Martin Michael Driessen: Folyók

Martin Michael Driessen könyve 2020-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál, és három kisregényt tartalmaz, melyeknek mindegyikében központi szerepet játszik a folyó. Korábban olvastam már holland szerzőtől, akkor Tommy Wieringa regényére esett a választásom, a  Szép, fiatal feleségem-re, amely közepes olvasási élményként maradt meg bennem. A Folyók-at már megjelenés óta el szeretném olvasni, és nem bánom, hogy eddig várakoztattam ezt a könyvet a polcomon, mert most nagyon együtt tudtam rezegni vele.

Egy a rövid könyv ugyanis gyönyörű volt. Daróczi Anikó fordítóként varázslatos munkát végzett. A szöveg olyan gördülékeny volt, de nemcsak gördülékeny. Lírai, plasztikus, tökéletesen átadta a történetek hangulatát. Példaként egy részletet mutatok, mindkettő a harmadik történetből.

"Meleg volt, szélcsend, a felhőtlen ég mélységét nem lehetett érzékelni, egyenletes kék síkként feszült az erdős dombok mozdulatlan zöldje fölött." (113. oldal)

A forróság leírása annyira érzékletes, szinte érzem az arcomon a meleget, látom a rezzenetlen, felhőtlen égboltot, ahogyan az ég kékje összeér a fák zöldjével. A másik idézetet éppen utazás közben olvastam, és olyan elementáris erővel hatott rám, hogy felkavarodott a gyomrom, mert úgy éreztem, az én lábam körül csapódott össze a rókacsapda, és az én húsomba mélyedtek bele a borzalmas fogak. Be kellett csuknom a könyvet.

"[...]
Pierre vigyorgott és belegázolt a hűvös vízbe, egyszerre tartotta szem előtt a megbízhatatlan folyómedret és azt a helyet, ahol a fészket gyanította.
Ott is volt, nem több, mint tíz méterre tőle.
Benne négy fontos tojás.
Már ki is nyújtotta a kezét, tett még egy lépést, és akkor belelépett a rókacsapdába.
Eljutott a tudatáig, mi az a tompa csattanás, és lenézet. A nagy, fogas pánt a bokája fölött csapódott össze.
Felállt, hogy lássa, van-e tanú: nem volt. Csak azután jött a fájdalom - furcsa, mindent elsöprő. Az ordítás, amellyel összeesett, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, leginkább elképedést fejezett ki.
Amikor ismét felnyitotta szemét, először a négy foltos tojást látta meg a lapos fészekben, karnyújtásnyira, aztán a csapdát, a szörnyű állkapcsot, amely fogva tartotta.
Nem közönséges rókacsapda volt. Még nagyapja idejéből származó szerkezet, valaha kóbor farkasoknak állítottak ilyet.
Egy rókalábat átharapott volna. A vasfogak majdnem összeértek, mélyen a lábizmában.
[...]" (114. oldal)

A három történet három teljesen más élethelyzetet mutat be. Míg az elsőben egy alkoholista színész válik gyilkossá, a másodikban két faúsztató, Konrad és Julius életét követhetjük gyerekkoruktól sok éven át, majd a harmadik kisregény két család sokévtizedes, sokgenerációs viszálykodását mutatja be az olvasónak. Mindegyikbe más és más arcát mutatja a folyó, amely mindvégig központi szerepet játszik a szereplők életében. A haragvó folyó igazságot szolgáltat, az örök folyó a tengerbe ömlik, miközben végigkíséri az emberi mikro- és a nagy történelmet, a szeszélyes kis folyó pedig mit sem törődve a partjait birtokló családok háborúskodásával évről évre újabb okot ad a csatározásra - közben pedig (néha így éreztem) voltaképpen élvezi az emberi gyarlóságot és butaságot, aminek folyton újabb táptalajt ad.

Nagyon szerettem a Rajna leírását is az utolsó történetben, hiszen magam is ott voltam azon a negyvenszer négyszáz méteres hatalmas tutajon a széles Rajnán Konraddal és Juliussal, éreztem a víz illatát, a folyó csobogását hallgattam éjszaka... Végig ellenszenvet éreztem Julius iránt, a végén azonban csak a sajnálat maradt, amiért nem élhette azt az életet, amit szeretett volna. Azt hiszem, az ő történetük volt a legemberibb nekem, mert a családi viszályt nem tudtam eléggé átérezni és megérteni. Egyszerűen irigység, önzés, gyűlölködés, a másik elfogadására való képtelenség. A két család megrekedt valahol régen a történelemben, miközben körülöttük elrepült az idő. Amíg ők vallási viszálykodásukban ellenségekként éltek, a szekereket felváltották az autók, megjelent a traktor, vadászgépek szálltak el az égen... ők pedig generációról generációra örökítették a gyűlölködést. A Feluve Sauvage főszereplője egy alkoholista színész, aki kenuba ül, hogy végigevezzen a folyón, miközben le akar szokni az ivásról. Mit is mondjak? Nem sikerül neki, ami nem gond, mindenki a maga életét teszi tönkre, csakhogy ő nemcsak a felesége és a fia életét tette tönkre, a karrierjét semmisítette meg, hanem gyilkossá is vált. A folyó azonban, az igazságos és nagyszerű folyó, megfizetteti mindenkivel a döntései árát.

Csoda volt ez a kötet, fantasztikus élmény az olvasása, és biztos vagyok benne, hogy még idén sorra fog kerülni a szerző A pelikán című kötete is.

Nagyon jó szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet. Senki nem számítson pörgős eseményekre, mert akkor csalódni fog - ez a kötet nem a gyorsasága miatt letehetetlen. Viszont ha valami igazán szépre vágysz, vedd a kezedbe.

Fiala Borcsa: Bakonyi zsiványok

Kérem, én eddig azt hittem, hogy a Balatoni nyomozást nem fogja űberelni semmi, erre tessék: Fiala Borcsa ebben a regényében megugrotta a lécet. A Bakonyi zsiványok egy mostanában divatos témára, az időutazásra építve ismerteti meg az olvasót az 1800-as évek zsiványvilágával - a nagyon is jelenben élő Kadosa segítségével. Vannak olyan magyar ifjúsági szerzők, akiktől bármit elolvasok. Nem kell tudnom semmit a történetről, én már meg is vettem, ha hallottam a megjelenésről, mert tudom, hogy nem fogok csalódni. Az egyik ilyen szerző a listámon Fiatal Borcsa is. Lehet, hogy csak mázlija volt eddig az írónőnek, de nem tud rosszat írni. Volt olyan regénye, ami kevésbé tetszett, de az sem volt rossz, csak egyszerűen nem kapott el úgy, ahogyan mások. Ilyen volt A bodrogközi rém, ami remek lett volna, igazán, csak volt benne valami, ami nekem nem volt szimpatikus. Ettől azonban másnak az lehet. Na, de térjünk vissza a betyárokhoz, hiszen az ő történetük a bejegyzés témája.

Engem már a természeti környezettel levett a lábamról a regény, éreztem az erdő illatát, hallottam hangjait. Éreztem a hideget az arcomon, és bizony ismerős volt a sár is, mert én is sokszor cuppogtam túrázás közben bokáig sárban, néha nem tudva, hogyan megyek fel az emelkedőn, máskor pedig nadrágféke jőve le egy erősen lejtős, saras szakaszon. Ugyan a Bakonyban még nem jártam, de otthonos volt hát a helyszín, ahol Fiala Borcsa 2023-as regénye játszódott.

Amikor a tizenkét éves Kadosa iskolájában a csőtörés miatt online oktatást rendelnek el, a szülők - munkahelyi elfoglaltságaik miatt és mert a tapasztalat alapján a fiút nem lehet egyedül hagyni otthon -  átteszik kisfiúk "székhelyét" annak nővéréhez, az erdész Linához, a Bakonyba, ahol aztán egy séta (ellógott online tornaóra) közben Kadi találkozik egy különleges rókával, aki által egy különleges világban találja magát:  az 1869. esztendő Bakonyában, a betyárok között. A fiú nemcsak megismeri a betyárokat, sokukat őszintén megkedvel, de alapos ismereteket szerez az életükről, amivel igazán brillírozhat történelemórán, a rettegett Bakcsynál. A tanárt lenyűgözi Kadi ismeretanyaga, a fiú moat kap először igazi dicséretet az iskolában, amire roppant büszke, csakhogy meg kell magyarázni, honnan tud ennyi mindent...

A fák élnek, kapcsolódnak egymáshoz, az emberhez. Lina teljes szívéből erdész, imádja a hivatását, imádja a fákat, és ez a szeretete lényeges lesz a történet szempontjából is. Olyan otthonos érzéssel olvastam ezt a regényt, nem is tudom megfogalmazni. Szerettem a múltat, szerettem a jelent, az írónő pedig remekül kanyarította a történet szálát Ráday Gedeonnal és a pandúrokkal, majd pedig szerettem a lezárást is, ahogyan Kadosának - talán nem meglepő és nem számít spoilernek - sikerült megmentenie a barátait.

A fantasy pedig nem csak az időutazásban érhető tetten a kötetben, de másban is, amit nem árulok el, legyen titok, eszméljen rá erre az olvasó maga.

Remélem, Fiala Borcsa még sok-sok regénnyel fog minket megörvendeztetni a jövőben. Én pedig már várom, hogy elolvassam a szerző Lepkebáb című, szintén 2023-as regényét is.