Szerelmünk, Szigliget - Interjú Kelecsényi Lászlóval

 Sokfelé vezet az ember útja. Nemrég elhatároztam, hogy igyekszem a magyar kiadók több kötetét és szerzőjét bemutatni nektek Merítés magazinban lévő rovataimban, és amikor felkerestem a Holnap Kiadó honlapját, ráleltem Kelecsényi László 2005-ös kötetére. Ez nemcsak azért volt számomra örömteli, mert szeretem a Balatont, és régóta szeretnék eljutni Szigligetre, hanem azért is, mert 2020 augusztusa óta dolgozom a Gondolat Kiadónál, és itt már többször találkoztam a szerzővel. A Szerelmünk, Szigliget egy új oldalát mutatta meg.

A teljes interjút és Szigliget bemutatását, amely az augusztus magazin Klasszikus magyar irodalom rovatában jelent meg, itt olvashatjátok el.

 

Cseh Gabriella: Azon a bizonyos napon éppen felhívni készültem az interjú ötletével, amikor megcsörrent a kiadóban a telefon, és Ön szólt bele. Arról érdeklődött, vajon én szálltam-e le Újpest-Városkapunál a vonatról hétvégén, és elmeséltem, hogy Piliscsabáról jöttem haza, túráztam aznap. Megosztotta velem felvetését, miszerint az Esztergom-Budapest vasútvonal az egyik legszebb vasútvonal, amivel én csak egyetérteni tudtam, mert hasonlóan éreztem. Viszont mi is a helyzet Szigligettel? Az is „szerelem”?

Kelecsényi László: Szerelem. Feltétlenül az. A kötet lényegében hirtelen felindulásból, egyetlen nagy lélegzetvétellel készült. 2004 őszén kezdtem el, és 2005 júniusában már megvolt a bemutató. Előbb Szigligeten, az Alkotóházban, aztán Pesten, a Szent István téren, mert az „elizélt palota” bontása miatt ott rendezték az aktuális Könyvhetet. Közben mást is írtam, és az akkor induló Krúdy-sorozatot is szerkesztettem. Rólam köztudott, hogy egyszerre mindig több vasat tartok a tűzben. Szorgalmasan jártam a helyszínre, és a Ház 16-os szobájában kotlottam az anyagok fölött. Ennyi idő után azt is elárulhatom, hogy éppen egy friss szerelem motivált. Annak már régen vége, de az a szép kötet megmaradt. A megjelenést az biztosította, hogy a szigligeti Önkormányzat 400 példányt lábon megvett.

Cs. G.: Az akkori polgármester kötetben is olvasható köszöntő szavaiból is árad a település iránti szeretet. Ezek szerint azonnal pozitívan reagáltak a megkeresésre, hogy egy ilyen kötet készül? Továbbmegyek: a Holnap Kiadó is azonnal felkarolta az ötletet? Vajon Szigliget – ahol még nem jártam, de a képzeletemben mégis valahogyan egybekapcsolódik nálam a tolkien-i tündék földjével – ezt váltja ki az emberekből? Vagy ismeretlensége folytán kicsit túlmisztifikálom Szigligetet?

K. L.: Akkoriban a Holnap Kiadó egyik állandó külső munkatársa, szerzője voltam. A kiadó vezetője, dr. Milkovich Eszter kedvezően fogadta az ötletet, különösen a szigligeti háttértámogatás tudatában. Szigliget valóban olyan, hogy nemigen lehet elmagyarázni a hatását, oda kell utazni, ott tölteni néhány napot. A mai napig érintetlenül őriz valamit a régmúltból, a falusi hagyományból. A hegyoldalban ott húzódik az Ófalu, régi, vagy a hagyomány szerint felújított házaival. Nincsen saját vasútállomása, így nem zúdul rá turistatömeg. Itt szinte előre köszönnek a falu utcáin a vendégnek. S akkor még egy szót sem szóltam az Alkotóház szelleméről. Az ott dolgozók mindent elkövetnek, hogy jól érezzük magunkat. A társaság, a „beutaltak", ahogy Dés Laci ironikusan jellemzi a vendégeket, külön kötet témája lehetne.

Cs. G.: Mikor járt az Alkotóházban először?

K. L.: Több mint 25 évvel ezelőtt. Egyszer kiszámoltam, hogy azóta nagyjából összesen két évet töltöttem ott. Nyaralások, Húsvét, Karácsony, Szilveszter. Olyankor nagy társasélet zajlik: kerti szalonnasütés, házbeli játékok, scrabble, bakosozás, olykor tánc is, gyermekrajz-árverés. Aztán vannak az alkotó időszakok, olyankor szobamagány, írás. Elárulom, hogy ott tehetségesebbnek érzem magam. Több könyvem java részét ott írtam.

Cs. G.: Kipróbálta a Szent István játékot is az emberöltő alatt, amióta visszajár? Úgy olvastam, a bakosozás mellett ez is népszerű kikapcsolódás az ott alkotó-pihenő írók-művészek között.
Az Ön által írott-szerkesztett munkák hosszú sorát elnézve két dolgon semmiképpen nem csodálkozom. Az egyik, hogy több könyve ott született meg, a másik pedig a hely inspiráló ereje. De ha tehetségesebbnek is érzi ott magát, ez mégiscsak akkor lehetséges, ha a tehetség már megadatott. Van olyan évszak, amikor különösen kedves Önnek az Alkotóház és Szigliget?

K. L.: Valóban szentistvánoztam is. Ezt a játékot azonban nemcsak Szigligeten, hanem Pesten is játssza az egyre fogyó játékos csapat. A pandémia idején zoom-összeköttetéssel is játszottunk. Nem válogatok az évszakok között. Talán a május, amikor minden zenél és növekszik a fény. S talán még a Szilveszter is, amikor csúcsra járunk, mindenki lazább, s vidámabb arcát mutatja.

Cs. G.: A legszebb túráimat mind tavasszal tettem, és minden alkalommal elvarázsolt, ahogyan a rügyező vagy éppen már smaragdzöldbe borult ágak között szikrázott a fény. De ha már pandémia… Íróként mennyire volt megterhelő a bezártság, a korlátozásokkal való együttélés az elmúlt másfél évben? Az is felmerült bennem, hogy – éppen, mivel alkotó ember – a hasznára is tudta fordítani ezt a nehezebb időszakot.

K. L.: Az irodalmi tevékenységemet nemigen befolyásolta a járvány. Ugyanúgy leültem dolgozni, ha volt feladatom, kedvem, felkérésem. Se többet, se kevesebbet nem írtam. Legföljebb – sajnos – elmaradtak a baráti és szakmai találkozások. Viszont valóban többet „túráztam", azaz Pesten, Budán és a környékén járkáltunk a párommal, lévén, hogy ő is, illetve ő igazán home office-ban dolgozott. Egy író mindig home office-ban van, a drámaíró-versenyeket leszámítva, nincs „közönsége".

Cs. G.: Tehát nem támadt fel Önben az igény egy szakácskönyv összeállítására, mint több íróban is a járvány kitörése óta?

K. L.: Egyáltalán nem. A Krúdynak tulajdonított receptek sem tőle származtak. Rokoni kezek állították össze az ő szakácskönyvét. Írtam regényt, novellát, drámát, forgatókönyvet, esszét. Képzelje, mit szólna az irodalmi közvélemény, ha szakácskönyvvel állnék elő. Meglehet, azzal nagyobb sikerem lett volna, mint az említett műfajokkal.

Cs. G.: Megjelent most szemeim előtt Dayka Margit és Latinovits Zoltán a Szindbádból… Munkásságának jelentős része a filmhez köthető; ilyen a Gondolat Kiadónál tavaly megjelent A popsipecsételő című könyve is. Milyen indíttatás vezette a filmhez, mikor kezdett el foglalkozni ezzel a művészeti ággal?

K. L.: Kétféle válaszom is van. Elsőre nem a művészeti ággal találkoztam, hanem a mozival. Körzeti orvosi ajánlásra vittek sokat moziba egy hosszú gyerekkori betegség utáni lábadozás során. A nagybetűs filmművészettel kamaszkoromban találkoztam, akkor ragadott magával a csoda; egy szerencsés időszakban léptünk szellemi frigyre egymással, a „nagykorú filmművészet" lángoló éveiben.

Cs. G.: A tizedes meg a többiek, Szegénylegények, Szerelem, Hattyúdal, Ház a sziklák alatt. Hirtelen végiggondolva ezek a magyar filmek jutottak először eszembe, amik ebben az időszakban (60-as, 70-es években) készültek, és láttam is őket. Vagy kicsit később, 1976-ból Az ötödik pecsét, amit először gyermekként láttam és inkább éreztem, mintsem értettem, majd felnőttebb fejjel az egyik legkedvesebb filmem lett. Vajon miért volt ez az időszak ennyire különleges? Bevallom, nekem van egy olyan vérlázító elképzelésem, miszerint az akkor fiatal vagy középkorú filmes generáció (itthon is, de külföldön is) olyan különleges tehetséget kapott, amit az utánuk jövőknek már csak kisebb hányada érezhet magáénak. Később pedig a rendszerváltás még inkább vízválasztó ilyen szempontból – vélem én laikusként.

K. L.: Nekem, nekünk nagy szerencsénk volt. Amikor magunkra eszméltünk, amikor első szellemi élményeinket gyűjtöttük, éppen szembejött a filmtörténet aranykora. Még itt Budapesten, a korlátozott nyilvánosság közepette is, ha késéssel is, megkaptuk az egyetemes filmművészet legfontosabb alkotásait. Francia Filmhét a Filmmúzeumban, 1964-ben, Godard-ral, Truffaut-val és a többiekkel. Aztán az Egyetemi Színpad a filmklubjaival. Ezeket az éveket a mai napig sem múlta felül a mozgókép históriája. És a nyomában jött a magyar új hullám. Jancsó, Szabó és a többiek. A mi álmodozásaink korszaka egybeesett a hazai filmgyártás csúcsaival. Ez olyan lecke volt, amit nem tudtunk elfelejteni. A mai (mindenféle értelemben vett) pangás idején ebből élünk. Emlékezünk. Kivételesen ide másolok egy idézetet a válaszomba, Bíró Yvette szavait. „A világot faggató, kérdező film magabiztos hegemóniáját, morális komolyságát kétkedő-hitetlen, játékosságba rejtett fanyar önfeladás váltotta fel. A nagy tagadásnak világszerte vége lett. És beköszöntének véle új parádés játékok, a médiakorszak paradicsoma." (A rendetlenség rendje. Filum, 1996, 100. old.) Valahogy így.

Cs. G.: Jöhet még újabb aranykor?

K. L.: Nem. Mi már javában az ezüstkorban járunk, vagy inkább a bronzkorban. Nincsenek meg a társadalmi feltételek, és a filmtechnika sem abba az irányba fejlődik, hogy a kritikusan gondolkodó és gondolkodtató filmművészet jöjjön divatba. Szórakozunk, lekötjük vagy mások által leköttetjük a szabadidőnket, hogy soha ne legyen belőle szabad idő, szabadon eltöltött idő.

Cs. G.: Oly sok témát érintettünk eddig, és mindegyik önmagában is megér egy teljes beszélgetést. Bízom benne, hogy később még visszatérhetünk rájuk. Most azonban kanyarodjunk vissza a beszélgetés kiinduló pontjához, Szigligethez. Éppen ma voltam a FSZEK egyik 13. kerületi tagkönyvtárában, ahol különleges nyitvatartás volt, hiszen minden augusztus végi vasárnap egy nagyszabású rendezvénnyel köszönnek el a kerületiek a nyártól. Itt találtam meg Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseit, amit persze nem is hagytam ott, és eszembe jutott, hogy a költő is időzött az Alkotóházban.
Rengeteg történet keringhet az ott alkotók emlékezetében, biztosan Önnek is sok kacagtató vagy éppen bús története van az ottani időkről.

K. L.: Bús történet kevésbé. Talán csak azok névsora, akikkel ott ismerkedtem meg, s már nincsenek köztünk. A jó sztorik szájról szájra járnak. Legendák keletkeztek az első beutaltak érkezéséről, a Tapolca patakot elkeríteni akaró lusta úszókról, a mások kéziratába belerondító tréfacsinálóról. Ezek már a homályba vesznek, minden elmesélésnél más irányt vesz a sztori. Kedves személyes emlékem Szőnyi Feri dedikálása. Amikor meglátta nálam az általa fordított Vargas Llosa regényt, megkértem, írja alá nekem. Mielőtt megtette volna, elővett a zsebéből egy kis listát, és kijavította a nyomdahibákat. Biztos lehettem benne, hogy a fordítói munkája hibátlan.

Cs. G.: Mesélte, hogy több könyvét is az Alkotóházban írta. Nem nehéz elmerülni és az írásra koncentrálni egy ilyen – sokszor – nyüzsgő közegben?

K. L.: Nyüzsgés legfeljebb nyáron volt, amikor megtelt gyerekekkel a Ház. Amúgy mindenkinek tiszteletben tartották a magányát, ha az akart lenni. Olyan például nem fordulhatott elő, hogy bármelyikünk előállt volna egy kéziratával: ezt hallgassátok meg, most írtam. Azonnal kiutáltuk volna. Játszani igen, arra majdnem mindenki kapható volt. De a munka a négy fal között maradt. S nem nézték ki azt, aki egyedül akart maradni.

Cs. G.: Amikor a rovat apropójául szolgáló köteten dolgozott, mennyire volt könnyű, netán nehéz dolga? A szigligeti témájú művek összegyűjtése mennyi kutatómunkát igényelt? Volt-e segítsége vagy egyedül dolgozott? És ami még érdekel, hogy vajon maradt-e ki valami, amit ugyan megtalált, feljegyzett, de valamiért mégse került bele a könyvbe?

K. L.: Miután „szerelemből" csináltam, könnyen ment. Volt előzménye is, évtizedekkel korábban Koczogh Ákos szerkesztett egy hasonlót. Segítettek helyi erők is. Például Egyed Péter a képanyag összeállításában. Köszönetet is mondtam nekik a könyv ajánlásában. Nincs hiányérzetem, szép emlékem ez a munka.

Cs. G.: Mindvégig az motoszkált a fejemben, hogy eddig nem esett szó semmiről, amit nem szívvel csinált volna. Mintha csak így tudna, írni, tenni – egyáltalán: létezni.

K. L.: Tökéletesen fogalmaz. Ha valamit nem szeretek, vagy netán ki is ábrándultam belőle, azt abbahagyom, elhagyom. Ilyen szempontból nem vagyok hűséges típus. Néha velem hagyatnak abba valamit (pl. Krúdy-összkiadás). Azt fegyelmezetten – igaz, némi spéttel – tudomásul veszem. De érzések nélkül nem megy a munka – az élet sem.

Cs. G.: Ez a hozzáállás árad legújabb kötetéből is, amely Merre vagytok? címmel a Könyvhétre jelent meg a Gondolat Kiadónál. Érzések és emlékek – az Ön érzései és emlékei – kopogtatnak az olvasónál, ha kinyitja a könyvet.

K. L.: Valóban nagy szeretettel készült ez a könyv. Halottakról írok benne, de nem követem a „jót vagy semmit" elvét. Az a meggyőződésem, hogy el kell mondani az igazat: jót és mindent – ez a kötet mottója. Meggyőződésem, hogy a rossznak is van előrevivő szerepe az életünkben. Hogy ne személyes példát mondjak, egy kedves filozófiatanárom bonmot-ját idézem. A betörés fejleszti a technikát, mert új védekezési módokra sarkall. Én valahogy mindig tagadó módban haladtam előre az életben. Azt biztosan tudtam, mire mondok nemet, s ha jött a vélt jó, nem álltam ellen.

Cs. G.: Remélem, most sem áll ellent, amikor arra kérem, folytassuk a beszélgetést új könyvéről egy hónap múlva, a könyvheti különrovatban.

K.L.: Nagyon szívesen.

Borsa Kata: Szotyi és Tarhonya

 

Borsa Kata Szotyi és Tarhonya című regénye két kutya nyári kalandjait írta meg, amit néhány éve a Holnap Kiadónál jelent meg.

Na, de kezdjük ott, hogy alig kezdtem el a könyvet, molytársam, @Ibanez félreolvasta a címét, és azóta nem bírok máshogyan gondolni a könyvre, minthogy Borsi és Szotya. :-D 

Szotyi, drága Szotyi, gondoltad volna, hogy így felforgatja megszokottnak ígérkező nyaradat egy vidékről ideiglenesen a lakótelepre költőző kutyalány? Átlagos június, még nyugis napok, hiszen tart az iskola, még nem szabadult ki kapuján egész nyárra a sok gyerek, akik rendszeresen visszafelé simogatnak ragacsos kezeikkel; még nem rollereznek át a farkadon száguldó gyerkőcök… Még minden békés a telepen, és azon a kis területen a járdán, ahol a távhő vezetékek összefutnak, és ahol a te megszokott, kedvenc helyed van. Erre egyik nap megjelenik egy túlsúlyos, vidéki kutyalány, aki mindent tud, mindent jobban tud, és ugrott a békés, nyugalmas, átlagos nyárnak.

Borsa Kata regényében Szotyi és Tarhonya nyár elején ismerkedik össze, amikor is a kutyalány gazdájával átmenetileg a lakótelepre költözik, és rendszeres napi sétáján összefut a kutyafiúval. Tarhonya otthonosan mozog a jog területén, ezt hamar megtapasztalja Szotyi is, amikor első találkozásuk alkalmával megtudhatja a leányzótól, mit is jelent a közterület. A kötet célja egyértelműen valamilyen alapvető ismeretanyagot átadása. Ez a könyv ugyanis gyerekeknek magyarázza el a jog legfontosabb aspeltusait, amire mindenkinek szüksége van életében. És az ötlet kiváló, szerintem szükség volt egy ilyen könyvre. Habár néha a történet picit szájbarágós, alapvetően ötletes és hasznos, Borsa Kata ügyesen ötvözi az ismeretátadást a humorral; a magam részéről például imádom a két kutya vitatkozását. A nyereménycsontos epizód pedig kifejezetten bájos és megkapó – de nem spoilerezem el.
A kutyák zablánivalóak, a városi fiú és a vidéki kislány, ahogyan marják egymást, szurkálódnak, ugyanakkor alig várják a szokásos helyen és szokásos időben való napi találkozást és beszélgetést.  

Olvassátok el a könyvet, ha kíváncsiak vagytok, mire is gondolok. :-)

 

A könyvet a kiadó honlapján is megvásárolhatjátok.

Csapó Katalin: Budapest

A Holnap Kiadó kötetei közül elsőként – a gasztronómiához, kultúrtörténethez kapcsolódóan – Csapó Katalin: Budapest című könyvére kívánom felhívni a figyelmeteket, ami az Ízek városa sorozatban jelent meg.

Az ötletes kialakítású, külsejében kicsit egy étlapra emlékeztető kötet szerény megjelenését meghazudtoló izgalmakat tartogat a gasztronómia történetének szereplesei számára. Én magam már a 23. oldalon teljes mértékben biztos voltam benne, hogy a kedvencem lesz a könyv 135 oldala. Izgalmakat, szó szerint – legalábbis remélem, hogy nem csak engem tud teljes mértékben lekötni, ha régi királyaink konyhájáról vagy éppen a budai piacról olvashatok, amit hetente háromszor rendeztek meg egy héten, és ahol szigorú rendje volt, melyik árus milyen termékkel hol árusíthatott. Hogy legnagyobb tekintélye a mészárosoknak volt, köréjük csoportosultak a vadárusok, majd a zöldségesek, tyúkosok, magárusok, sajtosok, kenyeresek, gyümölcsárusok következtek; és már akkor nagy keletje volt a fűszereknek, mint például a sáfrány, a bors vagy a gyömbér – ez utóbbi ára megegyezett a borséval. Ha pedig kíváncsi vagy az igazi tordai lacipecsenye receptjére, azt is megtalálod, már a bevezető, történeti részben, de visszaköszönnek a tabáni, óbudai, hűvösvölgyi kiskocsmák hangulatai is. 

A törökök uralma – igaz, sok tekintetben hátrányos volt az országra nézve – gasztronómiai szempontból sok pozitívat hozott. Megjelent étkezésünkben a rizs, és a törököktől tanultuk meg a töltött paprika, a töltött káposzta készítésének titkát is. Kávét a magyarok ekkor csak elvétve ittak – ahogy a szerző írja, nem kívánták átvenni a hódítók sajátos szokásait –, de Buda visszafoglalása után már a mindennapok részévé vált.
Amerika felfedezésével pedig hazánkban is megszokottá vált a burgonya és a kukorica fogyasztása, bár eleinte csupán a rossz gabonatermést ellensúlyozandó ették. A burgonya első említése Kolozsvári Mátyus Istvántól származik, aki 1762-ben írta le, hogy vízben főzve, vajjal fogyasztották. Akiket pedig érdekel egy főúri lakoma különleges ételsora, Kőszeghy Pál tollából megismerheti gróf Bercsényi Miklós és gróf Csáki Kristina 1695-ös lakodalmának ételeit (26. oldal).

Olvashatunk azonban a szakácskönyv-irodalom kezdeteiről is, és a kíváncsiak kipróbálhatnak néhány közzétett receptet is, mint például a kaszás lé, a miskulancia saláta vagy éppen a kenyérleves. Természetesen azonban nem maradhat ki a fűszerpaprika története sem az összeállításból.

A budapesti vendéglátás nagy alakjait is felsorakoztatja ez a kötet, mint például idősebb Marchal József vagy éppen Dobos C. József. Tudtátok, hogy a dobostortát az 1885. évi Országos Kiállításon mutatta be először a közönségnek a mester?
Csapó Katalin pedig megoszt az olvasóval néhány receptet is Dobos C. József Magyar-franczia szakácskönyv című munkájából is, amilyen például a szarvashús polgári módon, a mákos palacsinta vagy a töltött karalábé, de Gundel Károly kapcsán a Gundel-saláta receptjét is kipróbálhatjuk bizony, nem csak Gundel-palacsinta létezik!.

A kötet további részei erőteljesebben koncentrálnak a receptekre, így különböző kategóriákba sorolva megismerhetünk leveseket és első fogásokat, húsokat, halételeket, zöldséges ételeket, tésztákat és édességeket, ünnepi fogásokat; az utolsó két fejezet címe pedig Semmi ne vesszen kárba illetve Ami még kimaradt. A kötetvégi Szómagyarázat pedig segítségünkre lehet az esetleg nem ismert kifejezések megismerésében.

A színes és változatos receptek a konyhába csábítják még azt is, aki egyébként ritkábban forgolódik itt, hogy kipróbálja elődeink ételeit – szerintem szeptember folyamán tőlem is számíthattok néhány karcra a Mennyei manna zónában a könyv ihlette receptekkel.

50 elszánt magyar nő - Interjú Fodor Marcsival

2021 júliusában volt Szenes Hanna születésének századik évfordulója, aminek kapcsán jelent meg a Merítés magazinban a Szenes Hanna 100 emlékrovat.

A rovat készítésekor került a kezembe az 50 elszánt magyar nő, Fodor Marcsi és Neset Adrienn 2018-ban megjelent kötete, amely idén már harmadik kiadását élte meg. A könyv kapcsán kerestem meg Fodor Marcsit, akinek köszönöm, hogy vállalta, válaszol kérdéseimre.
A könyvet kiemelten ajánlom a figyelmetekbe, elhelyezve a Merítés ajánló listáján is, amit itt találtok:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

Cseh Gabriella: Az emlékrovat tervezésekor találtam rá Neset Adrienn-nel közös kötetetekre, az 50 elszánt magyar nőre. Természetesen azonnal megvásároltam, és már első benyomásom is az volt, hogy ez egy olyan kötet, amit olvasni kell, és amit szívem szerint eljuttatnék minden könyvtárba is. Női példaképekről ritkán esik szó; nemcsak most van ez így, de korábban sem volt jellemző ez, pedig nem kevésbé jelentős alakjai ők a múltunknak és a jelenünknek, mint férfi társaik. A kötet megírása előtt is foglalkoztatott ez a téma, vagy a könyv kapcsán merültél bele mélyebben ezeknek a nőknek az életébe?

Fodor Marcsi: Az egyetemen művészettörténet szakon szembesültem azzal, hogy a tanrendben egyáltalán nincsenek női művészek egészen a 20. század második feléig – pedig kis kutatás után nyilvánvaló volt, hogy nagyon is sokan vannak, csak valamiért kimaradtak a kánonból. Ez volt, ami elindított jó húsz éve a női alkotók, történelmi alakok kutatásába, és a szakdolgozatom is ebből írtam. Aztán újságíróként, mivel női lapoknak dolgoztam, jól jöttek ezek az elfelejtett női történetek, a Nők Lapja Évszakoknál több mint tíz éve van egy művészeti rovatom, oda rengeteg hasonló témát feldolgoztam.
2010 óta a családommal kisebb-nagyobb megszakításokkal Angliában élek, és az ottani könyvesboltokban meglepetten láttam, hogy mennyire sok gyerekkönyv foglalkozik a női sorsokkal, hősökkel, eredményekkel, és a tanrendben milyen óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy bevonják a „női szempontot” is az oktatásba. Nem csak azzal, hogy kiemelkedő női életutakat mutatnak be, de a hétköznapi emberek élete is sokkal nagyobb teret kap a történelemoktatás során. Két lányom nagyon élvezte ezeket a könyveket, történeteket – ám rendszeresen felmerült bennük a kérdés: mi van a magyarokkal? Hol vannak belőle a nők? Nyilvánvaló volt, hogy a történelem során a nők mindig is legalább akkora szerepet játszottak, mint férfitársaik – ám amikor a magyar történelemkönyvet kinyitottuk, ott ugyanazt láttuk, mint amit én az egyetemen: a 20. század második feléig mintha nem is léteznének.
Ez az igény hozta létre az 50 elszánt magyar nő című könyvet, hogy megmutassam a lányaimnak, a magyar nők története legalább olyan izgalmas és sokszínű, mint az angolszászoké. Külön öröm volt számomra, ha olyan alakot tudtam nekik mutatni, aki nem csak Magyarországon, de világviszonylatban is első volt: például Orczy Emma, aki megalkotta az első álarcos szuperhős alakját; Kossuth Zsuzsanna, aki Florence Nightingale-t megelőzve hozta létre a világ első katonakórházát; Schwimmer Rózsa, aki a világ első női nagykövete volt; vagy Polgár Judit, a világ legjobb sakkozónője. Ők olyan alakok, akiknek minden híres nőkről szóló kötetben ott lenne a helye, nem csak egy magyar válogatásban. Szerencsére könnyű volt 50 izgalmas magyar nőt összeszedni, mert sokan vannak, és nagy kár, hogy kimaradtak a közoktatásból, a közbeszédből, hiszen jobban lehetnénk rájuk büszkék.

CsG: A könyv szereplőinek listáját szemügyre véve elszomorító, ha arra gondolok: közülük talán csak Zrínyi Ilona, Jászai Mari vagy Polgár Judit neve csenghet ismerős(ebb)en az olvasóknak az oktatás, az ismeretátadás hiányosságai miatt. Milyen vezérfonal lebegett a szemed előtt a kötet szereplőinek kiválasztásakor? Hiszen ezeknek a nőknek a tevékenysége széles skálán mozog. Ráadásul nem csak múltunk nagyjai, de jelenünk neves személyiségei is helyet kaptak a kötetben. Nehéz volt kiválasztani az 50 szereplőt? Bevallom, a lista impozáns, de hiányoltam belőle néhány embert. Viszont tény, hogy akár több kötetet is össze lehetne állítani kiváló nőalakjainkból.

FM: Amikor szerzőtársammal, Neset Adrienn-nel és a kiadóval közösen elkezdtük összeállítani a listát, több mint száz nő nevét írtuk össze. Például csak sportolókból össze lehetett volna állítani könnyedén egy 50-es kötetet. Kellett hát találnunk egy vezérfonalat, amely alapján kezelhető méretűre csökkentjük a névsort, és ez nálunk az elsőség lett. Azt gondoltuk, hogy az elsők története különösen érdekes, mert ők törték az utat a többi nő előtt, nekik kellett bebizonyítaniuk, hogy a nők is mindenre képesek. Ezt ma már nem hiszem, hogy bárki is kétségbe vonná, de ott van az 51. elszánt magyar nő, Gellér Éva története, akiről a kötet Facebook-oldalán lehet olvasni, és aki az első mentőtiszt volt Magyarországon. Amikor ő 1988-ban elhatározta, hogy a mentőknél akar dolgozni, elutasították, arra hivatkozva, hogy ez túl ijesztő és véres munka egy nőnek, és különben sem bírna 24 órán át ügyeletben lenni. Ízlelgessük kicsit az évszámot: 1988. Nem volt az olyan nagyon régen, és mégis, ma már elképzelni sem tudnánk, hogy valakit csak azért elutasítsanak bármilyen iskolából, mert nőnek született. De emögött rengeteg nő egyéni küzdelme van, akik fáradhatatlanul törték az utat a többiek előtt. Ezért is volt fontos számunkra, hogy ha lehet, minél többféle életutat mutassunk be az olvasóknak, ne csak egyfélét. A művészi pálya régóta elfogadott, de a haditudósító, a karmester, a csillagász, az ügyvéd, a tudós mind férfiszakmának számított évszázadokon át, olyan területnek, ahonnan kizárták a nőket. Pedig a példaképek fontosak, mert sokkal könnyebben merünk álmodni, ha nem kell megharcolni minden egyes lépésért, amely odavezet, és még könnyebben, ha látjuk azokat a nőalakokat, akik előttünk jártak az úton.

CsG: Ha a jövő évtizedekre gondolsz, hogyan látod a nők helyzetét? Lesz majd, hogy könnyebb lesz boldogulniuk hivatásukban? Nem feltétlenül elsőségre gondolok, de arra is, hogy valóban egyenlő esélyei legyenek egy nőnek például matematika vagy informatika szakon az egyetemen, vállalkozóként a fejlődésben, vagy akár csak alkalmazottként mondjuk egy olyan férfias szakmában, mint az autószerelés.

FM: Bár Magyarországon úgy tűnik a mai közbeszédet nézve, mintha az idő visszafelé forogna, amikor az anyaságot, a családot állítják a női élet központjába a politikusok, szerencsére Nyugat-Európában egészen másfajta hozzáállással találkozik a jövő generáció. Az én kisebbik lányom, aki most 18 éves, egy mérnököket képző középiskolába jár Angliában, ahol komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy minél több lányt vegyenek fel, mert ez nem csak azért fontos, hogy elmondhassuk, „egyenjogúság van”, és kipipáljuk, hanem azért is, mert még az olyan nagyon racionális szakmákban is, mint mondjuk egy autó vagy egy ház tervezése, nem jó, ha csak a férfi-szempont jelenik meg. Jellemző például, hogy ha egy nő tervez házat, akkor ott nagyobb lesz a konyha, több lesz a közösségi tér, vagy több lámpa lesz a ház előtti parkolóban. Egy autó tervezésénél, ha nincs a tervezők fejében, hogy a női test más, akkor túl nagy lesz a biztonsági öv, és kényelmetlen, vagy épp életveszélyes az általában alacsonyabb, kisebb súlyú nők számára, de minimum túl kényelmetlen, amiért túl messzire kerültek a pedálok. Amikor a férfi tervezők elképzelik, hogy mire is van szükségük a nőknek, gyakran megállnak ott, hogy legyen rózsaszín a sebváltó vagy legyen tükör a visszapillantó tükör alján – míg ha egy nő is ott van a tervezésnél, akkor millió egyéb szempontra tudja felhívni a figyelmet. Borsika lányom például a nyáron egy olyan pályázatot nyert több diáktársával, ahol nők számára is biztonságos buszmegállókat terveznek, és bár csak egy csapat diáklány dolgozott a projekten, így is tudtak egy egy csomó olyan szempontot tudtak mondani az angol közlekedési minisztérium szakembereinek, amelyekre ők korábban még nem gondoltak. Az iskolájában 40%-os a lány diákok aránya, ami egy ilyen nagyon is fiús szakmában kiemelkedő eredménynek számít – de ehhez valóban az kell, hogy az egész társadalom azt üzenje a lányoknak, hogy tényleg bármi lehet belőlük, amit csak elképzelnek. A haladás igenis látható és érezhető, különösen, ha a húgommal beszélgetek a témáról, aki a kilencvenes években tanult programozó matematikusnak, és bizony gyakran megkapta a tanároktól, hogy ez a szak nem való lányoknak, és volt tanára, aki már a félév első napján kijelentette, hogy nála egyetlen női diák sem kap majd hármasnál jobb jegyet, hiszen a nőknek nem való a matek.

CsG: A kötet szereplőinek pedig még a húgodénál is nehezebb pálya jutott életük során, aminek bemutatása – azt gondolom – nagy felelősség, hiszen a könyvet kézbe vevő fiatalok gondolkodását, jövőképét is építitek vele. Egy kérdés izgat már egy ideje – talán könyvtáros végzettségem ingerel –, hogyan kell elképzelni az anyaggyűjtést, a kiválasztott személyek utáni nyomozást?

FM: Hát, ez minden egyes embernél más. Van, akiknél rengeteg könyv, forrás állt a rendelkezésünkre, de persze olyanok is akadtak, akikről jóval kevesebbet lehetett tudni, ezért ott sokkal több kutatásra volt szükség. Augusztus elején jelenik meg a következő könyvem, ahol 20 rendkívüli magyar ember életét mesélem el. Az ő esetükben például sokat segítettek a leszármazottak is. Igyekeztem, ahol lehet, beszélni a családtagokkal, és rengeteg jó sztorit tudtak mesélni. Nagy meglepetésemre az is kiderült, hogy őket mint forrást meglepően ritkán keresik fel a kutatók. A könyvek többsége úgy készül, hogy egymást idézgetik az írók anélkül, hogy utánanéznének, igaz-e. Márpedig gyakran nem. Ezért is nagy felelősség, mit ír le az ember, mert amit egyszer már kinyomtatnak, az mércévé válik, hivatkozási alappá, amit nagyon nehéz aztán felülírni.

CsG: Hozzáteszem, személyesebb is lesz ettől a kötet, megelevenednek a szereplők az olvasó szeme előtt, tehát nagyobb lesz a hatás is, amit az író, a szerkesztő kivált a munkájával. Lehet még tudni valami erről az új kötetedről, vagy inkább legyen meglepetés az augusztusban könyvesboltba látogatóknak?

FM: Izgalmas kötet, amelyhez hasonlót én még nem láttam a magyar piacon, bár az angolszász gyerekirodalomban népszerű formátumban íródott. Egyes szám első személyben beszélnek magukról a könyv szereplői, így szerintem sokkal közelebb érezheti magához az olvasó őket. Olyan nagyon híres emberek szerepelnek benne, akiknek a neve valóban világszerte ismert: Rubik Ernő, Puskás Ferenc, Enyedi Ildikó, Karikó Katalin. Mindenki által ismert és népszerű hősök ők, de azért ritka az a gyerek, aki el tudja mondani, hogy akkor pontosan miért is kapott Nobel-díjat Szent-Györgyi Albert, vagy mit is takar a Kodály-módszer. Még kevésbé tudjuk, hogy a siker nekik sem csak úgy az ölükbe hullott, a tehetség mellett rengeteg munka, alázat is kellett ahhoz, hogy kihozzák magukból a legjobbat. Olyan hősök ők, akikre mind büszkék lehetünk, hiszen Lugosi Béla talán az egyetlen olyan filmsztár, akinek a száz évvel ezelőtt készült filmjeit ma is telt házzal vetítik az amerikai mozik, és Semmelweis intése, hogy rendszeresen fertőtlenítsük a kezünket, fontosabb üzenet volt 2020 során, mint bármi más. Amikor írtam róluk, az járt a fejeben, mit mondanának ezek a „nagy öregek”, ha hirtelen eléjük csöppenne egy mai kisgyerek. Mit mesélnének neki a saját gyerekkorukról, a saját álmaikról? A történeteket pedig a tíz éves fiamon teszteltem. Ha unta a magyarázatot, akkor tudtam, hogy túl bonyolultan magyarázok, de szerencsére azért elég gyakran sikerült felkeltenem a lelkesedését, hiszen keresni se lehetne izgalmasabb embert, mint Harry Houdini, a világ leghíresebb bűvésze vagy Gábor Dénes, akinek a találmánya ma már a világ szinte minden emberének ott van a pénztárcájában, hiszen nincs bankkártya hologram nélkül.

CsG: Szerencsés vagy, hogy közvetlen környezeteden tudtad ellenőrizni a szövegek hatékonyságát. Az 50 elszánt magyar nő esetében is volt tesztközönséged, tesztolvasóid a megcélozni kívánt korosztályból?

FM: Három gyerekem van, a két nagyobbik lány most 18 és 19 éves. Ám amikor az 50 elszánt magyar nőt írtam, még kisebbek voltak, és esti meseként meghallgatták az összes izgalmas történetet, amit napközben kikutattam. Ez persze arra is jó alkalom volt, hogy figyeljem őket, melyik történet szólítja meg őket, és mi az, amit kevésbé értenek meg, vagy milyen kérdésük van. Sok szülő dicsérte a könyvet azért, mert minden egyes idegen vagy furcsa kifejezésnek ott van a magyarázata – ez innen ered. Amit az én lányaim nem értettek, azt, gondoltam, más gyerek se fogja, tehát akkor nyilvánvaló, hogy el kell magyarázni.

CsG: Kaptatok, szerzők vagy a kiadó visszajelzéseket az olvasóktól? Esetleg szülőktől, hogy hogyan tetszett a gyerekeknek a kötet?

FM: Ó, rengeteget! Vannak, akik a könyv Facebook-oldalán írnak, vannak, akik kiderítik az e-mail címünk és úgy mondanak köszönetet azért, hogy a gyerekük ebből a könyvből választott példaképet magának, vagy iskolai kiselőadást tartott belőle. De követjük Instagramon is a #50elszantmagyarno hashtaget, és elképesztő szép fotókat tesznek fel az emberek, a Molyon is csak dicsérik. Sőt, ami talán a legmeglepőbb, hogy nemcsak gyerekek, hanem felnőtt nők is hasznosnak, inspirálónak találják, és azt mondják, hihetetlen, hogy ezekről a nőkről soha nem hallottak korábban. A számomra legkedvesebb levelek egyikében azt írta valaki, hogy minden nap találomra felüti a könyvet, és aznap úgy él, ahogyan az ott szereplő nő tette volna, követi az ő szellemiségét. Valójában még nem olvastunk-kaptunk rossz kritikát, teljesen egyhangúan mindenki szereti.

Könyves Creep-A-Thon élménybeszámoló 2021

 Az utóbbi pár hónapban ismerkedek a magyar booktuberekkel, videóikkal, az általuk szervezett eseményekkel, és így került elém az október 31-ei Könyves Creep-A-Thon is. A szervezők kitaláltak egy kilenc pontból álló bingótáblát is, amelyben négy könyves pont van illetve - értelemszerűen - öt nem könyves pont.

A négy könyves pont az alábbi volt - ezeket össze is lehetett vonni, tehát nem volt muszáj mindegyikhez külön könyvet olvasni:

- ősszel játszódó történet

- sötét borítós történet

- paranormális történet

- 300 oldal alatti történet

Három kötetet választottam ki - két könyvet és egy képregényt - erre a napra. A Molly Southbourne ezer halála című kisregény szerzője Tade Thopmson, és sok booktuber ajánlotta már az olvasóknak. Egy kibeszélőt is tartottak belőle nemrég.

Ajánlás alapján vettem meg pár hete a Paper Girls - Újságoslányok 1. című képregényt is, amit szintén az eseményen terveztem elolvasni.

Mivel a sötét borítós könyv még nem volt, ehhez a ponthoz Mary Shelley könyvét néztem ki, a Frankensteint.

Szerencsére a nem könyves pontok is könnyen teljesíthetőek voltak:

- olvass takaróba/pokrócba bugyolálva

- gyújts egy gyertyát

- igyál forró italt, egyél haloween-i édességet

- nézz meg egy creepy filmet

- hallgass creepy zenét

A filmet már egy ideje kinéztem magamnak azok közül, amik a Youtube-on elérhetőek, így esett a választásom egy rajzfilmre, a ParaNorman-re. Zenét is a Youtube-ról választottam magamnak erre a napra.

Pénteken, munka és a papírboltos bevásárlás után meglátogattam a Flying Tiger üzletet, aminek az eredménye egy halloween-i bögre lett, éppen ideális 31-ére, és vasárnap reggel már fel is avattam a forró itallal.

 

Borkáék több Instagram-kihívást is meghirdettek, én egyiken vettem részt, amelynél a feladat az volt, hogy mutassuk meg az olvasmányunkat a természetben. Nos, mivel el kellett mennem a Bubbles mosodába, így a kis parkon át mentem, és le is fotóztam a könyvet egy padon.

Halloween-i édességként pedig csokoládék szemgolyót választottam, hogy ne csak a forró italt pipálhassam ki.

Na, de kezdjük az elején. A napot a nyitó LIVE megnézésével kezdtem kilenc órakor, majd eszembe jutott, hogy nekem még korrektúráznom is kell, így délig olvasás helyett egy másfajta olvasással folytattam a 31-ét, majd dél körül kezdtem bele Tade Thompson könyvébe. Nagyjából a harmincadik oldalon érezhettem ólmos fáradtságot (pedig nem is volt unalmas a regény :-)), így macskástul aludtam kicsit.

Estére viszont belejöttem a Molly Southbourne ezer halála című könyvbe és be is fejeztem, hogy aztán belekezdhessek az Újságoslányokba, amivel éjjel fél tizenkettőre végeztem, és hatalmas élmény volt, és rettentően bántam, hogy még nem jelent meg a második kötet. Azt hiszem, ezért nem szeretem a sorozatokat. Ha még nem jelent meg minden kötete, folyton várni kell a következőre.

Még éjjel a Frankensteint is elkezdtem, de akkor már túl késő volt, hogy érdemben is haladhassak vele. Hétfő reggel kilencig a könyv feléig jutottam el. A történet eddig tetszik, be is fogom fejezni novemberben.

November 1-én pedig a záró LIVE megnézésével fejeztem be az eseményt - és a maradék csokiszemgolyók elfogyasztásával a reggeli kávéhoz.

Számomra hatalmas élmény volt ez a 24 óra, remélem, lesz még lehetőségem részt venni több ilyenen.

A hét főbűn - Interjú Horváth Balázzsal a Typotex Kiadó A hét főbűn sorozatáról

 Régóta izgatta már a fantáziámat a hét főbűn, amikor rátalálta a Typotex Kiadó A hét főbűn sorozatára. Mindenképpen írni szerettem volna a témáról és a sorozatról, így a Klasszikus magyar irodalom rovatban kapott helyet, a magazin júliusi számában. Meglepő lehet a rovat kiválasztása, de mindegyik főbűnhoz találtam kapcsolódást a klasszikus magyar irodalomban, így megoldva a problémát. :-) A rovatot itt olvashatjátok.

Megkerestem Horváth Balázst, a kiadó munkatársát, mert szerettem volna interjút készíteni a sorozatuk köteteiről, ezúton is köszönöm, hogy válaszolt kérdéseimre. A beszélgetést a rovatra kattintva is olvashatjátok, de lentebb is megtaláljátok.

Akinek az érdeklődését pedig felkeltette a sorozat, a Typotex Kiadó honlapján meg is vásárolhatja.

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidó-keresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből? Vajon szerepet kapnak-e korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol „minden elmegy”, ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. […] A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket. A hozzájuk való viszony az emberiség azon képességét fejezi ki, amellyel különbséget tesz jó és rossz között. – olvashatjuk a @Typotex_Kiadó honlapján.
A könyvek 2010 és 2013 között jelentek meg papír formában, ma azonban már e-bookként is hozzáférhetőek.

A sorozatról, a kötetekről, a főbűnökről Horváth Balázst kérdeztem.

Cseh Gabriella: A Typotex Kiadó a 2010-es évek első harmadában adta ki A hét főbűn című sorozatát. Hogyan került a kiadó és a Te látókörödbe ez az eredetileg olasz sorozat?

Horváth Balázs: Mondhatom, hogy véletlenül. A kiadó akkori vezetőjével Votisky Zsuzsával sok olasz művészettörténeti és kulturális kiadványt böngésztünk végig, de egyik sem ragadta meg igazán a figyelmünket. Aztán az il Mulino kiadó jogügynöke mutatta ezt a sorozatot, amely egyszerre nyűgözött le a szakmai megalapozottságával és a könnyedségével.

CsG: A sorozat legtöbb kötetét Horváth Csaba fordította, de a Torkosság Ecsedy Sarolta, a Irigység pedig Krivácsi Anikó fordításában jelent meg. Mit meséltek a fordítók, milyen volt a munka ezekkel a kötetekkel? Úgy képzelem, egyfajta önvizsgálatot tart az ember, ha kezébe kerül egy ilyen könyv – még akkor is, ha fordítói munkája kapcsán történik ez.

HB: Érdekes a felvetés. Valójában úgy tapasztalom, a fordítók számára nagyon nehéz a témát látni. Munkájuk a nyelvhez kötődik, azaz elsősorban stilisztikai kihívásokat oldanak meg. A mi praxisunkban, a tudományos ismeretterjesztés területén ehhez járul hozzá az idézett művek megfelelő helyeinek kikeresése vagy éppen lefordítása. És aztán csak ezen túl kezdődik el a személyes reflexió. De azért természetesen beszéltünk a fordítókkal a lelki oldalról is. Mindegyikőjüket megérintette a sorozatnak az a szemlélete, hogy ezeket a bűnöket nem egyéni hibaként ábrázolja, hanem az emberi közösség működésében rejlő hibafaktorként.

CsG: A kiadói munka folyamatában Neked mennyire sikerült elvonatkoztatni a témától, és átlagos könyvekként kezelni azokat? Miközben készítettem most a rovatot, akaratlanul is elgondolkodtam az egyes víciumokon, hogyan élem meg azokat a saját életemben.

HB: Az előbb, amikor közösségi szinten működő bűnökről beszéltem, az alcímek jutottak eszembe. A szenvedélybetegségekre utalnak az alcímek, és olyan vonásokat emelnek ki, mint pl. a birtoklás vagy a falánkság szenvedélye, amiket értünk. Ezek hétköznapi bűnök. Ugyanakkor amikor azt látom az irigységnél, hogy ez a szomorúság szenvedélye, vagy a kevélységnél, hogy ez a létezés szenvedélye, akkor megzavarodom, kíváncsi leszek. Hogyan válik egy fontos emberi tulajdonság szenvedéllyé? Aztán persze megértem, hogy az evés és a birtoklás is alapvetően jó, csak a szenvedélyes mértékben válik rosszá.

CsG: Milyen várakozások kísérték az egyes kötetek megjelenését és hogyan fogadták a szerzők, hogy érdeklődnek a könyveik iránt Magyarországon?

HB: A kiadó örült nagyon, és volt olyan szerző, akitől kaptam visszajelzést. Összességében ritka az, ha egy egész sorozatot átvesznek fordításba, így a kiadó sikerként élte meg.

CsG: A sorozathoz sikerült egy visszafogott, de elegáns, igazán kellemes borítót választani. Hasonlítanak ezek az olasz eredetire vagy teljesen más koncepció alapján tervezték meg őket a magyar kiadáshoz?

HB: Nem, az eredeti kiadás anyagszerűbb volt. Csoki, színházi maszk, fonnyadt virág… Mi Bosch művét (vagy egy Boschnak tulajdonított művet) használtunk fel. Készítettünk szép könyvjelzőt is hozzá. A kiadó vezetőjének, Votisky Zsuzsának szenvedélye lett ennek a sorozatnak a megjelentetése.

CsG: Az olvasók hogyan fogadták a könyveket? Milyen volt az érdeklődés? Kaptatok-e esetleg visszajelzéseket a kötetekkel kapcsolatban?

HB: Szerencsére mindig kapunk visszajelzéseket. A sorozat szép lassan készült, így örültünk, hogy folyamatosan érdeklődnek utána. Persze az is igaz, hogy csak néhány szenvedélyes érdeklődő volt, de mi örültünk neki, és bíztunk benne, hogy nem a birtoklás bűnébe vittük őket, hanem csak az egészséges mértékben hatotta át őket a vágy.

CsG: Lett a hét kötetből kedvenced, aminek az elkészítésén szívesebben, lelkesebben dolgoztál, mint a többin, aminek a megjelenését jobban vártad?

HB: Engem leginkább a jóra való restség foglalkoztatott egész életemben. Kiismerhetetlen bűnnek tartom, mert gyakorta a cselekvés mögé rejtőzik: nem érek rá, dolgom van, fontosabb dolgom van – és aztán kiderül, ezek csak pótcselekvések…

CsG: Mit gondolsz, ma, 2021-ben erőteljesebben jelen van a hét főbűn az életünkben, mint korábban (akár pártíz, akár párszáz évvel ezelőtt)? Mennyire kell komolyan vennünk jelenlétüket a mindennapjainkban, és vajon mennyire befolyásolják magánéletünket és a közéletet?

HB: A sorozatban éppen az a nagyszerű, hogy nem misztifikál. Nem is démonizál vagy bagatellizál. Akkor mit tesz? Rámutat az alapvető emberi hajlamok elszabadulására, megszaladására – hogy utaljak egy nagyjából akkoriban kiadott másik kötetünk címére, amelyet Csányi Vilmos és Miklósi Ádám szerkesztettek. Ebben is olyan civilizációs jelenségek kerülnek elő, mint a túlzott testsúlynövekedés vagy éppen a drogfogyasztás. Az ember lelke sokféleképpen tud tévelyegni, és ennél talán nincs is érdekesebb téma.

CsG: A rohanó életmód, az elmélyülés hiánya magával hozzá, hogy sokszor felszínessé válnak a kapcsolatok, sokszor felszínessé válunk mi magunk is. A médiumok által sugárzott tartalmak sem feltétlenül jó irányba befolyásolják mindezt. Szerinted van rá esély, hogy pozitív irányban változhasson mindez?

HB: Ennek a sorozatnak a megközelítése egyáltalán nem vallásos szempontú. Sokkal hétköznapibb, és így, remélem, az olvasó számára is kézzelfoghatóbb. Azt hiszem, még az is, akinek előzetes tudása volt a bűnökről, átfogóbb képet kaphat a végére, és ráébred, annyira nem volt tisztában ezen alapvető emberi vétségekkel, hogy nem csak a saját szemében, de egészen csillogó és kiválónak hitt egyéniségek szemében sem vette észre eddig a gerendát sem.

CsG: Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, és válaszoltál a kérdéseimre.

 

Cornelia Isler-Kerényi: A görög művészet - Interjú Böröczki Tamással

 Le Corbusier volt a témája a Merítés magazin júliusi számában megjelent Fényőrség rovatomnak, melyben igyekeztem megismertetni az olvasókat ezzel a zseniális és tehetséges építésszel, aki az egyik nagy kedvencem, és talán miatta szerettem meg gyerekként az építészetet. A rovatot itt éritek el.

Azonban nemcsak ennyi volt a júliusi Fényőrség, hiszen a Gondolat Kiadó egyik szerkesztőjével, Böröczki Tamással is olvashattok interjút a rovat végén, a Könyvszemlében. A téma Cornelia Isler-Kerényi nemrég a kiadónál megjelent kötete, A görög művészet volt.

Cseh Gabriella: Művészetrajongó vagy?

Böröczki Tamás: Nem pontosan ezt a kifejezést használnám, de igen, nagyon szeretem és alapvetőnek tartom a művészetet az emberi élet szempontjából. És persze a művészet egyes részterületei (mint a zene, a film vagy bizonyos festészeti korszakok) különösen kedvesek számomra.

CsG: Ez a gondolkodás is közrejátszott abban, hogy tavaly a Gondolat Kiadó megjelentesse Cornelia Isler-Kerényi könyvét, A görög művészetet, vagy ez csupán szerencsés együttállás volt egy racionális kiadói döntés mellett?

BT: Bizonyára ez is – de a könyv megjelentetésére irányuló döntés, mint mindig, ebben az esetben is számos tényező összjátékának köszönhető, melyben a személyes kötődések is szerepet játszanak. Így például a kötet fordítója, az Olaszországban élő Nagy Andrea (aki egyébként annak idején egyetemi évfolyamtársam volt) többször is dolgozott együtt a szerzővel különböző olaszországi kiadványok kapcsán. Emellett a könyv olasz kiadójával, a milanói Jaca Bookkal (amelynek művészettörténeti sorozatában a kötet eredetileg megjelent) ugyancsak évek óta kapcsolatban állunk – noha ez volt az első kiadvány, amely magyarul is elkészülhetett.

CsG: Cornelia Isler-Kerényi neve eddig inkább tudományos körökben volt ismert, pedig komoly szakmai múlt van a háta mögött. Az ókor iránti szeretetét édesapjától, Kerényi Károlytól kapta örökül. Mi az, amit mindenképpen érdemes megjegyeznünk vele kapcsolatban?

BT: Cornelia Isler-Kerényi, vagy ahogy Magyarországon kollégái és barátai ismerik, Kerényi Kornélia Kerényi Károly és második felesége, Kerényi Magda lánya (féltestvére Kerényi Gráciának, aki az ókortudós első házasságából született). Budapesten született, de Svájcban nőtt fel (ahol Kerényi Károly családjával még a háború alatt letelepedett), és egyetemi tanulmányait Münchenben és Zürichben végezte. Ma a világ egyik jelentős klasszika-archeológusa (vagyis a görög és római anyagi kultúra, ezen belül különösen a művészet kutatója). Kutatásainak egyik fő súlypontját a Kr. e. 6–5. századi görög vázafestészet jelenti, és alapvető monográfiákat írt az archaikus és klasszikus kori Dionüszosz-ábrázolások ikonográfiájáról. Ez a könyv, A görög művészet az első magyarul megjelent teljes kötete.

CsG: Már maga a bevezető fejezet is izgalmas kérdést boncolgat: vajon hogyan kell a görög művészetre tekintenünk: a görögség művészeteként vagy pedig görögországi művészetként, hiszen a görög művészet sem térben, sem időben nem határolható be szigorúan.

BT: Igen, itt persze egyrészt a vizsgálódás természetes behatárolásáról van szó, illetve annak megjelöléséről, miről is fog szólni (vagy miről szólhat egyáltalán) egy ilyen kötet, de egyúttal valami igazán lényegi dologról is. Hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk az általánosításokra („a görögök szerint” stb.), a kategóriákba sorolásra és mindenféle trendek megállapítására – ami az emberi gondolkodás, és így a tudományos vizsgálódás természetes velejárója, ugyanakkor sosem szabad szem elől téveszteni a dolgok sokszínűségét és összetettségét. Éppen ez jellemzi a szerző szemléletét: bizonyos kérdésekre – már csak a régészeti és írásos források hiányosságai miatt is – sosem fogunk végleges választ kapni, ugyanakkor a megmaradt anyag messzemenően tanúskodik arról, micsoda formai gazdagság és invenció jellemezte mindig is a görög művészetet, pontosabban annak különböző korszakait. Hiszen olyan művészetről van szó, amely – a szerző behatárolása szerint – időben ezer évet fog át, térben pedig a mai Görögország területén kívül (beleértve a szigeteket is) a görög gyarmatvárosokon keresztül a Földközi-tenger medencéjének jelentős részére kiterjedt (és akkor még nem beszéltünk a hellenisztikus korszakról); művészi alkotások tekintetében pedig a geometrikus vázáktól és egyszerű szobrocskáktól eljutunk a Laokoón-csoportig. Ezt a sokszínűséget szinte lehetetlen egy alig 70 oldalas kötetben megmutatni, de a szerzőnek valamiképpen mégis sikerül a lehetetlen: a legújabb tudományos eredményekből kiindulva tömören összefoglalja mindazt, amit több évtizedes saját kutatásai alapján érdemesnek tart elmondani a görög művészet lényegéről, a formai sokszínűség mellett megmutatva azt is, ami valamiképpen a görög művészet minden korszakában közös (ilyen vonás az invenció és az adaptálás, a sajáttá formálás kivételes képessége), s ami miatt joggal nevezhetjük mindazt, amivel a könyvben találkozunk, átfogóan görög művészetnek.

CsG: Ez a görög művészet olyan nagy hatású volt, hogy Rómában a Kr. e. 2. századtól virágkorát élte. Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy még egy világuralmi törekvésekkel rendelkező Római Birodalom is „behódolt” előtte? Miben rejlik vajon a görög művészet ereje?

BT: Nemcsak a görög művészetre igaz ez, hanem a görög kultúra majd minden teljesítményére, főként az irodalomra (Homérosztól a költészeten át a tragédia és komédia műfajáig), de ugyanígy a vallásra vagy a filozófiára is. Ezt maguk a rómaiak is látták; a helyzet legtömörebb megfogalmazását Horatius egy szállóigévé lett sora adja: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország” (Levelek II. 1, 156, Muraközy Gyula fordítása). Nem meglepő, hiszen ezeket az alkotásokat ma is csodáljuk, és a görögök kulturális teljesítményét az európai kultúra egyik legfontosabb gyökerének tekintjük. Az ok talán valahol éppen itt keresendő: a görögöknek sikerült először olyan művészi nyelvet megfogalmazniuk, amely különböző korszakaiban magába fogadott ugyan más hatásokat (az egyiptomitól a keleti művészetig), de abból mindig valami egészen eredetit és sajátot hozott létre, ami a következő két évezredben is érvényesnek bizonyult, s amihez az európai művészet időről időre egészen konkrét formában is visszatért (gondoljunk csak a reneszánszra vagy a klasszicizmusra mint művészeti korszakokra).

CsG: A sokszínűséget említetted korábban, igaz, más kontextusban, de kiragadnám ezt a kifejezést, hiszen hasonló sokszínűség jellemzi a kötetet magát is: Az eredeti mű is ilyen színesen illusztrált, gazdag képanyaggal rendelkező könyv, vagy a magyar nyelvű változatnál volt ez a koncepció?

BT: Az olasz kiadás egy művészettörténeti sorozat egyik darabja. Az ilyen sorozatok alapkoncepciója az, hogy az adott művészeti korszakot sok kép és viszonylag kevés szöveg segítségével mutatják be. Visszakanyarodva a fentebb említett bravúrhoz, egy ilyen kötet szerzője számára óriási kihívást jelent, hogy a szűkre szabott terjedelemben és a még így is igencsak korlátozott képanyag segítségével érdemi információkat tudjon átadni az olvasónak. Ilyenkor minden egyes, az illusztrációkra irányuló választásnak óriási jelentősége van, illetve a szerző munkájának oroszlánrészét éppen a szükséges illusztrációk kiválasztása jelenti. Fel sem merülhetett tehát, hogy akár csak egyetlen ponton is eltérjünk az eredeti képanyagtól. Persze a tipográfián itt-ott változtattunk – érzésem szerint az eredmény még az eredeti kiadásénál is szebb kötet lett, ami javarészt Lipót Éva tördelőnek köszönhető –, de például a címlapkép is megegyezik az eredeti kiadáséval. (Egyébként a sorozat egy másik kötete, ennek párdarabja és logikus folytatása a római művészetet mutatja be, és szintén Cornelia Isler-Kerényi a szerzője.)

CsG: Ami számomra a könyv külső megjelenésében leginkább tetszik, az a letisztultsága. Egyetlen, többezer éves férfialak egy egyszerű, fekete borítón képes nagyobb hatást elérni, mint a legdíszesebb, modern borító. És habár tudományos munkáról van szó, a laikus olvasó számára is érthető és élvezhető – amikor pedig kisebb háttérkutatásba fogunk a jobb megértés érdekében, ez sem veszi el a kedvet a könyvtől, mert a képek, fotók, ábrák és térképek segítségével közelebb jutunk a válaszhoz. Felmerül bennem a kérdés, vajon A görög művészet mennyire szól a tudományos köröknek? Vagy tekinthető inkább tudományos-ismeretterjesztő kötetnek?

BT: Örülök, hogy kicsit folytathatjuk az illusztrációk, illetve a címlap témáját. A képek kiválasztásának fontossága, amiről az előbb beszéltem, nyilván még fokozottabban érvényesül a címlapon. Nem ismerjük a szerző szándékait, de van néhány szempont, amely indokolhatja, miért éppen ezt a képet választotta. A címlapon egy életnagyságú bronzszobor látható, egyike annak a két szobornak, amelyeket a calabriai Riace nevű település közelében találtak meg a tengerben a hetvenes évek elején. A majd két méter magas szobor egyike a nagyon-nagyon kevés fennmaradt görög bronszobornak (a bronz értékes anyag volt, és a későbbi korokban általában beolvasztották), és a Kr. e. 5. század közepén készült (a legtöbb görög szobrot, a legnagyobb művészi értéket képviselőket is, csak római kori márványmásolataikban ismerjük) – így tehát amellett, hogy látványos műalkotás, önmagában is különleges. A férfi, valószínűleg egy hérósz, teljesen mezítelen – a könyvben sok más mellett ennek hátteréről is olvashatunk, hiszen a görög művészet egyik sajátossága a meztelenség természetes ábrázolása.
Egy ilyen kötet jellegéből adódóan sokkal inkább a szélesebb közönséghez szól, mint a szakmabeliekhez – de kimondottan szerencsés eset, amikor olyasvalaki, aki élete nagy részét a görög művészet megértésének szentelte, próbálja meg az ebből lepárolt tudást (amely magában foglalja az irdatlanul nagy, részletkérdések tömkelegét is érintő szakirodalom ismeretét) közérthető formában, sőt lehetőleg érdekesen másoknak is átadni.

CsG: Említetted, hogy az eredeti kötet egy olasz sorozat része, és Kerényi Kornélia a római művészetről szóló könyvnek is szerzője. Vannak esetleg tervek – akár rövid-, akár középtávon –, hogy ez is megjelenhessen magyarul? Továbbmegyek, mit gondolsz magáról a sorozatról?

BT: Természetesen nagyszerű lenne, különösen a római kötet, hiszen az minden tekintetben párja a mostaninak. Ugyanakkor még nagyszerűbb lenne, ha a szerző más kötetei közül is meg tudnánk a jövőben jelentetni egyet-kettőt – meglátjuk majd, lesz-e erre lehetőség. Ami a teljes művészettörténeti sorozatot illeti, arra nem sok esélyt látok – sok hasonló sorozat létezik már magyarul, és nem tűnik indokoltnak egy újabbat bevezetni a piacra, hacsak nem nyújt valami egészen különlegeset – de még ekkor is meg kell győzni az olvasókat, hogy ez a helyzet. A Jaca Book profiljának fontos része a művészettörténet, és ugyan a Gondolatnak is vannak remek művészettörténeti kiadványai, a mi esetünkben ez inkább csak kiegészíti a meglévő portfóliót. A görög művészet megjelentetése egyedi döntés eredménye volt, és nagy szerepet játszott benne a szerző személye – meggyőződésem, hogy ez a konkrét kötet tényleg különleges.

CsG: Nagyon köszönöm a beszélgetést Böröczki Tamásnak. A Merítés magazin olvasóinak ebben a hónapban Cornelia Isler-Kerényi A görög művészet című kötetét ajánlom. Az össze ajánlott könyvet megtaláljátok az összeesített listán:
https://moly.hu/listak/merites-konyvajanlo-osszesitett-lista-2017-szeptembertol

A könyvet a Gondolat Kiadó honlapján 30 százalék kedvezménnyel lehet megvásárolni.