Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

 Olyan könyvet olvastam el szeptember elején, ami már megjelenése óta izgatta a fantáziámat. A varázslatos, időutazós történet színhelye Japán, szerzője is japán nemzetiségű, a kávé pedig központi szerepet kap a kötetben, ami egy kávészerető olvasónak nem utolsó szempont. Kavagucsi Tosikadzsu négy történetből álló kötete, a Mielőtt a kávé kihűl egy tokiói mellékutca pincéjében lévő kávézó és látogatóinak, az ott dolgozóknak a története.A különböző karaktereket a kávézó köti össze olyannyira, hogy vissza-vissza is térnek a négy történetben ezek a szereplők, ezáltal mintha nem is lenne főszereplője a könyvnek - vagy éppen mindegyikük főszereplő a maga módján.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent mű különleges olvasmány. Egyfelől időutazások története, de sokkal több ennél. A szerző bemutatja a japán kultúrát, a társadalmi érintkezés, az emberi kapcsolatok milyenségét. Bepillanthatunk egy teljesen más, az európaitól különböző világba, és Kavagucsi Tosikadzsu megmutatja, mennyire fontos a japán embereknek a család, a barátok, az emberi kötelékek, a másikra való odafigyelés és törődés - mindezt sajátos, kicsit szikárabb, európai, érzelmeket az olvasóra öntő körmondatok mellőzésével. És pont ezért tud olyan erősen hatni az olvasóra. A finom érzékenység bekúszik a bőr alá és rájövünk, hogy a látszólagos távolságtartás nem a hidegség jele. Nem lesz attól érzéketlen Kadzu, hogy nem mosolyog folyton, hogy nem árasztja el érzelmeivel a vele szemben állót. Nem szabad a szemünknek hinni, hanem a szívünkre kell hallgatni, a tetteket figyelni , nem a szavakat.

A négy történet egyre erősödő érzelmeket váltott ki belőlem. Amíg az első egy egyszerűnek mondható szerelmi történet, addig történetről történetre nő az időutazás tétje, fontossága: Kohtake és Fuszagi szerelme túlmutat az Alzheimer-kóron; örök és széttéphetetlen kapocs kettejük között. Hirai időutazása viselt meg érzelmileg a legjobban, ennek egyik oka talán dédpapám halála. Hétéves koromban halt meg. Addig minden évben a nyarakat nála töltöttük. Játszottunk az unokatestvéreinkkel, kóboroltunk a nagy veteményeben, segítettünk a nagymamánknak, aki hazaköltözött édesapjához, amikor az már nagyon idős lett. Egyszóval élveztük a nyarakat, nem gondolva a jövőre, éltünk a mának.. Gyerekek voltunk. Dédpapám halála után a szüleim nem vittek el a temetésre, nem tudtam elbúcsúzni tőle. Ahogy egyre nagyobb lettem, egyre nagyobb lett bennem a lelkifurdalás is, amiért nem beszélgettem vele. Ő mindig figyelt minket, biztos boldog volt, hogy láthatja a dédunokáit, de ni nem mentünk oda hozzá, hogy meséljen. Meséljen az életéről, a fiatalságáról, meséljen a gondolatairól, mit szeret vagy mit nem. Szikár, magas parasztember volt, sok gyereket felnevelt, ahogy később hallottam, nem volt egyszerű ember korábban. Hiába tudom, hogy csak egy kisgyerek voltam akkor, nem elvárható hát, hogy a dédi meséit hallgassa, amikor az egész évben nem látott unokatestvérek izgalmasabbak, ennek a könyvnek, illetve a harmadik történetnek az olvasásakor, ismét felmerült bennem, mennyire kár, hogy nem ismertem őt jobban. Ha lehetőségem lenne visszamenni az időben, beszélgetnék vele.

Ugyan Hirai és húga története volt érzelmileg a legnagyobb hatással rám, a legmeghatóbbnak és legfelemelőbbnek mégis a negyediket éreztem, amiben Kei a jövőbe utazik el. Kavagucsi Tosikadzsu mesterien fűzi a szavakat, a fordítást is kiválónak éreztem; gyönyörű volt a várandós fiatalasszony találkozása kamasz lányával.

Az időutazás szabályai elsőre nehézkesnek tűntek, de be kell látnom, hogy betarthatóak, bár voltak pillanatok, hogy aggódtam a szereplőkért, nehogy felugorjanak a székről, amiről nem volt szakad felkelniük, vagy hogy megigyák a kávét, mielőtt kihűlne. A szellem jelenléte meglepett, és hogy mennyre megnehezítette az író saját szereplőinek a dolgát azzal, hogy csak akkor szabad leülni a székre, ha a szellem feláll, nem szabad őt megzavarni olvasásában. Itt történt az egyetlen humoros jelenet is a könyv olvasása során, amikor Kadzu (aki titokzatos módon egyedüliként volt képes bánni a szellemmel) addig itatta a szellemnőt kávéval, amíg az ki kellett szaladjon a mosdóba. Ez is kis hiányérzet volt bennem, mert nem volt kifejtve, Kadzu miért tud bánni az asszonnyal, a többiek miért nem. A szellemmel kapcsolatban kíváncsi lett volna arra is, mi történik, ha más sem issza meg a kávét időben. Vajon akkor két szellem ül az asztalnál? Vagy akkor a jelenlegi szellem felszabadul az átok alól, amit a szabályszegése okozott a számára, és a helyét átveszi a második szabályszegő?

Sok kérdést és gondolatot felvetett bennem ez a történetfüzér, szerettem, hogy a szereplőkkel folyamatosan találkozhattam, újra és újra figyelhettem egynás közti interakcióikat. Valószínűleg ezer dolog bennem maradt, amíg ezt a bejegyzést írom, mert olyan sok dolog kavarog bennem az olvasás befejeztével. Nagyon kíváncsi vagyok a második részre, és biztosan újraolvasom majd ezt az elsőt. Különleges élményt kaptam szeptember első hétvégéjén, amiért hálás vagyok Kavagucsi Tosikadzunak és a Kossuth Kiadónak.