Arnaldur Indridason sorozatából már több részt is olvastam, az érzéseim felemásak voltak mindig: jók a történetek, de hihetetlenül nyomasztó a légkör, ami érzelmileg megviseli az olvasót. A Rókalyuk című részt sokkal inkább éreztem pszichológiai történetnek, mint bűnügyi regénynek.
Szívbemarkoló volt ez a történet. Nemcsak Erlendur küzdelme, a szembenézés a múlttal, megbékélés saját magával és a lelkiismeretével, hanem Mathildur története is érzékenyen érintett. Voltak titkok a könyvben, amiket csak sejtett az olvasó, de az asszony gyilkosának személye már a kezdetektől egyértelmű, csak azt nem tudjuk, hogyan történt a szörnyű tragédia. A hatvan esztendővel ezelőtt történtek még életben lévő néhány szereplője már nagyon idős ember, sokan már csak az elmúlást várják, és ugyan kevesen vannak életben, akik még emlékeznek a történtekre, Erlendurnak mégis sikerül kiderítenie az eseményeket.
A szemünk előtt lassan egy szomorú eseménysor bontakozik ki, miközben a detektívnek sok komoly döntést kell meghoznia a történések felgöngyölítése közben; eldöntenie, hogy a szívére/lelkiismeretére hallgasson vagy a kötelességtudatára. Örültem, hogy az író nem hagyja Mathildur tragédiáját kiderítetlenül és szép lezárást ad a múltnak, megnyugvást biztosítva a sokévtizedes tragédia idős szereplőinek.
A könyv másik eseményszála, vagyis Erlendur öccsének eltűnése, is központi szerepet játszik, a mathildur utáni nyomozás pedig meghozza a nyomozónak a sok éve várt lelki békét. Azokat a skandináv krimiket szeretem talán a legjobban, ami nem egyszerűen egy gyilkosság kiderítésének története, hanem emberi kapcsolatok, érzelmek, pszichológiai háttér adja az alapját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése