Olvasás közben azon járt az eszem, hogy olvastam-e én ezt a regény tizenéves koromban, mivel nagyon ismerős volt a történet (az alapokat persze tudtam), de az is lehetséges, hogy korábban a televízióban láttam. Egy jelenet különösen belémívódott és felszínre jött olvasás közben, amikor Buck elhúzta a féltonnás, jégbe fagyott szánt, amire John Thornton kötött fogadást.
Számomra ez a könyv a fájdalom és a szeretet regénye volt, és annak a története, Buck hogyan tér vissza ősei életmódjához. Olyan mély szomorúság éledt fel bennem olvasás közben, és annyira fájt a szívem minden oldalon, ahogyan az emberi kegyetlenség legmélyebb és sokszor értelmetlen bugyrai feltárultak, félelmetes volt.
Alaszka egy vad és ősi környezet, bármikor olvasok róla vagy látok a televízióban ismeretterjesztő filmet, elvarázsolt. És értem én, hogy fontos a szigor és a túlélés miatt elkerülhetetlen, hogy sokszor kegyetlenek legyünk, mert nemcsak a saját, de a társunk, a kutyáink élete múlik rajta, csakhogy ebben a regényben az értelmetlen kegyetlenség ütött szívem. Az pedig, hogy egy kutya szemszögéből láthatjuk az eseményeket, igazán különlegessé tette a regényt, ami még jobban megérinti az olvasót.
A történet kezdetén Buckot elrabolják kényelmes és szerető otthonából, mivel akkoriban indult be igazán az aranyláz Alaszkában, és egyre nagyobb szükség volt nagytestű, nagybundájú, erős kutyákra a szánhúzáshoz. És ahogyan haladtunk, oldalról oldalra bontakozott ki előttünk Buck átváltozása: a szelíd "házikutyából" átváltozik egy önmaga fenntartására összpontosító, a túlélésért küldő állattá, majd egy tragikus, de mégis szerencsés fordulatnak köszönhetően kerül John Thorntonhoz, aki megmenti a kutya életét. Innen akár egy szerencsés és boldogító vég is következhetne, Jack London azonban ismeri a vadont és Alakszka farkastörvényeit, és nem kegyelmez nekünk, akik olvassuk a könyvét.
Fájt a szívem, mégis olvastam, mert letehetetlen a történet: olvasni kell, mert tudni akarom, mi történik Buck-kal, mi lesz a vége a könyvnek? Aztán, miután becsukom a könyvet, azt érzem, hogy nem akarom tudni, és vissza szeretném fordítani az időt, hogy ne fájjon úgy a lelkem.
Jack London zseniális ebben a kötetben, igaz, több regényét nem ismerem, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a könyv remek volt, nagyon jól megírva. Teljes mértékben beleéli magát az ember, és nem tudja magát kivonni a hatása alól. Állatszerető embereknek nehezebben mehet az olvasás - kicsit hasonlót a Cujo olvasásakor éreztem, de nem közelítette meg azt, amit A vadon szava olvasásakor éreztem. Látszik, hogy az író hosszabb időt töltött északon, hihető és életszerű volt az egész, ami írt.
Én a könyvtárból olvastam egy 2009-es kötetet a Novum Kiadótól, de a Holnap Kiadónál 2019-ben megjelent egy szépséges kiadás a regényből. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése