Martin Michael Driessen: Folyók

Martin Michael Driessen könyve 2020-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál, és három kisregényt tartalmaz, melyeknek mindegyikében központi szerepet játszik a folyó. Korábban olvastam már holland szerzőtől, akkor Tommy Wieringa regényére esett a választásom, a  Szép, fiatal feleségem-re, amely közepes olvasási élményként maradt meg bennem. A Folyók-at már megjelenés óta el szeretném olvasni, és nem bánom, hogy eddig várakoztattam ezt a könyvet a polcomon, mert most nagyon együtt tudtam rezegni vele.

Egy a rövid könyv ugyanis gyönyörű volt. Daróczi Anikó fordítóként varázslatos munkát végzett. A szöveg olyan gördülékeny volt, de nemcsak gördülékeny. Lírai, plasztikus, tökéletesen átadta a történetek hangulatát. Példaként egy részletet mutatok, mindkettő a harmadik történetből.

"Meleg volt, szélcsend, a felhőtlen ég mélységét nem lehetett érzékelni, egyenletes kék síkként feszült az erdős dombok mozdulatlan zöldje fölött." (113. oldal)

A forróság leírása annyira érzékletes, szinte érzem az arcomon a meleget, látom a rezzenetlen, felhőtlen égboltot, ahogyan az ég kékje összeér a fák zöldjével. A másik idézetet éppen utazás közben olvastam, és olyan elementáris erővel hatott rám, hogy felkavarodott a gyomrom, mert úgy éreztem, az én lábam körül csapódott össze a rókacsapda, és az én húsomba mélyedtek bele a borzalmas fogak. Be kellett csuknom a könyvet.

"[...]
Pierre vigyorgott és belegázolt a hűvös vízbe, egyszerre tartotta szem előtt a megbízhatatlan folyómedret és azt a helyet, ahol a fészket gyanította.
Ott is volt, nem több, mint tíz méterre tőle.
Benne négy fontos tojás.
Már ki is nyújtotta a kezét, tett még egy lépést, és akkor belelépett a rókacsapdába.
Eljutott a tudatáig, mi az a tompa csattanás, és lenézet. A nagy, fogas pánt a bokája fölött csapódott össze.
Felállt, hogy lássa, van-e tanú: nem volt. Csak azután jött a fájdalom - furcsa, mindent elsöprő. Az ordítás, amellyel összeesett, mielőtt elvesztette volna az eszméletét, leginkább elképedést fejezett ki.
Amikor ismét felnyitotta szemét, először a négy foltos tojást látta meg a lapos fészekben, karnyújtásnyira, aztán a csapdát, a szörnyű állkapcsot, amely fogva tartotta.
Nem közönséges rókacsapda volt. Még nagyapja idejéből származó szerkezet, valaha kóbor farkasoknak állítottak ilyet.
Egy rókalábat átharapott volna. A vasfogak majdnem összeértek, mélyen a lábizmában.
[...]" (114. oldal)

A három történet három teljesen más élethelyzetet mutat be. Míg az elsőben egy alkoholista színész válik gyilkossá, a másodikban két faúsztató, Konrad és Julius életét követhetjük gyerekkoruktól sok éven át, majd a harmadik kisregény két család sokévtizedes, sokgenerációs viszálykodását mutatja be az olvasónak. Mindegyikbe más és más arcát mutatja a folyó, amely mindvégig központi szerepet játszik a szereplők életében. A haragvó folyó igazságot szolgáltat, az örök folyó a tengerbe ömlik, miközben végigkíséri az emberi mikro- és a nagy történelmet, a szeszélyes kis folyó pedig mit sem törődve a partjait birtokló családok háborúskodásával évről évre újabb okot ad a csatározásra - közben pedig (néha így éreztem) voltaképpen élvezi az emberi gyarlóságot és butaságot, aminek folyton újabb táptalajt ad.

Nagyon szerettem a Rajna leírását is az utolsó történetben, hiszen magam is ott voltam azon a negyvenszer négyszáz méteres hatalmas tutajon a széles Rajnán Konraddal és Juliussal, éreztem a víz illatát, a folyó csobogását hallgattam éjszaka... Végig ellenszenvet éreztem Julius iránt, a végén azonban csak a sajnálat maradt, amiért nem élhette azt az életet, amit szeretett volna. Azt hiszem, az ő történetük volt a legemberibb nekem, mert a családi viszályt nem tudtam eléggé átérezni és megérteni. Egyszerűen irigység, önzés, gyűlölködés, a másik elfogadására való képtelenség. A két család megrekedt valahol régen a történelemben, miközben körülöttük elrepült az idő. Amíg ők vallási viszálykodásukban ellenségekként éltek, a szekereket felváltották az autók, megjelent a traktor, vadászgépek szálltak el az égen... ők pedig generációról generációra örökítették a gyűlölködést. A Feluve Sauvage főszereplője egy alkoholista színész, aki kenuba ül, hogy végigevezzen a folyón, miközben le akar szokni az ivásról. Mit is mondjak? Nem sikerül neki, ami nem gond, mindenki a maga életét teszi tönkre, csakhogy ő nemcsak a felesége és a fia életét tette tönkre, a karrierjét semmisítette meg, hanem gyilkossá is vált. A folyó azonban, az igazságos és nagyszerű folyó, megfizetteti mindenkivel a döntései árát.

Csoda volt ez a kötet, fantasztikus élmény az olvasása, és biztos vagyok benne, hogy még idén sorra fog kerülni a szerző A pelikán című kötete is.

Nagyon jó szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet. Senki nem számítson pörgős eseményekre, mert akkor csalódni fog - ez a kötet nem a gyorsasága miatt letehetetlen. Viszont ha valami igazán szépre vágysz, vedd a kezedbe.