2016. október 25., kedd

Élményeim a Téli berekben

Lesz ebben minden: idézetek, cselekményleírás, lejegyzett érzéseim és gondolataim a könyv olvasása/hallgatása közben. Ezért hát bizony van benne SPOILER. És ez az oka annak is, hogy a Molyon, az értékelésembe nem ezt, és nem így írtam, hanem ezt - lehet bevezetőnek tekinteni:

"Megint azt kell mondanom: mindenkinek szüksége van egy Matulára gyerekként. Régi adósságomat törlesztettem most, hogy elolvastam a Téli berek-et. Olyan mesés most is, amilyen nyáron; nem okoz csalódást soha. Fekete István csodaszép leírásai egyetlen perc alatt a Kis-Balatonhoz repítik az ember: a leírásai, a párbeszédek egyformán magukhoz láncolnak. Gyönyörű ez a könyv.
Mosolyogtam Gyula kajlaságán és Bütyök türelmén barátja felé – ami türelemnek a pohara is kicsordul néha, de a legfontosabb a barátság. Mennyire szeretem Matulát! El nem tudom mondani, mennyire megindított, ahogyan az író leírta, hogyan búsul az öreg, miután szilveszter után visszatért a berekbe a fiúk nélkül. Az idős ember tudása, szeretete, türelme, bölcsessége annyira szép, hogy az ember szíve belesajdul. Ahogyan abba is, milyen gyorsan felnő Tutajon az utolsó részében a könyvnek."

 Ahogyan írtam, régóta bakancslistán van ez a könyv, egészen pontosan azóta, amióta elolvastam általános iskolában a Tüskevár-at. Mivel azonban (sajnos vagy nem sajnos) mindig volt valami más, ezért elég sok idő eltelt a terv megszületése és a megvalósítás között.
Már a könyv elején volt egy mosolyogtató félmondat, amit muszáj volt feljegyeznem: "Ott állt tehát Tutajos, mint egy lagymatag kérdőjel..." Hát lehet ezen nem mosolyogni? Milyen is egy lagymatag kérdőjel? Most már mindenkinek tudnia kell elképzelni. :-)
Fekete István már a regény elején remekül jellemezte a telet - a városi telet -, s benne a városlakókat, azt gondolom, más író nem lett volna erre így képes.
"...a rúgás megtörtént..." Igen. Lehet bocsánatot kérni, de a bántást nem lehet nem nem történtté tenni, még akkor sem, ha "csak" egy kiskutya megrúgásáról van szó. Adhatunk neki csirkecombot, de a kutya nem felejti el. De hiszen ez ránk, emberekre is vonatkozik - kutyatörténetben zárt emberi igazság. "...a rúgás megtörtént..."
Bütyök és Katica szerelme tovább alakul, és közben Tutajon is rátalál Sárira. Első szerelem ez, tiszta és igaz. Közben Gyula természete változásnak indul: türelmetlen, indulatos, verekedős lett, hiába inti barátja, Bütyök, Tutajon nem érti, miről beszél a másik. A kamaszkor változásait Gyula nehezebben éli meg, mint a mindig bölcs, türelmes, megfontolt Bütyök - és ez tutajos nagy szerencséje, hiszen így barátja végtelen türelemmel viseli a másikat.
A fiúk szeptember óta tervezgeti a téli szünetet és a berek meglátogatását, pedig ezt még egy influenza is veszélyezteti - hatalmas szerencséje Tutajosnak, hogy kiváló a gyermekorvos, akivel Gyula össze is tegeződik (Lajos bátyám). Jó orvos, jó pszichológus és a két fiú jóbarátja egyben.
"- Lajos bátyám, a kutya fertőz [mármint Bikfic, az emelet kutyája, aki gyakran látogatja meg a beteg Tutajos szobájába]
- Ne csókolózz vele"

Ősszel a kis gunyhóból rendes kis ház lesz, aki tud, segít ebben Matulának. Télre még két kis kuvik is beköltözik a tető alá, megtetszik nekik ez a remek téli szállás. :-)
Aztán egy hétfői napon István beállít Budapesten Gyuláékhoz, mivel a minisztériumba kell mennie, és előtte meglátogatja családját és unokaöccsét. Mennyire nem ismerik a városi emberek, milyen sok munkájuk van a vidéki, mezőgazdasággal foglalkozó embereknek - és nemcsak nyáron, de télen is! Ladó Gyula Ákos ugyanis azt kezdte el magyarázni Istvánnak, hogy neki (mármint az agronómusnak) a tél a vakáció, hiszen akkor nem csinál semmit, csupa pihenés az a pár hónap, hiszen csak disznóölések váltják egymást vadászatokkal... S bár István akkor és ott nem mutatta, de bizony eléggé mérges lett rokonára, hogy ennyire tévképzetekben él. Egy mezőgazdaságban dolgozó nem 8-16 között dolgozik, nem teszi le a ceruzát négykor és megy haza pihenni, mint egy városi. Ott addig kell dolgozni, amíg munka van; és ha éjjel kell az állathoz menni, akkor éjjel kell. A zsizsik a gabonában a fertőző betegségek nem mennek pihenni délután négykor.
És bizony Gyulával is nagy esemény történt aznap délután, amihez barátja is szívből gratulált.

Fekete István valami csodásan írja le a tél és az állatok viszonyát. A természet téli életét nagyon szépen, szinte már művészien mutatja be, akár egy festményt. Szeretem ezeket a mondatait.
S amikor a fiúk és Bikfic vonatútjáról olvastam, bevallom, elmosolyodtam, amikor ezt olvastam:
"A vonat száguldott,, hiszen azért gyorsvonat..." :-) Megnézném mostanában a száguldozó gyorsvonatainkat. :-)
És amikor egy utastársul történeteit hallgatta Tutajos és Bütyök, abban volt egy kalauz és utas közötti párbeszéd, melyben a kalauz így vágott vissza a szemtelen utasnak:
"- Uram! Ne felejtse, a vasút nem alkalmaz marhákat, hanem csak szállít." Hát, ezen jót nevettem. :-))
A két fiúnak - mondhatni a három fiúnak - remek útja volt -  hányással, hányingerrel, fogkefével, szent-györgy-hegyi borral és Lajhárral fűszerezve.
Természetesen a Nancsi néni-féle üdvözlő ebéd igazi lakoma volt, amit (és az utat) csak alvással lehetett kipihenni. Első napjukon István Bütyökkel ment el reggel a gazdaságba, a magtárba, Gyulát magára hagyták gondolataiba merülve. Végül megérkezett a házhoz Matula, és Tutajos az énekesmadaraknak eleséget készített az öreg segítségével. Persze Gyula megváltozott, makacs, fura, okoskodó jelleme itt is megmutatkozott, de persze gyorsan kiderült, hogy ki a bölcsebb.
Ahogyan korábban álmodtam repcével, hát itt sem tudtam "megszabadulni " tőle: Bütyök hozta szóba ebéd közben,, miközben olvasta-nézegette a növénytermesztési szakkönyveket. Reggel kapott Istvántól szakkönyveket a fiú, szerintem ezt (a szerzőből és a címből kiindulva ez lehetett, és a kiadás éve is gyanús): https://www.antikvarium.hu/konyv/dr-bittera-miklos-novenytermesztestan-i-ii-65762
Béla gondolatait a sznob kifejezés is lekötötte egy időre a szobában található falitükör kapcsán, amit aztán István magyarázott el neki.

– Ugye, ez velencei tükör, István bácsi?
– Milyen? – nézett nagyot István gazda.
– Velencei.
– Hát azt én honnan tudjam?
– Piri mama mondta.
– Hát Piri mama honnan tudja?
– Nem tudom.
– Én sem tudom, de tőlem lehet akár timbuktui, én ugyan nem nézem magam benne… Különben is előrehajlik, és csak a hasam látom benne. Azon meg mit nézzek? Még Lili nénéd akasztotta így. Azt mondta, ez így szokás. Hát elég buta szokás… de azt nem mondta, hogy velencei-e, ha pedig ő nem mondta, akkor mérget vehetsz rá, mert Lili néni emeletes sznob volt. Többemeletes!
– Mi az, hogy „sznob”, István bácsi?
– Hát tudod… hogy is mondjam? Aki nem előkelő, csak előkelősködik. Olyan embereket utánoz, akik valóban előkelőek; olyan fára kapaszkodik, ami végeredményben csak uborkafa, csak külsőség, belső tartalom nélkül, egyszóval olyan velencei tükör, amit Bécsben csináltak, és a piripócsi ócskapiacon neveztek ki velenceinek. De mondom, tőlem lehet velencei is, én nem értek hozzá, mert nem vagyok sem tükörszakértő, sem régiségkereskedő. Mutass egy marhát, egy birkát vagy lovat, azt megmondom, miféle…
– De miért éppen „sznob”-nak nevezik?
– Ezt véletlenül tudom. Angol szó, de latin eredetű, mint ahogy a római kultúra bölcsőjét Athénban ringatták, az athénit meg a föníciaiak, etruszkok, egyiptomiak, babiloniak, zsidók és a fene jobban tudja, miféle nációk. Ez a szó mégis Angliából ered, mert pár évszázaddal előbb Angliában is csak azok a gyerekek tanulhattak, akik nemesek voltak, vagy sok pénzük volt. Márpedig Angliában sokkal előbb épültek gyárak, mint nálunk, és az angol gyárosok korlátlanul zsebelték be az angol fontmilliókat, tekintet nélkül a munkások testi és lelki érdekeire. Ezek a milliók azután annyira meghatották az előkelő kollégiumok előkelő és nemes professzorait, hogy felvették az aranytól csengő nevű sör- és posztógyáros-csemetéket is, de a felvételi naplókban a neveik után odaszúrták – mivel valamivel mégiscsak meg kellett jelölni ezeket az értékes, de nem nemes egyéneket –, szóval odaírták, hogy „sine nobilitate”, azaz nem nemes. Így azután a kecske is jóllakott, a nagy tiszteletű tanári kar is, és a káposzta is megmaradt: a tudományszomjas iparmágnásifjúság. Később már csak annyit írtak a nevek mellé, hogy s. nob., végül: snob. Most már érted?
– Igen, István bátyám.
– Na, látod, ilyen okos nagybátyád van, de kérlek, ilyen dolgokat máskor ne kérdezz, mert akkor belesülök, és akkor mérges leszek!

Szanyadiéknál is volt egy köszöntő vacsora a fiúk részére, ami finom rétessel végződött - ekkor komolyan elgondolkodtam, hol lehet a környékemen rétest kapni, de végül lemondtam róla.
Persze volt a vacsorának következménye mert Tutajos barátunk elcsapta a gyomrát, de szerencsére Nancsi néninek mindenre van csodaszere.
Igazi Matula-Nancsi párbeszéd volt az is, ahogyan arról vitázott a két öreg, mennyi hely van még a szánon, ami kiviszi őket a hídhoz, a berekbe menet.
"- Van itt még hely.
- Hát, három tetű elférne még. Olyan kisebb fajta."
:-)
A berekben töltött első nap reggelén paprikás lisztbe forgatott csuka volt a reggeli - s habár én nem szeretem a magyar halakat, de Isten bizony, úgy megkívántam, hogy ha valaki elém teszi, felfalom. Főleg, hogy az öreg erős cseresznyepaprikát kínált hozzá a fiúknak.
Matula a Hévíz-csatornát is megmutatta Gyulának és Bélának. A Wikipedia így ír a csatornáról: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9v%C3%ADzi-csatorna


Azután egy napra magára hagyta a fiúkat az öreg, ami persze nem telhetett kaland nélkül, de szerencsésen "túlélte" mindkettő, és bölcsen, okosan Matulának is bevallották - s mivel az öreg már tudott a történtekről nagy vonalakban, örült, hogy a két fiú nem sumákolta el a dolgot. Ennek a napnak a délutánján történt, hogy Bütyök olyan erőfeszítéssel hadakozott egy hallal, hogy "verejtékmogyorók" csordultak le a homlokán. Ez a kifejezés rendkívül tetszett, és tetszik most is, ahogy írok. Ha nem felejtem el, alkalomadtán fogom használni. :-)
És ami még tetszik az író regényében - ahogyan már korábban is írtam, és nem győzöm leírni - a leírásai, most éppen a hóesésé:
Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a feketerigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját.
A láthatár becsukta szemét, a távoli zajok régen elfulladtak, mielőtt ideértek volna, és az élet közös, nagy szíve lehet, hogy vert valahol, de ezt észlelni nem lehetett. Lehet, hogy valahol vonat robogott, a vas és a fa kíméletlen zörgésében őrölve önmagát, lehet, hogy ijedt motorok benzingőzt hörögtek kétes utakon, amelyek az előbb még biztonságosak és kemények voltak, de most tétovák lettek egyszerre, és bizonytalanul keresték a másnapot, sőt az is lehetséges, hogy emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat.

És a fiúk eldöntötték - miután egy naplevelet kaptam István bátyjuktól -, hogy a karácsonyt a berekben töltik, Matulával; s nem mentek be a faluba, csak majd szilveszterkor, és mr bent is maradnak a hátralévő néhány napra. Tehát a szánon nem ők mentek be aztán, hanem Nancsiék küldtek ki nekik élelmet, csomagokat, minden szükségeset.
Haladt az idő, de nem változott. Esett, esett a hó egyformán, tömötten, és végtelenül. A nádas egy része már lefeküdt, a bokrokból nem látszott már semmi, a folyó ágya szinte eltűnt, és a fák némán tartották hóterhüket.
De a hó már nem szállt le egyenesen, hanem meglengett néha, itt-ott megkanyarodott, és a pelyhek raja hol délnek fordult, hol északnak és néha nyugatnak.
– Iparkodnunk kell – mondta Matula –, hogy a lovak azonnal visszafordulhassanak. Ha István bátyjuk megtudná, hogy várakoztatjuk őket, hát leszedi a csillagokat.
– Nemigen talál most, Gergő bácsi.
– Az igaz, de majd akkor szedi le, ha mink is ott leszünk. Hát inkább menjünk. A saroglyát én viszem a szivattyúházig, onnan fele utat egyikőjük, a másik felit másik.
– A kutyák jöhetnek?
– Engedjük őket, legalább elmegy a kedvük tüle. A halakat is felváltva visszük.
Ifjaink vidáman vágtak az útnak, a kutyák csaholva hempergőztek meg a hóban, csak Matula ment szótlanul, s ezt a némaságot átvette később az egész társaság. Csikasz – aki jobban tisztában volt a dolgokkal – már a kezdetnél hátramaradt, míg Bikfic legénykedett egy darabig, körülrohanta az embereket, itt felbukott, ott beleszaladt nyakig a hóba, míg végül ő is az emberek mögé igazodott, ahol valamelyest járhatóbb volt az út. De csak valamelyest, mert a hó nem állt össze, s a lépések nyomán összefolyt, mint a homok.
– Gyönyörű idő! – lelkesedett Tutajos, amikor elindultak, és Matula mosolygott.
Amikor a csatornához értek, Tutajos újra megszólalt:
– Erre talán még nagyobb a hó…
Matula csak bólintott, amiről nem lehetett tudni, hogy valóban nagyobb-e a hó (és miért lett volna nagyobb?), vagy Matula arra gondolt, hogy Tutajosunkban fogy a gőz…
– Itt vagyunk, Gyula. Most maga veszi át? Ez kérdés volt, de mit lehetett erre mondani:
– Persze… Hol adom át Bütyöknek?
– Majd szólok.
A saroglya – nevezzük bárminek – nem volt könnyű, és úgy riszálta magát, mint az eladó lány a lakodalomban. Ez persze nem lett volna baj, ha ez a riszálás a lépéshez alkalmazkodott volna, de nem tette ezt, hanem önkéntes, mondhatnánk rendhagyó mozdulatokat végzett. Tutajos tántorgott vele, sőt egyszer majd belecsúszott a Zalába.

A Magyar Néprajzi lexikon szerint a saroglya vagy csín:
1. a → szekér, → kocsi, valamint a → talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a → szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára → szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is; – 2. két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról. – Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserénynek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a → targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas m. több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955).
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1142.html


Aztán eljött karácsony napja, Matula ünnepi ebédet és vacsorát főzött. Olyan meghitt, békés, szeretetteli ez az estét leíró pár oldal, hogy a szemembe könny szökött, amikor hallgattam.

Matula nézte a pipa szállongó füstjét, mintha látott volna benne valamit az elmúlt karácsonyesték mérföldköveiből, de az is lehet, hogy csak a disznóölésre gondolt, hogy elég lesz-e egy évig a zsír… Nem, nem lehet tudni a gondolatokat, amelyek ott szállongtak az emberek körül, elröpültek és visszatértek, száz és száz kilométereken villantak át és éveken, hiszen számukra nem volt tér, és nem volt idő. Megszülettek, hogy talán sose szűnjenek meg, hiszen bármely pillanatban megszólalhatnak, és megmutathatják magukat az emlékezés örökké pergő filmjén.
Alkonyodott.
Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának. Matula később felült, és miután egy darabig csizmáit nézegette, azt mondta:
– Kinézek…
Kabátot dobott magára, és kiment.
Tutajosnak már a nyelvén volt, hogy:
„Mit néz ilyenkor Gergő bácsi?…” – de aztán lenyelte ezt a gondolatot, mert ha Matula azt mondta, hogy „kinéz”, hát kinéz. Ehhez elsősorban senkinek semmi köze, másodsorban Matula a legjobban tudja, mit csinál és miért. Mivel azonban jócskán elmaradt, Tutajos aggodalmasan pislogott, aztán felkelt, és kinyitotta az ajtót.
Hová mehetett? Négy óra… egy órája már oda van. Füttyentett, mire Bikfic jelentkezett. Csikasz azonban sehol…
– Elvitte Csikaszt is.
– Ne izgulj, Tutajos, gyertyagyújtásra majd előkerül.
– Bütyök, kérlek, gondolkodj egy kicsit. Itt nincs gyertya, és nincs gyertyagyújtás…
– Csak úgy mondtam.
Tutajos azonban tévedett. Pár perc múlva Csikasz penderedett a szobába, illetlenül lerázta magáról a havat, mert még a füle is havas volt, és azt mondta, hogy – Hau, hau, csek-bek, nyakig ér ez a fehér izé… – És utána lábát veregetve a küszöbön megjelent Matula is, egyik kezében egy kis borókabokorral.
– Mondom, mért ne legyen karácsonyfánk is…
– Gergő bácsi!
– Csak boróka – mondta az öreg –, de fenyőnek fenyő. Nehezen találtam meg, de ott, azon a kis homokos dombon van pár darab.
– Gergő bácsi, éppen mondtuk, hogy itt nem lesz gyertyagyújtás…
– Hát tuggya, Béla, azt még én sem tudom, ámbár volt itt egy gyertyacsutak, alighanem az ablakba tettem.
Matula ezek után hosszasan, körülményesen zörgött az ablakban, mondván:
– Hová tettelek… na lám csak, el akart bújni… – És mosolyogva tartott a tenyerén egy háromcentis, kormos gyertyavéget.
– Látják, nem úgy van ez itt, mint szegény helyen… van itt minden…
A bokrot egy fazékba állította, s a kis csonkot a bokorka egyik ágára drótozta.
– Kész! Hány óra van?
– Fél öt.
– Akkor elkezdhetjük. Én adogatom a csomagokat maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…
Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.
– Matula – mondta, és szinte elpirult… és megtapogatta a papírt.
– Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.
– Azért nem kell kiabálni – mosolyogott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.
– Bütyök!… Nem én mondom, Béla, de így van írva…
És lassan elfogyott minden. A csomagok az ágyakra kerültek, a két ifjú izgatottan topogott, Matula is csak tett-vett céltalanul.
– Hány óra? – kérdezte.
– Mindjárt öt.
Az öreg erre meggyújtotta a gyertyát, elfújta a lámpát, és egyszerre ködös, borongós este lett körülöttük. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra kucsmáját.
A kis láng erre, mintha magára talált volna, kinyújtózott, Matula keze megmozdult, mintha meg akarta volna simogatni, aztán csendesen azt mondta:
– Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt!
A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert.
Tutajos önkéntelenül nyújtotta a kezét öreg barátja felé, és mintha szólni akart volna, de Matula csak annyit mondott:

– Jól van, Gyula. – És megszorította a fiú kezét, megszorította Bütyök kezét, aztán – talán jelezni akarta, hogy az ünnepi pillanatnak vége – újra feltette a kucsmáját.

– Magának is szép karácsonyt, Gergő bácsi – mondta Tutajos végül –, és egészséget és boldogságot kívánunk magának is, mert szeretjük!

Bütyök megnyalta a szája szélét, Matula pedig azt mondta:

– Akkor most meggyújtom a lámpát, mert van még valami, amit eldugtam, mert István bátyjuk úgy akarta.

És mélyen az ágya alól két teljes sífelszerelést vonszolt elő.

– Ezeket a csoszogókat itt dugdosom már régen, gondoltam: az ágy alatt úgysem söpörnek… és el is találtam…
– István bácsi! – kiáltott Tutajos, mellőzve az ágy alatti söprésre vonatkozó észrevételt. – István bácsi cukorember…
– Hát az is tud lenni – bólintott az öreg –, aztán tudnak maguk ezeken a deszkákon úgy, mint a Miska?
– Tudunk valamelyest… de nekünk is van még valami, amit utoljára hagytunk Gergő bácsinak… – És Tutajos ágyából, a feje alól elővette a rádiót. Kibontotta a papírdobozból, és Matula elé tette az asztalra.
– Ezt azért hoztuk, hogy Gergő bácsi ne legyen olyan egyedül, és sokszor gondoljon ránk…
Matula nézte a dobozt.
– Aztán mi van benne?
– Gergő bácsi, az egész világ!
Felnyitotta a doboz tetejét, csavargatott egy kicsit… kattogott egy kicsit, aztán megzendült valami, először csak mint a mély sóhajtás, aztán tisztán, puhán, telten meglódult a kis szobában a távoli harangszó.
A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.
És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.
És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…
Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.
Matula nehézkesen megmozdult, kezével valami simogató mozdulatot tett, szeme fényes volt, szinte égett, és azt mondta:
– Köszönöm, fiúk… Akkor most nézze meg ki-ki a magáét, aztán elrakodunk, és összeülünk, ahogy ilyenkor szokás.
És Gyula lekattintotta a rádiót.


Hát nem gyönyörű? Ki nem szeretne ilyen ünnepet magának?
Vicces volt, mennyire megijedt Gyula, amikor meglátta másnap reggel Matulát bajuszkötőben. Milyen érdekes, hogy a városi gyerekek nagy valószínűséggel sem akkor, sem most nem ismerik ezeket a régi tárgyakat.

Csikasz morogva tér vissza a kunyhóhoz, de az ugatásra már az előbb kinyílt az ajtó, s most Matula érdeklődik:
– Mi az „már megint”?
– Elzavartam – billegeti farkát Csikasz, és megszagolja Matula papucsos lábát, mert csizmás kezét nem szagolhatja meg. Matula ugyanis csizmát pucol, s ehhez kötényt kötött hogy fehérneműit össze ne piszkolja. Mert az öreg e pillanatban gatyában tartózkodik – ami előfordul –, és arcán bajuszkötő feszül – ami viszont igen ritkán fordul elő. Matula – miután megborotválkozott, és bajusza neveletlen sövényét helyreollózta – bajuszkötőt illesztett a férfias dísz megfékezésére Amíg a gyerekek alszanak – gondolta –, elintézi ezeket a diszkrét ügyeket, amiben persze tévedett, mert Tutajos – dacára a késői
fekvésnek – felnézett a csizmafényesítés sisegő ütemeire.
Tutajos ijedten ült fel.
– Mi az, Gergő bácsi?
– Mi az, hogy mi az?
– Az az izé az arcán…
– Bajuszkötő. Nem látott még ilyet?
– Nem… Már azt hittem, a foga fáj…
– Nem fáj, ami fájt, azt kihúzattam, de mondhatom, jól húz ez a mi doktorunk…
A bajuszkötőtől Matula kicsit selypítve beszélt, és Tutajos minden erejét összeszedte, hogy el ne nevesse magát, mert Matula a kék köténnyel s a leszorított láthatatlan bajusszal úgy nézett ki, mint egy középkori barát, aki a gvárdián csizmáját fényesíti.
A beszédre felébredt Bütyök is, de egy darabig csak pislogott a takaró alól, mint aki nem hiszi el, amit lát, és éppen kérdezősködni akart, amikor Matula azt mondta:
– Most akkor forduljanak a fal felé, mert én levetkőzöm! Ifjaink tehát a fal felé fordultak, miközben Tutajos megesküdött, hogy inkább meghal, de nem nevet.
– Na – szólalt meg az öreg kicsit későbben –, most már maguk is felkelhetnek, ha akarnak, ámbár fekhetnek is, máma ünnep van, aztán elég sokáig fenn voltunk.


A 15 éves Tutajos minden nap mondott olyat, amit nem kellett volna: meggondolatlanul jöttek szájára a szavak, az okoskodás - és persze mindig késő volt már, nem lehetett visszaszívni, a szó kimondatott. Ilyen volt az eset Matula karácsonyi ajándékával kapcsolatban is. Minden ilyen esetben azon járt a fejem, vajon én is ilyen tizenéves voltam? De nem, szerencsére nem, és bizony Gyulát többször tudtam volna leszidni a szemtelenségéért. Hiszen tudta, hogy nálánál bölcsebb és tapasztaltabb emberekkel beszél; akik szeretik őt.
Aztán négy nappal szilveszter előtt jött István bácsi levele hogy mikor és hol várja a fiúkat és Matulát, és bizony Tutajoson erőt vett a szomorúság, úgy kellett gatyába rázni, hogy ne arra gondoljon, hogy már csak négy napjuk van, hanem arra: van még négy napjuk, és töltsék el a legjobban. De aztán lett egy nevezetes estéje a magaslesen, amit nem fog egy ideig elfelejteni, és nemcsak ő, de Matula és István bácsi sem. :-)
Aztán másnap, amikor esteledett, Fekete István a lámpa fényében látszódó kunyhóbelsőt egy nyomortelephez hasonlította, úgyhogy muszáj volt utánaolvasnom ennek a nyomortelepnek.

A lámpa fellobbant, és a gyér világosságban olyan szomorú volt a kunyhó belseje, mint egy Auguszta-telepi nyomortanya ezerkilencszázharmincban.

Auguszta-telep. Auguszta fõhercegnõ (1875-1964), József fõherceg felesége, Ferenc József unokája. Védnökségével alakult 1914-ben  az Auguszta-alap nevű társadalmi szervezet, amely közadakozást gyűjtött a civil lakosságtól háborús segélyezésre. Ennek keretében létesült Kőbányán a szükségkórház, amelyet azután 1919-ben a vagonlakó menekültek részére szükség-lakóteleppé alakítottak át. Mind a kórház, mind a telep Auguszta nevét viselte.
http://egykor.hu/budapest/barakk-telepek-pesten/3080

http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/tizedik-kerulet-kobanya/item/kobanya-1940-1960-10-kerulet
http://pongractelep.hu/?p=3481


Az utolsó napokat a fik korcsolyázással és horgászással töltötték. Gyönyörű lehet a berek télen, de hogy minusz fokokban álljak és horgásszak, nem biztos, hogy rá tudnám venni magam. Ha tudnék korcsolyázni, arra még csak-csak, hiszen akkor melegem lesz, nem csak állok a hidegben.
A faluba utazás napján értük is ment a szán a hídhoz, és mind felkapaszkodtak rá.
Nagy igazság, és úgy látszik, már az író idejében is így volt, hogy bizony a szilvesztert nem csak este tartották az emberek:

Tutajos már hatszor „meglátta” a híd könnyed ívét, de mozdult a köd, és elvitte a hidat is. Káprázat és vágy volt csupán az egész látomás, amíg csak majd az orrukat ütötték a valóságos hídba.
– Na! – mondta Matula. – Ez a Jóska is…
– Mi van velem, Gergő bátyám? – vált ketté az egyik oszlop. – Mondom magamban: megmozdulok, amíg még valami rosszat nem mondanak rólam…
– És a kocsi? – ijedt meg Gyula.
– Félreálltam a szánkóval, mert ilyen ködben könnyen fellökik az embert. Tuggyák, máma egész nap szilveszter van, aztán van olyan is, aki már reggel elkezdi… Hát csak kapaszkodjanak fel kényelmesen, a kutyák meg gyühetnek a szán mellett, úgyis lépést kell mennünk; már az életem is meguntam, amíg kiértem. Na, Rigó!…

Jól telt a szilveszter, a vacsora is, hiszen Katicáék és Matula is vendég volt István házában - a fik nagy örömére, és látszott, hogy az öreg is örül a fiúknak. Másnap pedig folytatódott Bütyök mezőgazdasági képzése silótakarmánnyal, melasszal és más okosságokkal. S mivel az agronómus látta, mennyire vágyik Gyula a berekbe, megörvendeztette, hogy kimehet Matulához. Tutajos annyira boldog volt, hogy Bikficről teljesen el is feledkezett, és egyedül vágott neki síelve az útnak. A kajla fiú szerencsére oda is ért a kunyhóhoz, és megható jelenetnek lehetett tanúja, amiről nagyon bölcsen, nem szólt Matulának.
S ezekben a napokban történt az is, hogy Tutajosunk felnőtt...

Hogyan legyünk a budapesti János Kórház áldozatai?

Nos, egyszerű: hagyjuk, hogy egy esés után oda vigyen be a mentő. Hallottam már korábban is a János Kórházban uralkodó állapotokról, hittem is és nem is, hiszen minden ilyesminek van valóságalapja, de arra nem számítottam, ami "fogadott." De kezdjük az elején.

Egyhetes táppénz után úgy gondoltam, már fogok tudni dolgozni menni (előző heti esésem Szolnokon miatt), és ezért szombaton, október elsején, elmentem Budára, kicsit megmozgatni a lábam, rendben van-e, friss levegőn lenni, stb. Normafánál, Hűvösvölgyben vagy ilyen helyen voltam, és ott sétáltam egy barátommal és a tízéves kislányával. (Utólag visszagondolva hatalmas szerencse, hogy nem a 12 km-es teljesítménytúrára mentem el, amire korábban szerettem volna - bár elképzelhető, hogy akkor meg semmi bajom nem történt volna.)
Óriásit estem. Nem a sziklás részen, Nem a meredek részen. Hanem a sík terepen. Valószínűleg ott lankult a figyelmem, hiszen sík terepen mi történhet. Nos egy hatalmas esés, az történhet. Feküdtem hason a földön, éreztem, hogy az orrom darabokban, folyt a vér, és én csak ennyit tudtam hangosan mondani: Az orrom! Az orrom! Eltört az orrom!
Nagyon elgyengültem, valószínűleg egyrészt a sokktól, másrészt a vérveszteségtől, de a mentők nagyon kedvesek voltak. 200 méterre voltam a betonúttól, de nem tudtam kimenni, mert gyenge voltam, és szédültem is, és nagy nehezen bejöttek a kocsival, és bent a földúton tettek hordágyra, és be a kocsiba. Nem veszítettem el az eszméletemet egy percre sem, ahogy megérkeztek, azonnal mondtam nekik, hogy mindenképpen kell ct-t csináltatni, s hogy volt korábban két agyműtétem.
Gyula és Letti hazamentek busszal, és mondták, hogy szóljak, ahogy kiengednek, azonnal jönnek értem kocsival. Utólag mesélte Gyula, hogy eléggé megbámulta mindenki a buszon, ahogyan elöl-hátul véres pólóban utazott a kislányával. :-)
A kórházban az elején minden rendben volt, megvizsgáltak, volt ct is. Az kicsit furcsálltam, hogy miért azt a kezemet röntgenezik meg, ami nem fáj, mert nem arra estem, de azután elvittek ismét, és a fájósról is készítettek felvételt. A szemöldökömet összevarrták, megnézték a baj térdem, amire rázuhantam, és azt gondoltam, rendesen megvizsgáltak. Pár óra elteltével odajött a doki egy papírral, hogy hazamehetek. darabos orrtörés, de ezzel nem lehet mit csinálni, majd összeforr.
Nem hívtak fül-orr-gégészt, el se küldtek. Nem mondták, hogy agyrázkódásom van, és mit kell illetve nem szabad tennem otthon emiatt. Utólag abban is kételkedem, hogy neuológus nézte meg a ct felvételt, vagy a takarítónak mutatták meg.
A doki elment, és elkezdtem felöltözni, és eleredt az orrom vére. Az asszisztens mondta, hogy meg kellene mutatni gégésznek, de mondtam, hogy az orvos hazaküldött nélküle. Ettől függetlenül az asszisztens megkért, hogy várjam meg az orvost, és nézze meg az orromat. Vártam egy órát nagyjából, közben megjöttek Gyuláék is. Visszajött ugyanaz az orvos, aki hazaküldött, meglátott, már nem vérzett az orrom, erre azt mondta: Magának nem is vérzik az orra, menjen haza.

Hétfőn mentem a körzeti orvoshoz, képzelheti mindenki, milyen szemeket meresztett: rosszabb állapotban voltam, mint egy héttel korábban. Táppénz. Ő közölte velem, hogy agyrázkódásom van: sem számítógép, sem könyv, sem tévé, nehogy visszatérő, krónikus fejfájásom legyen.
Ezért kezdtem el hangoskönyveket hallgatni pár nap múlva, mert őrjítő volt, hogy nem csinálgattam semmit.
Október 10-én mentem a kerületi szakrendelőbe varratszedésre, és mondtam az orvosnak, hogy nekem valami nem stimmel az orrommal, mert nem volt ilyen: akkorra már lelappadt kicsit a duzzanat, és nemcsak láttam, de meg is tudtam fogni, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Felküldött a gégészetre, ahol az orvos gy nézett rám, mintha valami iszonyat kontármunkát látna. Azt mondta, ezt akkor, elsején azonnal meg kellett volna műteni a János Kórházban, és nem is érti, miért engedtek engem haza. Beutalót írt a MÁV Kórházba, ahova azonnal el is mentem, és másnap reggel a bőröndömmel már jelentkeztem is a gégészeti osztályon felvételre, délben pedig operáltak. Jó kis óka volt...
Gyűlöltem azokat a napokat. tamponok az orrlukaimban, csak a számon kaptam levegőt, és hiába ittam,  a száj folyamatosan száraz volt, mert ház azon keresztül vettem a levegőt. Szerencsére a nővérek és az orvos is kedves volt, a szobatársak is normálisak, és vittem magammal hangoskönyveket is, hogy eltereljem a figyelmemet. Így hallgattam meg bent Háy János novellás-kötetét, a Házasságon innen és túl-t, és egy Hrabal-regényt, a Foghíjak-at. Szombaton engedtek volna haza, de akkor derült ki, hogy tévedésben éltem: nem 2+1, hanem 3+2 tampon volt az orromban, és ahogyan a bal oldalról kivették a három beszáradt tampont, annyira fájt, hogy majdnem elájultam, ezért bent tartottak még egy napot. Eredetileg az orrsövényemet is rendbe rakták volna, de műtét közben máshogy döntöttek, de így is szerencsém volt: Mivel epilepsziás vagyok, mondtam az orvosnak előtte, hogy szeretném, ha mindenképpen altatásban csinálnák, de mondta, hogy mivel nem friss a törés, ezért mindenképpen altatásban végzik el. Ez megnyugtatott. Nem lett volna szerencsés, ha látom, mit csinálnak, és a félelemtől rosszul leszek az asztalon. Még egy kisroham hagyján, de egy nagy... Bár tompa állapotban még egy kicsit sem tudtam volna kontrollálni szerintem.
Na, de hazaértem. Sajnos az esés után a szemem rosszabb lett. Voltam a kórházban a szemészeten is, de azt mondták, semmi baja. Akkor viszont mondja meg nekem valaki, hogy mitől látok homályosan? Szemüveg nélkül kb. két perc alatt rosszul látok, szemüveggel is gyorsan elfáradok.
Október 23-án voltam a MÁV Kórházban kontrollon, már le lehetne venni a gipszet az orromról (merthogy végül ezt raktak fel r a biztonság kedvéért, hogy gy forrjon, ahogyan kell), de a biztonság kedvéért még hordom egy ideig, ne legyen gond. Magamat is megnyugtatom ezzel. Az orvos mondta, hogy érdemes lenne az orrsövény ferdülését is megműteni, és akkor az alapból ferde orromat is megcsinálnák, de azt válaszoltam: még eléggé élénken él bennem az a tamponkitépés, de mindenképpen jövök majd, ha kicsit tompult bennem a dolog - meg hát októberben végig táppénzen vagyok, el lehet képzelni, mennyi lesz a fizetésem.
Most a feladat: elmegyek a kerületi neurológushoz, de szerintem ő sem fog tudni mit mondani, pedig nekem tudnom kell a választ. Amit észrevettem, hogy lámpafénynél sokkal gyorsabban romlik a szemem, amíg azonban - mint most is, nappali világosságnál írok, és nincsen felkapcsolva a lámpa, illetve nem a mobilt nyomkodom - még mindig látok, habár már egy ideje írom ezt a post-ot.

Nos, ez a történetem. Ja, és ami "vicces": amíg bent voltam a kórházban, a társalgóból egy este behallatszott az RTL Klub egyik riportja, amiben a János Kórház félrekezelt betegei mondták el tapasztalataikat. Akár én is jelentkezhetnék egy következő riporthoz...

Most képzeljétek el! Ha ÉN nem megyek el a fül-orr-gégészetre, mert gyanúsan néz ki az orrom, akkor összeforr úgy, ahogyan, és lehet, hogy levegőt sem tudok venni rajta.

u.i. még egy észlelésem is volt bent a kórházban, a kórteremből sem kellett kilépnem, ezt idehaza fel is vittem a Molyra. :-) https://moly.hu/eszlelesek/40686

2016. október 5., szerda

OPS LIBRIS kiállítás a Damjanich Múzemban, Szolnokon

A szolnoki Damjanich Múzeumban 2016. november 13-ig tekinthető meg az Ops Libris kiállítás. Volt szerencsém szeptemberben megnézni, és 1-2 képet is készítettem. Íme:


Tudtam volna még fotózni, de nem váltottam fotójegyet, és nem akartam visszaélni kíséről kedvességével.

Őszölés Szolnokon, 2016. szeptember 22-25. - szombat és vasárnap

A szombat remekül indult. Megköszöntem a hotelben reggeli közben az ott dolgozó hölgynek, hogy figyelmembe ajánlotta a Reptárat, és finom kávét ittam. :-)
Sétáltam délelőtt, többek között a Balogh Kálmán utcában is, ahol megtaláltam annak a dr. Balogh Kálmánnak az emléktábláját és szülőházát, akiről az utca a nevét kapta.
„E házban született dr. Balogh Kálmán, a magyar gyógyszerész tudomány nagy mestere 1835. szeptember 29-én” – olvasható a fotón látható épület falán Szolnokon, amely a gyógyszerészről elnevezett utcában áll.
Balogh Kálmán (Szolnok, 1835. szeptember 28. – Budapest, 1888. július 15.) magyar orvos, egyetemi tanár.
A gimnáziumi tanfolyamot az egri líceumban, az orvosit a budapesti egyetemen végezte. 1859-ben lett orvosdoktor. Mint fiatal orvos a nagy hírű Czermak Nepomuk János tanár mellett segédkezett. 1860 augusztusában a pesti élettani tanszékhez két évre tanársegédnek kineveztetett. 1863-ban a kórélettanból magántanári képesítést nyert és azon év november 1-jén a kolozsvári orvos-sebészi intézethez neveztetett ki rendes tanárnak, hol a sebészek számára az élettant, általános kórtant és törvényszéki orvostant adta elő és a klinikán boncolásokat végzett. 1867 szeptemberében a budapesti tudományegyetemen az elméleti orvostan, 1872 áprilisától a gyógyszertan rendes tanára, a gyógyszertani intézet igazgatója, a királyi természettudományi társulat első alelnöke lett. A belügyminisztérium a közegészségügyi tanács tagjává nevezte ki; a király a Vaskoronarend III. osztályával díszítette fel. A Magyar Tudományos Akadémia 1864. január 20-án levelező, 1877. május 24-én rendes tagjává választotta.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Balogh_K%C3%A1lm%C3%A1n_(orvos)

Mielőtt találkoztam volna molytársammal, hogy megcsináljuk a Pelikán-20-as túrát, még elmentem a Damjanich Múzeumba, hogy ismét megnézhessem a képtárat. Kb. másfél órát töltöttem ott, a hangos tárlatvezetés is belefért az időmbe, és a szeptemberi időszaki kiállítást is megnéztem.

Isteni kirándulás volt a szombati: Tímár Krisztina remek társ volt, sokat beszélgettünk, nevettünk, képeket készítettünk. Isteni volt az idő szombat délután is, és a kb. 20 km-es utat nagyjából 5 óra alatt meg is tettük - kellemes tempóban, nem sietve. Íme néhány fotó, kedvcsinálónak a kirándulást kedvelőknek, hogy érdemes Szolnok környékén is túrázni.

















A túra csodásan sikerült, esés, elesés, bokaficam és bármiféle törés nélkül sikerült teljesítenem, ami az én esetemben isteni szerencse, és rendkívül meglepő is. :-) Fel is hívtam Gyula barátomat, hogy elmeséljem neki, milyen ügyes vagyok, meg is dicsért... Aztán akkorát estem - bent, a városban, ahogy a fal adja a másikat.
 És nem az esés volt a legrosszabb (bár erős megrázkódtatás volt ez számomra), hanem az, hogy több autós, két biciklis és egy gyalogos is elment mellettem, és csak néztek, de egyikük sem jött oda, hogy segítsem. Bár nem olvassák ezt a blogot, ezúton üzenem nekik: Remélem, aznap estére a kocsmában megvolt az új sztori, amit mesélhettek, és mindenki jól szórakozhatott rajta.
Nagy nehezen visszaértem a szállodába, és vasárnap taxival utaztam a pályaudvarra, ahonnan egy alacsony padlós vonattal haza is jöttem.

Nehéz volt az utazás, de összességében azt kell mondanom: az esés ellenére csodás négy nap volt, boldog vagyok, hogy elmentem, az időmet Szolnokon tölthettem. És köszönöm Krisztinának is a társaságot, a beszélgetést.

Őszölés Szolnokon, 2016. szeptember 22-25. - csütörtök és péntek

Csak négy napra terveztem, de sok-sok programmal, az idei őszölesemet. Csütörtökön késő délelőtt indult a vonat a Nyugati-pályaudvarról, és nagyon örültem, hogy ismét ellátogathattam az egyik kedvenc városomba. Már az érkezés napjára volt programom a Verseghy Könyvtárban.
Délután a Kossuth tér egyik kávézójában üldögéltem, kávéztam és olvasgattam a csodás időben. 17 órakor volt egy előadás a szolnoki Verseghy Könyvtárban Szent Mihályról, az ejtőernyősök védőszentjéről. Természetesen elmentem, és végighallgattam, nagyon érdekes volt. Most ezt szeretném összefoglalni nektek.
Az angelológia az angyalok létéről szóló teológiai tan. https://hu.wikipedia.org/wiki/Angelol%C3%B3gia
Lucifer eredetileg szintén arkangyal volt, de elbukott, és a gonosz angyalok oldalára állt, vezetőjük lett.
Mihályt a Biblia több helyen is említi – de nem csak a Biblia, hanem az apokrif iratokban is szerepel. A Mihály héber eredetű név, jelentése: „ki olyan, mint az Isten”. Ő tudatta Sárával, hogy gyermeket vár; ő adta Mózesnek a kőtáblákat; amikor Ábrahám feláldozta volna gyermekét, Izsákot, ő akadályozta meg ezt. Dánielt is Mihály arkangyal mentette meg az oroszlánoktól.
Az atribútum olyan tulajdonság, mely elválaszthatatlanul hozzátartozik valakihez vagy valamihez. Mihály esetében ilyenek:
– mérleg: utolsó ítélet. Mérlegre kerülnek a jó és a rossz cselekedeink
– sárkány: a Sátán legyőzője. A Sátánt vagy emberként szarvakkal ábrázolják, vagy pedig szörnyetegként.
– gömb: nem földgömb, hanem gömb. a világegyetemet ábrázolja. Isten nem csak a Földet teremtette, hanem az egész világot.
– kard, pallos, pajzs: harc, hatalom, erő.
Rómában az Angyalvár története, elnevezése is kapcsolódik Szent Mihályhoz: Az épület egy középkori monda alapján kapta az nevét. 590-ben, egy pestisjárvány idején a pápa könyörgő körmenetet tartott a városban, ekkor megpillantották az emlékmű csúcsán Szent Mihályt, aki hüvelyébe visszadugta a kardját, ezzel szüntetve meg a járványt.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Angyalv%C3%A1r
Miért Szent Mihály arkangyal „az égből alászálló harcos”?
Az ejtőernyős jelvények is hordozzák Szent Mihályt, még ha nem is konkrétan, de a szárnyak formájában megjelenik. A francia Bercsényi-huszárok jelképén is szerepel a szárny.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Francia_husz%C3%A1rs%C3%A1g
Szeptember 29. Szent Mihály napja. Magyarországon már Szent István korában elterjedt Mihály tisztelete.
Népi hiedelemvilág:
Szent Mihály napja az ősi napéjegyenlőség környékére esik, így a sötét tél kapujában áll. A népi mondások is erre utalnak: „Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet.”
XIII. Leó pápa írta le az alábbi imádságot, miután a következőket hallotta:
– El tudom pusztítani egyházadat!
„Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.”
http://www.hagiosz.net/?q=szentmihalyima
Az ejtőernyősöknek a katonaságnál fontos példakép Hüse Károly őrnagy, aki 1978-ban veszítette életét:
https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BCse_K%C3%A1roly
vitéz Bertalan Árpád magyar katona 1938-ban nekilátott a honvédség egyik elit alakulatának, az ejtőernyős egységnek a megszervezéséhez, amelynek kiképző parancsnoka lett előbb Szombathelyen, majd Pápán.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bertalan_%C3%81rp%C3%A1d

Korábban odaértem, mint ahogyan elkezdődött az előadás, így a könyvek között is körbe tudtam nézni, és találtam is egy érdekeset: Gáll István A ménesgazda című könyvét. Már el is kezdtem az olvasását, és eddig elégedett vagyok a választásommal. Azt már tudom, hogy októberben lesz egy hosszabbítás, de novemberben majd visszaviszem a könyvet, és hátha akkor ismét fogok tudni találkozni @Tímár_Krisztin mollyal.
Kép: http://info.szolnok.hu/alap.php?mid=2&aktid=79
Pénteken is izgalmas napom volt: reggelinél elbeszélgettem a reggeliztetővel a hotelben, és ajánlotta a Reptár meglátogatását. Mivel azt hittem, hogy a városon kívül van, ezért nem akartam elmenni, de a hölgy azt mesélte, hogy kb. 15 perc séta, úgyhogy hallgattam rá. Isteni időben, napsütésben sétáltam 11 körül a Reptárba, és elámultam, milyen csodás interaktív múzeum! Három órát töltöttem ott, pedig a 4D mozit és a szimulátort ki sem próbáltam. Minden ott dolgozó nagyon kedves és segítőkész volt. Sok képet is készítettem.




















Fárasztó program volt, de megérte, bármikor visszamennék ismét. Ugyan volt kellemetlen élmény is benne, de erről az én "butaságom" tehet. 
Ezek a betonlapok hevertek a múzeum egy részében, amik nagyon hasonlatosak voltak egy temetőhöz. Tudtam, hogy nem az, persze, de mégis felkavart a látvány. Ezek után pedig egy vasúti sínpárt láttam - egy végében egy vagon volt, a másik pedig egy szögesdrót-tetejű kapuban végződött. A temetői élmény tán ez olyan sokkolóan hatott rám, hogy kicsordultak a könnyeim is. Mintha csak egy koncentrációs tábor kapuja lett volna. 
A múzeumi shopban beszélgettem egy ott dolgozó lánnyal, aki elmondta, hogy a betonlapokra még várnak repülőgépeket, a sínpár pedig Magyarország második vasútjának (a váci utáni másodiknak) az eredeti darabja. Tudtam én, hogy buta dolog, hogy felkavart kint a látvány, mégsem tudtam kivonni magam a hatása alól.

A shopban viszont találtam egy remek fehér pólót, amit azonnal megragadtam, és nem is eresztettem, amíg a kasszához nem vittem, és hűtőmágnest is vettem emlékbe. Szerettem volna képeslapokat is venni, de sajnos képeslapok nem volt, így - az élményen túl - csupán ennyivel lettem gazdagabb aznap délután.
A nap hátralévő részében elmentem a szolnoki Művésztelepre, de ott derült ki, hogy a kiállítás csak négyig volt látogatható, de legalább sétáltam a telep parkjában, láttam egy kutyát és két macskát, és szedtem három tobozt. :-)
A Tisza Hotel melletti park telis-tele volt-van gesztenyével, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és szedtem egy csomót (később visszatértem még egy körre :-)). És a coop-ban még egy spanyol nyelvkönyvet is találtam, potom 500 forintért.
Remek péntek volt.
(folyt. köv.)