Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata - könyvajánló 2022-re

Baráth Katalin négyrészes Dávid Veron-sorozatának első kötetével 2018 tavaszán ismerkedtem meg, és elég volt A fekete zongora ahhoz, hogy tudjam, szeretni fogom a többi részt is. Nem emlékszem, hogy valaha életemben lett volna olyan könyv, ami sorozat része, és az első kötet után úgy éreztem volna, hogy „Igen, akarom a másodikat is, minél hamarabb", négy éve azonban az első rész után azonnal olvastam a másodikat.

Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam a Dávid Veron-sorozat első részétől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.  

Ahogyan pedig pároldalanként újra kellett gondolnom a gyanúsítottam személyét… Mindig az járt a fejemben, vajon az-e a gyilkos, akire az apró jelek folyton mutatnak, vagy az, akire nem gondolnék, Vagy egyikük sem, hanem egy harmadik, akire aztán tényleg nem gondolnék? Szerintem jól van megírva a történet, hangulatban számomra adta a századelőt. Olyan könnyed bűnügyi történet volt, amit olvasva kicsit úgy éreztem, mintha Agatha Christie egyik krimije lenne a kezemben, csak Baráth Katalin könyve plusz kortörténetet is adott kicsit.

A türkizkék hegedű-t is ugyanolyan élvezettel olvastam, mint előzményét, A fekete zongorát. Van azonban itt fél csillag különbség a molyos értékelésemben, mert amíg a sorozat első része ötcsillagos lett, erre csak négy és felet adtam. Amíg az ókanizsai történetet abszolút beleéléssel tudtam olvasni, ebben voltak kisebb kilengéseim.
A Balatont nagyon szeretem, és az Adria és Abbázia is gyönyörű, de engem kizökkentett a két szálnak a keveredése. Véget ért Dede története, aztán folytatódott egy teljesen másik, amit Szászi kötött össze, de valahogy nem éreztem tökéletesnek az átmenetet. Olyan volt, mint két regény egybekötve.

Sütötte a napfény az arcomat mindkét helyszínen, és mintha nyaraltam volna, nagyon kellemes érzés volt. Veronika itt is kiváló megfigyelőképességről és éles észről tett tanúbizonyságot, és ebben a regényben már kicsit felnőtt, közelebb került hozzám. Felnőttebb volt, jót tett neki a fővárosban töltött néhány hónap, és A Nő szerkesztőségében való munka. Hangulatos volt meglátogatni Elek úr könyvesboltját is – ahh, ha egyszer egy ilyenbe beszabadulhatnék! Azt hiszem, nem is tudnék magammal mit kezdeni a gyönyörűségtől. Persze ehhez kell a századelő hangulata is.

Nehéz dolgom volt, amikor a sorozat harmadik kötetét, A borostyán hárfát értékeltem a moly.hu oldalán 2018 augusztusában, mivel szeretem a sorozatot – mégis, ahogy a második kötet, ez sem tetszett maradéktalanul, négy csillagot kapott tőlem a regény.
A történet érdekes volt, és le is kötött volna, de úgy érzem, túl hossz lett. Nem kellett volna ennyire elnyújtani, kicsit tömörebben nagyobb élményt nyújtott volna. Túl is lett bonyolítva – legalábbis számomra így érződött. Annak viszont nagyon örültem, hogy Veron visszatért Ókanizsára, szeretem ezt a kisvárost és lakóit. Az egész emberléptékű, barátságos, közvetlen. Igazi vidéki kisváros – a szó legjobb értelmében.
 

Kíváncsian várom, mi lesz a sorozat befejező kötetében, ami már - ahogyan a sorozat első három részéhez hasonlóan - a polcomon pihen. Határozott tervem, hogy ebben az évben megismerkedek Az arany cimbalommal is. Az eddigi kötetekben mindig izgalmas, mégsem véres vagy hátborzongató, a krimiket kevésbé kedvelőknek is emészthető és élvezhető bűnügyi események voltak a központban, ilyesmire számítok a zárókötetben is.

Remélem, hogy az idei évben még jópáran elkezdik olvasni Veron kalandjait, mert rendkívül hangulatos, cselekményes bűnügyi történeteket kapnak, amiket főhősünk kedves, szeretnivaló alakja köt egybe.