Georges Simenon: Maigret gyanút fog

Hatalmas kedvencem volt régen hosszú évekig Georges Simenon, nagyon szerettem nemcsak a bűnügyi regényeit, de a lélektani történeteit is. Most megint a kezembe vettem egy könyvét, a 2011-ben az Agave Könyveknél megjelent novelláskötetét, a Maigret gyanút fog címűt. A könyvben négy hosszabb elbeszélés található: a Maigret gyanút fog, A ministránsfiú tanúvallomása, A világ legmakacsabb vendége és a Nem szokás megölni a szegény fickókat. Általánosságban és elöljáróban a legfontosabb benyomásom, hogy - több Simenon-novelláskötet elolvasása után - a szerző sokkal jobba  regényeiben, mint a rövidebb lélegzetű írásaiban.

Az első történetben ismét találkozhatunk a Balfácánnal, vagyis Lognon felügyelővel, aki ismét halálra idegesíti Maigret-t, de az türelmesen viselkedik vele, mert nem szeretné megbántani a túlérzékeny, sokszor megsértődő, a felesége által kihasznált papucsférjet. Szerencsére a történet jól végződik, és elkapják az elkövetőket, vagyis a piti gyéméntkereskedő gyilkosát és felbujtóját. Az volt a problémám a történettel, hogy míg az eleje szépen lassan építkezett, addig úgy éreztem, hogy a végét mintha összecspata volna Simenon. Mintha az utolsó 15 oldalon jött volna rá, hogy kifut a "megrendelt" karakterszámból, és összesűrített volna 30 oldalt feleannyiba. Úgy rémlik, hogy a történetbeli csavart mintha olvastam volna már más Simenon-történetben is, de mivel olyan sokat olvastam az írótól, nem emlékszem, melyikben olvastam erről.

A második történet A ministránsfiú tanúvallomása ismerős volt a számomra a novella megfilmesített változatából, de ez nem vett el semmit az olvasmányélményből. Szinte képszerűen peregtek a filmkockák a szemem előtt olvasás közben, ami nem is csoda, mert a filmváltozat egy nagyon jól összerakott alkotás volt.A történetben egy fiatal fiú, miközben kora reggel szalad ministrálni, egy holttestbe és a tettesbe botlik az utcán. Maigret és a felesége éppen akkor hat hónapig ebbena  kisvárosban tartózkodik, mert a főfelügyelő éppen ráncba szedi a csendőrség munkáját, így ő deríti fel a bűnesetet.

A világ legmakacsabb vendége nyitástól zárásig a kávéházban tartózkodó férfi, aki nagyon furcsán viselkedik, mindinki ferdén néz rá és senki sem tudja, miért ül ott egész nap. Késő este, távozása után a kávéháztól pár méterre egy gyilkosság történik az utcán: egy férfit tarkón lőnek. A pincér először azt hiszei, az ő vendége az áldozat, de az bűncselekmény ennél csavarosabb és bonyolultabb. Maigret és Janvier együtt erednek az események és az elkövető nyomába. Olvasás közben - de minden Maigret-történetnél így járok - el is képzeltem magamar kávézótulajdonosként - már csak tőke kellene hozzá. :-)

Az utolsó, negyedik novella a Nem szokás megölni a szegény fickókat című is ismerős volt egy kicsit a kanárikkal, a kettős életet élő áldozattal és a lottónyereménnyel, de nem tudom eldönteni, hogy Simenon egy hasonló elbeszéléséből vagy azért, mert ennek is láttam a filmfeldolgozását.

Összességében jó olvasás volt, de - mint fentebb írtam - ennyi oldalon mintha nem tudta volna rendesen kifejteni az író a történeteit, és ezt sajnáltam, mert mindegyiknek az alapötlete remek volt, még akkor is, ha A világ legmakacsabb vendége című történet "makacs vendégének" a történetébe én valamiért sokkal fordulatosabb végkifejletet vártam volna, mint amit kaptam. 

Georges Simenon kedvelőinek mindenképpen ajánlom ezt a kötetet, de ha van más alternatíva a szerző könyveből, inkább mást ajánlok elolvasni, mrt vannak ennél sokkal jobbak is.

Georges Simenon: Maigret és a titkos szerető

Az eredetileg 1942-ben megjelent Maigret és a titkos szerető 2019-ben jelent meg magyar nyelven az Agave Könyvek gondozásában. 2026-ot ezzel a regénnyel indítottam, és habár nem volt kiemelkedő vagy nagyon jó olvasmány, nagyon kellemes, nosztalgikus élmény nyújtott. Imádon Simenon regényeiben a 20. század első felének Franciaországát és Párizsát, olvasás közben én is ott vagyok a korabeli utcákon, tereken, épületekben; a Szajna-parton vagy más francia településeken... Szeretem a téli, a nyári, de az őszi és a tavaszi Párizst is. Szeretem az illatát, a színeit, a hangjait. Aztán mindig emlékeztetem magamat, hogy időutazás nem létezik, és bilibe lóg a kezem.

A történet elején megtudjuk, hogy egy fiatal lány minden nap megjelenik a Bűnügyi Rendőrségen, Maigret-re vár, és azt állítja, hogy a nagynénjénél - akinél ő lakik - éjszakánként jár valaki, tárgyak is elmozdulnak a helyükről. A nagynénjének nem mer erről beszélni, ezért próbál a főfelügyelőtől segítséget kérni, aki próbál is segíteni, de hiába rendel ki rendőrt éjszakára a ház elé, nem próbál behatolni senki az épületbe. Aztán egy napon a lány váratlanul távozik a Bűnügyi Rendőrség "akváriumából", minden magyarázat nélkül. A főfelügyelő kimegy a lakáshoz, ahol holtan találja a nagynénit, és itt indulnak be az események, és a történet nem zárul le egyetlen halálesetnél.

Simenon remek jellemábrázoló, ahogyan minden szereplője megelevenedik olvasás közben, úgy nagyon jó egy lakóház közösségének, lakóinak leírásában is: mindegy, hogy vagyonosabb ember vagy éppen csak a házmester, élővé válik az olvasó előtt.

 Olyan történet ez, amiben sokáig - talán egészen a végéig - nem lehet tudni a végkifejletet, annak a bizonyos éjszakénak és előzményeinek az eseményeit és a gyilkos kilétét. Számomra meglepő volt az elkövető személye, bár a szerző egy hasonló krimijének filmváltozatát láttam sok éve, de már olyan régen, hogy töredékek vannak előttem belőle, és az biztos, hogy nem ez a regény volt a film alapja.

A nagynéni háttere is érdekes árnyalatot ad a regény eseményeinek, pénzügyi befeketetései nem a megszokott kereseti források, amiben az átlagember - akár a 20. század első felében, akár most - gondolkodik. A történet lélektani vonulata is izgalmas volt a számomra, hogyan változik meg az évekkel a nagynéni viselkedése - és Cecile is az idős rokon természete miatt. Ez a Simenon-történet valahol félúton helyezkedik el a szerző bűnügyi történetei és pszichológiai regényei között, de mindkettőből olvastam már sokkal jobban az író tollából. 

Kathryn Taylor: Karácsonyi küldetés

A 2016-ban a Kossuth Kiadónál megjelent Karácsonyi küldetés az első olvasásom volt a szerzőtől, Kathryn Taylortól, és egyben az első és egyetlen karácsonyi olvasásom volt a 2025-ös ünnepi időszakban. A regény már évek óta a polcomon várakozott az olvasásra, és habár mindig igyekszem nem ítélni a borító alapján, nekem ez a szürke alap nem hozta annyira a karácsonyi hangulatot, hogy eddig a kezembe vegyem. A molyos százalékát elnézve kicsit bizonytalan voltam, szeretném e olvasni a regényt, de nagy általánosságban elmondható, hogy számomra tetszeni szoktak a mások által nem annyira kedvelt könyvek, és a fülszöveg is felkeltette a kíváncsiságomat.

A regény elején ott kapcsolódunk be az eseményekbe, hogy Lilly éppen megérkezik a nagynénje panziójába karácsony előtt, hogy a segítségére legyen az asszonynak a lábtörése után. Mivel közelednek az ünnepek, és a nagynéni egy hangulatos, német jellegű karácsonyi vásár megszervezésében van éppen nyakig, a balesete fenekestül felforgatja az életét, és jól jön neki az unokahúga segítsége. Lilly már megérkezésekor konfliktusba keveredik a jóképű Tom Lewis-szal, aki a panzió vendége, és önként vállalkozott, hogy segít az idősödő asszonynak, Caroline-nak.

 

A történet tipikus ellenségekből szerelmesek trope-pal dolgozik, ahol Lilly nemcsak a szerelmében csalódva hagyja ott Londont, hanem a munkahelyén is felmond, mielőtt a Tóvidékre utazik. A történet különlegessége volt számomra, hogy a férfi főszereplőnk, Tom egy titkot őriz, ami csak a regény végére derül ki. Tom szimpatikus volt a regényben, ellentétben Lillyvel, akitől a falra tudtam volna mászni. Megértem én, hogy bizalmatlan a férfiakkal a friss és kegyetlen szakítása után, azonban amit művel Tommal, az számomra túlment minden határon. Nem szerettem a folytonos bizalmatlanságát, a rosszindulatú gyanúsítgatásait, a detektívkedését, hogy kiderítsen mindent Tomról - ami, teszem hozzá, nem tartozott rá, és nekem a túlságosan nyomulós emberek sem regényekben, sem a való életben nem a kedvenceim. Még akkor sem, ha félelemből, fájdalomból, keserűségből ilyenek is. Az pedig, hogy erőszakosan akarja Lilly megtudni Tom titkát, még ellenszenvesebbé teszi őt a szememben.

Más szempontból sem ütötte meg nálam az elvárt szinten a nő, mivel - elvben - PR, marketing, rendezvényszervezés területen dolgozott, a karácsonyi vásár megszervezése mégis megléphetetlen akadályt jelentett a számára, és ha nem kapott volna segítséget, kudarcot vallott volna.

Úgy éreztem olvasás közben, hogy a női főszereplő mindenre alkalmatlan, legyen szó munkáról vagy emberi kapcsolatokról. Amikor a nő szemére hányják, hogy csak a vagyons férfiak iránt vonzódik, gondolkodás nélkül visszavág, hogy neki nem a vagyon, hanem a biztonság és a stabilitás a lényeg - véleményem szerint azonban a kettőnek/háromnak nincsen köze egymáshoz.

A történet több sebből is vérzett a számomra, és még úgy is bosszankodtam, hogy a regény - Lilly-n kívüli - többi szereplője kedvelhető volt, még az idősödő, ezós üzlettulajdonos nő is. A kisváros és a környezet leírása viszont nagyon hangulatos volt a kötetben, azért megérte az olvasás. Erős közepes élmény volt a regény, teljes bizonyossággal nem tudom állítani, hogy újraolvasom valamikor, de benne van a kötetben a lehetőség.

Szórakoztató kikapcsolódást nyújtott Kathryn Taylor története ebben a karácsonyi időszakban, érdemes volt az olvasásra még akkor is, ha vannak ennél jobb regények is, de a karácsonyi romatkusok kedvelőinek mindenképpen érdemes tenni vele egy kísérletet. 

Michael Buckley: A mesedetektívek (Grimm nővérek)

Az újraolvasás sokszor veszélyes, főleg, ha egy olyan könyvet vesz a kezébe ismét az ember, amit nagyon szeretett első alkalommal. Fennáll ugyanis a veszély, hogy már nem fog annyira tetszeni, már nem lesz olyan jó élmény, mint először. Persze ennek az ellenkezője is elképzelhető - én már futottam bele mindkét esetbe életem során. Csakhogy A mesedetektíveket, ami 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadónál, mindenképpen szerettem volna ismét a kezembe venni, mielőtt írok róla.

Ez a gyerekeknek, kiskamaszoknak szóló regény - egy sorozat első része - fantasy műfajba tartozik, ami műfaj (a sci-fi-vel együtt) számomra eléggé ambivalens: tartok tőlük, óvatosan közelítek ezek felé a könyvek felé - annak ellenére, hogy eddig szerencsém volt és nem futottam bele nekem nagyon nem tetsző művekbe. Kicsit hosszú a felvezetés, de el kellett mondanom, miért olvastam el másodszorra is: érdekelt, hogy az első pozitív élmény véletlen csupán vagy valóban ennyire jó a történet.

Nos, ennyire jó.

 

Mindannak ellenére imádtam a történetet, hogy a különböző mesefeldolgozások, amik manapság nagyon divatosak, nem állnak közel hozzám, viszont itt a szerző remekül illesztette be a mesék szereplőit a regénybe, és olyan szereplők voltak ezek, akiket én is ismerhettem, hiszen a Grimm-testvérek meséi inspirálták, nem pedig (számomra) ismeretlen Disney-figurák.

A tizenegy éves Sabrina és a hétéves daphne tetsvérek, akik elveszítették a szüleiket, és bekerültek egy árvaházba, ahol több mint egy évet töltöttek, folyamatosan nevelőszülőtől nevelőszülőig rakták őket, és sosem kerültek olyan családba, ahol szeretet és törődés vette volna őket körbe. Hirtelen azonban felbukkan a nagymamájuk, akiről eddig azt hitték, hogy még a születésük előtt meghalt, így nem is nagyon akarja Sabrina elhinni, hogy az idős hölgy nem csaló, hanem vér szerinti rokonuk. A New York állam-beli New Overlands-be kerülnek, ahol Relda Grimm él a segítőjével, a szikár Wolfgang-gal és kutyájával, Elvis-szel.

A két kislány megtudja, hogy a nevezetes Grimm.testvérek leszármazottjai, majd másnap kiderül, hogy elszabadult egy óriás...

A város - szinte - minden lakója korábban mesehős volt, akik többszáz évvel korábban menekültek el Európából, és kezdtek új életet Amerikában és létrehozták New Overlands városát. S hogy melyik lakó melyik mesehős lehet? Nem árulom el az olvasónak, legyen meglepetés, de az biztos, hogy másodszorra is imádtam a történetet. Fordulatos és izgalmas volt, a szereplőket - még a negatív karaktereket is - lehetett kedvelni. Ahogy zajlanak az események, a két lányhoz két fiú is csapódik, s már csak ezért is remek volt ismét elolvasni a regényt, mert a történet fő vonalát már ismertem, jobban tudtam figyelnia  részletekre, és így sokkal hamarabb a helyére kerültek a dolgok.

A könyv tele lett post it-ekkel, amik nemcsak az izgalmas, de a humoros, kedve jeleneteket is megörökítették - ki sem fogom venni őket a lapok közül.

- Maguk hárman nyomozók? - Mr. Applebee Grimm néniről gyanakodva a gyerekekre pillantott.

- Igen - felelte Grimm néni, és Daphne csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

- - Azt hiszem, bűncselekmény történt - mondta Mr. Applebee.

- Valóban?

- Le kéne tartóztatni, aki ma reggel felöltöztette az unokáit.

 Egy másik remek idézet, hogy kedvet kapjatok a kötethez:

 - Hagyjátok békén a magymamámat! - követelte Daphne. Mielőtt sabrina megállíthatta volna, a kislány odarohant, és sípcsonton rúgta a köpcöst. Az felkiáltott és a lábához kapott. Ekkor Grimm néni fejbe vágta súlyos, könyvekkel teli táskájával, és a köpcös nyögve a földre rogyott. Látva, hogy a főnökükkel milyen könnyen elbánt a kislány meg egy öreg néni, a két másik bandita nevetni kezdett.

- Ti meg mit röhögtök? - förmedt rájuk a bandavezér, miközben föltápászkodott.

- Bocs, Tomy - mentegetőzött az egyik gengszter.

- Megőrültél?! - ordított rá Tony.

- Most mér'? - csodálkozott az.

- Elárultad nekik a nevemet. Megegyeztünk, hogy titokban tartjuk a kilétünket.

A gengszeter vállat vont.

- Bocs, Tony, nem gondolkoztam.

- Steve, már megint kimondtad! - emlékeztette a másik gengszter.

- Fogd be, Bobby!

- Mind a ketten fogjátok be! - kiabálta Tony. - Jó, hogy nem adjátok meg nekik a címünket és a telefonszámunkat is, idióták! 

 Ugye, megmondtam, mennyire élvezetes a regény? Michael Buckley Grimm nővérek sorozaténak első rész igazi, feledhetetlen, szórakoztató és izgalmas olvasmány a fiatalabbaknak, de engem is teljesen elvarázsolt és beszippantott, pedig régen voltak már gyerek. Ami pedig a folytatást illeti, bízom benne, hogy nagyon hamar jönni fog, mert ha nem, muszáj lesz megint újraolvasnom a kötetet, hogy újra benne lehessek New Overlands városában.

Kíváncsiságból megnéztem az eredeti, külföldi borítókat is, és bevallom, nekem a magyar borítóválasztás nagyon tetszik. Az eredeti borítók némelyike túl sötét és ijesztő, míg a magyar kiadáshoz választott borító is megmutatja ugyan az óriást, azonban sokkal kedvesebb a rajzolás.

 Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak egyfelől, hogy elhozta Magyarországra a lányok és a nagymamájuk történetét, másfelől pedig azt, hogy recenziós példányt kaphattam a regényből, és megmutathattam és alánlhattam másoknak is.

 Akiknek az érdeklődését felkeltettem a regény iránt, keresse fel a kiadó honlapját, sok más kötettel együtt ezt a történetet is megtalálja.

Alastair Chisholm: Ellir és Útkereső (Sárkány Akadémia 3.)

A Sárkány Akadémia harmadik része Ellir és Útkereső története, 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadónál, és az Akadémia egy újabb tanulójának Ellirnek a kalandjait ismerhetjük meg benne. S hogy milyen fiú Ellir? Nagyon kedves és él-hal a térképekért. Bárhol jár, mindent feltérképez a jegyzetfüzetébe; az események, a helyszínek számára csak térképen léteznek, nem tud mit kezdeni az őt körülvevő valósággal. Neki egy fa nem illatok és színek, nem a falevelek susogása és a lomb adta hűs árnyék, hanem egy helyszín, ami egy pontot jelöl egy térképen.

A fiúnak minden vágya, hogy újra induljon a Csalkert Fesztiválon, ahol három labirintusból kell kijutni a gyerekeknek, s az első díj egy kupa! Kiara és Konnor is elindul a versenyen, így külön-külön, de mégis - lélekben - egymást támogatva vágnak neki a kalandnak, még akkor is, ha mindhármukat a győzelem fűti.

A versenyen azonban feltűnik neki egy egyik versenyző, egy csuklyás lány, aki különös láncot visel a nyakában. A labirintusok egyre nehezebbek, és hiába indult valaki a korábbi években, a palota kertészei minden évben átrendezik ezeket, így az évről évre indulók sem találkoznak ugyanazzal az elrendezéssel. Míg a Zöld labirintusban minden rendben zajlik, addig a második kihívás okoz meglepetést Ellirnek, aminek okozója a titokzatos, csuklyás lány, s mint kiderül, a nyakában lévő láncon egy furcsa medált őriz, melynek a közepén egy szem található.

Talán emlékeznek még azok, akik olvasták a sorozat második részét, hogy Kiara történetében is szerepet kap egy láncon függő medál. Hogy ez a medál ugyanaz-e vagy csak hasonlít a harmadik részben feltűnőre, kiderül a történetből, az azonban biztos, bármelyik lehetőségről van is szó, bajt hoz a főszereplőre és a titokzatos lányra.

A legnehezebb kaland a harmadik labirintusban vár rájuk, de még annál is nehezebb és veszélyesebb, mint amire számítanak a gyerekek. Minden sárkánynak van egy titokzatos képessége, ami idővel ölt testet és mutatja meg magát, így volt ez a sorozat első két részében és így van ez a harmadik kötetben is. De nemcsak Útkereső kapja meg a képességét, hanem Ellir is sokat tanul a történet során, s a legfőbb tanulságot és megmenekülésének kulcsát még a kötet elején kapja meg Tomtól.

A kötet legfőbb tanulsága, hogy merjünk felnézni, kitekinteni! Értékeljük a pillanatot, a minket körülvevő környezetet, valóságot. Éljük át és éljük meg a színeket, illatokat, látványt, érzéseket! Ne temetkezzünk el, ne csak létezzünk, de éljünk is! És ha észrevesszük a körülöttünk létezőt, akkor nemcsak boldogabbak lehetünk, hanem sokszor még az életünk is múlhat rajta.

Szerettem a sorozat harmadik részét is, bár igaz - és ez abszolút szubjektív, személyes vélemény -, hogy nekem a második, Kiara története tetszett a legjobban és az ragadott meg a leginkább.

Kiskamaszoknak tökéletes kikapcsolódás lehet ez a könyv és ez a sorozat, mert élményekben gazdag a történet, izgalmas és a szereplők is szerethetőek, de azt is fontosnak érzem, hogy a tanulság, bár fontos, de nem rágja az olvasó szájába a szerző.

De nemcsak kiskamaszoknak tudom ajánlani, hiszen én magam is élveztem az olvasását, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy értékelésemet az újraolvasás után készítem el.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem, ne féljem beszerezni a sorozat harmadik részét, de akár az egész sorozatot is, mert nem fog csalódni.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy egy újabb nagyszerű élménnyel gazdagodhattam, és nagyon köszönöm, hogy recenziós példányt kaphattam a kötetből. Aki pedig szeretné megvásárolni a könyvet, ajánlom felkeresni a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a történetet, de a kiadó sok már kötetét is megtalálhatja.

Nikowitz Oszkár (szerk.): Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!)

A Nikowitz Oszkár szerkesztésében és összeállításában megjelent kötet igazi különlegesség az 1800-as évek végének helytörténete, társadalomtörténete, a személyes mikrotörténelem és az egodokumentumok iránt érdeklődőknek.

1877-ben Donoszlovits Vilmos érettségi előtt álló fiatalember, aki barátjával nagy fába vágta a fejszéjét: elgyalogol Zombortól, szülővárosától, Székelyudvarhelyig, majd vissza Zomborba, és ezt a kalandot naplójában is megörökíti. A napló azóta több generáció kezén is keresztülment, s végül 2024-ben megjelenhetett a Fekete Sas Kiadó gondozásában. Vilmos nemcsak naplót írt, hanem tehetségesen rajzolt is, ezeknek a rajzoknak egy része elveszett, de jó része megőrződött, és a kötetbe is belekerült.

A naplót az olvasó szöveghűen találja meg a kötetben, sok lábjegyzettel ellátva, és a megértést a könyv második felében elhelyezkedő kommentár is segíti, sokat hozzáadva az olvasási élményhez és a megértéshez, hiszen a régies nyelvezetet a mai kor embere nem feltétlenül érti már, de meglátogatott településekről, helszínekről is lapunk információkat.

A két fiatalember 50 nap alatt nagyjából 1200 km-t tett meg: legnagyobb részben gyalog, kisebb részben szekérre felkéretőzve illetve vonaton. Bárhogy is haladtak azonban, vállalásuk és célba érésük hatalmas vállalás volt, főleg, ha beleszámítjuk a korszak - jelenünkhöz képest - roppant hiányos infrastruktúráját.

 

Ami számomra a legizgalmasabb volt a naplóban, az nem feltétlenül az volt, hogy megismerhettem, az adott településeken milyen épületeket, nevezetességeket kerestek fel és örökített meg Vilmos a naplóban, nekem sokkal izgalmasabb volt az a társadalmi korrajz, amit kaphattam és kaptam. Ahogyan a két fiú előkészült az útra, a listák, hogy milyen riházatot és egyéb felszerelést vittek magukkal; amilyen kalandokat éltek meg utazás közben illetve a találkozások, amikben részük volt. Érdekes volt, hogyan haladtak a fiúk, hogyan és hol szálltak meg éjszakánként, hogyan oldották meg az étkezésüket, hogyan szerezték be a szükséges dolgokat. Izgalmas volt látni, hogy a legtöbb helyen mennyire szívesen fogadták őket, nem volt kérdés, hogy szállást adjanak nekik, hogy kapjanak egy tál ételt, ebédet, vacsorát, reggelit. Hogy a szíveslátás mennyire tényleg szívből jött, és nem volt a fiatal idegenekkel szemben bizalmatlanság. Ajánlóleveleket kaptak út közben a következő településekre, ennivalót csonagoltak nekik, sokszor pénzt is kaptak. Voltak helyek, ahol alig akarták őket elengedni - és nem valami bűnös szándék miatt, hanem mert annyira örültek nekik.

Szívet melengető élmény volt Vilmosékkal utazni ezen az 1200 km-en, még úgy is, hogy volt két kellemetlen élményük is utazás közben. Még az út elején hozzájuk csapódott egy fiatalember, aki elég hosszan elkísérte őket, s végül óriási csalódást okozott főszerelőinknek illetve egy helyen megtámadták őket, de sikerült ebből a helyzetből kivágniuk magukat.

A napló befotózott, kézírásos részletei, Vilmos rajzai még személyesebbé tették az olvasásomat, és tetszett, hogy helyenként a fiú által lerajzolt épület egy mai fotón is megelevenedik.

A könyv második felében Nikowitz Oszkár jegyzeteit találhatjuk sok-sok fotóval, és ez ugyanannyira izgalmas volt nekem, mint maga a napló, és  a kötet legvégén névmutatót is találunk, ahol röviden olvashatunk a naplóban megemlített személyekről is.

Voltak azonban dolgok, amik kevésbé nyerték el a tetszésemet, és ezt sem lenne szép, ha elhallgatnám. A szerkesztő előszavában roppant zavaróak voltak a kényszerek kiemelések vastagon szedve, és nagyon érződik Nikowitz tanár múltja, mert sok helyen az előszőban mintha tudatlan diáknak nézné az olvasót, és a néha felbukkanó kényszeres humorizálás sem volt kedvemre való, ahogyan a letegezésem sem.

A tördeléssel és a fizikai megjelenéssel szemben is van kritikám. Egyfelől borzalmasan nehéz a kötet. Vastag, fényes papírra van nyomva - teljesen feleslegesen. nehéz tartani a könyvet, befénylik a papír, és sokszor nehéz olvasni a szöveget. Az illusztrációk, képek és fotók sem szenvedtek volna hátrányt, ha normális papírra lett volna nyomva. Óriási méretűek a betűk - szintén feleslegesen és a használt betűtípusok sem megfelelőek. Megértem, hogy a különböző betűtípussal is el akarták különítani magát  anaplót a kötet többi részétől, de ez nem volt szerencsés.

Tudom, hogy a kiadó mennyire jó minőségű, mennyire színvonalas köteteket ad ki, és nagyon szeretem az általuk kiadott könyveket, ezért állok értetlenül most, mert mintha egy amatőr valaki - szerkesztő, tördelő és minden más szakember munkája és tanácsai - nélkül felkeresett volna egy nyomdát az legépelgetett kéziratával, és - csak, mert pénze van - kiadta volna a szöveget. Mintha én fognám magamat, és összeszedném az egyetemi jegyzeteimet, elmennék egy nyomdába, és amatőr módon kiadnám. És ezt nem értem, hogyan történhetett, és rettentően sajnálom.

Olvasás közben folyamatosan az amatőr kifejezés járt a fejemben. Ezt a kötetet így nem lett volna szabad kiadni, mert a napló sokkal többet érdemelt volna.

Ha mindezek ellenére valakinek az érdeklődését felkeltettem - és remélem, hogy azért a napló miatt talán sikerült -, ajánlom felkeresni a Fekete Sas Kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a kötetet, de a kiadó többi megjelent könyvét is meg lehet rendelni. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a kötetet.

Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.