Gabriella jegyzetei: A Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja

Április 16-a a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja

A holokauszt (görög: ´ολοκαυστον, holokauszton) szó jelentése „teljesen elégő áldozat”. A szó a Szeptuagintából ered és a héber עוֹלָה ólá-nak („ami felmegy”), azaz a „teljesen elégő áldozat”-nak a tükörfordítása. Ebben az értelemben először a történész Xenophón használta, majd megjelent a héber Biblia görög nyelvű fordításában, a Septuagintában is. Szent Jeromos latin bibliafordítása holocaustum formában terjesztette el az angolszász nyelvterületen. A német és annak hatása alatt levő nyelvterületeken (ide tartozik hagyományosan a magyar is) nem volt használatos a kifejezés, mivel Luther Márton a Brandopfer (égőáldozat) kifejezéssel fordította.

A holokausztban érintett népek kezdetben a saját nyelvükön nevezték el: a zsidók „soá”-nak (a השואה – hásoá héber szó jelentése „csapás”), a cigányok Porajmos-nak (elemésztés) hívják.

Ezzel magyarázható, hogy az európai zsidóság elleni népirtásra először angol nyelvterületen használták a kifejezést 1942 decemberében a News Chronicle című napilapban, Hitler a zsidóság megsemmisítésére vonatkozó terveivel kapcsolatban: …the Jewish peoples are to be exterminated. 1945-től zsidó holokausztként „foglalt” politikai és történelmi szövegösszefüggésekben ez a kifejezés – de csak az angolszász nyelvterületen. 1972-től terjedt el a széles nyilvánosságban Frederick Forsyth regénye, Az ODESSA-ügyirat nyomán. Később más népirtásokra (például a ruandaira vagy az örményre) is használni kezdték.

A zsidók elleni tömeges gyilkosságok máskor is zajlottak Európában, így a középkorban. A legnagyobb a 15. század végén Spanyolországban történt. Tomás de Torquemada inkvizítor nevéhez köthetőek ezek a vérengzések, ezreket öltek még és további ez a vérengzések, ezreket öltek még és további ezreket űztek el. A történészek a spanyolországi eseményeket „kis holokausztnak” is nevezik.

Magyarországon 2001 óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. Az első gettókat a következő településeken hozták létre: Beregszász, Felsővisó, Huszt, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőllős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár.

A példátlan gyorsasággal lezajlott gettósítás után mindössze néhány hét alatt, május közepe és július eleje között, a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták. A magyar vidék zsidóságára a birkenaui lágerben azonnali pusztulás várt. A csekély számú munkaképesnek ítélt ember közül is csak kevesen élték túl a megpróbáltatásokat: a magyar vidék többszázezres zsidóságából mindössze néhány tízezren tértek vissza. A túlélők családjuk, közösségük elvesztése miatt gyakran úgy döntöttek, hogy nem tudnak új életet kezdeni egykori lakóhelyükön, ezért a fővárosban, nagyobb városokban, vagy külföldre emigrálva próbálták békében élni tovább életüket. A meggyilkolt zsidóság hiánya fájó és pótolhatatlan.

A Holokauszt Emlékközpont minden évben e napon emlékműsorral, az Áldozatok emlékfalánál mécsesgyújtással emlékezik meg a holokauszt nemzeti áldozatairól.

A magyarországi zsidóság teljes egyenjogúsága 1867-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttének évében valósult meg, 1895-ben a zsidó felekezetet "bevett vallásnak", azaz a többi vallással egyenrangúnak nyilvánították. Az első világháborút követően, 1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az 1920. évi XXV. törvénycikket a numerus claususról, amely szerint az országban élő "népfajok, nemzetiségek" nem tanulhatnak nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora a részarányuk az összlakosságon belül - ez elsősorban a zsidóságot sújtotta

A második világháború küszöbén, 1938. május 29-én lépett hatályba az 1938. évi XV. törvénycikk "a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról". Az úgynevezett I. zsidótörvény szerint a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású. Az 1939. május 5-én kihirdetett 1939. évi IV. törvény "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról", azaz az úgynevezett második zsidótörvény vallástól függetlenül zsidónak minősítette azt a személyt, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt, őket eltiltották az értelmiségi pályán való működéstől.

Az 1941. augusztus 18-án kihirdetett XV. törvénycikk "a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről", azaz a harmadik zsidótörvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot, és "fajgyalázásnak" minősítette a nem zsidók és zsidók közti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Az 1939-es honvédelmi törvény teremtette meg a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait - a későbbiekben a munkaszolgálat is több tízezer zsidó életét követelte.

A holokauszt első, magyar zsidókat is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27-29-én történt, amikor a németek az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij mellett mintegy 23 ezer embert végeztek ki, akik közül mintegy 10-12 ezer Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan zsidó volt. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay-kormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán át a zsidók lakásának igénybevételéig. A zsidók gettósításáról szóló rendelet április 28-án jelent meg. Ennek értelmében a kisebb települések zsidóságát összegyűjtötték és közeli nagyvárosokba, majd gyűjtőtáborba szállították, a városi és budapesti zsidó közösségeket elkerített városrészekben kialakított gettókba zsúfolták össze. A gettósítás már a rendelet megjelenése előtt megkezdődött, az első gettókat és gyűjtőtáborokat 1944. április 16-tól Kárpátalján állították fel.

A tömeges deportálások 1944. május 15-től folytak, először a fronthoz legközelebb eső keleti országrészekben, majd az egész országban. Az Adolf Eichmann által irányított német stáb a magyar közigazgatás és csendőrség apparátusának aktív közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcolt haláltáborokba, Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását a nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította.

Az 1944. október 15-i, sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. Az újdonsült "nemzetvezető" azonnal felújította a deportálásokat: november és december folyamán mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba, zömüket gyalogos halálmenetben hajtották nyugat felé. A Budapesten maradt zsidókat két gettóba zárták, a fővárosban állandósult a terror, nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg. Számos diplomata és egyházi személy élete kockáztatásával igyekezett menteni a zsidókat, köztük volt a svéd Raoul Wallenberg, a svájci Carl Lutz, az olasz Giorgio Perlasca és Angelo Rotta pápai nuncius. A gettók túlélőit 1945 januárjában, a koncentrációs táborokban életben maradt zsidókat az év tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.

Az 1941. évi népszámlálás 725 ezer izraelitát mutatott ki a revíziós lépések után megnövekedett területű országban. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg. A történészek 5 ezer és 70 ezer közé teszik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket. (A cigány holokauszt, a porajmos áldozataira minden évben augusztus 2-án emlékeznek Magyarországon.)

A holokauszt magyarországi emléknapjához kötődik a budapesti Holokauszt Emlékközpont 2004. április 15-i megnyitása. Az intézmény alapkövét 2002. december 16-án helyezték el azon a Páva utcai telken, amelyet a Budapesti Zsidó Hitközség bocsátott

- az azon lévő, használaton kívüli zsinagógával együtt - a magyar állam rendelkezésére.