Alastair Chisholm: Ellir és Útkereső (Sárkány Akadémia 3.)

A Sárkány Akadémia harmadik része Ellir és Útkereső története, 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadónál, és az Akadémia egy újabb tanulójának Ellirnek a kalandjait ismerhetjük meg benne. S hogy milyen fiú Ellir? Nagyon kedves és él-hal a térképekért. Bárhol jár, mindent feltérképez a jegyzetfüzetébe; az események, a helyszínek számára csak térképen léteznek, nem tud mit kezdeni az őt körülvevő valósággal. Neki egy fa nem illatok és színek, nem a falevelek susogása és a lomb adta hűs árnyék, hanem egy helyszín, ami egy pontot jelöl egy térképen.

A fiúnak minden vágya, hogy újra induljon a Csalkert Fesztiválon, ahol három labirintusból kell kijutni a gyerekeknek, s az első díj egy kupa! Kiara és Konnor is elindul a versenyen, így külön-külön, de mégis - lélekben - egymást támogatva vágnak neki a kalandnak, még akkor is, ha mindhármukat a győzelem fűti.

A versenyen azonban feltűnik neki egy egyik versenyző, egy csuklyás lány, aki különös láncot visel a nyakában. A labirintusok egyre nehezebbek, és hiába indult valaki a korábbi években, a palota kertészei minden évben átrendezik ezeket, így az évről évre indulók sem találkoznak ugyanazzal az elrendezéssel. Míg a Zöld labirintusban minden rendben zajlik, addig a második kihívás okoz meglepetést Ellirnek, aminek okozója a titokzatos, csuklyás lány, s mint kiderül, a nyakában lévő láncon egy furcsa medált őriz, melynek a közepén egy szem található.

Talán emlékeznek még azok, akik olvasták a sorozat második részét, hogy Kiara történetében is szerepet kap egy láncon függő medál. Hogy ez a medál ugyanaz-e vagy csak hasonlít a harmadik részben feltűnőre, kiderül a történetből, az azonban biztos, bármelyik lehetőségről van is szó, bajt hoz a főszereplőre és a titokzatos lányra.

A legnehezebb kaland a harmadik labirintusban vár rájuk, de még annál is nehezebb és veszélyesebb, mint amire számítanak a gyerekek. Minden sárkánynak van egy titokzatos képessége, ami idővel ölt testet és mutatja meg magát, így volt ez a sorozat első két részében és így van ez a harmadik kötetben is. De nemcsak Útkereső kapja meg a képességét, hanem Ellir is sokat tanul a történet során, s a legfőbb tanulságot és megmenekülésének kulcsát még a kötet elején kapja meg Tomtól.

A kötet legfőbb tanulsága, hogy merjünk felnézni, kitekinteni! Értékeljük a pillanatot, a minket körülvevő környezetet, valóságot. Éljük át és éljük meg a színeket, illatokat, látványt, érzéseket! Ne temetkezzünk el, ne csak létezzünk, de éljünk is! És ha észrevesszük a körülöttünk létezőt, akkor nemcsak boldogabbak lehetünk, hanem sokszor még az életünk is múlhat rajta.

Szerettem a sorozat harmadik részét is, bár igaz - és ez abszolút szubjektív, személyes vélemény -, hogy nekem a második, Kiara története tetszett a legjobban és az ragadott meg a leginkább.

Kiskamaszoknak tökéletes kikapcsolódás lehet ez a könyv és ez a sorozat, mert élményekben gazdag a történet, izgalmas és a szereplők is szerethetőek, de azt is fontosnak érzem, hogy a tanulság, bár fontos, de nem rágja az olvasó szájába a szerző.

De nemcsak kiskamaszoknak tudom ajánlani, hiszen én magam is élveztem az olvasását, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy értékelésemet az újraolvasás után készítem el.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem, ne féljem beszerezni a sorozat harmadik részét, de akár az egész sorozatot is, mert nem fog csalódni.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy egy újabb nagyszerű élménnyel gazdagodhattam, és nagyon köszönöm, hogy recenziós példányt kaphattam a kötetből. Aki pedig szeretné megvásárolni a könyvet, ajánlom felkeresni a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a történetet, de a kiadó sok már kötetét is megtalálhatja.

Nikowitz Oszkár (szerk.): Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!)

A Nikowitz Oszkár szerkesztésében és összeállításában megjelent kötet igazi különlegesség az 1800-as évek végének helytörténete, társadalomtörténete, a személyes mikrotörténelem és az egodokumentumok iránt érdeklődőknek.

1877-ben Donoszlovits Vilmos érettségi előtt álló fiatalember, aki barátjával nagy fába vágta a fejszéjét: elgyalogol Zombortól, szülővárosától, Székelyudvarhelyig, majd vissza Zomborba, és ezt a kalandot naplójában is megörökíti. A napló azóta több generáció kezén is keresztülment, s végül 2024-ben megjelenhetett a Fekete Sas Kiadó gondozásában. Vilmos nemcsak naplót írt, hanem tehetségesen rajzolt is, ezeknek a rajzoknak egy része elveszett, de jó része megőrződött, és a kötetbe is belekerült.

A naplót az olvasó szöveghűen találja meg a kötetben, sok lábjegyzettel ellátva, és a megértést a könyv második felében elhelyezkedő kommentár is segíti, sokat hozzáadva az olvasási élményhez és a megértéshez, hiszen a régies nyelvezetet a mai kor embere nem feltétlenül érti már, de meglátogatott településekről, helszínekről is lapunk információkat.

A két fiatalember 50 nap alatt nagyjából 1200 km-t tett meg: legnagyobb részben gyalog, kisebb részben szekérre felkéretőzve illetve vonaton. Bárhogy is haladtak azonban, vállalásuk és célba érésük hatalmas vállalás volt, főleg, ha beleszámítjuk a korszak - jelenünkhöz képest - roppant hiányos infrastruktúráját.

 

Ami számomra a legizgalmasabb volt a naplóban, az nem feltétlenül az volt, hogy megismerhettem, az adott településeken milyen épületeket, nevezetességeket kerestek fel és örökített meg Vilmos a naplóban, nekem sokkal izgalmasabb volt az a társadalmi korrajz, amit kaphattam és kaptam. Ahogyan a két fiú előkészült az útra, a listák, hogy milyen riházatot és egyéb felszerelést vittek magukkal; amilyen kalandokat éltek meg utazás közben illetve a találkozások, amikben részük volt. Érdekes volt, hogyan haladtak a fiúk, hogyan és hol szálltak meg éjszakánként, hogyan oldották meg az étkezésüket, hogyan szerezték be a szükséges dolgokat. Izgalmas volt látni, hogy a legtöbb helyen mennyire szívesen fogadták őket, nem volt kérdés, hogy szállást adjanak nekik, hogy kapjanak egy tál ételt, ebédet, vacsorát, reggelit. Hogy a szíveslátás mennyire tényleg szívből jött, és nem volt a fiatal idegenekkel szemben bizalmatlanság. Ajánlóleveleket kaptak út közben a következő településekre, ennivalót csonagoltak nekik, sokszor pénzt is kaptak. Voltak helyek, ahol alig akarták őket elengedni - és nem valami bűnös szándék miatt, hanem mert annyira örültek nekik.

Szívet melengető élmény volt Vilmosékkal utazni ezen az 1200 km-en, még úgy is, hogy volt két kellemetlen élményük is utazás közben. Még az út elején hozzájuk csapódott egy fiatalember, aki elég hosszan elkísérte őket, s végül óriási csalódást okozott főszerelőinknek illetve egy helyen megtámadták őket, de sikerült ebből a helyzetből kivágniuk magukat.

A napló befotózott, kézírásos részletei, Vilmos rajzai még személyesebbé tették az olvasásomat, és tetszett, hogy helyenként a fiú által lerajzolt épület egy mai fotón is megelevenedik.

A könyv második felében Nikowitz Oszkár jegyzeteit találhatjuk sok-sok fotóval, és ez ugyanannyira izgalmas volt nekem, mint maga a napló, és  a kötet legvégén névmutatót is találunk, ahol röviden olvashatunk a naplóban megemlített személyekről is.

Voltak azonban dolgok, amik kevésbé nyerték el a tetszésemet, és ezt sem lenne szép, ha elhallgatnám. A szerkesztő előszavában roppant zavaróak voltak a kényszerek kiemelések vastagon szedve, és nagyon érződik Nikowitz tanár múltja, mert sok helyen az előszőban mintha tudatlan diáknak nézné az olvasót, és a néha felbukkanó kényszeres humorizálás sem volt kedvemre való, ahogyan a letegezésem sem.

A tördeléssel és a fizikai megjelenéssel szemben is van kritikám. Egyfelől borzalmasan nehéz a kötet. Vastag, fényes papírra van nyomva - teljesen feleslegesen. nehéz tartani a könyvet, befénylik a papír, és sokszor nehéz olvasni a szöveget. Az illusztrációk, képek és fotók sem szenvedtek volna hátrányt, ha normális papírra lett volna nyomva. Óriási méretűek a betűk - szintén feleslegesen és a használt betűtípusok sem megfelelőek. Megértem, hogy a különböző betűtípussal is el akarták különítani magát  anaplót a kötet többi részétől, de ez nem volt szerencsés.

Tudom, hogy a kiadó mennyire jó minőségű, mennyire színvonalas köteteket ad ki, és nagyon szeretem az általuk kiadott könyveket, ezért állok értetlenül most, mert mintha egy amatőr valaki - szerkesztő, tördelő és minden más szakember munkája és tanácsai - nélkül felkeresett volna egy nyomdát az legépelgetett kéziratával, és - csak, mert pénze van - kiadta volna a szöveget. Mintha én fognám magamat, és összeszedném az egyetemi jegyzeteimet, elmennék egy nyomdába, és amatőr módon kiadnám. És ezt nem értem, hogyan történhetett, és rettentően sajnálom.

Olvasás közben folyamatosan az amatőr kifejezés járt a fejemben. Ezt a kötetet így nem lett volna szabad kiadni, mert a napló sokkal többet érdemelt volna.

Ha mindezek ellenére valakinek az érdeklődését felkeltettem - és remélem, hogy azért a napló miatt talán sikerült -, ajánlom felkeresni a Fekete Sas Kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a kötetet, de a kiadó többi megjelent könyvét is meg lehet rendelni. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a kötetet.

Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.

Völgyi Anna: A Fekete-tó

– Íme a mocsár – szól Olivér, miközben megállunk a lápos terület szélén, ami olyan, mint egy elvadult, sáros liget.
Szúrós tekintettel belefojtom a szót:
– Tőzegmohás láprét.
– Ugyanaz.
– Mint a szarvas meg az őz?

– Bocsánat. 

Völgyi Anna A Fekete-tó című - harmadik - regénye 2025 tavaszán jelent meg a Napkút Kiadónál. Korábbi kötetéről, a Karamellás kétszersültről, már írtam a blogon; nagy rátalálás volt ez a  számomra, élveztem a történetet és imádtam a borítót.

A Fekete-tó kicsit - vagy nagyon? - más, mint az előző regény, habár a főszereplők itt is fiatalok, igaz, csak tizenévesek - szemben a Karamellás kétszersült egyetemista korosztályával. Két lányt, Henit és Esztert követhetjük, igaz, főszereplőnk Heni, de barátnőjéről is sokat megtudunk a lapokon. Szigorú kollégista életet élnek, Heni gyakran hazalátogat hétvégente édesapjához. Beszorítva érzi magát ebbe a közegbe, így sokszor jár hangversenyekre, élvezi a komolyzene világát. Így kezd el hegedülni is a kisváros zeneiskolájában délutánonként, iskola után. 

– Szeretsz itt lakni?
– Annyira nem, érettségi után a fővárosba költözöm.
– Miért akar mindenki odamenni? Van itt orvosi rendelő, termelői piac, erdő. Mi kell még?
– Igaz. Tudod, hova vinnélek el? A Fekete-tóhoz.
– Sosem hallottam róla.

Amikor meghall egy legendát a Fekete-tó nevű lápról, felkelti a kíváncsiságát a hely, és felkeresi azt egy betegségből lábadozó, otthon töltött időszakban. Közben zajlanak a hegedűórák is, Heni halad is vele, de tanára úgy érzi, a lány többre képes, mint azt ő maga gondolja magáról. A kapcsolatuk idővel eléggé különössé válik, összefűzi őket valami, ami - talán - a végkifejletet is előre vetíti a történetben, igaz, engem meglepett és felkavart a lezárás, amit kapunk.

A fülszöveg szerint Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

Nos, a pszichothriller hasonlat véleményem szerint erős, én nem éreztem ezt ebben a történetben, de minden olvasat más, és lehet, hogy a szerkesztőre ilyen hatással volt a kisregény és Heni története. Abban azonban egyetértek, hogy a szerző remekül ragadta meg az emberi kapcsolatok különösségét és bonyolultságát ebben a történetben is, s a kötet nemcsak rövidsége miatt volt letehetetlen olvasmány a számomra, hanem a kapott élmény miatt is. Jó tett a komor légkör, a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi hangulat - mindezt Anna ugyanolyan jól adta át, ahogyan a Karamellás kétszersültben bemutatta az egyetemi életet, az egyetemi kollégiumi létet, Budapestet és Isaszeget.

Völgyi Anna személyében egy rendkívül tehetséges, fiatal írót ismerhettem meg, aki második olvasott könyvével erre az első benyomásomra - amit a Karamellás kétszersült olvasása közben szereztem - csak ráerősített. Remélem, hogy a szerző nevét sokan megismerik majd, és könyveit sokan fogják olvasni a jövőben.

Nagyon köszönöm a Napkút Kiadónak, hogy kiadja Anna történeteit, és hogy recenziós példányt biztosított számomra a kötetből. A Fekete-tó című kötetet, ahogy Anna korábbi regényét is, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Mikó Csaba: A sárkány, aki tűzoltó akart lenni

Mikó Csaba neve nem csengett ismeretlenül előttem, több kötetét olvastam már, a Mítoszvadászok sorozatért egyenesen rajongok, de a Kalandok a Balatonon sorozat is nagy kedvencem. Ahogy a szerző ifjúsági regényeit, úgy gyermekkönyveit is elsődlegesen a Merítés-díj gyermekirodalmi és ifjúsági irodalmi zsűriben betöltött zsűritagság miatt forgatom, de ez nem feltétlenül igaz, mivel a tagság csak katalizátora volt annak, hogy megismerjem - és megszeressem - az író könyveit.

A sárkány, aki tűzoltó akart lenni a Lampion Könyvek Lampion Start sorozatában jelent meg 2025-ben, és az én olvasatomban egy fejlődéstörténet, és nem csak a főszereplő fejlődésének története, hiszen rengeteget változik a többi szereplő is, elsősorban Sprinteré, a szakaszvezetőé, akinek indíttatását is megismerjük, ahogyan haladunk a mesében.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy merjünk az álmaink után menni, merjünk tenni azért, ami lenni szeretnénk. Szembemenni a negatív előítéletekkel, saját magunkkal is, hiszen elsőre nem feltétlenül tűnik testhezállónak az, ami lenni szeretnénk, de becsülendő és tiszteletre méltó, ha merünk tenni, merünk változni, ha küzdünk, és nem adjuk fel. Sárkány tele van kedvességgel és szeretettel, segíteni akarással. Ő valóban tűzoltó szeretne lenni. Hiszen az édesanyja még tűzoltóruhát is varrt neki a méretében! És hiába tűzokádó, ő oltani akar. Ismerős ez az olvasónak? Sárkány példaképe lehet a gyerekeknek, de a felnőtt korosztály is sokat tanulhat tőle, és Sprintertől is, aki minden zsigeri utálata ellenére képes változni, fejlődni. Képes elismerni, hogy Sárkány nem rossz, és nem is akar rosszat. És képes a bocsánatkérésre - ami manapság (lássuk be) kiveszőfélben lévő tulajdonság.

Az illusztrációkat muszáj még kiemelnem, amik nélkül ez a történet nem lenne teljes, mindegyik karakter a helyén van, mindegyik karakter szerethető és a leírás passzol is a rajzolt figurához - vagy a rajzolt karakter az írotthoz. Köszönet mindezért Oravecz Gergelynek, aki Lőrinc László Híres merényletek című könyvét is illusztrálta - és amit szintén nagyon élveztem, és szintén a Lampion Könyveknél jelent meg idén, de több más - szerintem - remek könyv is a keze nyomát viseli.

Ha egy jó gyerekkönyvre vágytok, nem érdemes kihagyni Mikó Csaba meseregényét. Keressétek a Lampion Könyvek oldalán!

Ványai Fehér József: Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt

Ványai Fehér József író, költő, újságíró, aki a rendszerváltás óta publikál különböző folyóiratokban, s a Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt a tizennegyedik kötete. A 17 novellás tartalmazó kötet 2023-ban jelent meg a Napkút Kiadónál, és örömmel vettem a kezembe, amikor olyan szerencsés voltam, hogy a 2025-ös könyvhéten megkaphattam a kiadó munkatársaitól, és a szerző dedikálta is a számomra.

A kötetben szereplő írások kicsivel pozitívabban csapódtak le bennem, mint a szerző korábban olvasott, Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetében szereplő novellák, de még mindig úgy érzem, hogy Ványai Fehér József az a szerző, akiről lehet tudni, hogy stabilan hozza az erős közepes írásokat; kiszámítható, és így egy biztos pont az olvasónak. Majdnem azt írtam, hogy "nincsenek hullámhegyek és hullámvölgyek a munkásságában, így tudható előre, mit kapunk a köteteitől", de ez így nem lenne igaz, hiszen még csak két novelláskötetét és egy verseskötetét olvastam eddig. Valamennyire mégis így érzem. És ezzel nem szeretném dergadálni a munkáját, éppen ellenkezőleg. Ez számomra pozitív. Vannak írózsenijeink, zseniális íróink, jó szerzőink, vannak megbízható, erős közepes íróink (akiktől még mindig jó élmény olvasni) és van az alsó réteg. Persze, ez eléggé egyszerűsített piramis, de nem lehet mindenki zseni, és jónak vagy erős közepesnek lenni is legalább annyira nehéz. Főleg a kritikus olvasóközönség előtt, akik sokszor csak azt várják, mikor tudnak jó alaposan - és nem feltétlenül pozitívan - kivesézni egy művet.

A kötet novellái alapvetően egyetlen univerzumban játszódnak, sok a vissza-visszatérő szereplő, akiket egyre jobban megismerünk a történetekben. Az írások a szereplők egy-egy kiragadott pillanatát, fontos eseményét rögzítik, még ha azok nem is feltétlenül csupán egyetlen pillanat, perc vagy óra eseményei, de hatással vannak azokra, akiket érint. Visszatér hozzánk Ködmönös is, a hely, amiről már olvashattunk a Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetben is. Amikor pedig a Go to Bulgária című novellát olvastam, eszembe jutott egy réges-régi fénykép - ma már legalább ötven éves fotó -, amikor a keresztanyum fiatal korában Bulgáriában nyaralt a tengerparton, és ott örökítették meg. Kisgyerekként sokat nézegettem ezt a képet, különös és távoli volt a számomra. Akkor láttam életemben először tengerpartot, még ha csak képen is.

A kötet első elbeszélése, a címadó írás pedig - még ha nekem nem is volt ilyen tanárom - a bajai főiskolai éveket idézte fel bennem. Kisváros, felsőoktatás, kisvárosi hangulat. Fel is ötlött bennem az olvasás közben, amikor egyszer hazafelé (levelezős voltam) az állomáson a vonatra vártam, és tele volt az ottani resti/kocsma. bementem, mert inni szerettem volna valamit, és meg is jegyeztem, hogy ritka sokan vannak, mire a pult mögött álló hölgy így válaszolt: Segélynap van.

Ami meglepett, hogy ebben a kötetben is megtaláltam a Tésztás képű, kicsi fiúk című novellát. Azon nem csodálkoztam, hogy benne van, hiszen ez jelent meg korábban, de azt már szokatlannak találtam, hogy a 2024-es, Tésztás képű kicsi fiúk címet viselő kötetben is szerepel, sőt, a könyv a címét is erről a novelláról kapta. Úgy érzem, teljesen felesleges volt mind a két kötetben szerepeltetni, inkább ide érzem passzolónak, mint a 2024-es megjelenésbe.

Összességében jó szívvel tudom ajánlani Ványai Fehér Józsefnek ezt a kötetét is a rövidebb próza iránt érdeklődőknek, és ha felkeltettem a kíváncsiságot, ajánlom a Napkút Kiadó honlapját is, ahol a szerző kötetei megvásárolhatóak. Nagyon köszönöm még egyszer a kiadó munkatársainak, hogy elolvashattam a könyvet.

Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.