az olvasásfejlesztés mellett sokszínű feladatokkal is találkoznak a könyv végén, mint például hogy kivezessék szereplőinket a labirintusból vagy éppen kinek a bőrébe bújnának bele egy napra és mit csinálnának ez idő alatt.

A könyv elolvasásához nyújtott segítséget köszönöm a kiadónak, visszagondolva a Már tudok olvasni sorozat eddig elolvasott könyveire, ezet és előzményét élveztem a legjobban. Bízom benne, hogy 2023-ban Berci és a koboldok máig több kalandját megismerhetjük, és nem kell sokat várni rá, hogy megtudjuk, főhőseink hogyan keverednek ki a slamasztikából.

A kötetet megvásárolhatjátok a Móra Könyvkiadó honlapján.

M. Kácsor Zoltán: A varázsajtó - Berci és a koboldok 1. rész

Rájöttem, hogy a Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatából a 3. szinthez tartozó köteteket tudom igazán élvezni, értékelni. Sokkal könnyebben írok ezekről, mint az egyszerű nyelvezetű, alig pár mondatot tartamazó, első szinthez tartozó részekről. Ennek ellenére a könyvtárból már itthon van a Ha átpördül a hinta, aminek a borítója nagyon megfogott, egyszerűen imádom a kiskrapekot, ezért érdekel, milyen történetet talált ki Vig Balázs.

Na, de most térjünk vissza M. Kácsor Zoltán könyvecskéjéhez, A varázsajtóhoz, ami már a borítóján is hirdeti, hogy sorozatnyitó kötet, amely részekben Berci és a koboldok kalandjait ismerheti meg az olvasó. M. Kácsor Zoltán legtöbbünknek a Zabaszauruszok sorozatból lehet ismerős, eddigi olvasásaimból azonban leginkább A boszrokány seprűje című kötetét szerettem. A szerző több korosztálynak is ír, így a szülők nagy valószínűséggel megtalálják könyvei között azt, amit gyermekü kezébe adhatnak. M. Kácsor Zoltán most a Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatához járult hozzá, Berci kalandjaiból 2022 végéig két rész jelent meg.

Én már a borítót imádtam, meg lehet zabálni Bercit és a kis koboldlányt. Ahogy megtudhatjuk a fülszövegből, Berci az a diák, aki reggel utolsóként érkezik az iskolába, délután pedig elsőként távozik. Mi tagadás, a suli nem olyan varázslatos, mint azt várta. Egy békés péntek este azonban egy koboldlány kelti fel álmából, akinek el kell érnie az utolsó koboldvonatot, ami történetesen épp az iskolából indul…

Nekem ez remek kezdés volt ahhoz, hogy elolvassam a 48 oldalas könyvet, aminek szövegét Oravecz Gergely illusztrálta kiválóan. Igaz, a vonatról felrémlett előttem egy többkötetes sorozat egy brit írónő tollából, ezért kicsit aggasztott, nem egy "lebutított" Harry Pottert kapok-e, de szerencsére aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Ötletes volt, ahogyan az író felépítette: a koboldok is járnak iskolába, és hogy miket is tanulnak.

Persze a legnagyobb arc a portás Jónás bácsi volt, frenetikus karatert adott neki M. Kácsor Zoltán. Remélem, hogy a többi részben is találkozom majd vele, mert most úgy érzem, kihagyjatatlan szerepló. Ha egy bájos, kedves, kis varázslattól sem mentes mesét szeretnétek a gyereketek kezébe adni, ami ráadásul még segíti is a kicsik olvasásban, a szókincs gyaraoításában való folyamatát, próbéákozzatok meg ezzel a mesével. Ahogyan a Már tudok olvasni-könyvek többi részénél, itt is feladatokat talál az olvasó, amik nemcsak a gyerek szókincsét fejlesztik, de fogalmazási készségét is. Olvasás után pedig bezsebelhetik és kidíszíthetik a díszoklevelet.

A kötet megismeréséért köszönet illeti a Móra Könyvkiadót, már itt topog a folytatás is, hogy megtudhassam, milyen csapdát is eszelt ki Bizsúr király. M. Kácsor Zoltán sorozatának köteteit, ahogyan a Már tudok olvasni sorozat már könyveit is, keressétek a Móra Könyvkiadó honlapján.

Miklya Luzsányi Mónika: Étienne könyve - Vérvonal 1. kötet

Disztópiák ritkán kerülnek az utamba, Milya Luzsányi Mónika könyve mégis felkeltette az érdeklődésemet. Az író több könyvével találkoztam már, két gyerekkönyvet is olvastam tőle és tavaly megismerkedtem a Bibliai szuperhősökkel is.

A fülszöveg alapján úgy tűnt, a Móra Könyvkiadó egy nagyon mai, friss, aktuális témájú sorozatot vett szárnyai alá ezzel a legújabb regénnyel. Habár a fülszövegből nem lehetett erre következtetni, a főcím - Vérvonal - aggasztott kicsit, mert a vámpírok és vérfarkasok a tőlem legtávolabb eső téma, de hamar rájöttem, hogy ebben a könyvben még véletlenül sem kell majd hasonló szereplőktől tartanom.

Elöljáróban annyit: zseniális volt. Ritkán dobálózok hasonló jelzőkkel, de úgy éreztem, hogy más nem tudok erre a történetre használni. Természetesen kritikám az amatőr disztópia-olvasó kritikája, aki mögött - ha jól számolok vissza - csak néhány hasonló jellegű könyv áll, de talán ezért lehet ez segítség azoknak, akik - hozzám hasonlóan - csak ismerkednek a műfajjal, és még nem tudták eldönteni, belekezdjenek ez a sorozatba. Én azt mondom, mindenképpen tegyetek egy próbát, mert nem fogjátok megbánni.

Olyan sodró lendületű a történet, hogy az első nagyjából 45 százalékát egy nap alatt elolvastam, a fotelhez szögezett az író, nem tagadom. Mindig tettem kísérletet arra, hogy félbehagyjam, hiszen "mosogatni kellene" és hasonló teendők hívtak, de egy-két perc után vonzott vissza magához a kötet. Ugyanígy jártam az olvasás másnapján is, és az utolsó harminc oldalt csak azért hagytam a harmadik napra, mert nem akartam elengedni Étienne-t és a többieket. Éreztem így annak ellenére, hogy a 308. oldalon egy akkora pofont kaptam Miklya Luzsányi Mónikától, hogy a fal adta a másikat. Így érezhette magát az a 14 éves srác, akinek 13 évesen lekevertem egyet általános iskolában.

Annyira mai témát ölel fel a történet, annyi gondolat ébred fel az olvasóban, amit nehéz lenne megfogalmazni, de nem is akarom, hiszen ezt az élményt meg kell tapasztalni anélkül, hogy elspoilerezném. Aki elolvassa a kötet hátsó borítóján lévő szöveget, nagyjából képet kaphat, mi vár rá ebben a könyvben. Folyamatosan a gondolataimmal és az érzéseimmel játszott az író, bennem is - ahogyan Étienne-ben - sok kérdés merült fel, amihez vissza-visszatértem, akár a világgal, akár saját életemmel kapcsolatban,

Azért is ragadhatott meg a kötet, mert legnagyobb részben a Vadonban játszódik, és az erdő, a természet már évek óta nagyon közel áll hozzám. Bármikor kimegyek a Pilisbe, Börzsönybe, Budai-hegyekbe, az erdő teljesen átmossa a belsőmet, megnyugtat és engedi kívülről szemlélni az életet, távol a mindennapoktól, perspektívát adva. Talán ezért szerettem az erdőben töltött időt Étienne-nel, miközben követtem az útkeresését és ahogyan megtanul túlélni.

Közel került hozzám a regény, a szereplők belopták magukat a szívembe; a tragédikat és az örömteli pillanatokat velük éltem át. Erre mondják, hogy beszippantott a történet? Az író remekül csepegtette az információkat, a történések során olvasóként sok, korábban elrejtett, elejtett mondat felderengett, így a főhőssel egyszerre bontakozott ki előttem a múlt, ezzel persze még több kérdést felvetve bennem a sorozat folytatására nézve.

Mindig féltem a sorozatoktól - és itt most nem az Agatha Raisin-féle sorozatokra gondolok, hanem a sokkal erősebben összefüggő részekkel rendelkezőkre -, mert tartottam a csalódástól: az első rész kíváló, aztán ellaposodik a történet, de az ember folytatja, hiszen már belekezdett. Ezt az érzést írta felül bennem nagyjából két éve Ecsédi Orsolya Pokkernaplója, és most egy újabb olyan történetre találtam, aminél nem érdekel a csalódástól való félelem, nagyon várom a folytatást, mert tudom, hogy jó lesz és szívem szerint már olvasnám a második részt.

Hálás vagyok a Móra Könyvkiadónak, amiért megküldte nekem ezt a regényt, fantasztikus év végi olvasási élményt szerzett vele, ami sokáig emlékezetes marad a számomra.

Ha érdekel titeket a kötet, a Móra Könyvkiadó honlapján megvásárolhatjátok, a kiadó többi szuper könyvével együt.

Saly Noémi (szerk.): Gellérthegy

Megtörtént már veletek, hogy annyira élt bennetek egy könyv, hogy az elolvasása óta veletek maradt; vissza-visszagondoltatok rá, eszetekbe jutott? Ami a meglepő, hogy esetemben ez egy Budapest helytörténetével, kultőrtörténetével foglalkozó könyvnél történt meg. A Fekete Sas Kiadó gondozásában jelenik meg a Budapesti kultúrtörténeti séták sorozat, aminek harmadik része a Gellérthegyet járja körbe - jelképesen és gyakorlatilag is.

Többszörös olvasás volt ez, mivel először otthon ismerkedtem meg a könyvvel, amely sétákra osztva mutatja meg a Gellérthegy ismertebb épületeit, majd ezek a séták inspiráltak arra, hogy nekiinduljak, és bejárjam az útvonalakat. A Gellért térnél kezdtem, a Ménesi útig és tovább, túl a Budai arborétumon fejeztem be első napomat. Meghatódtam a Wenckheim-villa előtt, szeretetet éreztem Szabó Ervin egykori otthonát látva, szép emlékeket idézett a volt Államigazgatási Főiskola előtt elhaladni - habár most romjaiban van, de állítólag 2023-ra befejezik a rekonstrukciót, ha lehet hinni a táblának -, hiszen több mint húsz éve felvételiztem ide még ha nem is nyertem felvételt az intézménybe. A Bibó Szakkollégium korábban, a huszadik század elején otthont adott egy bérlő házaspárnak. Ők voltak dr. Madzsar József, fővárosi könyvtári tiszviselő és a felesége, Jászai Alice, a gyógytorna és a terhestorna hazai úttörője, aki itt, az épület első emeletén működtette iskoláját.

Rengeteg történet kapcsolódik még a hegy 11. kerületi feléhez, amit mind megtalál az érdeklődő ebben a kötetben. Második sétám az 1. kerületbe vezetett, ami a számomra talán még jelentősebb helyszín - bármilyen meglepő ez az eddigieket olvasva. A második világháborús genocídium, a Holokauszt szörnyűségei fontosak az életemben, még úgy is, hogy nem vagyok zsidó, és nem is tudok róla, hogy lenne a családban, bármily távoli rokon, akit érintett a második világháború. Valamiért nekem gyerekkorom óta mégis érdeklődésem egyik fontos része ez. S ha olvastok a könyvben a Vida-villáról vagy éppen a Haggenmacher-villáról, megértitek, miért is volt különleges végigsétálni a Bérc utcán. A Filozófusok kertjében jártam már többször, most azonban olvashattam részketesen is a kertben található műalkotás történetéről. A környéket bejárva ismét időutazás részese voltam, és ez jobb volt, mint a legjobban megírt fantasy.

Kimondhatatlanul élveztem a kötetet; bevallom, sokszor potyogtak a könnyeim olvasás közben itthon és a hegy bejárása közben (szerencsére nem látott senki, ahogy zokogok a Vida-villa előtt - vagy ahogyan boldogan vigyorgok a Weckheim-villa kapujában vagy éppen Szabó Ervin otthona előtt (akinek könyvtáros munkásságából írtam a főiskolai szakdolgozatomat), ahogy ismét felelevenítettem az épületek és lakóik történetét a kezemben a könyvvel, az utca közepén. Csodálatos kötet, teljes szívemből szeretem. Ami pedig fantasztikus élményt adott még, hogy a Typotex Kiadónál megjelent és korábban olvasott A tőzsdeügynök képei című kötetben olvasottakkal volt átfedés egy építész kapcsán, aki a Kossuth tér egyik épüketét tervezte, ahol az a bizonyos tőzsdeügynök élt. Számomra ez nagy öröm volt, szeretem a helytörténetet, építészettörténetet, művelődéstörténetet.

Nehéz szavakba foglalni, mennyit kaptam, nemcsak ettől a kötettől, hanem az egész sorozattól, még ha a Gellérthegy került is legközelebb hozzám. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy eljuttatta hozzám a sorozatot, és ha felkeltette érdeklődéseteket ez a rövid élménybeszámoló, a kiadó honlapján megvásárolhatjárok a köteteket, hogy ti is részesei lehessetek ennek a csodás élménynek.

Nem vagyok fotós, igazán jó képeket is ritkán csinálok, akkor valahogy megszáll az ihlet, de sétáim során készítettem néhány fotót, ezekből megmutatok néhányat, kedvcsinálónak.

Berg Judit: Rumini és a látóüveg

Berg Judit Rumini és a látóüveg című kis kötete a Pagony Kiadó  Most én olvasok sorozatában a Nagybetűs szinthez tartozik: soksok színes rajz és nagyon kevés szöveg jellemzi, a sikerélményt azonban megadja a kisgyereknek, hogy elolvasott egy egész könyvet. Ráadásul a történet sem valamiféle bugyuta mesécske, tanulsággal bír, amit a gyerek később hasznosíthat. Hiszen hogy is mondja a róka Antioine de Saint-Exupéry regényében, A kis hercegben? Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Talán ezzel lehetne összefoglalni Rumini történetének lényegét, hiszen nem tudhatjuk, mi lakozik a másik szívében, a látszat sokszor megcsalhat bennünket, ha nem figyelünk oda.

Aranyosak voltak az illusztrációk, biztos vagyok benne, hogy nemcsak a Rumini-rajongó gyerekek fogják szívesen olvasni a kötetet, hanem azok is, akik esetleg még nem hallottam a bátor kisegérről. Jól eltalálta a szerző, mennyire szükséges egy kezdő olvasónak bonyolult szöveget a kezébe adni: érthető és világos volt a mese, pár mondat oldalanként nem fárasztja le a kicsiket, a rajzokról mégis sokat lehet mesélni, beszélgetni.

Érdeklődve várom, lesz e a sorozatban még több Rumini-történet.

Mészöly Ágnes: Léna és a huszonhárom herceg

A címet elolvasva valamiféle valódi hercegeket felvonultató, hercegnős-királyfis, esetleg a múltban vagy egy alternatív világban játszódó történet volt az első elképzelésem, a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatának második szintjéhez kapcsolódó kis történet azonban teljesen más irányba viszi az olvasót.

A kislány családja belőlem eléggé felemás érzéseket váltott ki. Kedveltem az édesapát, a nagypapát és a kislány öccsét és bátyját, az édesanya azonban nem volt képes még a történet végén sem megszerettetni magát velem. Természetesen mindezért bőséggel kárpótolt a többi családtag, már csak ha a két fiút nézem: Lóri a történet során folyamatosan dokumentálta és osztotta meg a kis ebihalak életének fontosabb eseményeit, míg Marcinak mindenről egy dal jutott az eszébe, így kommunikálva a családdal. Imádtam a kissrácot, mert általában nekem is mindenről eszembe jut egy dal vagy egy vers, esetleg egy regény.

A nagypapa volt azonban talán a leghelyesebb, ahogy segített Lénának, magyarázott neki, megosztotta vele a békákkaé kapcsolatos tudását. Apropó, békák... Van egy sztorim gyerekkoromból, azóta se rajongok ezekért az állatokért, de ebben a történetben aranyosak voltak, ahogyan apró, pici, vízben lebegő gömbökből egyre kifejlettebb, kis állatok lettek. Az egyik legfontosabb, ami a mesével kapcsolatban eszembe jutott, hogy ha szeretnénk háziállatot, nem tudhatjuk mikor lesz és mi válik a számunkra kedvenccé. Akár béka is lehet az, nem feltétlenül cuki kiskutya lesz a szívünknek kedves állat. Minden állat szép és minden állat jó, csak meg kell őket ismernünk, és nem zsigerből elutasítanunk. Lényeges lenne gyermeki, őszinte kíváncsiságunkat valamennyire felnőttként is megőriznünk.

Dóka Péter: Írisz és a robotgyár

A Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni sorozatának Markovics Vilit elrabolják az ufók című része után kicsit félve kezdtem bele egy újabb, sci-fi-s vonalú kötetbe, de Dóka Péter nekem idén februárban belopta magát a szívembe Az ellopott zsiráffal, ezért sutba vágtam ellenérzéseimet Írisz és nagymamája történetével kapcsolatban. Ez már a sorozat harmadik szintje, ez érződött is a szövegből és a történet bonyolultságából. Mivel szeretem a Star Treket, ahogyan imádtam nézni a televízióban a Csillagkaput is, és az elmúlt pár év felfedezettje nálam néhány régebbi sci-fi sorozat is, mint például az Alfa holdbázis, nekem tetszett a történet.

Izgalmas volt már maga a felütés is, miszerint a kislány azért utazik a nagymamájával együtt egy úrhajóban, mert a szülei (és a nagyi is, természetesen) kalózok voltak, apát és anyát azonban elkapták és börtönbe vetették. Ebből a kalózos szálból ennél többet nem igazán kapunk, amit sajnáltam, és el tudnám képzelni, hogy Írisz története folytatódjon, kicsit jobban kifejtve az ősök múltját, esetlegesen lesz e hatással Írisz jövőjére. Látok ebben potenciált, szívesen olvasnám.

Idegen bolygón leszállni mindig izgalmas, hát még egy barátokra vágyó nyolcévesnek, aki szinte azonnal belebotlik a robotgyerekbe, Pinokkióba. Itt már mosolyogtam, Margitka nénin azonban már jót nevettem, és amikor megtudtam, hogyan is hívják Fémfölde robotjait (ha nem is szakadtam a nevetéstól), de roppant jól szórakoztam, és nagyon vártam, hova fog kifutni a történet. Ami a nevekkel kapcsolatban eszembe jutott, az Keiran Rowley könyve, a Hanyatlás, ahol hasonló nevekkel találkozhatunk, csak más a szereplők elnevezésének oka. Ugyan a moly.hu könyves oldalon eléggé alacsony százalékon áll Dóka Péter ezen könyve, én mégis a sorozat jobb részei közé sorolom (ez nyilván szubjektív vélemény), mert miután befejeztem az olvasást, felrémlett előttem Orwell legendás regénye, az Állatfarm.

Nagyi megjelenése az események tetőpontján a legjobb időzítés, remekül oldotta meg a helyzetet és mentette ki szorult helyzetükből szereplőinket - ez talán nem spoiler, hiszen kisgyerekeknek szóló könyvben mégsem halhatnak meg a szereplők. Megszerettem Pinokkiót is olvasás közben, már csak ezért is lennék kíváncsi egy következő részre Írisz, a nagyi és a robotfiú szereplésével.

Izgalmas és érdekes olvasmány volt, amit szívesen ajánlok olvasásra.

Pacsovszky Zsolt: Markovics Vilit elrabolják az ufók

Sokkal többet vártam a kötettől, még úgy is, hogy a célközönség a kisgyerekek korosztálya, és úgy is, hogy nem kell mindig minden olvasmánytól tanító jelleget várni vagy éppen valami bölcsességet belerejteni. Markovits Vili okos, zseni, akitől rengeteget várnak, míg Markovics Vili kéményseprő apa és cukrász anyuka elhízott, nem az eszéről híres, dadogós kisfia. Innen pedig sejteni is lehet a folytatást, ha a címre gondolunk.

Ami nekem lejött a történetből, az szerencsétlen, elhízott kisfiú sanyarú sorsa, akit a szülei addig etetnek, amíg hamarosan tuti cukorbeteg lesz, hacsak nem szívbeteg - de egyik sem szívderítő jövő egy gyereknek. Minden gondolata az evés körül forog, ami persze nem is csoda. Az iskolában sem kap pozitív megerősítést soha, így az önbizalma... nos az nincsen. Amikor az űrhajóban volt éppen, többször eszembe jutott, hogy az ilyen szülőtől lehet, hogy elvenném a felügyeleti jogot. A mese végkifejlete pedig nem volt meglepő, rengeteg író, filmrendező megírta és leforgatta már a múltban, és nagy valószínűséggel még sokáig bevett sablon marad.

Mindennek ellenére a gyerekek körében, akik a valódi célközönség, lehetséges, hogy tetszést arat ez a mese, és felnőtt fejemmel én képzeltem bele túl sokat. Társadalmi-civilizációs hatás lehet, hogy nekem egy duci gyereket nem humoros kinevetni egy mesében, főleg, hogy olyan sok pozitív üzenetet nem közvetít a történet azzal kapcsolatban, hogy ez megváltozhat. Hiába kap Vili dicséretet a végén, a szerző világossá teszi, hogy ez is csak a véletlenen múlott.

Kiss Judit Ágnes: Újra nyeregben

Az elmúlt években több kiadónál is megjelentek az azoknak a gyerekeknek szóló könyvek, akik az általános iskola alsó tagozatában az olvasás elsajátításának különböző fokán állnak. Az egyik ilyen kiadó, aki felvállalta, hogy ennek a korosztálynak is hasznos, olvasmányos és minőségi irodalmat ad ki, a Móra Könyvkiadó. Már tudok olvasni sorozatuk három szintre bontva ajánlja a könyveket a kicsiknek.

 

Kiss Judit Ágnes neve ismerősen csenghet, nemcsak a felnőttek, de a gyerekek körében is, hiszen a szerző különböző korosztálynak ír. Míg Kórház az osztályteremben című regénye a tizenéveseket szólítja meg, megismertetve őket az 1956-os forradalommal, addig gyerekkönyvei kicsiktől a nagyobbakig megtalálják közönségüket. A 2022-ben megjelent Újra nyeregben főhőse, Rozi imád lovagolni, azonban egyik nap ledobja a hátáról kedvenc lova. Vajon képes lesz-e a kislány legyűzni a félelmét és újra nyeregbe ülni? Az író és a történet nemcsak olvasni tanítja a gyerekeket, de - a történeten, Rozi vívódásán keresztül - azt is megmutatja, hogyan vagyunk képesek legyűzni a félelmünket. Egyáltalán, hogy le tudjuk győzni a félelmünket. És ez rendkívül fontos. Felnőtteknek éppen annyira, mint gyerekeknek. A könyvet olvasva bennem is felidéződött életem egy néhány évvel ezelőtti szakasza, amikor egy komoly - és az orvos által elbagatelizált - agyrázkódás miatt hónapokig szinte semmit nem láttam, és emiatt rettegtem kilépni a lakás ajtaján.

A sorozat legtöbb kötete csupán kellemes kikapcsolódást nyújt, de vannak közöttük olyanok - mint például az Újra nyerekben is -, ami mondanivalójával kiemelkedik a többi rész közül. Ajánlom figyelmetekbe.

Carin Gerhardsen: Papa, mama, gyerekek

A cím tökéletesen leírja, miről is fog szólni ez a történet, a Hammarby-trilógia második része, csakhogy - jó skandináv krimihez méltóan - ne várjunk szerető családod, kedves szülőket, boldog együttélést, mert az olvasó mindent kap ebben a regényben, csak ezeket nem. Éppen ellenkezőleg, de ez sejthető is, nem árulok el nagy titkot.

Ahogy az első részben, úgy itt is a társadalom legkiszolgáltatottabb rétege az áldozat, mégis - hét évvel A mézeskalács ház olvasása után - ez egy jobban megírt könyv volt, mint az előzménye. Egy kicsivel. Mert nem egy megszokott skandináv krimivel találkozik, aki a kezébe veszi ezt a trilógiát. Erre ne számítsunk, mert akkor nagy lesz a csalódás.

Furcsa kettősséget éreztem a Papa, mama, gyerekek olvasásakor: egyfelől unalmat, igen, sokszor unalmat, és nemcsak azért, mert kb. a regény feléig csak "bevezetést" kaptunk a történésekbe, hanem azért is, mert tényleg unalmas volt. Egyedül Hanna szála volt számomra izgalmas, és szívből szorítottam a kisgyerekért, máskülönben... Máskülönben mintha egymás mellett futnának a történések, minden szereplő azon "dolgozik", hogy tönkretegye a saját és másol életét, egyfajta se füle, se farka bevezetőt kaptam, de ez még nem lett volna baj, csakhogy nem is érdekelt igazán Jennifer és családja története, A nyomozás is igen gyenge, de Gerhardsen trilógiájában - szerintem - a hangsúly nem a nyomozáson van, inkább a bűncselekményig vezető úton, a szereplők viselkedésén a bűncselekmény előtt és után. Kaptunk betekintést a nyomozók magánéletébe is, és már nem is zavar az első kötetben elindított szál Petrával kapcsolatban - hét éve ugyanis bosszantott, hogy a szerző nem zárta ezt le, így csak lógott a levegőben a dolog.

Mindezek ellenére beszippantott a regény, ami meglepő volt a számomra, és egy huzamban olvastam el egy délután. Volt, hogy félbe akartam hagyni, hogy késúbb folytassam, de nem eresztett el, szinte kényszerített, hogy olvassam tovább, annak ellenére, amiket fentebb leírtam. Az író jól ír, mert ugyan  sokszor undort éreztem a cselekmény miatt, de sosem volt ízléstelen vagy sértő a könyvbeli áldozatokra nézve. Ez a regény az emberi mocsok legalját mutatja be, képzelje el ide mindenki, amit tud, nem sorolom most fel, mivel találkozhat az olvasó a lapokon, de sejthető.

A regény második fele kicsit jobban csúszott, ha lassan is, de kezdtek összeállni a mozaikdarabok, viszont az utolsó pár oldalig nem adta meg Gerhardsen az olvasónak az élményt, hogy megvilágosodjon. Ráadásul úgy éreztem, hogy nem is feltétlenül kaptunk meg minden információt. A nyomozók mintha csak a vakszerencsének kösuönhették volna, hogy elkapták az elkövetőt, nem pedig a nyomozászuk megérdemelt babérjait aratták le. Biztosan ilyen lehet egy valódi nyomozás a valódi életben, sokszor a szerencse és a véletlen segíti a rendőröket, mégis kicsivel több profizmust vártam a zsaruktól. Mindegyiktől. A vége összecsapott volt, egy gyors lezárás, és ennyi. Vége a könyvnek. El fogom olvasni valamikor a harmadik részt is, de ez a trilógia nem lesz a legsikerültebb krimiolvasásaim között számon tartva.

Barbro-t azonban nagyon szerettem. Hasonlított egy ismerősömhöz. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy cselekedett volna hasonló helyzetben.

Fodor Veronika: Talpra, magyar!

A könyv befejezése után ez volt az első gondolatom: Pedig tud Fodor Verika jót írni, tudom, hogy tud, hiszen olvastam már tőle más könyvet. Mi volt akkor ez az egész?

Ezt kérdezem még mindig magamtól, pedig eltelt pár nap az olvasás óta, de nincsen válasz. Nem kell minden kiadónak és minden szerzőnek felülnie a manapság divatos kaland-játék-kockázat típusú könyvek vonatára, mert egészen egyszerűen van, akinek ez nem megy. Akkor pedig nem szabad erőltetni, és a kiadónak is látnia kell, hogy ami kijön a nyomdából, az lehet, hogy drága, mert sokba kerül a papír, de nem értékes.

Úgy érzem, a Manó Könyvek rossz döntést hozott, amikor ezt így kiadta. Az alapötlet remek, hiszen a kisgyerekeket játékosan lehet a legjobban megismertetni a történelemmel, pláne, ha az a magyar történelem egyik legbonyolultabb történelmi-politikai-társadalmi korszaka, de ahhoz egy jó könyvre van szükség. Nagyon nehéz pozitív jelzőt találnom, hogy mi volt a jó, a dicsérendő ebben a kötetben. Esetleg a papír minősége. Meg a füles borító, bár felesleges pénzkidobásnak érzem ilyen könyvhöz a füles borítót. Több mint valószínű eé fog fogyni a raktárból a kiadvány, megbeszik a könyvtárak és a "magyar érzelmű" emberek, mindegy, hogy nem színvonalas a kötet. De én örülök, hogy könyvtárból hoztam haza és nem adtam ki érte pénzt. Olyan pénzt, amiért egy sokkal jobb könyvet is megvásárolhattam volna. És most itt állok, és azon agyalok, hogy van két szerző: Bojti Anna és Fodor Veronika. Az egyikük zseniális a szabadulójátékos könyvekben, mindegyiket imádom, és egyre jobban szeretem őket, ahogy egyre többel ismerkedem meg, és itt van a Talpra, magyar.

Hatalmas csalódást érzek, miközben tudtam, mire számíthatok, mert elolvastam olvasás előtt az értékeléseket.

Saly Noémi (szerk.): A régi pesti városfal mentén

Egy újabb kötet a Fekete Sas Kiadó Budapesti kultúrtörténeti séták sorozatából - egy újabb csodálatos élmény a számomra, akinek, tősgyökeres pestiként is (vagyis nem tudom, ha életem első kb. három évét máshol éltem, még lehetek tősgyökeres pesti?) sok újabb helyszín, szerethető épüetet adott ez a kötet. Igaz, az élmény nem volt olyan katartikus, mint a Gellérthegy esetében (fogalmam sincsen, hogy a hegy és a könyv miért volt rám ekkora hatással, de azóta azért vágyom egy lottó ötösre, hogy a Gellérthegyen vehessek lakást magamnak), de talán ennek az lehet az oka, hogy a meglátogatott épületek mind ismerősként köszöntöttek. Van személyes élményen a Gresham palotáról csakúgy, mint a Gerbeaud-házban lévő cukrászdáról, de említhetném itt a Duna-parti szállodasort, a Károly körutat és környékét vagy akár a Wenckheim-palotát.

Szeretett helyeim elevenedtek meg a lapokon, talán ezért nem volt katartikus, sokkal inkább otthonos, bensőséges számomra ez az utazás.

Elgondolkodtatok-e valaha azon, hogy a régi Pestet egykor fal vette körül? Vagy ha ezt tudtátok, azon merengtetek-e, hol húzódhatott ez a fal? Ha jártatok a kettes metró Astoria megállójánál (és emlékezetem nem csal meg), ott látható a megálló falán rajz és emlékezés a városfalról, amiről immár olvashattam is, hála és köszönet a Feketes Sas Kiadónak, hiszen ők adják ki ezt a csodás sorozatot, amelynek immár négy része jelent meg a gondozásukban.

A kötet szerkezet eltér a Gellérthegyétől, itt ugyanis nem sétákat ajánl a szerkesztő, Saly Noémi, s ez érthető is, hiszen a városfal mentén haladunk végig, hanem az egyes szakaszok-részek épületeit ismerteti az olvasóval, bepillantást engedve azok életébe. Fővárosban élőként különösen fontos volt a számomra, hogy közelebb kerültek hozzám ezek az épületek: most már nemcsak kő és cement voltak a számomra, melyek szépek voltak és amiket szerettem, de megismertem az élettörténetüket - ha használhatom az élettörténet kifejezést egy élettelen dologra, ami azonban a számomra tele van élettel.

A kötet képei még mindig fantasztikusak, az összeállítás alapossága lenyűgöző. Szerintem olyan nagy munka áll e mögött a kötet mögött (és a sorozat többi kötete mögött is), amit el sem tudunk képzelni. De amilyen hatalmas munka, olyan szép munka is ez. A könyv néretét még mindig imádom, egyszerűen ideális: éppen táskába és kézbe való méret, amit séta közben nem kell mindig elrakni, mert kényelmesen elfér a kezünkben, de akér egy kicsit nagyobb zsebbe is könnyedén elsüllyeszthető, hogy bármikor elővehessük. Szeretem a kötet végén található kis térképet, és lenyűgöz a felhasznált irodalom jegyzékének gazdagsága is.

Sokszor elő fogom még venni ezt a könyvet is, ahogyan a Budapesti kultúrtörténeti séták többi kötetét, hogy gondolatban vagy ténylegesen végigjárva a helyszíneket, ismét részese legyek egy helytörténeti kalandozásnak.

Nagyon köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetük segítségével részese lehettem mindennek, és ha felkeltette érdeklődéseteket a könyv, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Fazekas István (szerk.): Andrássy út

 Újabb őszi sétám az Andrássy útra vezetett a Fekete Sas Kiadó Budapesti kultúrtörténeti séták sorozatával. Az út Párizst idézi képzeletembe: kicsit ilyennek (is) képzelem a francia fővárost, kedvenc rendőrfelügyelőm, Maigret otthonát. Az elmúlt negyven évben láttam már csakúgy tavasszal, mint télen, minden évszakban megcsodáltam, mégis távolságot tartott tőlem ez az út.

Gyerekkorom óta ellentmondásos volt a viszonyom az Andrássy úttal: szerettem a két végét, szerettem az Oktogonon és környékén is sétálni, de maga az út a maga egészében mindig távolságot tartott tőlem, nem engedett közel magához. Mint egy királyi család tagja, aki nagylelkűen elbeszélget a nép egyszerű gyermekével, ha találkozik vele, de az igazi személyiségét nem mutatja meg. Gőgösnek sosem éreztem, de zárkózottnak igen, és ez egyszerre vonzott és taszított. De tudjátok mit? Azt hiszem, egyszerűen félénk ez az út, hiszen nemcsak irodalmi nagyságoknak, emblematikus kávéházaknak (volt) az otthona, de sok borzalomnak is tanúja volt ez a 1876-ban átadott, 2310 méter hosszú sugárút.

Azért volt jó elolvasni a kiadó kötetét, mert rájöhettem minderre, miközben bebarangoltam az Andrássy utat és a környező utcákat. És azért is volt hatalmas élmény, mert - együtt olvasva Kondor Vilmos Budapest-sorozatával - sok-sok helyszín visszaköszönt, örömet éreztem, amikor olvastam róluk. Így nemcsak a Fekete Sas Kiadó könyve lett értékesebb a számomra, de Kondor Vilmos regényei is hangsúlyosabbá váltak.

Tavasszal ismét kezembe fogom majd a könyvet, és elindulok, hogy ezúttal - hasonlóan a Gellérthegyhez - a valóságban is bejárjam a könyv által bemutatott épületeket. Sok részét ismerem vagy ismerni véltem eddig, és most talán össze is barátkozunk.

Szeretettel ajánlom nektek ezt a könyvet is, ahogyan a Budapesti kultúrtörténeti séták mindein eddig általam olvasott részét, kívánom, hogy ti is megszeressétek ezeket a könyveket és az általuk bemutatott helyszíneket. A szerkesztői munka alapossága itt is csak pozitív szavakkal említendő. Érdemes a kis kiadókkal is megismerkedni, habár a nagyobb, ismertebb vagy jelentősebb könyvkiadók sokszor elveszik a figyelmet róluk, én mégis azt ajánlom azoknak, akik értékes kincsekre vadásznak, hogy ismerkedjenek meg a kisebb kiadó köteteivel is, mert meglepetés fogja érni őket, mennyi érték lapuk náluk. Mint például Tarbay Ede Régi és új mesék Varjúdombról című könyve - de az már egy másik bejegyzés lesz.

Nagyon köszönöm a kiadónak, hogy elolvashattam a könyvet, amit megvásárolhattok a kiadó honlapján is.

Nógrádi Gábor: Alattunk a kincs

Talán szigorú vagyok, hogy a moly.hu oldalon három és fél csillagra értékeltem ezt a kisregényt, de én sokkal többet vártam a könyvtől és szerintem a mai kiskamaszokat sem (igazán) lehet ennyivel elkápráztatni, mert nekik ez már lassú lehet.. Az alapötlet nagyon tetszett, kíváncsian kezdtem bele a regénybe, és a borítóba is beleszerettem, kifejezetten tetszik.

Többször kaptam magam azon, hogy unatkozom olvasás közben, unatkozni pedig nem szeretek, pláne nem olvasás közben. Miután befejeztem a kötetet, arra jutottam, hogy ez remek elbeszélés lett volna ötven-hatvan oldalon, így azonban elhúzott és túlírt volt, ahol elkalandozott a figyelmem, mert a sztori közepén még mindig lent voltak a srácok, de a könyv második felét is elhúzta a szerző - véleményem szerint feleslegesen. Egyszeri olvasásnak a könyvtárból kikölcsönözve jó kikapcsolódás, de bosszús lettem volna, ha megvásárolom könyvesboltban.

Pedig amikor a kezembe vettem Nógrádi Gábor kisregényét, hasonló élményt vártam, mint Düka Péter regénye, Az ellopott zsiráf esetében. Ha esetleg más is úgy lenne, mint én, előre szólok, hogy mást kap, ne ilyen elvárásokkal álljon az olvasásnak. Persze a csalódás még nem lett volna elég ok, de számomra ez a regény nem jött be, annak ellenére, hogy rengeteg potenciál volt benne.

Nagyon szeretem a várakat, a romokat, szeretem a vidéki települések hangulatát, ezt megkaptam, és hálás vagyok érte, és persze a kutya is remek volt, de sajnos ez nem az én könyvem.

Bojti Anna: Csend apó kertje

Igen, igen és igen. Ilyennek kell lennie egy jó, gyerekeknek íródott szabadulókönyvnek. A Pagony Kiadó részéről remek döntés volt, hogy Bojti Anna megjelenik náluk, a legjobb helyen ahhoz, hogy eléggé hangsúlyt kapjon ezeknek a könyveknek a nagyszerűsége. A Csend apó kertje a szerző negyedik ilyen könyve, és ahogy telnek az évek, a kötetek egyre jobbak lesznek, pedig én már az Éjszaka az állatkertben-t is szerettem; mégis minden újabb könyvvel egyre jobb élményt kaptam. Hogy tud valaki ilyen jól írni? És hogy tud valaki ennyire jól összerakni egy ilyen nehéz műfajú kötetet? Irigylem és csodálom az író tehetségét.

Hiszen én gyerekkorom óta az egy ujj, két ujj, öt ujj, tíz ujj technikával olvasom a KJK-könyveket (utálok meghalni ugyanis), de mégis mindig belekavarodok a végén a sok ujjamba, amiket beledugdosok a lapok közé, és akkor valaki mindezt megírja? Méghozzá egy magyar szerző. Csodálatos.

Kb. két éve bejártam a Budai zöld túraútvonal budapesti szakaszát a Gellért Szállótól Nagykovácsiig, és a fővárosi, budai szakasz hangulatát adta nekem ez a könyv a szövegben megelevenedő utcákkal, épületekekkel, mintha teljes természetességgel én is belebotolhatnék utam során egy elvarázsolt kertbe az utcákat járva. Számomra ez volt ennek a könyvnek egy egyik legnagyobb pozitívumat.

Bojti Anna azonban nemcsak ebben jó, hanem a feszültségkeltésben és a feszültség megtartásában is. Néha ugyanis kifejezetten féltem - ha mondhatom ezt - olvasás közben, kicsit king-i érzésem támadt, klausztrofóbiát éreztem és menekülési vágy fogott el a fullasztó légkör miatt. Szóval nagyon jól átadta az író a titokzatos kert hangulatot, a kerti labirintus különböző pontjainak légkörét, lakóit. Gyerekkénti is imádnám ezt a könyvet, de felnőttként is nagyon szerettem.

A szöveg által keltett hangulatot Fülöp-Ferth Tímea illusztrációi tették még nyomasztóbbá, realisztikusabbá, tökéletesen illeszkedik a rajz a szerző által leírt szöveghez. Most pedig talán azt gondolja, aki elolvassa ezt a bejegyzést, hogy nem adja a gyereke kezébe, hiszen ez egy horrorkönyv, én mégis csak javasolhatom, hogy ha egy izgalmas, lebilincselő és olvasásra sarkalló könyvet szeretne a gyereknek mutatni, adja neki ezt (vagy Bojti más könyveit), és biztos, hogy a gyeree imádni fogja, és ahogy befejezte, kérni fogja a következőt. Hiszen bármennyire is feszült a légkör, vannak benne kedves szereplők, és nem halunk meg, mint tehetjük egy Ian Livingstone-könyvben. Ez gyerekeknek íródott. Itt az élmény a cél, a kaland, a nyomozás, egy lány megmentése és egy titok kiderítése.

Ecsédi Orsolya: A baj nem jár egyedül (Pokkernapló 2.)

Másfél éve olvastam el először Ecsédi Orsolya Meleg a helyzet című könyvét, és azóta várom - mit várom, dehogy várom, ez már nem várakozás volt, hiszen függő lettem -, hogy a folytatás napvilágot lásson. És íme, októberben napvilágot látott a Könyvmolyképző Kiadónál a folytatás, bizton állítom, hogy hatalmas örömet szerezve a sorozat rajongóinak. Én magam tudok több olyan embert, aki szinte azonnal megvette, sőt azonnal el is olvasta - kicsit olyan volt ez, mint az Iphone újabb és újabb verzióinál a sorok a még bezárt üzlet előtt sátorozva. Nagyon köszönöm Orsinak és a kiadónak, hogy biztosítottak számomra egy példányt a könyvből. Nekem már októberben karácsony volt. :-)

Mielőtt nekikezdtem volna a második résznek, felelevenítettem az első kötet eseményeit, és így, hogy már ismertem a történetet, sokkal jobban tudtam rá figyelni, az apró részletek jobban átjöttek - egyszóval: sokkal jobban élveztem, mint első alkalommal, pedig hát akkor lett örök kedvenc és örök szerelem ez a sorozat.

A baj nem jár egyedül a szerző egy újabb frenetikus húzása volt, pedig már vártam valami hasonlót, a Sátán életében megjelenjen Valaki, ahogy azonban az író megoldotta ezt, amilyen személyiséggel felruházta ezt a szereplőt, nem volt mindennapi. Goni pedig most is hozta a formáját - ez a könyv nem az a fajta, amit utazás közben olvas az ember, hacsak nem akarja, hogy nagyon furcsán nézzenek rá, ahogy röhög magában a 7-es busz hátsó ülésén (mindenki szabadon behelyettesítheti a 7-es buszt más számú és típusú közlekedési eszközzel).

Aztán az ártatlan olvasó eljut a dolgozatkérdésekig, amikoris elszabadul a pokol, hogy stílusosan fejezzem ki magam, ugyanis én magam szinte vinnyogva nevettem, a macska meg igyekezett távol maradni tőlem - nem is értem, hogy miért. Utána pedig újabb dolgozat következik, majd Goni aggodalma, hogy nem lesz mit enni, ha Baj is eltűnik az életükből...

Néha felteszik a kérdést, hogy melyik lenne az a könyv, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre... én a Pokkernaplót mondanám. A teljes sorozatot, hiszen ennyi engedményt teszek magamnak, ha már lakatlan szigetről van szó. Ez a sorozat éppen elég. Bármikor lehet olvasni, mindig feldobja az embert. Akkor is ha már két hónapja eszed a kókuszdiót és várod a felmentő hajót.

Ecsédi Orsolya az egyik legtehetségesebb magyar írók közé tartozik. Bármit ír, én vevő vagyok rá, mert rossz nem lehet. Természetesen kötelező megemlíteni Szabó-Nyulász Melindát is, aki nélkül ez a sorozat nem lenne az, ami, hiszen ő ad teljességet a szövegnek fantasztikus illusztrációival. Bízom benne, hogy a harmadik részre nem kell majd ilyen sokat várnunk, mert az felérne egy emberkínzással. :-)

A Könyvmolyképző Kiadó honlapján a sorozat mindkét kötetét megrendelhetitek, ha esetleg még nem lennének meg nektek a könyvek. (Van még ilyen ember? :-))

Natalie Faßmann - Monika Kratz: Kertészkedés kert nélkül

Városi ember vagyok, életem első 2-3 évét leszámítva mindig is lakásban éltem, habár folyamatosan benne él valami zsigeri vonzódás a természethez közeli léthez, a kerthez. Reggel a teraszon meginni a kávét, virágot ültetni, zöldséget termeszteni a kert végében, gyönyörködni a fűzfa lehajló ágaiban. Aztán eszembe jut néhány kudarcos fűnyírásom emléke gyerekkoromból, a nyaralóból, meg amikor a lehető legrosszabb időpontot választottam ki a locsolásra, és persze a világ összes, éppen aludni készülő szúnyogát felriasztottam, akik véres bosszút esküdtek.

Az elmondottak ellenére létezik ez a vágyam, hogy egyszer szeretnék nagy kertet és benne egy házat, és rendszeresen olvasok kertészeti kiadványokat. Nemcsak hasznos információkat találok bennük, de lelket gyönyörködtet képeket is, ami felüdülés egy lakáslakónak. A Cser Kiadó 2021-ben megjelent kiadványa, a Kertészkedés kert nélkül azonban pont azokhoz és azoknak szól, akik csak egy kis erkéllyel rendelkeznek, vagy éppen egy ablakpárkány nagyságú helyük van növénytermesztésre.

A formátum a szokásos, amit nagyon szeretek, mert könnyen olvasható, kényelmes méretű, kiváló minőségű papíron sok hasznos információt kap az olvasó. Azt hiszem, sokan álmodoznak zöld balkonról, növényekkel megrakott ablakpárkányról, de vagy nem tudják, hogyan vágjanak bele, vagy pedig - mint én is vagyok - antitalentumok a növénytermesztéshez. És nemcsak virágok ültetéséhez, ápolásához kapunk tanácsokat a szerzőktől, de zöldségek és gyümölcsök is "terítékre kerülnek" a kötetben. Hogyan neveljünk retket, paradicsomot vagy éppen salátát? Mire van szöksége az uborkánaj vagy a szedernek? Ez a rövid felsorolás csak egy nyúlfarknyi ízelítő abból, mennyi mindent tudunk egy erkélyen felnevelni.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki lakásban lakva is vágyat érez a növények megtermelésére, legyen szó virágoktól kezdve a zöldségeken át a gyümölcsökig.

A kötetet a kiadó honlapján megvásárolhatjátok, én pedig köszönöm a Cser Kiadónak, hogy megismerhettem a szerzőpáros könyvét.

Bernáth Zsolt: Lemezbolt a Szent János utcában

Bernáth Zsolt Lemezbolt a Szent János utcában című regénye a 2022-es évem egyik legjobb olvasása volt, ezt már most biztosra mondhatom. Orsi első kalandja lebilincselt. Engem, akinek az érdeklődési körében nem foglal el elsődleges helyet a fantasy, egyszerűen imádtam a regényt. Az események már a legelején magukkal ragadtak és csupán egyetlen nap elegendő volt ahhoz, hogy nemcsak elkezdjem, de be is fejezzem a történetet. Merthogy a fotelhez szegezett. Ritkán van ilyen, de annál jobban becsülöm az ilyen alkalmakat.

 Az író stílusa gördülékeny, és az, hogy néha kicsit meg voltam keveredve, éppen mely síkban is vagyunk, ez nem a szerző hibája, csak nekem volt szokatlan, azonban ehhez elég könnyen hozzá tudtam szokni. A történések jó ütemben követték egymást, nem voltak üresjáratok, amikor akár egy mondat erejéig unatkoztam volna, lapról lapra lekötötte a figyelmemet, mi történik a szereplőkkel. Kikészültem, néha annyira izgultam, és persze mindig volt izgulnivaló, ugyanakkor jó volt a humor is.

Az egész annyira természetes volt, mintha teljesen normális lenne, ami a gyerekekkel történik, jól írta meg Bernáth a kötetet, És mindig volt valami csavar, kikészültem, de tényleg, és ami a végét illeti, hát komplett szívrohamon mentem keresztül. Imádtam.

Nagyon köszönöm a Cerkabella Kiadónak, hogy ez az izgalmas és lebilincselő regényt elolvashattam. Akit érdekel a könyv, a kiadó honlapján megrendelhetitek, és érdemes körbenézni a teljes kínálatban - persze csak akkor, ha nem ijeszt meg benneteket, ha biztosan nem csak egy könyv fog a virtuális kosaratokban landolni.

Bernáth Zsolt Orsi-sorozatának második és harmadik kötetét is megtaláljátok a kiadó honlapján.

Lovász Andrea (szerk.): Tengerecki. Kalandok Magyarországon

 Szil, szál, szalmaszál, merre jár a Pál?

Gyermekkoromat idézte fel a cím, és már ennyi elég volt, hogy beleszeressek a kötetbe. Amikor tavasszal-nyáron egy ügyvédi irodában voltam gyakorlaton, egyik szünetemben kimentem az erkélyre, mert nagyon megkívántam egy kis Tengereckit, és ott hallgattam hangosan, miközben magam is énekeltem a youtubbal a dalt. Szóval Tengerecki forever.

A másik, ami miatt úgy éreztem, hogy ez a könyv nekem íródott, az alcím volt: Kalandok Magyarországon. Szeretek idegen helyeket megismerni, szeretek túrázni, beutazni az országot, ezért is volt különösen fontos ez az antológia. Ami pedig a különlegességét adja a kötetnek, az a borító, mivel annak belseje egy Magyarország-térképet rejt, rajta a könyvben meglátogatott helyekkel. Ebben az antológiában ugyanis a szerkesztő - és a felkért szerzők - arra tettek kísérletet, hogy Magyarország különböző helyeihez kapcsolódóan megírt történetek-mesék kerüljenek egy csokorban az olvasó elé.

Meglátogathatjuk olvasás közben - a teljesség igénye nélkül - az Aggteleki-tavat, a Bálványköveket, a Fátyol-vízesést, Kantavárat, Rudabányát, a Tisza-tavat vagy éppen a Vaskapu-sziklát. Nekem azért is volt kedves a könyv, mert több helyen is jártam már, ismerőként köszöntött jópár helyszín, vagy éppen azért, mert bakancslistámon szerepelnek. A kortárs szerzők által írott mesék aranyosak, olvasmányosak voltak, jópofa történetek kerültek ki  szerzők tolla alól. És hogy mely szerzőkről van szó? Például Böszörményi Gyuláról, aki az első mesét jegyzi, Dér Adriennről, Berg Juditról, Mészöly Ágnesről, Somfai Annáról, Acsai Rolandról vagy Bernáth Zsoltról. Azt gondolom, már ez a kiragadott néhány név is illusztris társaságot mutat, akik miatt (is) érdemes belelapozni a könyvbe.

Ha azt szeretnéd, hogy egy fiatal kedvet kapjon az ország megismeréséhez, ez a könyv is egy jó megoldás lehet, felkelteni az érdeklődést csodálatos országunk iránt. Ha pedig te vagy az, aki szeret utazni, azért is jó választás, hogy visszaköszönjenek a történetek célpontjai, visszaidézve egykori utazásokat, látogatásokat. Karácsonyra szuper ajándék lehet, jó szívvel ajánlom.

Köszönöm a Cerkabella Kiadónak, hogy elolvashattam a Takács Mari illusztrációival díszített antológiát, amit az érdeklődők a kiadó honlapján is megvásárolhatnak.

Lovász Andrea (szerk.): Macskák mesés könyve

Ennek a könyvnek a kézbe vétele előtt fontos tisztázni, kiknek is szól ez a könyv. Nos, olvasd el a könyvet, ha szereted a macskákat, de még inkább, ha nem, mert mire a végére érsz, meg fogod őket szeretni. Amennyiben odavagy a furcsa, macskás illusztrációkért, ez a te könyved, de ha nem érdekel, az se baj, akkor értékelni fogod a rajzok színvilágát. Klasszikus irodalom szerelmese vagy? Olvasd el a könyvet! A kortársért rajongsz? Neked szól a kötet. Akár a magyar, akár a világirodalom a gyengéd, megtalálod a neked tetsző írást. De akkor is szükséges a polcodra ez a könyv, ha imádod a Macskák című musicalt. Látható tehát, milyen rétegkönyvről is lesz szó a következőkben.

A Macskák mesés könyve című antológia 2021-ben jelent meg a Cerkabella Kiadónál, és igazán tökéletes ajándék azoknak, akik a fentebb is említett szűkebb rétegbe tartoznak. Engem először megijesztett a valódi macskék és a rajzolt illusztráció keveréke, de fel is keltette az érdeklődésemet, főleg, miután belelapoztam a tartalomjegyzékbe, és ott olyan nevekkel találkoztam, mint Mosonyi Alíz, Majoros Nóra, Nemes Nagy Ágnes, Arany János, Lázár Ervin, Varró Dániel, Móricz Zsigmond, Ecsédi Orsolya, Szabó Lőrinc, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna vagy éppen Somfai Anna, de említhetném Rudyard Kiplinget, T. S. Eliotot, Lewis Carollt vagy Luis Sepulvedat. És persze mindez a teljesség igénye nélkül. Illusztris társaságba keveredtek tehát a macskák, mire mind ők, mind a kötetben szereplő írók és költők büszkék lehetnek.

Számomra remek kikapcsolódást nyújtott a könyv, főleg, hogy egy rendkívül nehéz év van mögöttem. A segítségével ki tudtam kapcsolódni; mosolyogtam, jót nevettem, sokszor bólogattam, hogy Igen, milyenek a macskák - szóval jó volt, és - azt gondolom - ez a legnagyobb dicséret. Mert lehet fokozni, hogy csodálatos, fantasztikus, fenomenális, lenyűgöző és a többi, de abban, hogy jó, minden benne van. Egyik kedvencem Kiplingtől A magányosan sétáló macska volt - hát, ez a történet annyira, de annyira tipikus macska, hogy jobban nem is lehetett volna leírni egy macska természetrajzát. Jó volt felidézni több korábbi olvasmányomat is, amelyekből részleteket közölt a kötet, mint Sepulveda kis könyve, A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni, vagy éppen Lázár Ervintől A Négyszögletű Kerek Erdő.

A könyv minden írása más. Más korok, más műfajok, más megközelítések. Csak egy közös. A macska. Mert a macska örök.

Nagyon köszönöm a Cerkabella Kiadónak, hogy elküldték nekem ezt az antológiát. Tesó cicám nevében is írhatom, hogy jó volt. :-)

A könyvet a kiadó honlapján megvásárolhatjátok, ne hagyjátok ki, hogy karácsonyra macskás ismerősötöknek ez a kötet kerüljön a fa alá.

Boldizsár Ildikó: Holle anyó birodalma

Boldizsár Ildikónak a Cerkabella Kiadónál 2017-ben megjelent könyve Holle anyó történetét meséli el Holle anyó birodalma címmel, Szegedi Katalin csodás illusztrációinak segítségével.

Komolyan mondom, minden könyvespolc éke lehet ez a könyv, és akkor még messze nem tartunk a történetnél. Több könyvet is olvastam már, ahol Szegedi Katalin volt az illusztrátor, és mindegyik elvarázsolt a szépségéve. Számomra ő az egyik legjobb illusztrátor, akitől volt szerencsém olvasni.

Holle anyó és a két lány története biztos sokak számára ismerős, ha máshonnan nem, hát gyerekkorunkból. Ezt dolgozta fel Boldizsár Ildikó ebben a meseszép kötetben. Ahogy a szerző írja a könyv fülszövegében:

"Óriási kihívás volt újramesélni egy újramesélés nélkül is gyönyörű, klasszikus történetet. Hónapokig kerestem, hogyan tudnám úgy bővíteni az eseményeket és érzelmeket, hogy ne essen csorba az eredeti mesén. Aztán egyszer csak ott találtam magam a kút mélyén, saját elveszett életfonalamat keresve, és megértettem, miért van szükség a visszataláláshoz kenyerekre, almákra, hóesésre, és legfőképpen Holle anyóra. Ennek az útnak a története ez az ismerős, mégis új mese." Boldizsár Ildikó

Mindig szerettem ezt a mesét, már gyerekkoromban elvarázsolt, akár olvastam, akár a televízióban néztem a történetből készült mesét, és most itt van ez a könyv, ami - mondanom sem kell - azonnal belopta magát a szívembe. Először az illusztrációkkal, amiknek színvilágára, a rajzok kecsességére és érzékenységére csak a legpozitívabb jelzőket tudom mondani, majd pedig a mese feldolgozása fogott meg. Azoknak pedig, akik szeretik a pipacsokat, különösen ajánlom ezt a könyvet, mert imádni fogják.

Mese a jóról, a szorgalomról és a segítőkészségről, a jólelkűségről, és arról, hogy ezek nélkül mennyire kevesek vagyunk. A mindennapokban sokszor nem érezzük, hogy mindezek mennyire fontosak, sokszor gondolhatjuk, hogy a jutalom sokszor elmarad (még ha nem is a jutalomért vagyunk jók), de biztos vagyok abban, hogy a jó mindig nyer, csak ki kell várnunk az idejét. És szól ez a mese számomra a hazaszeretetről is, hiszen bármennyire is volt jó dolga Holle anyónál a jó lánynak, a szíve csak hazavágyott az ő falujába.

A Cerkabella Kiadó honlapján előjegyezhetitek a könyvet. Köszönöm a kiadónak, hogy megkaphattam és elolvashattam ezt a gyönyörű mesét, dísze lesz a könyvespolcomnak, és biztos vagyok abban, hogy még sokszor kezembe fogom venni.

Tomaji Attila: Pentimento

A József Attila-díjas magyar költő, irodalomtörténész, tanár 1989-ben szerezte meg általános iskolai tanári diplomáját az egri Eszterházy Károly Főiskola magyar-történelem szakán. 1993-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként kapta meg középiskolai tanári diplomáját. 1995–1998. között Irodalom PhD képzésen vett részt az ELTE Bölcsészettudományi Karán.
Első verseit Bella István (Élet és Irodalom) és Kalász Márton (Vigilia) jelentette meg.

A Zebegényben élő költő kötete 2019-ben jelent meg a Fekete Sas Kiadónál.

Folyó

Folyó. Éjszaka. Eső pereg.
Bár átvihetné valaki
erős vállán félelmemet.
Bár ott álldogálna, aki
szárnyára vesz majd – s eltemet.

Tomaji Attila kötetének már a legelső versével óriási hatást gyakorolt rám, olyan pillanatban talált rám, amikor igazán megérintett. De nemcsak ez a vers volt ilyen, még több más a kötetből. Tomaji költeményei elemi erővel hatolnak az olvasó elméjébe és szívébe. A szövegek a maguk egyszerűségében művésziek, a szinte hétköznapinak is nevezhető témák adják közvetlenségüket. A mai kortárs versek sokszor azért nem kerülnek hozzám közel, mert túl modernek, sokszor úgy érzem, még az írójuk sem tudná megmondani, hogyan értelmezné. A Pentimento olvasása leginkább azoknak okoz örömet, akik a klasszikusabb verseket olvassák szívesen. Ez azonban nem jelenti, hogy értékük kisebb lenne. Tomaji sokszor saját környezetéből veszi írásai témáját, ahogyan Zebegény és a Dunakanyar is sokszor felbukkan a versekben.

Olvasás közben mindig kéznél volt a post-it, sok verset jelöltem be, amikhez vissza-visszalapoztam olvasás közben, és biztos, hogy ezután, a kötetet befejezve is rendszeresen kézbe fogom venni.

Különösen szerettem az Ikaro és a Daidalo című verseket, de említhetem a farkasok és a Szülők. Gyerekek-et is, amik körel kerültek hozzám.

Azt szeretem

a legjobban, amit látok,

a láthatóvá lett, tapintható világot,

a kaszált mezőn maradt parányi virágot,

együtt az áldást, s az áldást ölelő átkot

 

Köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetként elolvashattam a könyvet, nagy élményt adott.