M. C. Beaton: Agatha Raisin és a karácsonyi búcsúcsók

Sok szempontból csalódás volt a kezembe vennem egyik legkedvesebb sorozatom soron következő kötetét, amely más új köntösben, új kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. A fejemben folyamatosan egy hatalmas MIÉRT villogott végig, olvasás közben. Miért?

Miért nem lehetett a sorozat többi részére is az eddigi fordítót felkérni? De ha már nem, akkor miért nem volt képes az új fordító legalább pár korábbi részt elolvasni, hogy ne legyenek benne olyan borzalmak, amik voltak, és amik kimondhatatlanul csökkentették az élményt, amit eddig ezektől a könyvektől mindig megkaptam, még akkor is, ha épp egy gyengébb részt olvastam. Miért nem volt egy rendes szerkesztő a közelben, aki olvasta az addigi-eddigi részeket? Ráadásul óriási volt a színvonalbeli visszaesés a fogalmazásban is. Az járt a fejemben, annyira én is tudok angolul és ennyire én is le tudok valamit fordítani, ha elegendő az ilyen szinten egyszerű nyelvezet a magyar fordításban.

Csalódás volt, és félve fogok belekezdeni innentől minden Agatha Raisin-kötetbe, mert biztos vagyok benne, hogy más soha nem fogom azt az élményt megkapni, amit korábban megkaptam.

Ráadásul Toni, az új szereplő, Agatha nyomozóirodájának új üdvöskéje sem keltett bennem pozitív benyomást. Nem volt éppen negatív az élmény, de nem tudtam megkedvelni a lányt, bárhogyan is szerettem volna. Persze a nyomozás kellemes volt, Agatha a szokott formájában, és szerencséere felbukkan Roy is, a végén pedig a karácsonyi party fenomenálisan sikerült. Csak azt a fordítást, azt tudnám elfelejteni valahogyan.

Milbacher Róbert: Tátiti Tibike, a világ utolsó táviratkihordója gondol egy merészet

Rengeteg oka van annak, hogy miért érdemes elolvasni Milbacher Róbert könyvét, a Tátiti Tibike, a világ utolsó táviratkihordója gondol egy merészet című történetet. Az első már a kezdetben kiderül, hiszen megtudhatja az eddig tudatlanságban élő olvasó, miért hasznos és fontos tulajdonsága egy postásnak a kancsalság. De ha csak azt vesszük, hogy a kalandok Sutyorka faluban játszódnak, szintén eladtam már ennyivel a könyvet. Magamnak mindenképpen.

Gyerekkoromban sokszor találkoztam még távirattal: hol mi kaptunk, hol mi küldtünk, mindig meg volt annak a varázsa, a csuda tudja, hogy miért. Ma is nosztalgikus érzés, és még van valahol egy régi távirat, amit talán az általános iskolai ballagásomra küldtek a távol élő rokonok. Ez, a távirat és a vicces cím volt az, ami felkeltette a kíváncsiságomat, és persze nem utolsó sorban a zseniális illusztrációk, Baranyai (b) András rajzai. Szerettem ezt a mesét, csupa kaland és humor volt, néha már kicsit sok is, de remek volt a nyelvi lelemény a kötetben. És hogy miért szomorúak az őzlábgombák és hogy mennyi az annyi? Ezeket a roppant fontos kérdéseket is megválaszolja a mese, így hát ez is oka lehet annak, hogy elolvassa, aki még nem tette volna.

Annyira abszurd volt a történet, amivel még nem igazán találkoztam eddig gyerekkönyvben, ettől igazán egyedi lett, igazán különleges. Tibike, Réka és Sanyika karaktere az, amit lehet cukinak mondani - ehhez nagyban hozzájárult az illusztráció is, természetesen, az ember folyamatosan mosolyog, amikor olvassa a történetet.

Ajánlom nektek a Csimota Kiadó honlapját, ahol sok kiváló gyermekkönyv közül válogathattok, és megtaláljátok a papírszínház darabjait is. Köszönöm a kiadónak, hogy lehetőséget biztosított a könyv elolvasására.

Tóth Zita: Tettre kész rézvitéz

 A kis rézvitéz kalandjainak első része meglepett, ugyanakkor pozitívnak éreztem, hogy egy gyermekkönyv formájában próbálják bemutatni az Országházat a látogatóknak. Akkor írtam is talán, hogy idővel szeretném beszerezni a könyvet. Ez eddig még nem történt meg, viszont megjelent a kis rézvitéz kalandjainak második része, Tettre kész rézvitéz címmel. Az illusztrációk most is Maros Krisztina keze munkáját dicsérik, aki most is remek színérzékkel és a történet fontosabb részeire ráérezve nyúlt a ceruza (vajon mivel dolgoznak manapság az illusztrátorok?) után. Macskarajongóknak fontos információ, hogy egy cica is szerepel a történetben, akit Maros Krisztina meg is örökített

 Hogy miért olyan színek dominálnak a mesében, amilyenek, hamar kiderül, élveztem az olvasást és a rajzok nézegetését, amely rajzok a számomra egyszerre voltak finomak, elegánsak, ugyanakkor maiak. A történet pedig most is izgalmas, fordulatokban gazdag mese volt, benne néhány olyan szereplővel, akiket gyerekkorom óta nem igazán szeretek, de ebben a mesében igazán kedvesek és bájosak voltak; elszántságukért és kitartásukért pedig minden elismerést megérdemelnek.
Aki eddig még nem ismerte az Országházi mesék sorozatot, tudom nekik ajánlani a kis rézvitéz eddig megjelent két kalandját.