Kolozsi Angéla tavaly megjelent regénye, a Jenci néni és az okostelefonok egy napjainkra már igen komoly problémává kinőtt jelenségre hívja fel a figyelmet. A Pagony Kiadó gondozásában megjelent kötet borítója merőben szokatlan, talán éppen ezzel hívja fel magára és a könyvre a figyelmet. A 9-12 éves korosztályt megcélzó regény a maga 174 oldalával, kellemes tördelésével könnyű olvasmány, amiben - azt gondolom - sok gyerek ráismerhet magára, a családjára és ha szerencséje van az olvasónak, a regény tanulságát még hasznára is tudja fordítani.
A könyv témája ugyanis az okoskütyükben rejlő veszélyeket és lehetőségeket járja körül szórakoztató formában. Kolozsi Angéla szövege rendkívül szuggesztív: a történet eleje egy átlagos stílusú szöveg formájában kerül elénk, majd a szerző felgyorsít, a szöveg zaklatottá válik, ezáltal az olvasóban is telítődik a zaklatottság érzése, a lezárás pedig ismét a hagyományos tempóba tér vissza. Kolozsi tehát átveszi, és szöveggé konvertálja felgyorsult életünket, amivel képes ráébreszteni arra, hogy mennyire függünk mi, a lapok innenső oldalán okoskészülékeinktől.
A történet fő szála Eugénia története adja, aki szeretné megtalálni régen látott unokahúgát, ezért a kerekesszékkel közlekedő idős hölgy a postára igyekszik, hirdetést feladni a lapokba. Közben azonban összeütközik Domossal, a gördeszkás kisfiúval, akinek figyelmét a közlekedésről éppen elterelte a telefonon használt játékalkalmazás. Jenci néni a kisfiú társaságában megy a Szekeres család otthonába, hogy beszámoljon a gaztettről, ott azonban döbbenten szembesül azzal, hogy Domos nővére és szülei még megszállottabb okoskészülék-használók, mint új ismerőse. A kisöccs, Milán pedig csak azért nem függ folyamatosan a telefonján, mert még kicsi ahhoz, hogy sajátja legyen - így viszont folyton vagy kölcsönkéri valamelyik testvére mobilját, hogy gondozhassa virtuális kiskutyáját, vagy ellopja édesanyja telefonját, és elbújik vele valahová.
Az édesanyjától ellopott mobillal Milán éppen akkor talál új búvóhelyet magának, amikor Jenci néni meglátogatja őket, csakhogy nem a legszerencsésebb helyet szúrja ki magának a gyerkőc.
Ahogy a fülszövegben is olvasható, Jenci néni büntetésből elkobozza Domos telefonját, és...őt is teljesen beszippantja a digitális világ! Még szegény kutyájának is elfelejt enni adni. A szerző tehát rávilágít, mennyire könnyű még egy olyan józan, digitális világtól eddig magát távol tartó embernek is elvesznie ebben a környezetben, mint a kötet idős szereplője. Egy másik fontos dolog, amiről szerintem sokan elfeledkeznek a digitális világban, az a személyiségi jogok kérdése, amiről szintén olvashatunk a regényben. Ezt kifejezetten ajánlom mindenkinek a figyelmébe, mert a jog nem ismerete nem ment fel a büntetés alól, és fotó vagy videó vagy más engedély nélküli közzététele komoly kellemetlenségeket okozhat az áldozatnak és az elkövetőnek egyaránt.
Csakhogy megkapjuk az ellenpontot is, hiszen ezeknek az eszközöknek nemcsak veszélyeik vannak, nemcsak a veszélyekre kell felhívnunk a fiatalok figyelmét, hanem arra is, hogy mennyi lehetőség rejlik ezekben: a mobil GPS koordinátái segítségével megtalálhatunk valakit, akinél ott a telefon; vagy éppen régen látott rokonunkat is megtalálhatjuk a segítségével.
A legfontosabb a mértéktartás, hogy kellő óvatossággal és józansággal kezeljük ezeket: ne a készülék uralja a mi életünket, hanem mi uraljuk a készüléket.
Tetszett a történet szerkezeti felépítése, míg a bevezetésben és a befejezésben szerepet kap a Szekeres család, addig a könyv középső részében Jenci nénié a főszerep, ahogyan egyre jobban berántja ez a világ. Azt hiszem, a folyamat talán pont azért üt nagyot az olvasóban, mert egy olyan ember áll a középpontban, aki eddigi életét tényleg ezek nélkül az eszközök nélkül élte, boldog és elégedett volt, sosem gondolta, hogy valaha is szüksége lenne hasonló tárgyakra, így a szembesítés még erősebb, mint más esetében lenne.
Domos karakterét nagyon szerettem, aranyos volt Eugénia is, és megkedveltem Milánt is, aki nagyon tud kötődni virtuális kis kedvencéhez, aggódik érte, mint egy valódi háziállatért.
Természetesen itt sem maradhat el a csattanó, a szerző remek befejezéssel operál a történetben. Az illusztrációk pedig sokszor Réber László rajzait idézték fel bennem, köszönet érte Rumi Zsófinak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése