Völgyi Anna: A Fekete-tó

– Íme a mocsár – szól Olivér, miközben megállunk a lápos terület szélén, ami olyan, mint egy elvadult, sáros liget.
Szúrós tekintettel belefojtom a szót:
– Tőzegmohás láprét.
– Ugyanaz.
– Mint a szarvas meg az őz?

– Bocsánat. 

Völgyi Anna A Fekete-tó című - harmadik - regénye 2025 tavaszán jelent meg a Napkút Kiadónál. Korábbi kötetéről, a Karamellás kétszersültről, már írtam a blogon; nagy rátalálás volt ez a  számomra, élveztem a történetet és imádtam a borítót.

A Fekete-tó kicsit - vagy nagyon? - más, mint az előző regény, habár a főszereplők itt is fiatalok, igaz, csak tizenévesek - szemben a Karamellás kétszersült egyetemista korosztályával. Két lányt, Henit és Esztert követhetjük, igaz, főszereplőnk Heni, de barátnőjéről is sokat megtudunk a lapokon. Szigorú kollégista életet élnek, Heni gyakran hazalátogat hétvégente édesapjához. Beszorítva érzi magát ebbe a közegbe, így sokszor jár hangversenyekre, élvezi a komolyzene világát. Így kezd el hegedülni is a kisváros zeneiskolájában délutánonként, iskola után. 

– Szeretsz itt lakni?
– Annyira nem, érettségi után a fővárosba költözöm.
– Miért akar mindenki odamenni? Van itt orvosi rendelő, termelői piac, erdő. Mi kell még?
– Igaz. Tudod, hova vinnélek el? A Fekete-tóhoz.
– Sosem hallottam róla.

Amikor meghall egy legendát a Fekete-tó nevű lápról, felkelti a kíváncsiságát a hely, és felkeresi azt egy betegségből lábadozó, otthon töltött időszakban. Közben zajlanak a hegedűórák is, Heni halad is vele, de tanára úgy érzi, a lány többre képes, mint azt ő maga gondolja magáról. A kapcsolatuk idővel eléggé különössé válik, összefűzi őket valami, ami - talán - a végkifejletet is előre vetíti a történetben, igaz, engem meglepett és felkavart a lezárás, amit kapunk.

A fülszöveg szerint Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

Nos, a pszichothriller hasonlat véleményem szerint erős, én nem éreztem ezt ebben a történetben, de minden olvasat más, és lehet, hogy a szerkesztőre ilyen hatással volt a kisregény és Heni története. Abban azonban egyetértek, hogy a szerző remekül ragadta meg az emberi kapcsolatok különösségét és bonyolultságát ebben a történetben is, s a kötet nemcsak rövidsége miatt volt letehetetlen olvasmány a számomra, hanem a kapott élmény miatt is. Jó tett a komor légkör, a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi hangulat - mindezt Anna ugyanolyan jól adta át, ahogyan a Karamellás kétszersültben bemutatta az egyetemi életet, az egyetemi kollégiumi létet, Budapestet és Isaszeget.

Völgyi Anna személyében egy rendkívül tehetséges, fiatal írót ismerhettem meg, aki második olvasott könyvével erre az első benyomásomra - amit a Karamellás kétszersült olvasása közben szereztem - csak ráerősített. Remélem, hogy a szerző nevét sokan megismerik majd, és könyveit sokan fogják olvasni a jövőben.

Nagyon köszönöm a Napkút Kiadónak, hogy kiadja Anna történeteit, és hogy recenziós példányt biztosított számomra a kötetből. A Fekete-tó című kötetet, ahogy Anna korábbi regényét is, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Mikó Csaba: A sárkány, aki tűzoltó akart lenni

Mikó Csaba neve nem csengett ismeretlenül előttem, több kötetét olvastam már, a Mítoszvadászok sorozatért egyenesen rajongok, de a Kalandok a Balatonon sorozat is nagy kedvencem. Ahogy a szerző ifjúsági regényeit, úgy gyermekkönyveit is elsődlegesen a Merítés-díj gyermekirodalmi és ifjúsági irodalmi zsűriben betöltött zsűritagság miatt forgatom, de ez nem feltétlenül igaz, mivel a tagság csak katalizátora volt annak, hogy megismerjem - és megszeressem - az író könyveit.

A sárkány, aki tűzoltó akart lenni a Lampion Könyvek Lampion Start sorozatában jelent meg 2025-ben, és az én olvasatomban egy fejlődéstörténet, és nem csak a főszereplő fejlődésének története, hiszen rengeteget változik a többi szereplő is, elsősorban Sprinteré, a szakaszvezetőé, akinek indíttatását is megismerjük, ahogyan haladunk a mesében.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy merjünk az álmaink után menni, merjünk tenni azért, ami lenni szeretnénk. Szembemenni a negatív előítéletekkel, saját magunkkal is, hiszen elsőre nem feltétlenül tűnik testhezállónak az, ami lenni szeretnénk, de becsülendő és tiszteletre méltó, ha merünk tenni, merünk változni, ha küzdünk, és nem adjuk fel. Sárkány tele van kedvességgel és szeretettel, segíteni akarással. Ő valóban tűzoltó szeretne lenni. Hiszen az édesanyja még tűzoltóruhát is varrt neki a méretében! És hiába tűzokádó, ő oltani akar. Ismerős ez az olvasónak? Sárkány példaképe lehet a gyerekeknek, de a felnőtt korosztály is sokat tanulhat tőle, és Sprintertől is, aki minden zsigeri utálata ellenére képes változni, fejlődni. Képes elismerni, hogy Sárkány nem rossz, és nem is akar rosszat. És képes a bocsánatkérésre - ami manapság (lássuk be) kiveszőfélben lévő tulajdonság.

Az illusztrációkat muszáj még kiemelnem, amik nélkül ez a történet nem lenne teljes, mindegyik karakter a helyén van, mindegyik karakter szerethető és a leírás passzol is a rajzolt figurához - vagy a rajzolt karakter az írotthoz. Köszönet mindezért Oravecz Gergelynek, aki Lőrinc László Híres merényletek című könyvét is illusztrálta - és amit szintén nagyon élveztem, és szintén a Lampion Könyveknél jelent meg idén, de több más - szerintem - remek könyv is a keze nyomát viseli.

Ha egy jó gyerekkönyvre vágytok, nem érdemes kihagyni Mikó Csaba meseregényét. Keressétek a Lampion Könyvek oldalán!

Ványai Fehér József: Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt

Ványai Fehér József író, költő, újságíró, aki a rendszerváltás óta publikál különböző folyóiratokban, s a Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt a tizennegyedik kötete. A 17 novellás tartalmazó kötet 2023-ban jelent meg a Napkút Kiadónál, és örömmel vettem a kezembe, amikor olyan szerencsés voltam, hogy a 2025-ös könyvhéten megkaphattam a kiadó munkatársaitól, és a szerző dedikálta is a számomra.

A kötetben szereplő írások kicsivel pozitívabban csapódtak le bennem, mint a szerző korábban olvasott, Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetében szereplő novellák, de még mindig úgy érzem, hogy Ványai Fehér József az a szerző, akiről lehet tudni, hogy stabilan hozza az erős közepes írásokat; kiszámítható, és így egy biztos pont az olvasónak. Majdnem azt írtam, hogy "nincsenek hullámhegyek és hullámvölgyek a munkásságában, így tudható előre, mit kapunk a köteteitől", de ez így nem lenne igaz, hiszen még csak két novelláskötetét és egy verseskötetét olvastam eddig. Valamennyire mégis így érzem. És ezzel nem szeretném dergadálni a munkáját, éppen ellenkezőleg. Ez számomra pozitív. Vannak írózsenijeink, zseniális íróink, jó szerzőink, vannak megbízható, erős közepes íróink (akiktől még mindig jó élmény olvasni) és van az alsó réteg. Persze, ez eléggé egyszerűsített piramis, de nem lehet mindenki zseni, és jónak vagy erős közepesnek lenni is legalább annyira nehéz. Főleg a kritikus olvasóközönség előtt, akik sokszor csak azt várják, mikor tudnak jó alaposan - és nem feltétlenül pozitívan - kivesézni egy művet.

A kötet novellái alapvetően egyetlen univerzumban játszódnak, sok a vissza-visszatérő szereplő, akiket egyre jobban megismerünk a történetekben. Az írások a szereplők egy-egy kiragadott pillanatát, fontos eseményét rögzítik, még ha azok nem is feltétlenül csupán egyetlen pillanat, perc vagy óra eseményei, de hatással vannak azokra, akiket érint. Visszatér hozzánk Ködmönös is, a hely, amiről már olvashattunk a Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetben is. Amikor pedig a Go to Bulgária című novellát olvastam, eszembe jutott egy réges-régi fénykép - ma már legalább ötven éves fotó -, amikor a keresztanyum fiatal korában Bulgáriában nyaralt a tengerparton, és ott örökítették meg. Kisgyerekként sokat nézegettem ezt a képet, különös és távoli volt a számomra. Akkor láttam életemben először tengerpartot, még ha csak képen is.

A kötet első elbeszélése, a címadó írás pedig - még ha nekem nem is volt ilyen tanárom - a bajai főiskolai éveket idézte fel bennem. Kisváros, felsőoktatás, kisvárosi hangulat. Fel is ötlött bennem az olvasás közben, amikor egyszer hazafelé (levelezős voltam) az állomáson a vonatra vártam, és tele volt az ottani resti/kocsma. bementem, mert inni szerettem volna valamit, és meg is jegyeztem, hogy ritka sokan vannak, mire a pult mögött álló hölgy így válaszolt: Segélynap van.

Ami meglepett, hogy ebben a kötetben is megtaláltam a Tésztás képű, kicsi fiúk című novellát. Azon nem csodálkoztam, hogy benne van, hiszen ez jelent meg korábban, de azt már szokatlannak találtam, hogy a 2024-es, Tésztás képű kicsi fiúk címet viselő kötetben is szerepel, sőt, a könyv a címét is erről a novelláról kapta. Úgy érzem, teljesen felesleges volt mind a két kötetben szerepeltetni, inkább ide érzem passzolónak, mint a 2024-es megjelenésbe.

Összességében jó szívvel tudom ajánlani Ványai Fehér Józsefnek ezt a kötetét is a rövidebb próza iránt érdeklődőknek, és ha felkeltettem a kíváncsiságot, ajánlom a Napkút Kiadó honlapját is, ahol a szerző kötetei megvásárolhatóak. Nagyon köszönöm még egyszer a kiadó munkatársainak, hogy elolvashattam a könyvet.

Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.

Cyril Gely: Hasadás

Az 1968-ban született francia szerző, Cyril Gely első, magyarul megjelent regénye a Hasadás hatalmas felfedezés volt a számomra, és hálával tartozok érte Dorinának, a Móra Könyvkiadó munkatársának, amiért felhívta rá a figyelmemet; igazi telitalálat volt. Amilyen vékony kis kötetről van szó, annyira hosszan olvastam, mert rengeteg gondolkodni és feldolgozni valót adott. Rengeteg érzés kavargott bennem ennek a 2024-ben a Trend Kiadónál megjelent történetnek a kapcsán, és fontos kiemelni a fordító, Pacskovszky Zsolt nevét és személyét is, mert nagyon jól át tudta adni a két főszereplő közötti feszültséget.

 Mind Otto Hahn, mind Lise Meitner valós személyek voltak, harminc éven át együtt is dolgoztak a 20. század első felében Németországban. Az asszony kiváló tudós volt, igazi zseni, akit azonban sem a neme, sem zsidó származása miatt nem ismertek el saját korában a hazájában. Hitler hatalomra jutásával az élete is veszélybe került, de még így is sokáig dolgozott Németországban, míg végül menekülnie kellett és Svédországban telepedett le. Teljesen egyértelmű volt, hogy Hanhn nem boldogul nélküle, az asszony leveleiben sokat segítette volt tudóstársát az atomhasadás kutatásában. Csakhogy a férfi - híúságból, becsvágyból vagy félelemből vagy mindezek miatt együtt - nem tüntette fel az asszony nevét sehol.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1945. november 15-én nyilvánosságra hozta, hogy az 1944-es kémiai Nobel-díjat neki, Otto Hahn-nak ítélte a nehéz elemek atommagjainak hasításáért. Az atommaghasadás hatalmas jelentősége az, hogy a reakció szélsőségesen exoterm folyamat, a nehéz atommagok az energia rettentően koncentrált forrásai. 
Egyes történészek nehezményezték, hogy a Nobel-díjat nem osztották meg Lise Meitnerrel, akinek jelentős része volt ebben a munkában. Hahn holléte azonban még titok volt (a háború után letartóztatták és Angliéba, a Farm Hall-ba internálták több tudóstársával egyetemben), és a Nobel-bizottság nem tudott vele kapcsolatba lépni. A jutalomdíjról csak az újságokból értesült. Fogságban tartott kutatótársai az eseményt november 18-án beszédekkel, tréfákkal és dalszerkesztéssel ünnepelték. Az őrség rábeszélte Hahnt, hogy írjon a bizottságnak egy köszönőlevelet, de bocsánatot kell kérnie, amiért a díjkiosztó ünnepségen nem lehet jelen. A Nobel-díjat az éremmel és a diplomával végül is egy év késedelemmel, 1946. december 10-én vette át V. Gusztáv svéd királytól.

 

Innen indul a regény. Hanh a szállodában készül a díjátadóra. A szalonban ő, a hálószobában a felesége pihen és készül, amikor megjelenik a lakosztályban Lise Meitner, hogy leszámoljon a férfival és számonkérje őt. Hatalmas feszültség van végig a regényben, pedig az egész beszélgetés néhány óra alatt zajlik le, a helyszín sem változik, a könyv lapjai mégis szinte izzanak.

Elvben tisztában voltam a maghasadással, ennek ellenére, amikor a 81. oldalhoz jutottam, értettem meg ennek a folyamatnak a borzalmát és szörnyűségét a maga valóságában, és ez szinte traumatizált.

A kötet végén olvashatjuk a szerző megjegyzését.

"[Aznap] igencsak kellemetlen beszélgetésem volt Lise Meitnerrel - árulta el az emlékirataiban. - Heves szóváltásunk oka alighanem a csalódottsága lehetett, amiért egyedül én kaptam meg a díjat."

A maga rsézéről Lise ezt írja nem sokkal később egy barátnőjének: "Nagyon fájdalmas volt számomra, hogy Hahn az interjúiban soha egy szóval sem említett engem vagy a harmincévnyi közös munkánkat.

Ottho Hahn világhírű lett.

Lise, Edith és Hahn is 1968-ban halt meg, pár hónap különbséggel.

 

Lise sítján ez olvasható:

 

"Lise Meitner fizikus,

aki soha nem veszítette el

az emberségét." 

A regényben szereplő beszélgetés tehát megtörtént, a mai olvasó pedig teljesen bevonódik a Gely által írt történetbe - melyből Franciaországban színdarab is készült -, ezt a regényt nem lehet külső szemlélőként olvasni. Magyarországon is látható a regény feldolgozásából készült színdarab a Rózsavölgyi Szalonban Gely Diplomácia című regényéből készült darabjával együtt. Ajánlom a figyelmetekbe!

Döbbenetes volt a számomra, mennyire más nézőpontből tekint az eseményekre a két szereplőnk, és mennyire volt lehetetlenség, hogy közeledjenek az álláspontjaik, és ennek nemcsak az az oka, hogy egyikük férfi és német, míg másikuk nő és zsidó volt. Mai szemmel nagyon nehéz átérezni a harmincas-negyvenes években Németországban zajló eseményeket, és az akkor élt emberek mozgatórugóit Döbbenetes volt számomra Otto Hahn folyamatos önigazolása, a folytonos védekezés; nem volt képes szembenézni tetteinek valódi indítékaival. Felkavaró regényt olvastam, és újra el fogom olvasni később. A történelem egyfelől ismétli önmagát, de a nők kizsákményolása, eredményeiknek a férfiak által való eltulajdonítása is általános még napjainkban is, hát még mennyire jellemző volt ez korábban.

A wmn.hu Férfi kollégája zsebelte be a neki járó Nobel-díjat – Dr. Lise Meitner, a „menekülő tudós” című cikkében is olvashatunk Lise Meitner életről és erről a nőket ért és érő megkülönböztetésről:

 Lise Meitner története nem egyedi eset. A Matilda-effektus egy általános, és nagyon is létező előítélet a női kutatók eredményeivel szemben, amiket inkább férfi kollégáiknak tulajdonítanak. A jelenséget először Margaret W. Rossiter tudománytörténész írta le még 1993-ban. A kifejezés az amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először figyelt fel e tendenciára a XIX. század végén.

Rossiter számos példát hoz a hatás bemutatására, többek közt Salernoi Trotula olasz orvost, akinek munkáit jellemzően férfi szerzőknek tulajdonították, ráadásul a női oktatókkal és orvosokkal szembeni ellenséges gondolkodás miatt gyakran a még létezését is tagadták. Rossiter XX. századi esteket is feldolgoz, többek között Marie Curie-ét, aki 1903-ban kizárólag férje és a svéd matematikus és Nobel-bizottsági tag, Magnus Goesta Mittag-Leffler követelésére kaphatta meg férjével megosztva a fizikai Nobel-díjat. 

A regény két főszereplőjének drámája zajlik az orrunk előtt olvasás közben, de nem csak az ő tragédiájukat ismerhetjük meg, hiszen a szomszédos szobában Hahn feleségének történetével is megismerkedhetünk, és az ő drámája sem kisebb, csak más, mint a főszereplőké.

A feszült párbeszéd bennem is feszültséget keltett, és - mivel itt nagyon nagy részben az érzések domináltak a szereplőinknél -, a kötet elején nem volt egyszerű magamban igazságot tenni; mit hitetek el és mit nem az elmondottakből; kinek van igaza és milyen mértékben, mennyire jogos a támadás és mennyire valós a védekezés. Ingadoztam az elején. De csak az elején.

S mégis azt érzem, nem tudom, Hahn helyében hogyan viselkedtem volna Lise-vel, hogyan életem volna a nácik uralta Németországban, képes lettem volna e vállalni-e azt, hogy az életem veszélybe kerülhet. S vajon képes lettem volna e leküzdeni a becsvágyamat. Hogy képes lettem volna e ott és akkor bocsánatot kérni, beismerni a hibámat.

Azt éreztem Hahn-nal kacsolatban a regényt olvasva, hogy nem is csak Lise Meitnert akarja meggyőzni, de saját lelkiismeretét is elhallgattatni; önmagával is el akarja hitetni a hazugságait, mert nem képes szembenézni az igazsággal.

Csak ragozni tudonám még mindazt, amit eddig leírtam, mert a Hahn és Meitner beszélgetésének, külzdelmének részleteit nem írnám le - ezt el kell olvasni, nem olvasni róla. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom, hogy elkezdem ismét a könyvet, pedig tudom, hogy most erre nincsen időm a sok egyéb olvasási kötelezettség és megkezdett történelem szakos tanulmányaim mellett, de ha nem is a következő pár hónapban, de jövőre mindenképpen újraolvasom Cyril Gely regényét, és bízom benne, hogy hamarosan eljutok oda is, hogy megnézzem a színdarabot is a Rózsavölgyi Szalonban - a szerző másik, Diplomácia című darabjával együtt.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem a regény iránt, keresse a kötetet a Móra Könyvkiadó honlapján, webshopjában. Hálásan köszönöm a Móra Könyvkiadónak a regényt, amit recenziós példányként olvashattam, és Dorinának is, hogy ilyen jó marketinggel ajánlotta a figyelmembe.

 

Meitner Tamás: Élhettek volna. Gina. Jarka

 Egy volt munkahelyem kapcsán ismertem meg Meitner Tamást, és amikor megtudtam, hogy két regénye is megjelent, nagyon kíváncsi lettem, mit és hogyan írt. Mind a két, a szerzőnek eddig megjelent történet a Fekete Sas Kiadó gondozásában látott napvilágot, és először a 2017-es megjelenésű Élhettek volna című könyvre esett a választásom.

A könyvben két történetet kap az olvasó, Gina, majd Jarka történetét ismerhetjük meg. Más társadalmi rétegbe tartoznak, más életpályát futottak be, mégis rengeteg a közös vonás ahogyan a történet vége is hasonló. Jó volt benne lenni a történetekben, még úgy is, hogy a két asszony sorsa messze nem vidám, de Meitner nem rugaszkodik el a valóságtól, valós élethelyzeteket, valós konfliktusokat, valós drámákat ábrázol, így az olvasó bele tud helyezkedni a kisregények történetébe.

Gina szegény sorba született, már gyerekként cselédnek adták, bár a kislány büszke volt, hogy már ő is pénzt kereshet. A család, akiknél dolgozott, hamar észrevette, mennyire okos, értelmes, így a gyógyszerészhez került alkalmazásba, a kis asszisztense lett. Jó helye volt, megbecsülték, elismerték a tudását, a tanulni vágyását. Egyszer a gyógyszerész helyett ment Budapestre, és a főváros elszédítette a fiatal, falun élő lányt. Nem sokkal később a falu fiatal jegyzője állást kapott Budapesten, a minisztériumban, és költözködés előtt állt fiatal feleségével. Gina velük tartott a cselédjükként. A fővárosi bérházban ismerkedik meg az ügyvédék cselédjével, Rózával, akivel eljárt a kimenőin sétálni, kávéházba, szórakozni. Gina szerette az életét, kielégítette, hogy gondoskodhat a munkaadóiról. András egy viszony gyümölcse volt, aki jobban szeretett szórakozni, inni és nőzni, mint dolgozni. Amikor megismerkedett Ginával, a lány élete megváltozott...

Nagyon megszerettem Ginát. Kedves volt, törődő, figyelmes és dolgos. Számára a munka sosem szégyen volt, hanem öröm. Teljes életet élt cselédként, ez az életforma boldoggá tette a fiatal - majd egyre idősebb - nőt. Fordulatos és kalandos élete során sok mindenen keresztülment, ahogy emberek sorsán ment végig a második világháború is ebben az időben, de Gina szerencsésen túlélte a világégést.

Végtelenül szomorú volt a történet vége. Élete végéig cselédként dolgozott, míg kórházba nem került, és ott nem látogatta meg az az ember, akit - munkaadói fiát - voltaképpen ő nevelt fel.

A másik történet főszereplője a restaurátor Jarka, akinek sorsa teljesen más pályán és más korszakban mozgott, mint Gináé. Falun született ő is, az anyja örökké elégedetlen volt mindennel, Jarkával is, a férjével is, aki türelemmel tűrte a feleségét. A férfi mindent megtett értük, akkor is, amikor megszületett a második gyerek. Csakhogy jött 1956, és ezután az apának el kellett mennie a városba dolgozni, nem volt számára lehetőség falun. A bántalmazó anyja mellől aztán a fővárosba került gimnáziumba, kollégista lett, ritkán járt haza, végül továbbtanult, restaurátor lett belőle.

A két asszony sorsában sok azonosság van: leánygyermeket szültek, rossz házasságban éltek, azonban amíg Gina igyekezett és tudott is boldog lenni minden megpróbáltatás ellenére, Jarka nem. S amíg Gina nem váltogatta a férfiakat, Jarkának sok kapcsolata volt. Furcsa módon utolsó párkapcsolatában a férfi nagyon szerette őt, igaz, a munka miatti távollétek is hozzájárultak hosszú kapcsolatukhoz. A második történet főszereplője már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, de értette és megértettem őt, csak szeretni volt nehéz.

Hogy törvényszerű volt e a két asszony életének idő előtti kihunyása? Gina nagy valószínűséggel valamilyen agyi tromózist kaphatott (ki tudja), csak annyi biztos, hogy a fejét műtötték meg, míg Jarka halálát az összeomló faszerkeszet okozta, amin állt restaurálás közben. De hogy van e valamilyen Sors, Isten, aki irányította a dolgokat, nem tudjuk. Hogy vajon Gina meggyógyul e, ha a szeretett és felnevelt fiú bemegy a kórházba, nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, mennyire hatott ki jarka sorsa a nő halálára.

Spoileres értékelést ritkén írok, ennél a könyvnél azonban nagyon nehéz nem belemenni a részletekbe, habár sok mindenről nem írtam, így a két asszony élete fordulatainak megismerését az olvasóra bízom, ha felkeltettem az érdeklődést, és elolvassa a kötetet. Számomra nagyon jó élmény volt, és azon könyvek között fogom a kötetet számon tartani, amit még biztosan újraolvasok valamikor.

Nagyon köszönöm a fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a regényt, és kíváncsian várom már, hogy a polcomon lévő másik Meitner-kötetet is a kezembe vehessem.

A könyvet a Fekete Sas Kiadó honlapján érdemes keresni és megvásárolni, ahol a kiadó többi kötetét is megtalálják az érdeklődők.

Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság

A rejtélyes Tisza-gyilkosság 1988-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában, a Labirintus sorozat részeként, nekem pedig a harmadik olvasásom volt a sorozat részei közül. Az elsőről már olvashattatok a blogon, a Benda Kálmán tollából az Erdély végzetes asszonya volt, amit nagyon szerettem, és teljesen belelkesített a sorozat többi része iránt. Annyira, hogy le is ültem a laptopom elé, és megrendeltem a sorozat tíz másik részét az antikvarium.hu oldaláról. Ebben a rendelésben volt benne Pölöskei Ferenc könyve is.

A Héttorony foglya után - amely mélypontot jelentett eddigi Labirintus-olvasásomban (de erről majd egy későbbi bejegyzésben írok) - felüdülés volt ismét egy ennyire olvasmányos, izgalmas, nagyon emberi történetbe belefeledkeznem. Szeretem a 20. századot, és szeretem a 19-20. század fordulóját, a 20. század első felét. Olyan korszak ez, amiről bármikor szívesen olvasok bármilyen műfajban. Tisza Istvánról eddig minimális ismeretem volt, és nagyon vártam, hogy megismerhessem őt mint embert és mint államférfit egyaránt.

Sok szempontból volt izgalmas ez a kötet, de van két személyes indítékom is. Az egyik, hogy ennek a könyvnek az olvasása előtt fejeztem be Tóth Zita Múltba csöppent rézvitéz című kötetét, a részvitéz-sorozat harmadik részét, amelyben a kis rézvitéz egy időutazásnak köszönhetően visszarepül a Milleniumi Ünnepségek előtti időszakba, amikor még éppen épül az ország háza, a másik epizód pedig Somogyi Éva Ferenc József című kötetének olvasásához kapcsolódik, amelyben már olvastam Ferenc Ferdinánd Belvedere-köréről, és ez most itt visszaköszönt.

1896-ban került sor a honfoglalás ezredeik évfordulójának megünneplésére. A milleniumi ünnepségek fényei azonban még inkább láthatóbbá tették a dualista rendszer kínzó gondjait. Mert éppen a századfordulón lobbantak magasra azok a lángok, amelyek végül is felperzselték az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt korábban biztonságosnak vélt épületét. (20. oldal, A viharos századfordulón) 

A trónörökös ekkortájt alakította ki a Belvedere-kört, és kihasználva a dualizmus válságjelenségeit, elérkezettnek látta az időt az aktívabb cselekvésre. Az uralkodó ellenben a centralizmus erősítésére törekedett, és 1903 és 1906 között bizonyult a legtevékenyebbnek. (29. oldal , A viharos századfordulón)

Tisza István olvasás közben végig birizgálta a fantáziámat és a gondolataimat, mert egy roppant intelligens, művelt, okos, a hazájáért tenni kész férfi volt, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a világról és arról, merre kellene haladnia Magyarországnak és a Monarchiának, ugyanakkor ez a határozott elképzelés volt az, ami meggátolta abban, hogy nyitott szellemmel gondolja át és értékelje a huszadik század elején megjelenő változás szelét, folyamatait.

Eközben a nemzetközi politikai viszonyokban lényeges változások következtek be. Növekedett a háborús feszültség. Már Bosznia-Hercegovina 1908. évi annektálása felgyorsította a nemzetközi diplomáciai élet eseményeit, elsősorban a Balkán-félsziget régtól lappangó nemzeti feszültségeit vetette felszínre. De előtörtek a nagyhatalmi érdekellentétek, mégpedig nemcsak az egymással szembekerülő nagyhatalmi csoportosulások, az antant és a központi hatalmak között, hanem az egyes hatalmi blokkokban részt vevők eltérő felfogásai is kiütköztek. (52. oldal, A háborús felkészülés szolgálatában)

 Pölöskei Ferenc az 57. oldalon is megerősíti, hogy Tisza István későn, a nagy háború előestéjén ismerte csak fel a dualizmus közjogi és társadalmi rendszerével szembeforduló nemzetiségi irányzatok horderejét is. Látta, hogy az egyoldalú jogfosztó intézkedések inkább olajat öntenek a tűzre, tovább erősítik azokat, s előbb-utóbb anyaországaik politikájához sodorja őket. Ezért tartotta fontosnak számukra az engedményeket is.

Tisza antidemokratikus poltikát folytatott, ez mind a bel-, mind a Monarchiával szembeni poltiikájában megmutatozott, ahogyan a választójogot vagy éppen a nemzetiségek jogait kezelte, de tetten érhető a dualizmushoz való ragaszkodásában is. A trializmusra sem hajlott, hogy a Balkáni népeket egyenrangú feleknek fogadja el. A világháború vége felé belépett a hadseregbe, ezredesi rangban bejárta a Balkán államait, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velük - ez azonban alapvető jelleme miatt meghíusult.

Az is érdekes volt számomra, hogy az első világháború kitörése előtt nem támogatta a háborút, majd egy uralkodónál tett látogatás után megváltoztatta véleményét. Mivel nincsenek dokumentumok ennek a látogatásnak a tartalmáról, nem tudjuk, mi hangzott el közöttük, Tisza sem beszélt erről politikustársainak, de senki másnak sem.

Nem vagyok jártam a történelemtudományban, így laikusként olvastam a könyvet, olvasás közben azonban olyan érzésem volt, hogy Tisza István valójában csak bűnbak volt a tömegeknek, akik végigszenvedték a háború borzalmait, elveszítették szeretteiket, otthonaikat, éheztek és betegségek tizedelték őket. Valakit hibáztatni kellett, azonban úgy érzem, hogy a nagy háború elkerülhetetlen volt - ha nem akkor, hát néhány évvel később tört volna ki. A politikai helyzet nem kedvezett a békének és a békés egymás mellett élésnek, a nemzetiségek toleranciájának. De nemcsak a nemzetiségi kérdés volt robbanásponton, mivel a 20. század elejének társadalmi-poltikai változásai,  a munkásmozgalmak megjelenése sem segített ebben. Azonban - mindezek ellenére - azt gondolom, hogy ha Tisza István kevésbé lett volna hajthatatlan, és képes lett volna nemcsak végiggondolni, de meg is fogadni mások véleményét-tanácsait, és enyhíteni politikáján, nem lelte volna halálát egy gyilkos golyó által időnek előtte.

Utolsó képviselőházi beszédére 1918. október 22-én került sor. Mit sem érzékelve a rohanó időből, az uralkodó alkotmányos fejedelmi jogainak védelméről beszélt. Mindez Deák hagyatékaként a kiegyezés lényegéből fakadt. (86. oldal, "Ezt a háborút elvesztettük")

Pölöskei Ferenc könyve roppant izgalmasan és olvasmányosan mutatja de a magyar történelem egy roppant fordulatos, mozgalmas időszakát, hogy képet kaphassunk az akkori évek eseményeiről. A Labirintus sorozat innár második része okozott nekem kellemes kikapcsolódást és hasznos időtöltést. Bízom benne, hogy sokan kezükbe veszik a jövőben is ezt a sorozatot, az egyes köteteket.