A cím tökéletesen leírja, miről is fog szólni ez a történet, a Hammarby-trilógia második része, csakhogy - jó skandináv krimihez méltóan - ne várjunk szerető családod, kedves szülőket, boldog együttélést, mert az olvasó mindent kap ebben a regényben, csak ezeket nem. Éppen ellenkezőleg, de ez sejthető is, nem árulok el nagy titkot.
Ahogy az első részben, úgy itt is a társadalom legkiszolgáltatottabb rétege az áldozat, mégis - hét évvel A mézeskalács ház olvasása után - ez egy jobban megírt könyv volt, mint az előzménye. Egy kicsivel. Mert nem egy megszokott skandináv krimivel találkozik, aki a kezébe veszi ezt a trilógiát. Erre ne számítsunk, mert akkor nagy lesz a csalódás.
Furcsa kettősséget éreztem a Papa, mama, gyerekek olvasásakor: egyfelől unalmat, igen, sokszor unalmat, és nemcsak azért, mert kb. a regény feléig csak "bevezetést" kaptunk a történésekbe, hanem azért is, mert tényleg unalmas volt. Egyedül Hanna szála volt számomra izgalmas, és szívből szorítottam a kisgyerekért, máskülönben... Máskülönben mintha egymás mellett futnának a történések, minden szereplő azon "dolgozik", hogy tönkretegye a saját és másol életét, egyfajta se füle, se farka bevezetőt kaptam, de ez még nem lett volna baj, csakhogy nem is érdekelt igazán Jennifer és családja története, A nyomozás is igen gyenge, de Gerhardsen trilógiájában - szerintem - a hangsúly nem a nyomozáson van, inkább a bűncselekményig vezető úton, a szereplők viselkedésén a bűncselekmény előtt és után. Kaptunk betekintést a nyomozók magánéletébe is, és már nem is zavar az első kötetben elindított szál Petrával kapcsolatban - hét éve ugyanis bosszantott, hogy a szerző nem zárta ezt le, így csak lógott a levegőben a dolog.
Mindezek ellenére beszippantott a regény, ami meglepő volt a számomra, és egy huzamban olvastam el egy délután. Volt, hogy félbe akartam hagyni, hogy késúbb folytassam, de nem eresztett el, szinte kényszerített, hogy olvassam tovább, annak ellenére, amiket fentebb leírtam. Az író jól ír, mert ugyan sokszor undort éreztem a cselekmény miatt, de sosem volt ízléstelen vagy sértő a könyvbeli áldozatokra nézve. Ez a regény az emberi mocsok legalját mutatja be, képzelje el ide mindenki, amit tud, nem sorolom most fel, mivel találkozhat az olvasó a lapokon, de sejthető.
A regény második fele kicsit jobban csúszott, ha lassan is, de kezdtek összeállni a mozaikdarabok, viszont az utolsó pár oldalig nem adta meg Gerhardsen az olvasónak az élményt, hogy megvilágosodjon. Ráadásul úgy éreztem, hogy nem is feltétlenül kaptunk meg minden információt. A nyomozók mintha csak a vakszerencsének kösuönhették volna, hogy elkapták az elkövetőt, nem pedig a nyomozászuk megérdemelt babérjait aratták le. Biztosan ilyen lehet egy valódi nyomozás a valódi életben, sokszor a szerencse és a véletlen segíti a rendőröket, mégis kicsivel több profizmust vártam a zsaruktól. Mindegyiktől. A vége összecsapott volt, egy gyors lezárás, és ennyi. Vége a könyvnek. El fogom olvasni valamikor a harmadik részt is, de ez a trilógia nem lesz a legsikerültebb krimiolvasásaim között számon tartva.
Barbro-t azonban nagyon szerettem. Hasonlított egy ismerősömhöz. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy cselekedett volna hasonló helyzetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése