Kossuth Kiadó, Budapest 2008. ISBN 9789630959049
Felolvasta: Ónodi Eszter
Fülszöveg:
Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra. Persze nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben mindig megpróbáltak megvédeni engem valami általuk sem ismert, de születésemtől gyanított veszedelemtől, s megpróbálták előre kiszabni leendő útjaimat, nagyjából úgy, mint egy középkori térképész, aki tisztázatlan földrajzi helyzetű országokban busafejű, nem megbízható jelleműnek ábrázolt gyíkszerű figuráknak a térképre festésével iparkodtak jelezni: itt esetleg sárkánnyal találkozik az utazó. Apám már nem érte meg, míg főfoglalkozású író lehettem, anyám igen, de akkorra már tudta, nemhogy egy fogadalom, semmi sem tudja majd életveszélyes pályámon semlegesíteni az alkotót munkára kényszerítő és kitalálhatatlan szakmai helyzetbe hozó vágyat, hogy elmondja mindenkinek, amiről úgy érzi, tilos hallgatnia. Mikor ezeket a sorokat írom, már senkim nem él, akinek szava megállíthatna, maga az ókút sincs, új épület alapozása tüntette el. Pályámat hivatalosan 1945-ben kezdtem a Magyarok-ban megjelent első, komolyan vehető verssel. Ott állok a szakma ókútja fenekén, senki szeretete nem szól rám, holott a hajdani intelem nem volt balgaság, az alkotás ókútjában bármi történhetik az alkotóval. Bármi. De persze mindegy, hogyne volna mindegy. Sem apám, sem anyám, aki retteghetne, utolsó családtagomat, Konstantint, a macskát, aki az írógépem mellé gömbölyödve kilenc termékeny éven át figyelte, mit kopognak a billentyűk, tegnap váltotta meg kivédhetetlen szenvedésétől a kegyes altatás. Akár táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját, színpadképét és kulisszáit.
S, hogy mit gondolok a könyvről?
Nagyon illett a történethez Ónodi Eszter hangja. A színésznő zseniálisan adta vissza Szabó Magda életének papírra vetett eseményeit. Először regényt akartam itt írni, de hát ez nem regény volt. Visszaemlékezés, mondhatni tematika szerint. Tetszett a líraiság, ami körbelengte az egészet, bármilyen is volt az adott rész. Mintha valóban egy idős valaki visszaemlékezéseit olvasnám.
Úgy érzem, ennek a könyvnek az olvasása közben értettem meg, miért nem szeretem Szabó Magdát, az embert. Miért taszít a személye. Ez butaság, persze, hiszen nem ismerem-ismertem őt, de amikor életemben először láttam fényképet róla, nem kedveltem. Zseniális író, fantasztikusak a könyvei, de most már tudom (azt hiszem, tudom), ellenszenvem a gyermekkorában keresendő.
Mert ez nem normális, ahogyan ők életek (ha csak a fele igaz annak, amiket leírt), és ahogyan nevelték a gyereket. Nem azzal volt gondom, hogy "nem az életre nevelték", hanem azzal, hogy úgy láttam, a gyerekbe hatalmas adag önzés van, és nem figyel másra. És azzal ez nem fog változni, ha szomorú szemekkel nézünk rá.
A könyvben sok volt a humor, sokszor mosolyogtam a történeteken; és mégis folyton az járt a fejemben, hogy milyen ember lesz egy olyan gyerekből, aki így nő fel.
Az ókút az emlékek kútja, és nem csak szépet látunk, ha belenézünk. Szabó Magda szerencsés, hogy sok szép emléke volt, és bátran bele tudott nézni.
Most azt lehet gondolni, hogy nem igazán tetszett a könyv, de ez nem igaz, mert nagyon jó volt. Bele tudtam magam élni a történetekben, élethelyzetekbe, és nem hiszem, hogy ez olvasva másképpen lett volna, mint így, hogy hallgattam.
Minél több könyvet olvasok Szabó Magdától, annál jobban eltelítődöm, de sebaj, majd jövőre tartok pihenőt, hiszen kell nekem a molyos plecsni. :-) A könyvek jók. De idő kell mindegyik feldolgozásához.
