Bartalis János és A mezők áldása

Bartalis János: A mezők áldása: Bartalis János összes versei
Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1943. 324 p.

Nagyon változó volt a Bartalis-versekhez való viszonyom; olvasás közben versről versre változott. Egy részét a költeményeknek korát megelőző szerkezetűnek éreztem. Sokukat nem is tűnt versnek, sokkal inkább valamiféle prózai alkotásnak. Összességében azonban nagyon érdekes és kellemes élmény volt a kötet olvasása – talán ezt bizonyítja az is, hogy azóta megvásároltam nemcsak ezt a kötetet, de a Nap madara címűt is.

Az 1893-ban, az erdélyi Apácán született erdélyi magyar költő költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét a Nyugatban.

Szentimrei Jenő így vallott Bartalis János verseiről:
Csak költő, a falu tiszta hangulatainak, az alázatos szerelemnek és a gyermek szeretetének bensőséges, szelíd énekese. Teljesen eredeti, formában, kifejezésben egyaránt. Walt Whitmann-hoz szokták hasonlítani, de az erdélyi környezet egészen más színt, egészen más színt, egészen más zenei hangzást ad verseinek, tárgyköre is elüt az amerikaiétól. Verseivel kevés népszerűséget, de annál több komoly figyelmet ébresztett Erdély határain túl is. 

Bartalis János Nyugat-emlékeim című írásában így vall Kosztolányihoz fűződő barátságáról:
"A legmelegebb és legmélyebb barátság a Nyugat írói közül Kosztolányi Dezsőhöz fűzött. Ő volt – amint már jeleztem – verseimnek felfedezője és első értékelője. Fiúi szeretettel, hálával és tisztelettel ragaszkodtam hozzá. Mesteremnek tekintettem, bár költészetünk alkotási és meglátásai módjában alig volt rokon vonás.
A közöttünk lévő szép barátság évek folyamán mind jobban mélyült és teljesedett. Már kiterjedt a két családra is. A két asszony: feleségem és Kosztolányiné is megszerették egymást. Ha Pestre mentünk, első útunk mindig hozzájuk vezetett. Döbbenetes betegsége és korai halála mély sebet hagyott szívemben.
Ha hatalom adatnék kezembe, hogy elhalt barátaim közül valakit életre kelthetnék, elsőként Kosztolányit támasztanám fel."
(Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról) 

 Bartalis János: De különben csend van

Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?…
Mindenki oly édesen pihen.
Csak te zavartad meg reggeli álmod.

Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz?
Élvezni a reggelt?… Eredj aludni,
nincs még semmi látni való, minden aluszik még.

Csak egy csodálatos szekér indult el,
derékig tűzben a hegy tetején –
De különben csend van, nyugalom van még.
Csak az a különös szekér – én nem tudom,
de mintha csupa virágon menne és olyan
valami mozgásféle is támadna nyomában.
De különben csend van.
Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle
fénylett meg.
Na, meg aztán – én ugyan nem értem, de mintha
mámoros versenybe kezdenének a madarak,
vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg.
De különben csend van. Nagy nyugalom.
Csak az a babonás rigó a vízpartján – én nem tudhatom,
de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól.
De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el
csengős lovával a kerted alatt.
Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki
kosarával a piacra –
De különben csend van s minden aluszik még,

Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott
lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta
s az bódítgatja az emberek fejét és – én föl nem foghatom,
de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok
a dal szárnyán.
Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó
virág-máglyák gyúlnának.
Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg
minden dobásnyira.
Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna
az erő inaikból, mert megbűvölten,
mozdulatlan állnak – én nem tudom, de mintha
térdre roskadnának –
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba
a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat,
mert olyan bizsegő és izgatott a daluk.
És – én föl nem érhetem ésszel, de mintha
meglopták volna a természet minden színét,
olyan pazar-csillogó a tolluk.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak úgy tesz minden, mintha élne.
Csak úgy tesz minden, mintha szállna,
szállva-szállna, szállna.
Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába
akarna bolondítani.
Én nem tudom miféle időszak van, de mintha
minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna.
Én nem tudom miféle időszak van –
Csak olyan szép minden,
olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros –
De különben csend van. Határozottan csend van.
És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni.
Pedig ezeket leszámítva – hidd el, hogy
Csend van. Határozottan csend van.

(Nyugat, 1917. 19. szám)

"A Nyugat első törzsgárdájából – mivel indulásom idejében katona voltam –, sajnos személyesen sajnos nagyon kevés írót ismerhettem meg. 1919-ig a harctereket jártam, évente csak ritkán és kevés időre kerültem haza kórházba vagy szabadságra, ilyenkor a véletlenen múlt, hogy valakivel találkozhassam a szerkesztőségben vagy valamelyik kávéházban (például Ady Endrével sose volt személyes találkozásom).
[…]
Az idősebbe közül talán Schöpflin Aladárral találkoztam gyakrabban egyik kávéház termében. Ő mikor meglátott, mindig azzal fogadott: Ne búsulj, Bartalis! – idézve egyik verssoromat. Sokszor emlegette egy másik verssoromat is. Ha a kávéházi asztalnál vita közben hirtelen csend állott be: De különben csend van – mondotta."
(Bartalis János: Nyugat-emlékeim. In. Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról) 

 

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban

Fülszöveg:
Ha ​Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt, ilyen lenne.

1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.

A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:
életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,
belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,
inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,
a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.
De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit.

Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.
Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet – ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.

Lettero, 2017. 416 p. ISBN 9786155733062

A borító erősen megfogott, szerintem fantasztikus a tervezés, a színek, az illusztrációja. Le a kalappal az alkotók előtt. A borító egy 5-ös skálán megérdemelné az ötöst.

Ami a történetet illeti, többre számítottam, mint amit kaptam, sokkal többre, bár már az is sokat mondott, amikor @Jeffi molytársam a moly.hu oldalon a saját olvasásához hozzászólva az írta, hogy 42%-nál jelenik meg a hulla…
Na, de ha eltekintünk ettől az apróságtól…

Nekem ez nem volt krimi. Hulla ide vagy oda, ez számomra nem volt krimi. A brit társadalom egy bizonyos rétegének humoros bemutatása, az igen (feldobva egy hullával, mert az kell, hogy megvegyék a könyvet); meg esetlegesen vicces jelenetekkel tarkított romantikus kis történet.
Kikapcsolódásnak megfelelő, én is jól szórakoztam kb. a 70 százalékáig (annak ellenére, hogy nem szeretem sem a romantikus, sem a humoros könyveket), de aztán kicsit már vártam, hogy vége legyen. A brit arisztokrácia életének-viselkedésének bemutatása viszont érdekes volt – feltételezem, hogy valóban így folyik minden. Ha átgondolom, nem lennék a helyükben.

A főszereplő, Georgie vagyis (Lady Georgiana) néha szórakoztató volt, máskor idegesítő – származásából fakadóan, azt hiszem. Rendben van, hogy el akar szakadni a családtól, ahol nem boldog, és „ki akar törni”. Na, de ehhez az első lépés komolya az, hogy akkor nem a család ősi fészkében lakom, hanem elmegyek a – szintén a család tulajdonában lévő – londoni palotába? Nagy kitörés, mondhatom. A "pórnép" bezzeg hét négyzetméteres albérleti szobába költözik.
Azt nagy valószínűséggel igaznak vélem, hogy még egy teát sem képes készíteni, és azt sem tudja, hol van a mosogató – azt hiszem, az arisztokraták (ha cselédekkel vannak körülvéve) tényleg nem képesek erre sem. Főleg, ha így nevelték.

Az a jelenet meg, ahol kikéri magának a kisasszony megszólítást! Tudomásul kell venni, hogy ha egy arisztokrata elmegy dolgozni, a „pórnép” életét éli, akkor ne várja már el, hogy őlédiségének szólítsák. Igenis: kisasszony, sem több, sem kevesebb – és aki így szólítja, az igenis udvarias vele. Nem tudom, hogyan képzeli, hogy majd takarítás vagy éppen kiszolgálás közben jár neki az őlédisége, de szerencsére ezen nem kellett hosszabban idegeskednem.

A könyv meglepően hosszú (több, mint 400 oldal), kevesebb oldalszámban talán intenzívebb, cselekménydúsabb regényt lehetett volna megírni, de két komolyabb könyv közé beillesztve, könnyed kikapcsolódásnak megfelelő regény.

Georges Simenon: A vonat

Georges Simenon: A vonat

Fülszöveg:
Marcel Féron átlagos életet él a ritkán lakott Ardennek kis falvainak egyikében egészen 1940. május 10-ig, amikor német tankok lépik át a belga határt. A férfinak a környezetéhez hasonlóan el kell hagynia az otthonát – a dél felé menekülő lakosság nagy része tehervagonokba zsúfolódik –, hogy szembenézzen azzal a „sorssal”, amelyre titokban mindig is várt. A zűrzavarban elszakad a családjától, és megismerkedik a fekete ruhás, szomorú Annával. Viszonyt kezd vele, de ekkor még nem sejti sem a nő hátterét, sem a vele való kapcsolat veszélyeit. Mégis vonzza a helyzet, amelyben úgy érzi, valódibb életet él, mint azelőtt.

A vonat új megközelítéssel, váratlan végkifejlettel járja körül Simenon egyik visszatérő témáját, a látszólag teljes életet élő mintapolgár vágyát egy igazabb létezés iránt.

Agave Könyvek, Budapest 2017. 160 p. ISBN 9789634192411

Olvastam már korábban is Simenon lélektani regényei közül, és mindegyik nagyon tetszett, a szerző kiválóan ismeri az emberi lelket, mondhatni kívülről–belülről. Ilyen volt Az özvegy című is.

Remek regény volt ez is, a második világháború idejéből. Marcel Féron a családjával (kislányával és terhes feleségével) az Ardennek egyik kisvárosából menekül egy vonaton, mert egyre közelednek a németek. A nő és a kislány a vonat személyszállító részén kerül, a férfiakat és azokat a nőket, akiknek máshol nem jut hely) a vonathoz csatolt marhavagonokban helyezik el.
Egy idő után néhány vagont lecsatolnak a szerelvényről, így Féron is elveszíti a családját átmenetileg. Féron élete teljesen megváltozik, kinyílik számára, kiléphet addigi életéből. Már nem egy családos kis rádiószerelő egy kistelepülésen, aki olyan vastag szemüveget hord, hogy nélküle semmit sem lát. Igazi férfivá válik, szabadságot érez. Úgy érzi, mintha várta is volna már, hogy elérje őket a háború, mert ez megváltoztatta az életét.

A vonaton utazó emberek rövid időn belül egyfajta sorsközösségbe kerülnek egymással, voltaképpen „vagonközösségeket” alkotnak, hiszen az egy vagonban lévők figyelnek egymásra, az egyes pihenőknél mindenki megvan-e. De lefoszlanak a társadalmi normák, a „tisztességes” viselkedés utolsó morzsái is eltűnnek: a vagonban egymáshoz nyomódott emberek között szexelnek egymással, és más olyasmiket csinálnak, amit egyébként nem tennének meg az otthonuk falain kívül. Ez a változás gyorsan bekövetkezik, hiszen az egész vonatút nem tart hosszú ideig, csupán néhány napig utaznak összezárva egymással.

Marcel is megismerkedik Annaval, aki az egyik állomáson száll fel a vagonba, ahol a férfi utazik. Kialakul közöttük valami, még, ha mindketten tudták is, hogy ez nem fog sokáig tartani. Hogy szerelem-e ez vagy sem? Egy kifordult világban, ahol nácik és fegyvereik elől kell menekülni marhavagonokban, vajon ki mondja meg, mi a normális és azt, hogy mi a szerelem és mi nem az?

Volt olyan város, hol várták a menekültekkel teli vonatokat: szendvics, csokoládé, tea, kávé, takarók, ápolók. Ahogy azonban egyre beljebb ért a vonat Franciaországba, voltak városok, ahol az emberek élték a mindennapi életüket, nem törődtek a vonattal: misére mentek, beszélgettek, nevettek.

A történet utolsó harmadában már nem a vonaton játszódott a cselekmény, de Marcel és Anna még itt is együtt voltak. Közben folyamatosan kutattak a férfi felesége után, és meg is találták...
Simenon most is bebizonyította, mennyire kiváló szerző, akit nem szabad elkönyvelni a Maigret-krimik irójának (még akkor sem, ha kiváló krimiszerző). A lélektani regénynek is mestere. :-) Folyamatosan ébren tartotta az olvasási kedvemet.

Vajon mi hogyan viselkednénk, ha menekülni kényszerülnénk, mindent hátrahagyva, egy szál bőröndbe belezsúfolva, amit tudunk? Meddig maradnánk meg a hagyományos és megszokott normáknál? Vajon az átlagember nem érezne ugyanúgy, ahogyan Marcel? És ha visszatérnénk a megszokotthoz, képesek lennénk visszailleszkedni? Sokszor jár a fejemben a történet.

A regényből készült film (1973):
https://www.youtube.com/watch?v=kFwta1wwHXg
Sajnáltam, hogy a film ennyire más, sok szempontból más, mint a könyv, és más a vége is. Csak azért, mert Romy Schneider játssza Annát? Vagy azért, mert nem akartak olyan kemény filmet, mint amilyen a könyv?
Mindenesetre kíváncsi lennék, vajon mit szólt hozzá Georges Simenon, tetszett-e neki a film.

Turi Tímea: Anna visszafordul

Turi Tímea: Anna visszafordul

Magvető Kiadó, Budapest 2017. 81 p. ISBN 978 963 3508 5

Turi Tímea visszafordul, és az arcunkba hajítja ezt a kötetet, hogy olvassuk el: igen, ezek a nők dolgai. Figyelj, mert ez vagy te. Vagy ha férfi vagy: ez az anyád, a kedvesed, a lányod, az anyósod. Figyelj oda, hogy jobban megértsd. Hogy ne pakolj mindent a táskájába, csak hogy te lazán, egy szál zsebbel flangálhass mellette az utcán.

Tetszett, ahogyan a szerző a nők szemszögéből közelítette meg a világot verseiben: nehézségek, problémák, előítéletek – mindez a nők oldaláról tekintve.
Versről versre haladva nem volt egy sem, ami ne lett volna nagyon igaz és nagyon találó. Első találkozásom Turi Tímeával jól sikerült, ezt a Magvető Kiadónak is köszönhetem.
Fogom keresni a szerző könyveit a könyvesboltok, könyvtárak polcain.

Kocsis Árpád: Oktopusz

Kocsis Árpád: Oktopusz

Fülszöveg:

Kocsis Árpád regényben egy takarítóbrigád mindennapjait követhetjük nyomon. Ragyog a padló, fényesedik a korlát, portól könnyebbül az ablakkeret.
Letisztulnak a mondatok.
A helyszín egy üvegépület: mindent diszkrét, puha anyag borít, drágák a szőnyegek a sok ezer tárgyalóteremben, vakít a neonfény, sokba kerül, ha az épület belső medencéjében fölfordulnak az egzotikus halak.
Van mit takarítani.
Az olvasót két dolog nyűgözheti le: az odakinn hömpölygő köd és az odabenn döglődő oktopusz.

Magvető Kiadó – Fórum Kiadó, Budapest – Újvidék 2017. 87 p. ISBN 978 963 14 3571 9 ISBN 978 86 323 0992 0

Nem a megszokott stílusban íródott valami volt ez, de nagyon élveztem. (Mi is a megszokott? Na, de mindegy is. :-)) Annyit beszéltek az oktopuszról, folyton emlegették, hogy állandóan azt vártam, hogy mikor jelenik meg valójában a történetben, de szerencsére nem terelte el a figyelmemet a lényegről (vagy ez volt a lényeg, én meg a lényegtelenre figyeltem? :-)).
Nem voltak a kötetben felesleges mondatok. Minden a helyén volt, és nem is hiányzott semmi. Szikár szöveg, semmi érzelgősség vagy túlírás. Jó volt olvasni – néha a szemembe vakított a szövegből kiáramló neonfény, és éreztem a vegyszerek szagát.

Érdekes volt belelátni (igaz, csak egy könyv lapjain át) egy takarítóbrigád mindennapjaiba, kapcsolataiba, tevékenységébe. Hogyan élnek, mit gondolnak, milyen a hátterük. Van a társadalomnak ez a rétege is: a kisember, az alacsony fizetésű, akinek a kezét kiszárítja a vegyszer és a víz, amivel a mi piszkunkat mossa. Észrevesszük vajon a takarítókat, vagy csak elmegyünk mellettük egy épületben, folyosón, irodában, aulában, stb.? Szerintem nem is figyelünk rájuk: automatikusan köszönünk talán, néha, de úgy igazán nem láthatóak.
Ebben a könyvben láthatóvá válnak. Minden hibájukkal és erényükkel együtt.

Köszönet a könyvért a Magvető Kiadónak.

Nyilasi Judit: Wan-Wan és a kacagóvirágok

Nyilasi Judit: Wan-Wan és a kacagóvirágok

Fülszöveg:

Csendesen telnek a nyárvégi napok Wan-Wan sárkány és Leperke otthonában, míg egy nap arra ébred a két barát, hogy az eperlepkét rejtélyes betegség támadta meg. Wan-Wan felkerekedik, hogy kiderítse, miként segíthet rajta, a Narancs-hegységben azonban saját magával is meg kell küzdenie ahhoz, hogy a legjobb barátját megmenthesse.

Pongrác Kiadó, Budapest 2010. 38 p.

Hivatalos molyként (a moly.hu oldal regisztrált tagjaként) több kihívásban is részt veszek évről-évre, amiknek hála sokszor kerülnek a kezembe olyan könyvek, amiket amúgy nem vennék a kezembe: vagy azért, mert nem tartoznak az érdeklődési körömbe (a kihívásoknak hála ez a kör növekszik), vagy pedig azért, mert - és ezt be kell látunk - "több nap, mint kolbász" vagyis az ember fiának-lányának mindig kevesebb az ideje az olvasásra, mint amennyit szeretne szánni a könyvekre.
Egy kihívás kapcsán találkoztam ezzel a mesekönyvet, amikor már sehogy sem tudtam olyan könyvbe botlani, aminek a címe W-vel kezdődik, és még érdekel is.
Egyszóval köszönöm ABC-kihívás!

Kellemes volt a találkozás Wan-Wannal és Leperkével. Érdekes és szórakoztató mese; aranyos volt, ahogyan a sárkány útra kelt, elment a könyvtárba (én is könyvtáros vagyok), majd továbbutazott, hogy megmentse a barátját.
Mindig nehéz legyőzni magunkat, felülkerekedni a gyengeségeinken, és elhinni magunkról, hogy jók vagyunk; és nem az a fontos, hogy dadogunk vagy kancsalok vagyunk. Sokszor a "hibáink" minket sokkal jobban zavarnak, mint másokat. Vagy éppen minket zavarnak csak, másokat pedig egyáltalán nem.

Bognár Péter: A fényes rend

Bognár Péter: A fényes rend
Magvető Könyvkiadó Budapest 2017. ISBN 978 963 14 3553 5
66 oldal

Most ismerkedtem meg Bognár Péter verseivel, ezért - ahogyan Nádasdy Ádám esetében is - értékelés előtt elolvastam még egy kötetét a szerzőnek (a 2012-ben megjelent Bulvár-ra esett a választásom, mivel nem volt a közelemben olyan ismerős vagy ismeretlen, aki tanácsot tudott volna adni), mivel nem tudtam, hogy csak az A fényes rend alapján milyen recenzió hagyja el a billentyűzetemet.

Rossz érzésem volt, mert nem volt kedvemre A fényes rend. Találkoztam benne vicces és érdekes, esetleg elgondolkodtató sorokkal, de összességében sajnos nem az én világom Bognár Péter világa. Az iskolás kamasz verseit olvasva az járt a fejemben: "Ha ezeket a verseket valóban középiskolás korában írta, akkor – ahhoz képest – elég jók. Viszont nem kellene feltétlenül mindenkinek a középiskolás verseit kiadni. Annyira azért nem jók." Ehhez hasonló verseket ugyanis én is írogattam gimnazistaként, de soha nem jutna eszembe, hogy kiadjam, mert – ha már alkotok – szeretnék elérni vele egy szintet.

Köszönet a kötetért a Magvető Kiadónak.

Bognár Péter: Bulvár.
Magvető Könyvkiadó Budapest 2012. ISBN 978 963 14 2855 1, 104 p.

Aztán elolvastam a Bulvárt, ami már ott megdolgoztatta a fantáziámat, hogy kitaláljam, hogyan is jöttek a versek címei. Nálam versstílusban a legmerészebbek a jelenleg olvasott Bartalis János-kötet, A mezők áldása versei. Sajnos az ennyire 21. századit nem tudom értelmezni. Jó, ha valaki tudja értelmezni és szerencsés az illető, de sajnos az a szerencsés ember nem én vagyok.
Bár, felmerült bennem valami... valami furcsa, és valahol az agyam hátsó részében: mintha csak leült volna a szerző és egy benne teljesen össze nem álló történetet próbált volna versbe szedni, de félpróza lett belőle, és az összefüggést sem sikerült feltétlen belevinnie, hogy átadhassa az olvasónak.
Ettől függetlenül ott lebeg az a versek körül (bizakodó ember vagyok), csak meg kellene találni.

Remélem, hogy lesz olyan, aki fogja tudni értelmezni majd Bognár Péter verseit, mert nem tudom elhinni, hogy valaki úgy legyen többkötetes költő, hogy nincsen olyan könyve, ami kicsit is közel kerüljön hozzám.

Tótfalusi István: A Nibelung-sztori

Tótfalusi István: A Nibelung-sztori

Fülszöveg:

Ez a könyv a Nibelung-mondák varázslatos világába vezeti az olvasót: északi istenek, óriások, törpék, mágikus erejű gyűrű, Világfa… Tótfalusi István, akinek Operakalauzán és más ismeretterjesztő könyvein generációk nőttek fel, most arra vállalkozott, hogy végigmeséli a Wagner-operafüzér teljes mitológiai hátterét, és mindennek történeti megalapozását is összefoglalja. Az opera világa és az eredeti mondabeli alakok sorsa, a Gyűrű cselvetései úgy szövődnek egybe elbeszélésében, mint az északi fonadékminták motívumai, Schmal Róza illusztrációi pedig remekül megragadják ennek a távoli, titokzatos világnak a hangulatát, és hozzásegítik az olvasót a történet befogadásához.

Magvető Kiadó, Budapest 2017. 128 p.

Wager-operái már sok-sok éve felkeltették a kíváncsiságomat, mindig terveztem, hogy meghallgatom őket, ezért is fogott meg ez a kötet azonnal. Főleg a gyönyörű kivitele fogott meg. Nagyon igényes, színvonalas könyv. Az egész olyan... finom.

Amit azonban ezek a germán mitológiai alakok műveltek, az komolyan nem volt semmi. Arra nem lehet azt mondani, hogy finom. Azon csodálkozom, hogy egyáltalán nem jött el hamarabb az istenek alkonya. Unokaöccs a nagynénjével, fiútestvég a lánytestvérével hempergett (ahh, bocsánat, szerelmesek voltak); rokonok ölték-irtották egymást… Kegyetlen idők.
Ez járt a fejemben olvasás közben, és az, hogy most már valóban eljött az idő, hogy meghallgassam Wagner operáit, amiket már hosszú évek óta szeretnék megtenni.

Kicsit sok volt a név ugyan, de az ember belejött olvasás közben (főleg, hogy az elején a legfontosabbakat megtudhatjuk a kötet első részéből), mivel Tótfalusi szövege rendkívül olvasmányos; élvezetes és izgalmas a történet.
Remélem, egyre többen megismerjük majd egyrészt a germán mitológiát, másrészt A Nibelung-sztorit.

Ki ne hagyjam Schmal Rózát, köszönet neki ezekért a varázslatos, gyönyörű illusztrációkért!
Hálás vagyok a Magvető Kiadónak, amiért megismerhettem ezt a kötetet.