A nők és a politikum

 Palasik Mária (szerk.): A nő és a politikum. A nők politikai szerepvállalása Magyarországon.

Napvilág Kiadó, Budapest 2007.

ISBN: 9789639697164

Nemrég kezdtem el A nő és a politikum című kötetet, nem sorrendben haladok, az első tanulmány, amit elolvastam Gáspár Gabriella: A női jogok a magyar rendi társadalomtól a Horthy-korszak végéig című írása volt.

A rendi társadalomban a nők státusa a férfiakéhoz igazodott. A hajadon társadalmi minősége, értéke és joga a családja helyzetétől függött. A férjes asszony helyzetét pedig alapvetően a férje helyzete határozta meg, bár ez alól voltak kivételek: pl. ha a nő státusa férjhez menetele előtt magasabb volt, mint a férjéé. A magyar asszonyok számos olyan személyi, családi és néhány közéleti joggal rendelkeztem, amelyek Európa más országaiban nem voltak szokásosak, vagy jóval kevésbé voltak kiterjedtek.

A fő- és köznemesi rangú nők jogai (a személyi jogok, a házassági jog és a házassági vagyonjog)

Személyi jogok

A nők személyi jogainak egyik legalapvetőbb korlátozása a középkorban mindenütt jellemző nemi gyámság volt, ami azt jelentette, hogy a nők egész életükben kiskorúak maradtak egy férfi (családapa vagy férj) gyámságának alávetve. Magyarországon is fennállt a nemi gyámság, de igen korlátozott volt: csak a hajadonok voltak ennek alávetve; de ezek a lányok sem voltak cselekvőképtelenek. 12 éves korukban törvényes korúak lettek, már ügyvédet is fogadhattak. A nők már 14 évesen rendelkezhettek javaikkal, 16 évesen pedig nagykorúak lettek. Ezzel szemben a férfiak csak 24 évesen érték el a teljes nagykorúságot.

A személyi jogok között említendő a vérdíj: középkori intézmény, váltságdíj, amit a gyilkos volt köteles fizetni az áldozat családjának. Magyarországon a nők és a férfiak vérdíja azonos mértékű volt, ellenben más országokkal.

Magyarországon a nők szempontjából fontos személyi jog volt még a fiúsítás: ha egy nemesnek nem volt fiú-, csak lánygyermeke, akkor a király a lányt fiúsíthatta. Ilyenkor a lány fiújogok örököse lett. Nagyon érdekes a lányok öröklésének szabályozása is, erről is ír bővebben a tanulmány.

A nők cselekvőképessége több szempontból is meghaladta a férfiakét, ami korai nagykorúvá válásukkal is összefüggött: már 16 éves korukban folyamodhattak iparüzleti engedélyért, míg a férfiak csak 20 éves korukban. 1840-től már a nők korlátozott váltókezességét is elismerte a törvény.

A házassági jog és a házassági vagyonjog

A házassági jogban már az Árpád-korban működött a férjes nők önjogúságának elve: sem a férj, sem a feleség nem köteles a másik bűneiért jótállni. A magyar asszonyok önjogúságát bizonyítja, hogy a férjes nő nem áll nemi gyámság alatt. A férj családfői hatalma a nő cselekvési körét csak a lakhely megválasztásában korlátozza, ugyanis helyét a férj köteles meghatározni, és a nő követni köteles. A régi jog arról is rendelkezik, hogy milyen következményekkel jár a férfi illetve a nő számára, ha elhagyja a házastársát.

Az asszonynak a házasságban vannak olyan jogai, amelyek egyoldalúan csak a nőket illetik meg: viselhetik férjük nevét és rangját; és szintén nemességet nyer. A nőket megilleti a tartásjog: a férj köteles vagyoni és társadalmi állásához képest eltartani, lakásról, ruházatról, élelmezésről gondoskodni; mindezt a férj a saját vagyonából köteles megtenni, nem követelheti, hogy a nő a saját vagyonából ehhez hozzájáruljon.

A magyar rendi társadalomban a női házassági vagyonjog viszonylag korán kialakult. A nők különvagyonához tartozott az a tulajdon, amellyel a házasságkötéskor rendelkezett, és amelyhez a házasság tartama alatt ingyenesen jutott (örökség, ajándék).

A tanulmány ezen része kitér a jegyajándék intézményére is, amely a különvagyon egy speciális fajtája; illetve a hitbérre (ennek kifizetése akkor esedékes, ha a házasság valamiért felbomlik, pl. válás, haláleset).

A nem nemesi származású asszonyok joga (a közszerzemény)

A közszerzemény

A közszerzemény a házassági vagyon jog egyik későbbi, a 15. század körül keletkezett intézménye. Először a városok jogában, a „tárnokjogban” bukkant fel, majd Werbőczynél találkozunk vele, a jobbágyok jogairól rendelkező részben. A közszerzemény a nemesasszonyokra nem vonatkozott, csak a jobbágyokra és a polgárokra. Ez az a vagyon, amelyet a házastársak a házasság alatt szereztek, de nem tartozik egyikük különvagyonához sem. A házasság felbomlása után két részre osztandó.

A közszerzemény a nemesekre csak abban az esetben vonatkozik, ha a nemesembernek „feleségével való házassága alatt gyűjtött vagy vett ménes lovai ötvenen alul vannak, egyenlően fognak köztük eloszlani” – írja a Hármaskönyv.

Ennek oka: a magyar társadalomban az egyes lovak ingóságnak számítottak, a ménes azonban ötven ló felett már hagyományosan az ingatlanra vonatkozó szabályok szerint minősítettek. Tehát az ötvennél kevesebb lóból álló ménes még ingóságként akár végrendelet tárgyát is képezhette.

Az ingóságok amúgy is az özvegyet illették, függetlenül attól, hogy a házasság előtt vagy alatt szerezték. Az özvegy halála után pedig a közszerzeményt leszármazottai örökölték.

A közszerzemény a honoráciorok feleségeire sem terjedt ki. A nemesi birtokon és a jobbágytelken az özvegy folytathatott gazdálkodást. De mi a helyzet a polgárasszonyokkal, folytathatták-e férjük vállalkozását?

Korai szabályozást nem ismerünk ebben a kérdésben – írja a tanulmány szerzője -, a vagyon kezelését fiai nagykorúságáig azonban nyilvánvalóan gyakorolhatta az özvegy.

Az 1820-130-as évekből több olyan eset is ismeretes, amikor könyvkereskedők özvegyei férjük halála után vitték tovább annak vállalkozását; még az előtt, hogy bevezették volna a nők korlátozott váltóképességét. Ilyen volt pl. Kultsár István pesti lapkiadó özvegye is.

A szülői jogok

A magyar nő személyi és házastársi jogaiban úgyszólván egyenjogú volt a férfiakkal, szülői jogai azonban alig voltak a rendi társadalomban. Mindez a régi patriarchális jogrend maradványa.

A házastársat a fiú és a lány számára egyaránt az apa választotta ki, ugyanolyan kötelező erővel. A szülői hatalom sokáig kizárólag atyai hatalom volt, csak a 18. században jelent meg a „szülői hatalom” kifejezés, amelybe már az anyát is beleértették. Itt nem az atyai hatalom anyával való megosztásáról volt szó, hanem arról, hogy ha az atya hiányzik vagy cselekvőképtelen, az anya helyettesíti az atyai hatalmat.

Az özvegy még a férjes asszonynál is szélesebb cselekvőképességgel rendelkezett a régi magyar jogban; majdnem minden téren egyenrangú volt a férfiakkal.

Öröklési jog

A női jogok történetéhez szorosan hozzátartozik az örökösödési jog kérdése; ezen belül a leánygyermek és az özvegy örökjoga. A jobbágyoknál a gyerekek (nemtől függetlenül) egyenlően örököltek. A nemeseknél a lányok ingatlanöröksége a birtok természetétől függött: az ősi (nemzetségi) birtokot a lányok nem örökölhették mivel házasságkötéskor kikerült volna a család kezei közül), ahogyan az adománybirtokot sem (kivéve bizony eseteket). Szerzeményi, vérdíjon szerzett vagy vásárolt birtokot azonban örökölhettek a lányok is, egyenlő arányban a fiúkkal.

A tanulmány itt felhoz (a korábban már említett fiúsításon kívül) még két jogintézményt arra, hogy a nők vagyoni biztonságát garantálják: a leánynegyedet és a hajadonjogot.

A magyar rendi társadalomban az özvegyek különleges kedvezményeket élveztek, amit a személyi jogoknál már kifejtett a szerző. Az özvegyeknek – férjük halála után – örökösödési joguk volt özvegyi öröklés és hitvestársi öröklés címen. Az özvegyi jog is megillette őket, azaz joguk volt a férjük javait megtartani és hasznait élvezni, amíg újra férjhez nem mentek. Ha pedig ez megtörtént, illő kiházasítást követelhettek. A hitvestársi öröklés a férjet is megillette, ami végrendelet híján az ingatlanra is kiterjedt. Ez azonban csak akkor volt lehetséges a szerzeményi javak vonatkozásában, ha nem volt közvetlen leszármazott, sem unoka.

A többi jószágra vonatkozóan azonban csak akkor állhatott be a házastársi öröklés, ha nemcsak lemenő, de felmenő sőt, oldalági örökösök sem voltak.

Politikai jogok

A magyar rendi alkotmány szerint a politikai jogok három csoportra oszthatóak: választójog, személyes törvényhozói jog és politikai jellegű tisztségek. A választójog a köznemeseket, illetve a kollektív nemeseket illette meg; a személyes törvényhozói jog a főrendűeket (főnemesek, főpapság), a politikai jellegű tisztségek betöltése javarészt a főnemeseket, de ebből a köznemesek sem voltak kizárva.

Politikai jogaikat illetően a nemes nők korántsem voltak olyan jogfosztott helyzetben, mint ahogyan azt feltételeznénk. A rendi alkotmányban nincs nyoma a nemesi származású nők választójogának; azonban az özvegy birtokos asszonyok a megyei közgyűlésen részt vettek és gyakorolták választójogukat.

Az özvegyasszonyok bizonyos esetekben aktív módon és személyesen is tölthettek be politikai jellegű tisztséget, ilyen volt a kinevezésen alapuló főispánság. A nemesasszonyok a magyar rendi társadalomban sok tekintetben a férfiakéhoz hasonló jogokkal rendelkeztek, amelyeket a polgári forradalmak a rendi jogokkal együtt eltöröltek. Így ahelyett, hogy a többi nő jogait kiterjesztették volna, még azokét is megszüntették – az egyenlőség nevében -, akiknek addig voltak jogaik.

Az erdélyi nők történeti jogai

Erdélyben a nőknek a régi szokásjog alapján több joguk volt, mint a szűkebb Magyarországon élőknek. Ennek egyik jellemző eleme a fiúlányság intézménye, amely a fiú utód híján automatikusan életbe lép. Erdélyben nem kellett ehhez a király beleegyezése. A fiúsítás következtében a birtok a nő ágán öröklődik tovább, azaz a székely jog magszakadás esetén nem ismeri el a király (vagy a korona) birtoköröklését.

Ezen örökléseket részletesebben is kifejti tanulmányában a szerző.

Amit a névhasználatot illeti, megfigyelhető, hogy Erdélyben a férjes nők gyakrabban használják a lánynevüket, mint a szélesebb Magyarországon. A 19. század elején a művelt magyar asszonyok, amikor személyüket a nyilvánosság előtt megjelenítették, gyakorta a lánynevüket használták, s nemcsak özvegyként, hanem házasként is.

Női jogok a formálódó magyar polgári társadalomban

Magyarországon a polgári társadalom alapjait az 1848-as törvények, s a kiegyezés utáni törvényhozás fektette le. Az 148 áprilisi törvények beengedték a polgárságot és az értelmiséget a rendi „alkotmány sáncai közé”, a nőket azonban kizárta belőle. A nők jogai erősen visszaszorultak ekkor, sok törvényt eltöröltek.

A nemi gyámságot az 184. évi 23. törvénycikk törölte el: ekkortól a lányok is (mint a fiúk) 24 évesen lettek nagykorúak. Az 1894. évi 31. törvénycikkel a kötelező polgári házasság bevezetésével a vallásfelekezeti különbségek kiküszöbölhetővé váltak, vegyes házasságban a lány az anyja, a fiú az apja vallását követte.

A házassággal illetve válással kapcsolatos új szabályok (melyekről részletesebben ír a tanulmány) egy része nem jelentett radikális változást a házassági viszonyban, a régi jogot nem alapjaiban, csak finoman módosították.

A polgári társadalomban az özvegy helyzete nem javult, csak megváltozott. A rendi társadalomban többletjoggal rendelkeztek, a polgári korban azonban alapvetően szociális problémaként kezelték az özvegyek helyzetét. A rendi társadalomban csak a kifejezetten szegény sorsú özvegyeket kezelték így.

A nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek állapotát leginkább a nők politikai jogainak alakulásán követhetjük.

Az 1848. évi V. törvénycikk életbe lépésével a nők minden lehetősége megszűnt a közéleti szerepvállalásra. Sajátos, hogy a rendi társadalom jogi értelemben vett megszűnése a nőkre nézve hátrányosabb, mint a nemesekre, főnemesekre vagy bármely más társadalmi rétegre.

Nagyon érdekes a többi változás is, ahogyan a nők politikai helyzete változott a századforduló során (az 1970-es évektől az 1920-as évekig): választójog változásai, politikai képviselet, stb…

Ahogyan a szerző írta utószavának utolsó mondatában:

„…A nők kötelességei sokasodtak, jogaik kevésbé, és az új polgári társadalomban csupán a lovagiasság szabályainak betartására számíthattak.”

Cikk a kötetről: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=19909