Teljesen elveszettnek érezte magát, mióta megtudta, hogy a világ, amelyben él, pusztán kitaláció. Ő volt a legbátrabb szuperhős, rettenthetetlen harcos, az igazság bajnoka. Valójában azonban nem volt más, csak egy kitalált szereplő egy kitalált történetben. Valahol egy magasabb univerzumban semmi más nem volt, pusztán tinta a papíron.
Merítés-díj zsüritársam anno előttem olvasta a könyvet, de neki ötven oldal után nem csúszott, így kicsit félve kezdtem bele 2020 májusában a regénybe, főleg, hogy a képregények világa nem is az én világom, de vettem egy nagy levegőt és belemerültem Őrszem és Káoszkreátor izgalmas kalandjaiba. Merthogy tényleg izgalmas ez a könyv, ugyanakkor az is tény, hogy az ötvenedik oldal környékén én is kicsit elgondolkodtam, hogy folytassam-e, mert kettős érzés volt bennem: mindaddig az eleje kicsit nehezebben csúszott a számomra, ugyanakkor éreztem, hogy ez egy szuper könyv (ne kérdezzétek, hogy honnan éreztem), és hogy minden be fog indulni, és egy hatalmas élménnyel leszek gazdagabb, miután befejeztem az olvasást. Mit mondjak… régen történt már meg, hogy egyetlen nagy alatt lenyomtam kétszáz oldalnál is többet, de ennél a könyvnél ez megtörtént. Teljesen beszippantott a szerző által létrehozott világ, imádtam minden fejezetet, ahol egyikben sem volt üresjárat, felesleges töltelékoldal.
Én csak azt mondhatom: Olvassátok el ezt a könyvet, és ismerkedjetek
meg Marcival és Brúnóval, akik a végén megtudják, kik is a valódi
szuperhősök és kell-e vajon mindenféle szupererő ahhoz, hogy azzá
válhassunk. Igazi hősökké. Mert nem csak akkor vagyunk hősök, ha
megmentjük a világot a bűntől, hanem akkor is, ha képesek
vagyunk legyőzni a félelmeinket, hogy megmentsünk egy másik embert. Ha
kiállunk a másikért akkor is, ha félünk, mert nincsen nagyobb bátorság,
mint saját félelmünk legyűzése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése