Négy éve olvastam, de érzem, hogy jövőre újra kellene olvasnom. Pedig tudom, hogy össze fogok törni - ismét -, mégis akarom.
Józan ésszel nem lehet felfogni azt, ami Ruandában történt, én sem vagyok képes erre, egyszerűen nem megy. Ilyen fokú gyűlöletet érezzen ember egy másik ember ellen… Olvastam és olvastam 2017-ben, és folyamatosan a miérteken járt a fejem, de ezt nem lehet megmagyarázni. Felzaklatott ez a könyv; ilyet nem lehet… ilyen még Afrikában sem lehet. Az író felállított egy érdekes párhuzamot a nácik tevékenységével, az 1930–1940-es évekkel, és döbbenetes volt a hasonlóság. Nem tudom, melyik volt a kegyetlenebb, de azt gondolom, ez, a ruandai kegyetlenebb és gyilkosabb volt, mint a náci gépezet.
Ezek a hutu emberek földművesek voltak, akik ugyanúgy és ugyanott
éltek, mint a tutszik, ugyanolyan volt a gondjuk, az örömük. Csak annyi
különbség volt, hogy a tutszik állattenyésztésből éltek, és hosszabb
volt a nyakuk, kecsesebb a járásuk. Kicsit több pénzük volt néhányuknak,
és? Csak mert a történelemnek volt egy időszaka, amikor tutszi
királyság volt, akkor ezért olyanokat gyűlöljünk, akik erről nem
tehetnek?? Akkor most öljük meg mindet, mert valamikor nekünk rossz
volt? Habár akkor a hutukat nem akarták kiirtani a tutszik…
Félelmetes volt, amilyen hidegvérrel beszéltek erről a gyilkosok.
Nekik ez csak egy munka volt, amire kiadták az utasítást, és ők
engedelmeskedtek – addig sem kellett a földeken dolgozni. Eszükbe sem
jutott ellentmondani, megkérdőjelezni, menteni másokat. A nácizmus alatt
rengeteg ember volt, akik mentették a zsidókat, cigányokat, melegeket,
stb. Itt alig néhány emberről tudni. Alig volt néhány Igaz Ruandában.
Ijesztő, ahogyan képes átváltozni az ember állattá, vagy valamivé,
ami rosszabb az állatnál, és amikor számonkérik a tetteit, csak
védekezik, hárít, másra tereli a felelősséget. Istenről beszélnek, és
hívő embereknek tartják magukat. Milyen az ő hitük, ha egyik percről a
másikra képesek a mészárlásra? Megbocsátást várnak? A dombokon 112 ezer emberből 50 ezer meghalt
a bozótvágó kések évszakában. Nem voltak bűnösök, ártatlanok voltak,
mint bárki más.
A gyilkosok a beszélgetések alatt folyamatosan valamiféle
kollektivizmussal beszéltek, nem volt én, csak mi. Hiszen akkor a
felelősség sem akkora, vagy éppen nincs is. Ölt itt tanító, ölt pap, ölt
minden hutu férfi, sokszor nők és gyerekek is.
Hiába lett vége a népirtásnak. Hiába a megbékélés politikája. Ne
mondja nekem senki – pláne ne a gyilkosok –, hogy aki egyszer ölt, az
képes békén élni ezentúl, és ha nem jön még valaki, aki tüzelni kezdni a
hutukat, akkor nem lesz ismét népirtás.
Felzaklató olvasmány ez a könyv, és a borítón az a szem…
hátborzongató. Megpróbálom megszerezni az író másik könyvét is, ami az áldozatokról szól.
Nem tudom, lehet-e ilyet erre a könyvre ezt mondani, de ajánlom
mindenkinek, akit kicsit is érdekel a körülöttünk lévő világ. Eddig csak
halványan tudtam, hogy mi volt Ruandában, sosem olvastam utána. A
fehérek akkor és ott becsukták a szemüket. Elmentek, magukra hagyva a
tutszikat.
Ne csukjuk be a szemünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése