Mészöly Ágnes: Nap aranya, Hold ezüstje

Mészöly Ágnes már több műfajban kipróbálta magát, 2023-ban egy felnőtteknek szóló meséket tartalmazó könyve is megjelent a Trend Kiadónál Nap aranya, Hold ezüstje címmel. A gyűjteményt keretes szerkezetűnek is mondhatnánk, ugyanis az utolsó mese az elsőre reflektál, s magukat a történeteket pedig Viive Noor varázslatos képei inspirálták. Volt, hogy egyértelmű volt számomra a kép és a történet közötti összefüggés, volt, hogy nem, de - eddigi pozitív Mészöly-olvasásaim után - én teljes egészében az írónőre bíztam magamat.

Viive Noor képei gyönyörűek, de inkább mondanám varázslatosnak őket, mintha a művész egy sajátos világot alkotott volna meg általuk; Mészöly Ágnes pedig - fantáziája segítségével - bepillantást enged az olvasónak ebbe a különös világba. Tanulságos mesék ezek, és nem véletlen a borítón a felnőtt mese alcím. Nem valók ezek a történetek gyerekek kezébe. Egyfelől ijesztőek lennének nekik, másrészt azonban nem is értenék meg a meséket, mert kell hozzájuk bizonyos meglévő élettapasztalat. 

Annak ellenére, hogy vannak pozitív végkicsengésű történetek is a kötetben, mindegyik sötét az alaphangulata. Bánat és fájdalom járja át ezeket a líraian megírt szövegeket, én mégis szerettem mindegyiket. Ami a többinél jobban megérintett, három történet volt: A kereskedő lánya, A verébboszorkányok és az Aki értette, mit mond a szél című mese. Ami pedig kifejezetten horrorisztikusra sikerült, így ajánlom azoknak, akik spooky olvasmányra vágynak, A kertész menyasszonya című novella. Összességében azonban az egész kötet jó olvasmány lehet októberre, mert vidámságot ne reméljen az olvasó, ha belekezd.

Mészöly Ágnes  - számomra, de talán nem vagyok ezzel egyedül - az egyik legtehetségesebb magyar író, aki bármibe fog, legkritikusabb énem sem tud belekötni. De nem is akarok belekötni. Egyszerűen élvezem, amit Mészöly ír. Élvezem a történetszövést, élvezem az általa olyan magas színvonalon használt magyar nyelv szépségét, fürdök a történetei által rám ömlő érzelemcunamiban, akkor is, ha fáj.

Ami pedig mindezek mellett nem mellékes, az a szépséges borító és a kötet egészének minőségi kialakítása. Bárki vásárolja is meg, ez a könyv dísze lesz a könyvespolcának.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol megvásárolhatja egyfelőle a Nap aranya, Hold ezüstje című kötetet, de a Trend Kiadó többi könyvét is. Én pedig köszönöm a Móra Könyvkiadónak az együttműködést, hogy elolvashattam Mészöly Ágnes kötetét.

Ákody Zsuzsa: Láng a havon

A Bea's Echoes youtube-csatornáról ismert booktubernek, Beának hála találkoztam először Ákody Zsuzsa nevével néhány hónapja. Bea nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt az íróról és regényeiről, fel is keltette az érdeklődésemet. Bea csatornáját egyébként ajánlom mindenkinek, aki nem feltétlenül a mindenki által olvasott, "hypeolt" könyvek iránt érdeklődik, hanem nyitott számára új - akár magyar, akár külföldi - szerzők iránt és szeret kísérletezni az olvasmányaival.

A Láng a havon című regény eredetileg 2001-ben jelent meg a Korona Kiadónál, majd 2021-ben a sümegi Pen-Dent adta ki e-könyv formában. A történet a segesvári csata végén kezdődik, amikor egy vékony, sötét hajú, civil ruhás fiatalember menekülés közben megsebesül, majd a folyóba zuhan. Mindezt túlélve, a vízből kimászva egy halott orosz tiszt ruháját húzza magára, hogy levethesse saját, vizes holmiját, amikor elveszíti az eszméletét. Ákody Zsuzsa történelmi fikciójában az emlékezetét vesztett Petőfit követhetjük nyomon előbb a szentpétervári Péter Pál erdő börtönében, majd a szibériai kényszermunkán, később menekülve a bányából, még később pedig egy előkelő orosz herceg fiaként látjuk viszont. Mivel korábban nem ismertem az írónő munkásságát, így teljesen vakon mentem bele a történetbe. Kaphattam jól, de akár rosszul megírt regényt is, hiszen hiába valakinek a dicsérete, minden olvasó, minden ízlés más, minden könyv más ad az egyes olvasóknak.

A könyv hatalmas, pozitív élményt jelentett nekem. Egy remek stílusban megírt, fordulatos, izgalmas történetet kaptam Ákody Zsuzsától, aki - továbbgondolva - a Petőfi életének végét övező homályt - továbbgondolta azt, és egy részben romantikus, részben történelmi fikciós regényt alkotott. Jó érzékkel rajzolta meg Ákody Vaszilij és Natasa alakját is, de Mihail szerepeltetése is jó húzás volt, egyfajta ellenpontjaként Grigorijnak és Vaszilijnak, általa tovább keltve az izgalmakat az amúgy is feszült és kínkeserves tagjai meneküléskor. Mihail az esendő, gyáva, erőtlen, erkölcstelen, aljas emberfajta, teljes ellentéte Grigorijnak és barátjának, ám ezzel még inkább felerősítve azok pozitív jellemvonásait.

A regény három, Petőfihez szorosabb érzelmi szállal kötődő, női szereplője Júlia, Olga és Anna, akikkel nem bánt szépen a szerző, valójában mindhármukat őszintén sajnáltam olvasás közben. Ugyanakkor a történetben nemcsak az ő sorsuk szomorú, de mindegyik szereplőé.

Ha az olvasó boldog végben reménykedik, itt nem kapja meg, de talán ettől is "magyar" ez a regény. Még egy fikciós történet sem sülhet egy - valamennyire - pozitívan. Én azonban élveztem az olvasását és abban, hogy egyhuzamban olvassam el, csak az tartott vissza, hogy elálmosodtam (nem, nem a történet volt unalmas). Biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni Ákody Zsuzsától és erre biztatok mindenkit, aki vállalkozó kedvű és nyitott szellemmel közeledik eddig számára ismeretlen szerzők felé.

Nagyon köszönöm az írónőnek, hogy recenziós példány formájában olvashattam a regényt, és ígérem, hogy azt is meg fogom írni, ha valamelyik könyve kevésbé nyeri majd el a tetszésemet. Ez azonban eddig egy remek indítás volt részemről, bízom benne, hogy legalább ennyire fogok élvezni a többi kötetét.

Akinek pedig sikerült felkeltenem az érdeklődését, ajánlom, keresse fel az írónő weboldalát, hogy megvásárolhassa regényeit.

Ványai Fehér József: Tésztás szívű, kicsi fiúk

Ványai Fehér József novelláskötete, a Tésztás szívú, kicsi fiúk idén jelent meg a Napkút Kiadónál tizennyolc rövidebb-hosszabb írással. Az utóbbi hónapokban kezdtem úgy érezni, hogy szeretnék olyan magyar szerzőkkel is megismerkedni, akik nincsenek benne lépten-nyomon a hazai közbeszédben; akik ugyan kevésbé ismertek, de műveik színvonala megérdemelné, hogy halljunk róluk, olvassuk a köteteiket. Ezért is vagyok hálás a Napkút Kiadónak, hogy recenziós példányként hozzám kerülhetett Ványai Fehér József könyve.

Számomra az olvasott novellák színvonala eléggé változó volt: voltak olyanok, amiket kifejezetten szerettem, de olyanok is, amikkel nem voltam kibékülve, de persze ez teljesen rendben van, hiszen egy szerző nem feltétlenül tud mindig azonos színvonalon írni. A könyv első fele igazán kellemes élményt adott, már az első írás, A kék madár is megalapozta ezt, ami egészen különös történet volt a munkanélküli férfival, aki a vasútállomásnál tölti a napjait a kocsijában, mert elveszítette a munkáját, de valahogy el kell töltenie a napot, mert otthon erről nem tudnak semmit illetve a rendkívül abszurdan viselkedő madárral. Nagyon jó volt a Hosszú Jóska Mezőtúrról is a szabadon élő, szabadságszerető, tisztességes, igazságszerető Jóskával a középpontban. A címadó novella engem Ottlik Géza Iskola a határon című regényére emlékeztetett valamennyire, szereplői nem lopták bele magukat a szívembe, mindegy, hogy diákról vagy felnőtt karakterről legyen szó. Ennek ellenére izgalmas betekintést engedett egy kollégium életébe, amiben nekem - szerencsére vagy sem - nem volt részem, így új élmény volt. A Lopakodó főszereplője egy mély igazságérzetttel rendelkező férfi, ami az előző rendszerben lázad az ellen, így kerülve nehéz helyzetekbe. Izgalmas volt számomra, hogy egy mondat erejéig felbukkan Demszky Gábor neve is, ami nekem mindig is a Főpolgármester marad, és nemrég került hozzám új megjelenésű életrajzi könyve, aminek olvasását izgatottan várom, de más olyan politikusok is felbokkannak, akiket tisztelek, becsülök.

A kötelező sorkatonaság a témája A bukott nyilvántartós című novellának, amit szintén érdeklődve olvastam - talán rövid honvédségi múltam okán -, nekem teljesen az Angyalbőrben című filmsorozat hangulatát adta meg; de a Tövisháti Mefisztó is belopta magát a szívembe Kalus Mann könyvének illetve Szabó István filmjének, a Mephistónak az említése miatt, mivel a könyvet is, a filmet is a legnagyobb kedvenceim között tartom számon. A kötetben a Jó akartam lenni című novella volt az utolsó, ami tetszett az óvodás bagóssal, aki befosott, mert az apja meg akarja büntetni a cigizés miatt, bár érdekes volt A ködmönösi Ezüstkalács is, ami bepillantás engedett a szocializmus erőszakos, téeszesítést érintő oldalába.

A ködmönösi Ezüstkalács utáni négyírás témája a második világháború, a hadifogság, a munkaszolgálatra illetve a sváb származásúak Szovjetunióba elhurcolása, melynek szörnyűségeit nagyon érzékletesen fejtette ki Ványai Fehér József, s habár én - az átlagemberhez képest - rengeteg könyvet olvastam már erről a témáról, nem tudott megérinteni egyik sem, bár érdekes volt olvasni a mindennapi életről illetve a visszatérésről. És itt jött egy komolya csalódásom a könyvvel kapcsolatban, mégpedig az, hogy a Nyolc deci uborkaleves reggelire és a Davaj, magyarszki, roboti bisztró! írásokban ugyanazok a a mondatok köszönnek vissza, szinte ugyanaz a bekezdés, mintha csak CTRL C CTRL V másolta volna a szerző.

Összességében számomra egy jó közepes olvasmány volt, és örültem, hogy megismerkedhettem a szerzővel, akiről korábban még nem hallottam, de még a csalódásokkal együtt is felkeltette az érdeklődésemet, hogy más könyveit is elolvassam majd. A Tésztás szívű, kicsi fiú című novelláskötet történeteinek témáját szinte teljes egészében a rendszerváltás előtti korszak adja, bár van, hogy egy-egy novella végén eljutunk a közelmúltig is. Ebből a szempontból érdekes volt, aki nem élt ekkor vagy csak kisgyermekként, annak izgalmas betekintést adhat abba a korszakba, de szerintem az is érdeklődve olvashatja, aki felnőttként élte meg a szocializmus időszakát.

Még egyszer köszönöm a Napkút Kiadónak a kötetet, aminek pedig felkeltette az érdeklődését értékelésem, ajánlom felkeresni a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a könyvet, de sok más izgalmas olvasmányt is meg tudnak rendelni. Ajánlom az olvasók figyelmébe Patak Márta különleges regényét, a Simon, a boldog papot is.

Szkárosi Endre: A másik egy

Szkárosi Endre legújabb - egyben utolsó - könyve A másik egy címmel idén jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, nagyon köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetként elolvashattam és beleláthattam egy eddig számomra ismeretlen világba. Összességében és bevezetésként el kell mondanom, hogy a könyv sajnos alulmaradt a várakozásaimmal szemben, de értékelésemben igyekszem árnyalni ezt és kifejteni, miért is volt ez az olvasás csalódás a számomra.

Azzal kezdeném, hogy a Csengetett, Mylord? című angol sorozaton nőttem fel. Akinek fejlődésében hasonlóan fontos epizód volt a sorozat, biztosan emlékszik Aubrey Wilmslow-ra, aki Lord Meldrum szalonjában adta elő Veszett lelkek, veszett lelkek című alkotását. Nekem ez volt - még ha csak egy vígjáték-sorozat egy jeleneteként is - az első "találkozásom" az avantgárd művészettel, és egészen eddig számomra ezzel ki is merült ez a művészeti irányzat. Egészen eddig.

Épp ezért lettem izgatott és kíváncsi, hogy Szkárosi könyve által alaposabban elmerülhetek a megismerésében, bővíthetem ismereteimet és beleláthatok a művészetnek és az irodalomnak ebbe a világába, a magyar és nemzetközi irodalmi és művészeti életnek 1995 és 2012 közötti időszakába.

Szkárosi Endre József Attila-díjas költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára volt. Az intermediális művész, előadó 2022-ben, 69 éves korában hunyt el. A másik egy című, nemrég megjelent könyv előzménykötetét 2011-ben adta ki az Orpheusz Kiadó Egy másik ember címmel.

Mint már írtam, Szkárosi A másik egy-ben életének és művészetének 1995 és 2012 közötti szakaszára emlékszik vissza. Alkotótevékenységén túl képet kapunk egyetemi munkájáról és magánéletéről is, és ez volt az, ami számomra nagyon elvitte egy - szerintem rossz - irányba a könyvet. Amikor kezembe vettem a kötetet, azt vártam, hogy a visszaemlékezéseken keresztül megismerhetem ezt a nekem eddig ismeretlen művészeti-irodalmi irányzatot; megismerhetem egyfelől Szkárosi tevékenységét, másfelől kortársai munkáját. És mellete persze - óhatatlan, hiszen önéletírásról van szó - képet kapok a szerző magánéletének eseményeiről is. Csakhogy már a legelején úgy éreztem, elszálltak az arányok. Nem mellékesen kaptam a magánéleti szálat, hanem ezen volt a hangsúly, és mellette persze volt szó  a magyar és nemzetközi kortársakról, de nem éreztem hangsúlyosnak, s mivel nem olvastam a 2011-es előzményt, nem tudom, hogy annak is ilyen volt-e a szerkezete, vagy csak ennél a könyvnél kaptuk ezt a hangsúlybeli eltolódást.

Rengeteg post it van a kötetben. Külön színnel kezdtem jelölni az engem kiakasztó, személyes megnyilvánulásokat-eseményeket, külön színnel azokat a bekezdéseket, amiknek utána szeretnék még olvasni vagy éppen meghallgatni az említett albumokat és harmadik színnel a szövegbeli hibákat. Az első száz oldalon egyébként csak két elírás volt, ami nem került kijavításra, mondtam is ismerősömnek, mennyire szép és alapos munka, de elszóltam magamat, mert a kötet második felére mintha elfáradt volna a korrektor-olvasószerkesztő szeme. Maga a kötet egyébként jó színvonalú, szép kiadás, igazán minőségi munka, mely az EPDB Nyomatási Központ ZRt.-ben készült, a borítót pedig - Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával - Szalay Miklós készítette.

Az a baj, hogy nehéz helyzetben vagyok. Még egy (recenziós) kötetnél se szépítettem a véleményemet, híve vagyok annak, hogy őszintén érdemes csak értékelni; egyfelől, mert így tisztességes - önmagammal, a bejegyzés olvasójával, a kiadóval és a szerzővel szemben -, másfelől egy negatívabb értékelés sokszor jobban felkelti a kíváncsiságot egy könyv iránt, mint egy agyondicsérő kritika, tehát ezért sem érdemes mismásolni. Az a típus vagyok, akit nem hatnak meg a címek és a rangok, a pozíciók előtt nem hajolok meg, csak a letett munka előtt. Csakhogy... igen, itt jön a csakhogy. Szkárosi Endre elhunyt. Gyászolja özvegye, lányai, testvére, barátai. Az én lelki szemeim előtt pedig a kötet olvasása közben egy számomra rendkívül ellenszenves figura képe bontakozott ki, ahogy személyes megnyilvánulásairól olvastam önéletrajzában, és nem értem, hogy miért nem figyelmeztette erre Szkárosit senki, aki - nyilván halála előtt - olvasta a kéziratot, hogy Figyelj, Endrém, ezt ne így, mert a könyv olvasója előtt lejáratod magad. Próbálok elvonatkoztatni a könyv személyes-magánéleti szálától, de nagyon nehéz, mert sok regényben van az a figura, akire az olvasó azt mondja, péklapáttal ütném, és a magánember Szkárosival kapcsolatban így éreztem én is. Folyamatosan meggondolatlanságokat tesz; ahelyett, hogy előbb átgondolná cselekedetei esetleges következményeit, nem, ő cselekszik, aztán a másik a hibás, sosem ő; agyondicséri saját művészetét és minden rossz döntését azzal intézi el, hogy naív voltam. Azt sem szerettem, hogy szinte az egész kötetben - és elnézést a fogalmazásért, de nehéz máshogyan - Szkárosi a nyomorával, a magánéleti problémáival "házal", ami visszatetszővé tette a személyét számomra, de az se segített megkedvelnem, hogy folyton belebotlottam olvasás közben azokba a jelenetekbe, amikor hazudik - és ezt le is írja az önéletrajzban. Én pedig azon gondolkodtam, hogy mit várt vajon az olvasótól? Pozitív visszajelzést? Sajnálatot? Együttérzést remélt kiváltani? Ami szintén rendkívül zavart, hogy a szerzőnek mindenki barátom. De nem, a kolléga, a művésztárs, az egyetemi kolléga, a tíz éve nem látott ismerős, az Ausztráliába szakadt magyar az nem barát. Úgy érzem, hogy erre a szerkesztőknek nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, kigyomlálni, átfogalmazni. Szkárosi Endre túl sokat képzelt magáról. A könyv alapján néha úgy éreztem, a világ közepének érezte saját személyét.

Nem ismertem Szkárosi Endrét személyesen, nem tudom, milyen férj, apa, barát, kolléga volt. Nem tudom, milyen költő és zenész volt. Én csupán erre a kötetre alapozva tudok véleményt formálni, és - komolyan mondom, hogy sajnos - nekem ez a kép bontakozott ki róla. És ezek után nehéz olvasóként az irodalmár Szkárosira vagy a zenész Szkárosira koncentrálni. Az egyébként roppant érdekes volt, amikor a Towering Interfo-val való közös munkáról írt. Olvasás közben meg is hallgattam a Kaddish című albumot, ami egészen jó volt. Tetszett nekem ahhoz képest, hogy ez a zene nem az én világom. Azt is szerettem, amikor a Dobmúzeumot említette, biztosan utána fogok nézni bővebben is, ahogyan a Towering Inferno többi albumának vagy éppen a Konnektor és más zenekaroknak.

Vártam, hogy a hazai irodalmi életbe is kapok betekintést, de ebben is csalódnom kellett, mert csak arról olvastam, hogy vele mennyire méltatlanul bántak. Nem ezt akartam, nem erről akartam olvasni. Nem csak ezt. Nem csak erről. Az viszont örömmel töltött el, amikor szóba került a Mozgó Világ, mert néhány évig rendszeresen-rendszertelenül, de vásároltam a folyóiratot és szerettem.

Összességében ez most nem adta azt az olvasási élményt, amire vártam, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy elolvassa a könyvet. Az én véleményem csak egyetlen értékelés. Fontos, hogy ne mások véleménye alapján alakítsuk ki a sajátunkat, hanem ismerjük meg a kötetet és ezután alakítsuk ki a saját véleményünket. Erre biztatok mindenkit illetve arra, hogy keresse fel a Prae Kiadó honlapját, ahol megrendelheti A másik egy című könyvet, de ajánlom az olvasó figyelmébe a kiadó többi könyvét is.

Még egyszer nagyon köszönöm a Prae Kiadónak, hogy recenziós példányként olvashattam Szkárosi Endre könyvét.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Kazuo Ishiguroval való ismerkedésemet idén októberben kezdtem meg a Noktürnök című novelláskötettel, habár már évek óta van néhány kötetem a szerzőtől, most éreztem, hogy összebarátkozzak vele. A kötet 2018-ban jelent meg az Európa Kiadónál, s a fülszöveget olvasva értesülhet róla az érdeklődő, hogy a szerző első novelláskötetét tartja a kezében. Ishiguro öt felvonásból álló zeneműként aposztrofálta a könyvet, és valóban ezzel találkozik az olvasó. Öt hosszabb elbeszélés, mely mindegyikében fontos szerepet kap a zene és egyfajta művészi látásmód az író részéről.

Az utóbbi hetekben - Kavagucsi Tosikadzu Történetek a kávézóból és Hosi Sinicsi A vállon ülő titkárnő című könyvei mellett - ez volt a harmadik "japán élményem", ráadásul mindegyik intenzív élményként ért a három kötet történeteinek rövidségéből fakadóan. Izgalmas volt bepillantani három japán szerző - egyáltalán a japán emberek - gondolatvilágába, ami oly távol áll az európaitól.

Nekem, aki 1978-ban született, különösen kedves a borító a rajta megjelenő bakelit lemezzel és a lemezjátszótűvel, hiszen gyerekkoromat végigkísérte nekem is a zenehallgatásnak ez a formája. Még ma is vannak bakelit lemezeim és működő lemezjátszóm is, és féltve őrzöm őket. A borítón megjelenő lemez egyben utalás is az Akár esik, akár fúj című novellára, amely számomra a leggyengébb írás volt. Izgalmasan indult, és Ishiguro folyamatosan fenn is tartotta a feszültséget, én pedig úgy éreztem magamat, mintha be lennék zárva egy őrültek házába a három szereplővel, miközben értetlenül és zavarodottan figyelem cselekedeiket és próbálom megfejteni azokat. Persze az is elképzelhető, hogy ez volt az író szándéka. Akkor pedig fejet hajtok, mert remek történet volt.

A címadó Noktürnök egy zenész és egy színésznő, Lindy Gardner története, akik plasztikai műtét után egy hotelben lábadoznak bekötött fejjel, és közben megismerkednek egymással. Az egész csupán néhány nap története, mégis közben megismerhetjük a múltjukat és cselekedeik mozgatórugóját. Lindy az első elbeszélés egyik szereplője is, bár A táncdalénekesben nem kap főszerepet. Itt a hangsúly a volt táncdalénekes férjen, Tony Gardneren van, aki egy fiatal, Kelet-Európából Olaszországba dolgozni érkezett fiatal zenész segítségét kéri. A Csellisták főszereplője egy nő és egy magyar zenész, Tibor, s ebben az utolsó novellában  visszatérünk az első helyszínére, Olaszországba.

A malverni dombvidék volt sok szempontból a legérdekesebb a számomra, mivel a főszereplő fiatal srác  semmirekellő, önző, másokat kihasználó és munkát messze kerülő viselkedésében volt kollégámra, a huszonkét éves kölyökre ismertem, aki mindenkit hibáztat, csak magába ne kelljen néznie.

Izgalmas kaland volt ez az első Ishiguro-kötet, biztosra veszem, hogy a jövőben fogok még olvasni a Nobel-díjas írótól más könyvet is.

Jill Murphy: Botcsinálta boszi (Botcsinálta boszi 1.)

Jill Murphy Botcsinálta boszi-sorozata magyar nyelven 2023-ban debütált, a Móra Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Az első három kötet 2023-ban látott napvilágot, míg a negyedik idén jelent meg. Hozzám a legjobbkor került a sorozat első része, a "spooky season" közeledtével jól esett volna valami boszis történet, a horror viszont távol áll tólem, ritkán olvasok ebbe a műfajba tartozó köteteket, így ez a kis vékonyka gyermekkönyv pont megfelelő volt, hogy hangulatba hozzon október vége felé, s az olvasáshoz elő is vettem a néhány éve vásárolt csontvázas bögrémet.

Külön érdekes volt, hogy a szerző maga illusztrálta a köteteket, így még izgalmasabb volt kézbe venni a Botcsinálta boszi című címadó, első részt. A történet Kotkot kisasszony Boszorkányakadémiáján játszódik, ahol főszereplőnk, Szerényi Mildred elsőéves diák, és mindig történik vele valami, amivel kihívja maga ellen tanára és igazgatója rosszallását. Pedig Mildred nem rossz gyerek, egyszerűen hebrencs, szeleburdi, ügyetlen, figyelmetlen, de mindeközben egyáltalán nem rossz szándék vezérli... Jó, amikor Ethelt disznóvá változtattta, az cseppet sem a véletlen műve volt, de bárki, aki olvasta a történetet, egyet tud érteni Mildred döntésével. Ethel nem a jóságáról és a kedvességéről híres és utálja Mildredet. Szerencsére főhősünknek barátja is akard az iskolába Hókusz Maud személyében, aki tökéletes ellentéte barátnőjének, de ez így van jól.

Szegény Mildred, minden balul sül el (amiben persze Ethelnek is szerepe van), és arra az elhatározásra jut, hogy megszökik az iskolából. Szökés közben lesz fül- és szemtanúja egy összeesküvésnek, melynek tagjai az iskola és a tanulók ellen törnek. A kislány persze - használva boszorkánytehetségét - csigákká varázsolja az összeesküvőket és visszafordul az iskolába, hogy leleplezze a támadókat. Gyerekkönyv lévén, nem maradhat el Ethel lelepleződése sem, az igazgató-helyettesről pedig kiderül, hogy - talán - nem is olyan félelmetes, mint eddig gondolta Mildred és Maud.

Hihetetlenül bájos és kedves történet volt, a legfélősebb olvasó - életkortól függetlenül - kézbe veheti, remek kikapcsolódásban lesz része. Olvasás közben folyamatosan ott motoszkált a fejemben J. K. Rowling és a Harry Potter-sorozat, mert Jill Murphy sorozata - eddigi egyetlen olvasásom alapján - annak egy változata kisebbeknek szánva... gondoltam olvasás közben és még utána is, csakhogy rájöttem, hogy a Botcsinálta boszi bizony jóval Rowling soorzata előtt született: ez az első rész 1974-ben látott napvilágot angol nyelven. Így viszont már azt is el tudom képzelni, hogy J. K. Rowling olvasta gyerekként ezeket a könyveket és - tudatosan, tudattalanul - inspirálódott belőlük.

Vannak a történetben macskák is hiszen mindegyik tanuló megkapja a maga fekete macskáját - kivéve Mildred, akinek nem jut fekete. De nem is Mildred lenne, ha nem vele esik ez meg. Egyszóval: boszorkányos történetek iránt rajongóknak, macskaszeretőknek, gyerekkönyv-szerető olvasóknak, leginkább pedig mindenkinek ajánlom a Botcsinálta boszit. Én már alig várom, hogy folytathassam a kalandokat és megtudjam, mit tartogatnak a sorozat további részei.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet és a sorozat iránt, javaslom felkeresni a Móra Könyvkiadó honlapját. Én pedig köszönöm a kiadónak, hogy elolvashattam Moldred kalandjainak első részét.

Monica Porter: A budai vár Vagányai

Sok történettel találkoztam már, aminek történéseit írója a harmincas-negyvenes évekbe tette. Volt közöttük szórakoztató és szépirodalom ugyanúgy, mint felnőtteknek vagy fiataloknak szóló mű. Most először került azonban a kezembe olyan (ifjúsági) regény, amely az 1956-os budapesti eseményeket dolgozza fel. Monica Porter ráadásul mindezt olvasmányos, gördülékeny, szórakoztató stílusban teszi, ami még inkább megerősít abban, hogy jó szívvel ajánljam a könyvet mindenkinek.

A budai vár Vagányai - Ritter Ottó rajzaival illusztrálva - 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában. A fülszöveg nemcsak ízelítőt ad az olvasónak a történetből, hanem megismertet a történet írójával, Monica Porterrel is, aki Budapesten született, és aki 1956 novemberében kényszerült emigrálni Magyarországról. Előbb az Egyesült Államokban telepedtek le, majd 1970-ben Angliába költöztek. Édesapjához hasonlóan Monica Porter is újságíróként dolgozott a Szabad Európa Rádiónál, de olyan médiumoknál is, mint például  a Daily Mail, a The Times vagy éppen a The Guardian. A budai vár Vagányai a második ifjúsági regénye.

A Vagányok egy csapat gyereket takar, akikkel nem sokkal 1956 október 23-a előtt találkozunk először a kötet lapjain, amikoris Riki, Feri, Bálint, Jancsi, Petra, Marika és Piroska még nem sejtik, hogy hamarosan a feje tetejére áll nemcsak az ő, de családjaik élete is, de a történetben fontos szerepe lesz Bátornak, a hófehér szőrű kuvasznak is. Fontosnak gondolom, hogy minél többen megismerjék ezen a regényen keresztül a történéseket, mert manapság - úgy érzem - még mindig nem eléggé beszédtéma 1956, hiába nemzeti ünnep október 23-a. Aki kicsit odafigyelt a középiskolában, annak rémlik a Corvin köz és a Széna tér, de itt meg is áll az átlagember tudása a témában.

Sajnálatos tény, hogy a magyarországi események nem érték el a világpolitikai szereplők ingerküszöbét, de ennek egy rendkívül szerencsétlen oka a pont ugyanekkor kirobbanó Szuezi válság volt, s a nagyhatalmak fontosabbnak vélték a Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktust és az Egyiptom ellen folytatott közös izraeli-brit-francia háborút, mint a magyarok szabadságharcát. Azt gondolom, hogy más esetben, ha a csillagok együttállása nem ennyire szerencsétlen 1956 őszén, a forradalom végkimenetele is más lehetett volna. Az esély legalábbis meg lett volna arra, hogy győzzenek a szabadságért harcolók.

A forradalom kitörésekor a kamaszcsapat is csatlakozik a felkelőkhöz. Vannak, akik a Corvin köz hőseihez áll be, mások a Széna téren bizonyítanak, míg van, aki a hátországot teremti meg, az élelmezés megszervezésében segít a harcolóknak. Olyasmit látnak ezekben a napokban a gyerekek, amiket józan ésszel nem lenne szabad, és amikor rövid időre azt gondolják, sikerrel jártak - a forradalmárok és Nagy Imre -, bevonulnak a szovjet tankok. Az emberek ismét az utcára vonulnak, és mindent megtesznek a győzelemért, de az egyre távolabb kerül tőlük. Monica Porter remek stílusban írja le a küzdelmeket, azokat a hősöket, akik egyik pillanatról a másikra kell, hogy fegyvert fogjanak, miközben előző nap még a katedrán álltak vagy éppen az iskolapadban ültek, vagy akár a gyárakban dolgoztak. A magyar hadsereg jelentős része is a forradalom oldalára állt, de minden társadalmi rétegből találunk embereket a küzdők soraiban.

Riki édesapja a világháborúban szétlőtt budai vár gondnoka, akinek múltja fájó emléket rejt, ami elő is jön a történetben: volt négy jóbarát, akik teljesen megbíztak egymásban, s a legrosszabb időkben is viccel próbálták felvidítani egymást. Akár politikai viccekkel is, ami 1948 után nem feltétlen volt biztonságos, hiszen senki nem sejtette, hogy a mellette ülő nem besúgó e. A négy barát egyikét is elvitték, s a gyanú arra terelődött, aki nem sokkal később beállt az ÁVH-hoz. Az apa megosztja a történetét fiával és annak barátaival, akik a vészterhes időben is arra gondolnak, hogy a harcokon túl bosszút álljanak Sándor barátjáért, akik nem élte túl a börtönt. Megjelenik a történetben az ÁVO (majd ÁVH) Andrássy úti székháza is, az Andrássy út 60., amely épület ma a Terror Háza Múzeumnak ad otthont.

Ifjúsági történetről van szó, így talán nem spoilerezem el, hogy a Vagányok túlélik a forradalmat - de akit érdekelnek a részletek, olvassa el a regényt, mert a helyzet persze nem egyszerű. Egy részük elhagyni kényszerül az országot, míg mások maradnak, és a kötet végén - több évtizeddel a történések után - találkoznak újra, Budapesten a régi barátok. Az állatbarátok megnyugtatására írom, hogy Bátor is túlélte a forradalmat és szép öregkort ért meg, az olvasó nem veszíti őt el a történetben, így aki erre érzékenyebb, az is bátran a kezébe veheti a regényt.

Az 1956-os forradalom sok budapesti helyszíne megelevenedik a lapokon (a Corvin köz és a Széna tér mellett találkozunk szereplőinkkel a Blaha Lujza téren vagy éppen a Régiposta utcában is), és sok ismerős névvel is találkozhat az olvasó. Olyanok neveivel, akik valóban éltek és harcoltak ezekben a napokban, de a szereplők említést tesznek Nagy Imre erőfeszítéseiről is.

Nagyszerű, bár érzelmileg megterhelő olvasmányélmény volt Monica Porter regénye, A budai vár Vagányai, de örülök, hogy a könyv és a történet immár része az életemnek, és biztos vagyok benne, hogy még a kezembe fogom venni, nem is egyszer, ezt a történetet.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a regény iránt, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol a Porter-regény mellett a kiadó számos kötetével is megismerkedhet és akár meg is rendelheti azokat.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy recenziós példányt biztosított a számomra.