Az Inkognitó a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb bemutatkozása volt néhány éve. Sikerének titka kettős tétje. A könyv egyszerre megindítóan személyes vallomás arról hogyan találja meg a fociimádó külvárosi srác saját személyiségében és testében az idegent, a másik nemet, hogyan talál rá egy másik, szabad énre és mindezt miképpen fogadtatja el önmagával s az idegentől félő, a szabadtól pedig még jobban tartó külvilággal. Hogy hogyan talál egy másik igent. Emellett pedig minden pillanatában igazi epika. Nagyszerű szépprózai teljesítmény, ahogy a témához, az ének gyarapodásához melankolikus ritmust, érzékeny, gyöngéden erős epikai nyelvet és eredeti, hajlékony nézőpontot talál. Az Inkognitó nem csupán egy egzisztenciális fordulat, egy bátor coming out története a kilencvenes évekből, hanem egy nagyszerű regényíró indulása is.
Magvető Kiadó, Budapest, 2016. Második kiadás 145 oldal
ISBN 978 963 14 3480 4
A Magvető Kiadó ezzel a regénnyel nehéz feladat elé állított, de én szeretem a kihívásokat.
Könnyű menetnek semmiképpen nem nevezhetem ennek a könyvnek az elolvasását. Többször nekikezdtem, de pár oldal után valamilyen oknál fogva becsuktam. Majd ismét és ismét. Annyira más volt ez a személyes vallomás, más a stílus, más minden, hogy idegenként mozogtam benne, nem éreztem rá.
Majd eljött a július, és ismét belevágtam, és egyre csak fogytak az oldalak, és nem akadtam meg az elején, hanem ráhangolódva, bár felkavarva olvastam el a könyvet néhány nap alatt. Vannak könyvek, amik maguk "mondják meg", mikor érkezik el az ő idejük - most is ezt éreztem. Kiss Tibor Noé könyve azt akarta, hogy most olvassam, és igaza volt.
Kétszer részt vettem már a Pride-on, sok LMBT ismerősöm is van, aránylag sok könyvet is olvastam-olvasok ebben a témában, de még engem is felkavart a történet. Könnyű kívülről látni valamit/valakit, de belelátni valakinek az életébe, az már más.
Talán túl sok volt nekem hirtelen ez a tömény 145 oldal, többször próbára tett olvasás közben: elgondolkodtatott az elfogadásról, az elfogadás fokozatairól, az el nem fogadásról, a társadalom idegenségéről.
A könyv csupa gondolat és érzelem; nem átlagos regény, inkább képek, szituációk felvillanása; nem folytonosság, inkább szakadozottság, ahogyan egy önmagát kereső lélek próbálja megérteni magát.
Azt a szülői hátteret, ami a szerzőnek megadatott, nem kívánja önként magának senki sem. Örülök, hogy ki tudott ebből lépni, de azt hiszem, hogy élete végéig kísértik majd a könyvben is leírt történetek és képek, hiszen azoknak is nehéz a feldolgozás, akiknek nem kellett ennyi nehézséggel szembesülniük.
Ezt a könyvet sosem fogom szeretni, mert nem tudom szeretni, mert szembesít a társadalommal, amelyben legtöbben képtelen elfogadni azt, aki más. Ugyanakkor megismertet egy identitását kereső ember egyáltalán nem könnyű életével, és olvasás közben (és még utána is) az jár a fejemben, hogy van e az elfogadásomnak határa? Hogyan reagálnék, ha egy közeli ismerősömmel történne meg mindez?
De ez a könyv éppen ezért is olyan fontos. Ismerjük meg a másikat. Ismerjük meg magunkat.
Az utolsó előtti bekezdések (a szülői háttérről és a szeretem -nem szeretem kérdésről írottak) kivételével tetszik az írás. A "nem szeretem" indoklása megdöbbentett. Vajon azok a szeretni való könyvek a bloggíró számára, amelyek azt sugallják, minden rendben: a társadalmunk toleráns, segítőkész, megértő. Én az ilyen könyveket kimondottan hazugnak tartom, nem szeretni valónak.
VálaszTörlés:-D Ne haragudj, de az jutott az eszembe először a hozzászólásod, hogy milyen szerencse, hogy egy bekezdést kitöröltem az értékelésemből. Ha valaki szeretne az írásomba "belekötni", akkor "beleköt". :-)
TörlésMiért kellene mindenkinek mindent szeretni? Miért kellene egyenlőségjelet rakni a szeretem és a fontos kifejezés között. Azért, mert valami fontos, még állhat közel hozzám akkor is, ha nem fogom évente elolvasni, hanem mondjuk csak ötévente. És attól, hogy egy könyvet kikapcsolódásképpen gyakrabban elolvasom, és tetszik, nem biztos, hogy kedvencként gondolok rá - egyszerűen csak kikapcsol.
Nagyon nehéz ezt a könyvet feldolgozni, idő kell hozzá. Pont azért, mert sajnos nagyon is tudom, milyen a mai magyar társadalom.
Ami pedig a szülői hátteret illeti: miért baj,hogy azt gondolom, hogy nehéz lehet feldolgozni? Nekem feleennyire sem problémás a családom, mégis nehéz feldolgozni, hogy úgy viselkedtek vele, ahogyan.