Michael Buckley: A mesedetektívek (Grimm nővérek)

Az újraolvasás sokszor veszélyes, főleg, ha egy olyan könyvet vesz a kezébe ismét az ember, amit nagyon szeretett első alkalommal. Fennáll ugyanis a veszély, hogy már nem fog annyira tetszeni, már nem lesz olyan jó élmény, mint először. Persze ennek az ellenkezője is elképzelhető - én már futottam bele mindkét esetbe életem során. Csakhogy A mesedetektíveket, ami 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadónál, mindenképpen szerettem volna ismét a kezembe venni, mielőtt írok róla.

Ez a gyerekeknek, kiskamaszoknak szóló regény - egy sorozat első része - fantasy műfajba tartozik, ami műfaj (a sci-fi-vel együtt) számomra eléggé ambivalens: tartok tőlük, óvatosan közelítek ezek felé a könyvek felé - annak ellenére, hogy eddig szerencsém volt és nem futottam bele nekem nagyon nem tetsző művekbe. Kicsit hosszú a felvezetés, de el kellett mondanom, miért olvastam el másodszorra is: érdekelt, hogy az első pozitív élmény véletlen csupán vagy valóban ennyire jó a történet.

Nos, ennyire jó.

 

Mindannak ellenére imádtam a történetet, hogy a különböző mesefeldolgozások, amik manapság nagyon divatosak, nem állnak közel hozzám, viszont itt a szerző remekül illesztette be a mesék szereplőit a regénybe, és olyan szereplők voltak ezek, akiket én is ismerhettem, hiszen a Grimm-testvérek meséi inspirálták, nem pedig (számomra) ismeretlen Disney-figurák.

A tizenegy éves Sabrina és a hétéves daphne tetsvérek, akik elveszítették a szüleiket, és bekerültek egy árvaházba, ahol több mint egy évet töltöttek, folyamatosan nevelőszülőtől nevelőszülőig rakták őket, és sosem kerültek olyan családba, ahol szeretet és törődés vette volna őket körbe. Hirtelen azonban felbukkan a nagymamájuk, akiről eddig azt hitték, hogy még a születésük előtt meghalt, így nem is nagyon akarja Sabrina elhinni, hogy az idős hölgy nem csaló, hanem vér szerinti rokonuk. A New York állam-beli New Overlands-be kerülnek, ahol Relda Grimm él a segítőjével, a szikár Wolfgang-gal és kutyájával, Elvis-szel.

A két kislány megtudja, hogy a nevezetes Grimm.testvérek leszármazottjai, majd másnap kiderül, hogy elszabadult egy óriás...

A város - szinte - minden lakója korábban mesehős volt, akik többszáz évvel korábban menekültek el Európából, és kezdtek új életet Amerikában és létrehozták New Overlands városát. S hogy melyik lakó melyik mesehős lehet? Nem árulom el az olvasónak, legyen meglepetés, de az biztos, hogy másodszorra is imádtam a történetet. Fordulatos és izgalmas volt, a szereplőket - még a negatív karaktereket is - lehetett kedvelni. Ahogy zajlanak az események, a két lányhoz két fiú is csapódik, s már csak ezért is remek volt ismét elolvasni a regényt, mert a történet fő vonalát már ismertem, jobban tudtam figyelnia  részletekre, és így sokkal hamarabb a helyére kerültek a dolgok.

A könyv tele lett post it-ekkel, amik nemcsak az izgalmas, de a humoros, kedve jeleneteket is megörökítették - ki sem fogom venni őket a lapok közül.

- Maguk hárman nyomozók? - Mr. Applebee Grimm néniről gyanakodva a gyerekekre pillantott.

- Igen - felelte Grimm néni, és Daphne csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

- - Azt hiszem, bűncselekmény történt - mondta Mr. Applebee.

- Valóban?

- Le kéne tartóztatni, aki ma reggel felöltöztette az unokáit.

 Egy másik remek idézet, hogy kedvet kapjatok a kötethez:

 - Hagyjátok békén a magymamámat! - követelte Daphne. Mielőtt sabrina megállíthatta volna, a kislány odarohant, és sípcsonton rúgta a köpcöst. Az felkiáltott és a lábához kapott. Ekkor Grimm néni fejbe vágta súlyos, könyvekkel teli táskájával, és a köpcös nyögve a földre rogyott. Látva, hogy a főnökükkel milyen könnyen elbánt a kislány meg egy öreg néni, a két másik bandita nevetni kezdett.

- Ti meg mit röhögtök? - förmedt rájuk a bandavezér, miközben föltápászkodott.

- Bocs, Tomy - mentegetőzött az egyik gengszter.

- Megőrültél?! - ordított rá Tony.

- Most mér'? - csodálkozott az.

- Elárultad nekik a nevemet. Megegyeztünk, hogy titokban tartjuk a kilétünket.

A gengszeter vállat vont.

- Bocs, Tony, nem gondolkoztam.

- Steve, már megint kimondtad! - emlékeztette a másik gengszter.

- Fogd be, Bobby!

- Mind a ketten fogjátok be! - kiabálta Tony. - Jó, hogy nem adjátok meg nekik a címünket és a telefonszámunkat is, idióták! 

 Ugye, megmondtam, mennyire élvezetes a regény? Michael Buckley Grimm nővérek sorozaténak első rész igazi, feledhetetlen, szórakoztató és izgalmas olvasmány a fiatalabbaknak, de engem is teljesen elvarázsolt és beszippantott, pedig régen voltak már gyerek. Ami pedig a folytatást illeti, bízom benne, hogy nagyon hamar jönni fog, mert ha nem, muszáj lesz megint újraolvasnom a kötetet, hogy újra benne lehessek New Overlands városában.

Kíváncsiságból megnéztem az eredeti, külföldi borítókat is, és bevallom, nekem a magyar borítóválasztás nagyon tetszik. Az eredeti borítók némelyike túl sötét és ijesztő, míg a magyar kiadáshoz választott borító is megmutatja ugyan az óriást, azonban sokkal kedvesebb a rajzolás.

 Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak egyfelől, hogy elhozta Magyarországra a lányok és a nagymamájuk történetét, másfelől pedig azt, hogy recenziós példányt kaphattam a regényből, és megmutathattam és alánlhattam másoknak is.

 Akiknek az érdeklődését felkeltettem a regény iránt, keresse fel a kiadó honlapját, sok más kötettel együtt ezt a történetet is megtalálja.

Alastair Chisholm: Ellir és Útkereső (Sárkány Akadémia 3.)

A Sárkány Akadémia harmadik része Ellir és Útkereső története, 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadónál, és az Akadémia egy újabb tanulójának Ellirnek a kalandjait ismerhetjük meg benne. S hogy milyen fiú Ellir? Nagyon kedves és él-hal a térképekért. Bárhol jár, mindent feltérképez a jegyzetfüzetébe; az események, a helyszínek számára csak térképen léteznek, nem tud mit kezdeni az őt körülvevő valósággal. Neki egy fa nem illatok és színek, nem a falevelek susogása és a lomb adta hűs árnyék, hanem egy helyszín, ami egy pontot jelöl egy térképen.

A fiúnak minden vágya, hogy újra induljon a Csalkert Fesztiválon, ahol három labirintusból kell kijutni a gyerekeknek, s az első díj egy kupa! Kiara és Konnor is elindul a versenyen, így külön-külön, de mégis - lélekben - egymást támogatva vágnak neki a kalandnak, még akkor is, ha mindhármukat a győzelem fűti.

A versenyen azonban feltűnik neki egy egyik versenyző, egy csuklyás lány, aki különös láncot visel a nyakában. A labirintusok egyre nehezebbek, és hiába indult valaki a korábbi években, a palota kertészei minden évben átrendezik ezeket, így az évről évre indulók sem találkoznak ugyanazzal az elrendezéssel. Míg a Zöld labirintusban minden rendben zajlik, addig a második kihívás okoz meglepetést Ellirnek, aminek okozója a titokzatos, csuklyás lány, s mint kiderül, a nyakában lévő láncon egy furcsa medált őriz, melynek a közepén egy szem található.

Talán emlékeznek még azok, akik olvasták a sorozat második részét, hogy Kiara történetében is szerepet kap egy láncon függő medál. Hogy ez a medál ugyanaz-e vagy csak hasonlít a harmadik részben feltűnőre, kiderül a történetből, az azonban biztos, bármelyik lehetőségről van is szó, bajt hoz a főszereplőre és a titokzatos lányra.

A legnehezebb kaland a harmadik labirintusban vár rájuk, de még annál is nehezebb és veszélyesebb, mint amire számítanak a gyerekek. Minden sárkánynak van egy titokzatos képessége, ami idővel ölt testet és mutatja meg magát, így volt ez a sorozat első két részében és így van ez a harmadik kötetben is. De nemcsak Útkereső kapja meg a képességét, hanem Ellir is sokat tanul a történet során, s a legfőbb tanulságot és megmenekülésének kulcsát még a kötet elején kapja meg Tomtól.

A kötet legfőbb tanulsága, hogy merjünk felnézni, kitekinteni! Értékeljük a pillanatot, a minket körülvevő környezetet, valóságot. Éljük át és éljük meg a színeket, illatokat, látványt, érzéseket! Ne temetkezzünk el, ne csak létezzünk, de éljünk is! És ha észrevesszük a körülöttünk létezőt, akkor nemcsak boldogabbak lehetünk, hanem sokszor még az életünk is múlhat rajta.

Szerettem a sorozat harmadik részét is, bár igaz - és ez abszolút szubjektív, személyes vélemény -, hogy nekem a második, Kiara története tetszett a legjobban és az ragadott meg a leginkább.

Kiskamaszoknak tökéletes kikapcsolódás lehet ez a könyv és ez a sorozat, mert élményekben gazdag a történet, izgalmas és a szereplők is szerethetőek, de azt is fontosnak érzem, hogy a tanulság, bár fontos, de nem rágja az olvasó szájába a szerző.

De nemcsak kiskamaszoknak tudom ajánlani, hiszen én magam is élveztem az olvasását, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy értékelésemet az újraolvasás után készítem el.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem, ne féljem beszerezni a sorozat harmadik részét, de akár az egész sorozatot is, mert nem fog csalódni.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy egy újabb nagyszerű élménnyel gazdagodhattam, és nagyon köszönöm, hogy recenziós példányt kaphattam a kötetből. Aki pedig szeretné megvásárolni a könyvet, ajánlom felkeresni a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a történetet, de a kiadó sok már kötetét is megtalálhatja.

Nikowitz Oszkár (szerk.): Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!)

A Nikowitz Oszkár szerkesztésében és összeállításában megjelent kötet igazi különlegesség az 1800-as évek végének helytörténete, társadalomtörténete, a személyes mikrotörténelem és az egodokumentumok iránt érdeklődőknek.

1877-ben Donoszlovits Vilmos érettségi előtt álló fiatalember, aki barátjával nagy fába vágta a fejszéjét: elgyalogol Zombortól, szülővárosától, Székelyudvarhelyig, majd vissza Zomborba, és ezt a kalandot naplójában is megörökíti. A napló azóta több generáció kezén is keresztülment, s végül 2024-ben megjelenhetett a Fekete Sas Kiadó gondozásában. Vilmos nemcsak naplót írt, hanem tehetségesen rajzolt is, ezeknek a rajzoknak egy része elveszett, de jó része megőrződött, és a kötetbe is belekerült.

A naplót az olvasó szöveghűen találja meg a kötetben, sok lábjegyzettel ellátva, és a megértést a könyv második felében elhelyezkedő kommentár is segíti, sokat hozzáadva az olvasási élményhez és a megértéshez, hiszen a régies nyelvezetet a mai kor embere nem feltétlenül érti már, de meglátogatott településekről, helszínekről is lapunk információkat.

A két fiatalember 50 nap alatt nagyjából 1200 km-t tett meg: legnagyobb részben gyalog, kisebb részben szekérre felkéretőzve illetve vonaton. Bárhogy is haladtak azonban, vállalásuk és célba érésük hatalmas vállalás volt, főleg, ha beleszámítjuk a korszak - jelenünkhöz képest - roppant hiányos infrastruktúráját.

 

Ami számomra a legizgalmasabb volt a naplóban, az nem feltétlenül az volt, hogy megismerhettem, az adott településeken milyen épületeket, nevezetességeket kerestek fel és örökített meg Vilmos a naplóban, nekem sokkal izgalmasabb volt az a társadalmi korrajz, amit kaphattam és kaptam. Ahogyan a két fiú előkészült az útra, a listák, hogy milyen riházatot és egyéb felszerelést vittek magukkal; amilyen kalandokat éltek meg utazás közben illetve a találkozások, amikben részük volt. Érdekes volt, hogyan haladtak a fiúk, hogyan és hol szálltak meg éjszakánként, hogyan oldották meg az étkezésüket, hogyan szerezték be a szükséges dolgokat. Izgalmas volt látni, hogy a legtöbb helyen mennyire szívesen fogadták őket, nem volt kérdés, hogy szállást adjanak nekik, hogy kapjanak egy tál ételt, ebédet, vacsorát, reggelit. Hogy a szíveslátás mennyire tényleg szívből jött, és nem volt a fiatal idegenekkel szemben bizalmatlanság. Ajánlóleveleket kaptak út közben a következő településekre, ennivalót csonagoltak nekik, sokszor pénzt is kaptak. Voltak helyek, ahol alig akarták őket elengedni - és nem valami bűnös szándék miatt, hanem mert annyira örültek nekik.

Szívet melengető élmény volt Vilmosékkal utazni ezen az 1200 km-en, még úgy is, hogy volt két kellemetlen élményük is utazás közben. Még az út elején hozzájuk csapódott egy fiatalember, aki elég hosszan elkísérte őket, s végül óriási csalódást okozott főszerelőinknek illetve egy helyen megtámadták őket, de sikerült ebből a helyzetből kivágniuk magukat.

A napló befotózott, kézírásos részletei, Vilmos rajzai még személyesebbé tették az olvasásomat, és tetszett, hogy helyenként a fiú által lerajzolt épület egy mai fotón is megelevenedik.

A könyv második felében Nikowitz Oszkár jegyzeteit találhatjuk sok-sok fotóval, és ez ugyanannyira izgalmas volt nekem, mint maga a napló, és  a kötet legvégén névmutatót is találunk, ahol röviden olvashatunk a naplóban megemlített személyekről is.

Voltak azonban dolgok, amik kevésbé nyerték el a tetszésemet, és ezt sem lenne szép, ha elhallgatnám. A szerkesztő előszavában roppant zavaróak voltak a kényszerek kiemelések vastagon szedve, és nagyon érződik Nikowitz tanár múltja, mert sok helyen az előszőban mintha tudatlan diáknak nézné az olvasót, és a néha felbukkanó kényszeres humorizálás sem volt kedvemre való, ahogyan a letegezésem sem.

A tördeléssel és a fizikai megjelenéssel szemben is van kritikám. Egyfelől borzalmasan nehéz a kötet. Vastag, fényes papírra van nyomva - teljesen feleslegesen. nehéz tartani a könyvet, befénylik a papír, és sokszor nehéz olvasni a szöveget. Az illusztrációk, képek és fotók sem szenvedtek volna hátrányt, ha normális papírra lett volna nyomva. Óriási méretűek a betűk - szintén feleslegesen és a használt betűtípusok sem megfelelőek. Megértem, hogy a különböző betűtípussal is el akarták különítani magát  anaplót a kötet többi részétől, de ez nem volt szerencsés.

Tudom, hogy a kiadó mennyire jó minőségű, mennyire színvonalas köteteket ad ki, és nagyon szeretem az általuk kiadott könyveket, ezért állok értetlenül most, mert mintha egy amatőr valaki - szerkesztő, tördelő és minden más szakember munkája és tanácsai - nélkül felkeresett volna egy nyomdát az legépelgetett kéziratával, és - csak, mert pénze van - kiadta volna a szöveget. Mintha én fognám magamat, és összeszedném az egyetemi jegyzeteimet, elmennék egy nyomdába, és amatőr módon kiadnám. És ezt nem értem, hogyan történhetett, és rettentően sajnálom.

Olvasás közben folyamatosan az amatőr kifejezés járt a fejemben. Ezt a kötetet így nem lett volna szabad kiadni, mert a napló sokkal többet érdemelt volna.

Ha mindezek ellenére valakinek az érdeklődését felkeltettem - és remélem, hogy azért a napló miatt talán sikerült -, ajánlom felkeresni a Fekete Sas Kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a kötetet, de a kiadó többi megjelent könyvét is meg lehet rendelni. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a kötetet.

Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.

Völgyi Anna: A Fekete-tó

– Íme a mocsár – szól Olivér, miközben megállunk a lápos terület szélén, ami olyan, mint egy elvadult, sáros liget.
Szúrós tekintettel belefojtom a szót:
– Tőzegmohás láprét.
– Ugyanaz.
– Mint a szarvas meg az őz?

– Bocsánat. 

Völgyi Anna A Fekete-tó című - harmadik - regénye 2025 tavaszán jelent meg a Napkút Kiadónál. Korábbi kötetéről, a Karamellás kétszersültről, már írtam a blogon; nagy rátalálás volt ez a  számomra, élveztem a történetet és imádtam a borítót.

A Fekete-tó kicsit - vagy nagyon? - más, mint az előző regény, habár a főszereplők itt is fiatalok, igaz, csak tizenévesek - szemben a Karamellás kétszersült egyetemista korosztályával. Két lányt, Henit és Esztert követhetjük, igaz, főszereplőnk Heni, de barátnőjéről is sokat megtudunk a lapokon. Szigorú kollégista életet élnek, Heni gyakran hazalátogat hétvégente édesapjához. Beszorítva érzi magát ebbe a közegbe, így sokszor jár hangversenyekre, élvezi a komolyzene világát. Így kezd el hegedülni is a kisváros zeneiskolájában délutánonként, iskola után. 

– Szeretsz itt lakni?
– Annyira nem, érettségi után a fővárosba költözöm.
– Miért akar mindenki odamenni? Van itt orvosi rendelő, termelői piac, erdő. Mi kell még?
– Igaz. Tudod, hova vinnélek el? A Fekete-tóhoz.
– Sosem hallottam róla.

Amikor meghall egy legendát a Fekete-tó nevű lápról, felkelti a kíváncsiságát a hely, és felkeresi azt egy betegségből lábadozó, otthon töltött időszakban. Közben zajlanak a hegedűórák is, Heni halad is vele, de tanára úgy érzi, a lány többre képes, mint azt ő maga gondolja magáról. A kapcsolatuk idővel eléggé különössé válik, összefűzi őket valami, ami - talán - a végkifejletet is előre vetíti a történetben, igaz, engem meglepett és felkavart a lezárás, amit kapunk.

A fülszöveg szerint Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

Nos, a pszichothriller hasonlat véleményem szerint erős, én nem éreztem ezt ebben a történetben, de minden olvasat más, és lehet, hogy a szerkesztőre ilyen hatással volt a kisregény és Heni története. Abban azonban egyetértek, hogy a szerző remekül ragadta meg az emberi kapcsolatok különösségét és bonyolultságát ebben a történetben is, s a kötet nemcsak rövidsége miatt volt letehetetlen olvasmány a számomra, hanem a kapott élmény miatt is. Jó tett a komor légkör, a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi hangulat - mindezt Anna ugyanolyan jól adta át, ahogyan a Karamellás kétszersültben bemutatta az egyetemi életet, az egyetemi kollégiumi létet, Budapestet és Isaszeget.

Völgyi Anna személyében egy rendkívül tehetséges, fiatal írót ismerhettem meg, aki második olvasott könyvével erre az első benyomásomra - amit a Karamellás kétszersült olvasása közben szereztem - csak ráerősített. Remélem, hogy a szerző nevét sokan megismerik majd, és könyveit sokan fogják olvasni a jövőben.

Nagyon köszönöm a Napkút Kiadónak, hogy kiadja Anna történeteit, és hogy recenziós példányt biztosított számomra a kötetből. A Fekete-tó című kötetet, ahogy Anna korábbi regényét is, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Mikó Csaba: A sárkány, aki tűzoltó akart lenni

Mikó Csaba neve nem csengett ismeretlenül előttem, több kötetét olvastam már, a Mítoszvadászok sorozatért egyenesen rajongok, de a Kalandok a Balatonon sorozat is nagy kedvencem. Ahogy a szerző ifjúsági regényeit, úgy gyermekkönyveit is elsődlegesen a Merítés-díj gyermekirodalmi és ifjúsági irodalmi zsűriben betöltött zsűritagság miatt forgatom, de ez nem feltétlenül igaz, mivel a tagság csak katalizátora volt annak, hogy megismerjem - és megszeressem - az író könyveit.

A sárkány, aki tűzoltó akart lenni a Lampion Könyvek Lampion Start sorozatában jelent meg 2025-ben, és az én olvasatomban egy fejlődéstörténet, és nem csak a főszereplő fejlődésének története, hiszen rengeteget változik a többi szereplő is, elsősorban Sprinteré, a szakaszvezetőé, akinek indíttatását is megismerjük, ahogyan haladunk a mesében.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy merjünk az álmaink után menni, merjünk tenni azért, ami lenni szeretnénk. Szembemenni a negatív előítéletekkel, saját magunkkal is, hiszen elsőre nem feltétlenül tűnik testhezállónak az, ami lenni szeretnénk, de becsülendő és tiszteletre méltó, ha merünk tenni, merünk változni, ha küzdünk, és nem adjuk fel. Sárkány tele van kedvességgel és szeretettel, segíteni akarással. Ő valóban tűzoltó szeretne lenni. Hiszen az édesanyja még tűzoltóruhát is varrt neki a méretében! És hiába tűzokádó, ő oltani akar. Ismerős ez az olvasónak? Sárkány példaképe lehet a gyerekeknek, de a felnőtt korosztály is sokat tanulhat tőle, és Sprintertől is, aki minden zsigeri utálata ellenére képes változni, fejlődni. Képes elismerni, hogy Sárkány nem rossz, és nem is akar rosszat. És képes a bocsánatkérésre - ami manapság (lássuk be) kiveszőfélben lévő tulajdonság.

Az illusztrációkat muszáj még kiemelnem, amik nélkül ez a történet nem lenne teljes, mindegyik karakter a helyén van, mindegyik karakter szerethető és a leírás passzol is a rajzolt figurához - vagy a rajzolt karakter az írotthoz. Köszönet mindezért Oravecz Gergelynek, aki Lőrinc László Híres merényletek című könyvét is illusztrálta - és amit szintén nagyon élveztem, és szintén a Lampion Könyveknél jelent meg idén, de több más - szerintem - remek könyv is a keze nyomát viseli.

Ha egy jó gyerekkönyvre vágytok, nem érdemes kihagyni Mikó Csaba meseregényét. Keressétek a Lampion Könyvek oldalán!

Ványai Fehér József: Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt

Ványai Fehér József író, költő, újságíró, aki a rendszerváltás óta publikál különböző folyóiratokban, s a Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt a tizennegyedik kötete. A 17 novellás tartalmazó kötet 2023-ban jelent meg a Napkút Kiadónál, és örömmel vettem a kezembe, amikor olyan szerencsés voltam, hogy a 2025-ös könyvhéten megkaphattam a kiadó munkatársaitól, és a szerző dedikálta is a számomra.

A kötetben szereplő írások kicsivel pozitívabban csapódtak le bennem, mint a szerző korábban olvasott, Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetében szereplő novellák, de még mindig úgy érzem, hogy Ványai Fehér József az a szerző, akiről lehet tudni, hogy stabilan hozza az erős közepes írásokat; kiszámítható, és így egy biztos pont az olvasónak. Majdnem azt írtam, hogy "nincsenek hullámhegyek és hullámvölgyek a munkásságában, így tudható előre, mit kapunk a köteteitől", de ez így nem lenne igaz, hiszen még csak két novelláskötetét és egy verseskötetét olvastam eddig. Valamennyire mégis így érzem. És ezzel nem szeretném dergadálni a munkáját, éppen ellenkezőleg. Ez számomra pozitív. Vannak írózsenijeink, zseniális íróink, jó szerzőink, vannak megbízható, erős közepes íróink (akiktől még mindig jó élmény olvasni) és van az alsó réteg. Persze, ez eléggé egyszerűsített piramis, de nem lehet mindenki zseni, és jónak vagy erős közepesnek lenni is legalább annyira nehéz. Főleg a kritikus olvasóközönség előtt, akik sokszor csak azt várják, mikor tudnak jó alaposan - és nem feltétlenül pozitívan - kivesézni egy művet.

A kötet novellái alapvetően egyetlen univerzumban játszódnak, sok a vissza-visszatérő szereplő, akiket egyre jobban megismerünk a történetekben. Az írások a szereplők egy-egy kiragadott pillanatát, fontos eseményét rögzítik, még ha azok nem is feltétlenül csupán egyetlen pillanat, perc vagy óra eseményei, de hatással vannak azokra, akiket érint. Visszatér hozzánk Ködmönös is, a hely, amiről már olvashattunk a Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetben is. Amikor pedig a Go to Bulgária című novellát olvastam, eszembe jutott egy réges-régi fénykép - ma már legalább ötven éves fotó -, amikor a keresztanyum fiatal korában Bulgáriában nyaralt a tengerparton, és ott örökítették meg. Kisgyerekként sokat nézegettem ezt a képet, különös és távoli volt a számomra. Akkor láttam életemben először tengerpartot, még ha csak képen is.

A kötet első elbeszélése, a címadó írás pedig - még ha nekem nem is volt ilyen tanárom - a bajai főiskolai éveket idézte fel bennem. Kisváros, felsőoktatás, kisvárosi hangulat. Fel is ötlött bennem az olvasás közben, amikor egyszer hazafelé (levelezős voltam) az állomáson a vonatra vártam, és tele volt az ottani resti/kocsma. bementem, mert inni szerettem volna valamit, és meg is jegyeztem, hogy ritka sokan vannak, mire a pult mögött álló hölgy így válaszolt: Segélynap van.

Ami meglepett, hogy ebben a kötetben is megtaláltam a Tésztás képű, kicsi fiúk című novellát. Azon nem csodálkoztam, hogy benne van, hiszen ez jelent meg korábban, de azt már szokatlannak találtam, hogy a 2024-es, Tésztás képű kicsi fiúk címet viselő kötetben is szerepel, sőt, a könyv a címét is erről a novelláról kapta. Úgy érzem, teljesen felesleges volt mind a két kötetben szerepeltetni, inkább ide érzem passzolónak, mint a 2024-es megjelenésbe.

Összességében jó szívvel tudom ajánlani Ványai Fehér Józsefnek ezt a kötetét is a rövidebb próza iránt érdeklődőknek, és ha felkeltettem a kíváncsiságot, ajánlom a Napkút Kiadó honlapját is, ahol a szerző kötetei megvásárolhatóak. Nagyon köszönöm még egyszer a kiadó munkatársainak, hogy elolvashattam a könyvet.

Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.

Cyril Gely: Hasadás

Az 1968-ban született francia szerző, Cyril Gely első, magyarul megjelent regénye a Hasadás hatalmas felfedezés volt a számomra, és hálával tartozok érte Dorinának, a Móra Könyvkiadó munkatársának, amiért felhívta rá a figyelmemet; igazi telitalálat volt. Amilyen vékony kis kötetről van szó, annyira hosszan olvastam, mert rengeteg gondolkodni és feldolgozni valót adott. Rengeteg érzés kavargott bennem ennek a 2024-ben a Trend Kiadónál megjelent történetnek a kapcsán, és fontos kiemelni a fordító, Pacskovszky Zsolt nevét és személyét is, mert nagyon jól át tudta adni a két főszereplő közötti feszültséget.

 Mind Otto Hahn, mind Lise Meitner valós személyek voltak, harminc éven át együtt is dolgoztak a 20. század első felében Németországban. Az asszony kiváló tudós volt, igazi zseni, akit azonban sem a neme, sem zsidó származása miatt nem ismertek el saját korában a hazájában. Hitler hatalomra jutásával az élete is veszélybe került, de még így is sokáig dolgozott Németországban, míg végül menekülnie kellett és Svédországban telepedett le. Teljesen egyértelmű volt, hogy Hanhn nem boldogul nélküle, az asszony leveleiben sokat segítette volt tudóstársát az atomhasadás kutatásában. Csakhogy a férfi - híúságból, becsvágyból vagy félelemből vagy mindezek miatt együtt - nem tüntette fel az asszony nevét sehol.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1945. november 15-én nyilvánosságra hozta, hogy az 1944-es kémiai Nobel-díjat neki, Otto Hahn-nak ítélte a nehéz elemek atommagjainak hasításáért. Az atommaghasadás hatalmas jelentősége az, hogy a reakció szélsőségesen exoterm folyamat, a nehéz atommagok az energia rettentően koncentrált forrásai. 
Egyes történészek nehezményezték, hogy a Nobel-díjat nem osztották meg Lise Meitnerrel, akinek jelentős része volt ebben a munkában. Hahn holléte azonban még titok volt (a háború után letartóztatták és Angliéba, a Farm Hall-ba internálták több tudóstársával egyetemben), és a Nobel-bizottság nem tudott vele kapcsolatba lépni. A jutalomdíjról csak az újságokból értesült. Fogságban tartott kutatótársai az eseményt november 18-án beszédekkel, tréfákkal és dalszerkesztéssel ünnepelték. Az őrség rábeszélte Hahnt, hogy írjon a bizottságnak egy köszönőlevelet, de bocsánatot kell kérnie, amiért a díjkiosztó ünnepségen nem lehet jelen. A Nobel-díjat az éremmel és a diplomával végül is egy év késedelemmel, 1946. december 10-én vette át V. Gusztáv svéd királytól.

 

Innen indul a regény. Hanh a szállodában készül a díjátadóra. A szalonban ő, a hálószobában a felesége pihen és készül, amikor megjelenik a lakosztályban Lise Meitner, hogy leszámoljon a férfival és számonkérje őt. Hatalmas feszültség van végig a regényben, pedig az egész beszélgetés néhány óra alatt zajlik le, a helyszín sem változik, a könyv lapjai mégis szinte izzanak.

Elvben tisztában voltam a maghasadással, ennek ellenére, amikor a 81. oldalhoz jutottam, értettem meg ennek a folyamatnak a borzalmát és szörnyűségét a maga valóságában, és ez szinte traumatizált.

A kötet végén olvashatjuk a szerző megjegyzését.

"[Aznap] igencsak kellemetlen beszélgetésem volt Lise Meitnerrel - árulta el az emlékirataiban. - Heves szóváltásunk oka alighanem a csalódottsága lehetett, amiért egyedül én kaptam meg a díjat."

A maga rsézéről Lise ezt írja nem sokkal később egy barátnőjének: "Nagyon fájdalmas volt számomra, hogy Hahn az interjúiban soha egy szóval sem említett engem vagy a harmincévnyi közös munkánkat.

Ottho Hahn világhírű lett.

Lise, Edith és Hahn is 1968-ban halt meg, pár hónap különbséggel.

 

Lise sítján ez olvasható:

 

"Lise Meitner fizikus,

aki soha nem veszítette el

az emberségét." 

A regényben szereplő beszélgetés tehát megtörtént, a mai olvasó pedig teljesen bevonódik a Gely által írt történetbe - melyből Franciaországban színdarab is készült -, ezt a regényt nem lehet külső szemlélőként olvasni. Magyarországon is látható a regény feldolgozásából készült színdarab a Rózsavölgyi Szalonban Gely Diplomácia című regényéből készült darabjával együtt. Ajánlom a figyelmetekbe!

Döbbenetes volt a számomra, mennyire más nézőpontből tekint az eseményekre a két szereplőnk, és mennyire volt lehetetlenség, hogy közeledjenek az álláspontjaik, és ennek nemcsak az az oka, hogy egyikük férfi és német, míg másikuk nő és zsidó volt. Mai szemmel nagyon nehéz átérezni a harmincas-negyvenes években Németországban zajló eseményeket, és az akkor élt emberek mozgatórugóit Döbbenetes volt számomra Otto Hahn folyamatos önigazolása, a folytonos védekezés; nem volt képes szembenézni tetteinek valódi indítékaival. Felkavaró regényt olvastam, és újra el fogom olvasni később. A történelem egyfelől ismétli önmagát, de a nők kizsákményolása, eredményeiknek a férfiak által való eltulajdonítása is általános még napjainkban is, hát még mennyire jellemző volt ez korábban.

A wmn.hu Férfi kollégája zsebelte be a neki járó Nobel-díjat – Dr. Lise Meitner, a „menekülő tudós” című cikkében is olvashatunk Lise Meitner életről és erről a nőket ért és érő megkülönböztetésről:

 Lise Meitner története nem egyedi eset. A Matilda-effektus egy általános, és nagyon is létező előítélet a női kutatók eredményeivel szemben, amiket inkább férfi kollégáiknak tulajdonítanak. A jelenséget először Margaret W. Rossiter tudománytörténész írta le még 1993-ban. A kifejezés az amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először figyelt fel e tendenciára a XIX. század végén.

Rossiter számos példát hoz a hatás bemutatására, többek közt Salernoi Trotula olasz orvost, akinek munkáit jellemzően férfi szerzőknek tulajdonították, ráadásul a női oktatókkal és orvosokkal szembeni ellenséges gondolkodás miatt gyakran a még létezését is tagadták. Rossiter XX. századi esteket is feldolgoz, többek között Marie Curie-ét, aki 1903-ban kizárólag férje és a svéd matematikus és Nobel-bizottsági tag, Magnus Goesta Mittag-Leffler követelésére kaphatta meg férjével megosztva a fizikai Nobel-díjat. 

A regény két főszereplőjének drámája zajlik az orrunk előtt olvasás közben, de nem csak az ő tragédiájukat ismerhetjük meg, hiszen a szomszédos szobában Hahn feleségének történetével is megismerkedhetünk, és az ő drámája sem kisebb, csak más, mint a főszereplőké.

A feszült párbeszéd bennem is feszültséget keltett, és - mivel itt nagyon nagy részben az érzések domináltak a szereplőinknél -, a kötet elején nem volt egyszerű magamban igazságot tenni; mit hitetek el és mit nem az elmondottakből; kinek van igaza és milyen mértékben, mennyire jogos a támadás és mennyire valós a védekezés. Ingadoztam az elején. De csak az elején.

S mégis azt érzem, nem tudom, Hahn helyében hogyan viselkedtem volna Lise-vel, hogyan életem volna a nácik uralta Németországban, képes lettem volna e vállalni-e azt, hogy az életem veszélybe kerülhet. S vajon képes lettem volna e leküzdeni a becsvágyamat. Hogy képes lettem volna e ott és akkor bocsánatot kérni, beismerni a hibámat.

Azt éreztem Hahn-nal kacsolatban a regényt olvasva, hogy nem is csak Lise Meitnert akarja meggyőzni, de saját lelkiismeretét is elhallgattatni; önmagával is el akarja hitetni a hazugságait, mert nem képes szembenézni az igazsággal.

Csak ragozni tudonám még mindazt, amit eddig leírtam, mert a Hahn és Meitner beszélgetésének, külzdelmének részleteit nem írnám le - ezt el kell olvasni, nem olvasni róla. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom, hogy elkezdem ismét a könyvet, pedig tudom, hogy most erre nincsen időm a sok egyéb olvasási kötelezettség és megkezdett történelem szakos tanulmányaim mellett, de ha nem is a következő pár hónapban, de jövőre mindenképpen újraolvasom Cyril Gely regényét, és bízom benne, hogy hamarosan eljutok oda is, hogy megnézzem a színdarabot is a Rózsavölgyi Szalonban - a szerző másik, Diplomácia című darabjával együtt.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem a regény iránt, keresse a kötetet a Móra Könyvkiadó honlapján, webshopjában. Hálásan köszönöm a Móra Könyvkiadónak a regényt, amit recenziós példányként olvashattam, és Dorinának is, hogy ilyen jó marketinggel ajánlotta a figyelmembe.

 

Meitner Tamás: Élhettek volna. Gina. Jarka

 Egy volt munkahelyem kapcsán ismertem meg Meitner Tamást, és amikor megtudtam, hogy két regénye is megjelent, nagyon kíváncsi lettem, mit és hogyan írt. Mind a két, a szerzőnek eddig megjelent történet a Fekete Sas Kiadó gondozásában látott napvilágot, és először a 2017-es megjelenésű Élhettek volna című könyvre esett a választásom.

A könyvben két történetet kap az olvasó, Gina, majd Jarka történetét ismerhetjük meg. Más társadalmi rétegbe tartoznak, más életpályát futottak be, mégis rengeteg a közös vonás ahogyan a történet vége is hasonló. Jó volt benne lenni a történetekben, még úgy is, hogy a két asszony sorsa messze nem vidám, de Meitner nem rugaszkodik el a valóságtól, valós élethelyzeteket, valós konfliktusokat, valós drámákat ábrázol, így az olvasó bele tud helyezkedni a kisregények történetébe.

Gina szegény sorba született, már gyerekként cselédnek adták, bár a kislány büszke volt, hogy már ő is pénzt kereshet. A család, akiknél dolgozott, hamar észrevette, mennyire okos, értelmes, így a gyógyszerészhez került alkalmazásba, a kis asszisztense lett. Jó helye volt, megbecsülték, elismerték a tudását, a tanulni vágyását. Egyszer a gyógyszerész helyett ment Budapestre, és a főváros elszédítette a fiatal, falun élő lányt. Nem sokkal később a falu fiatal jegyzője állást kapott Budapesten, a minisztériumban, és költözködés előtt állt fiatal feleségével. Gina velük tartott a cselédjükként. A fővárosi bérházban ismerkedik meg az ügyvédék cselédjével, Rózával, akivel eljárt a kimenőin sétálni, kávéházba, szórakozni. Gina szerette az életét, kielégítette, hogy gondoskodhat a munkaadóiról. András egy viszony gyümölcse volt, aki jobban szeretett szórakozni, inni és nőzni, mint dolgozni. Amikor megismerkedett Ginával, a lány élete megváltozott...

Nagyon megszerettem Ginát. Kedves volt, törődő, figyelmes és dolgos. Számára a munka sosem szégyen volt, hanem öröm. Teljes életet élt cselédként, ez az életforma boldoggá tette a fiatal - majd egyre idősebb - nőt. Fordulatos és kalandos élete során sok mindenen keresztülment, ahogy emberek sorsán ment végig a második világháború is ebben az időben, de Gina szerencsésen túlélte a világégést.

Végtelenül szomorú volt a történet vége. Élete végéig cselédként dolgozott, míg kórházba nem került, és ott nem látogatta meg az az ember, akit - munkaadói fiát - voltaképpen ő nevelt fel.

A másik történet főszereplője a restaurátor Jarka, akinek sorsa teljesen más pályán és más korszakban mozgott, mint Gináé. Falun született ő is, az anyja örökké elégedetlen volt mindennel, Jarkával is, a férjével is, aki türelemmel tűrte a feleségét. A férfi mindent megtett értük, akkor is, amikor megszületett a második gyerek. Csakhogy jött 1956, és ezután az apának el kellett mennie a városba dolgozni, nem volt számára lehetőség falun. A bántalmazó anyja mellől aztán a fővárosba került gimnáziumba, kollégista lett, ritkán járt haza, végül továbbtanult, restaurátor lett belőle.

A két asszony sorsában sok azonosság van: leánygyermeket szültek, rossz házasságban éltek, azonban amíg Gina igyekezett és tudott is boldog lenni minden megpróbáltatás ellenére, Jarka nem. S amíg Gina nem váltogatta a férfiakat, Jarkának sok kapcsolata volt. Furcsa módon utolsó párkapcsolatában a férfi nagyon szerette őt, igaz, a munka miatti távollétek is hozzájárultak hosszú kapcsolatukhoz. A második történet főszereplője már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, de értette és megértettem őt, csak szeretni volt nehéz.

Hogy törvényszerű volt e a két asszony életének idő előtti kihunyása? Gina nagy valószínűséggel valamilyen agyi tromózist kaphatott (ki tudja), csak annyi biztos, hogy a fejét műtötték meg, míg Jarka halálát az összeomló faszerkeszet okozta, amin állt restaurálás közben. De hogy van e valamilyen Sors, Isten, aki irányította a dolgokat, nem tudjuk. Hogy vajon Gina meggyógyul e, ha a szeretett és felnevelt fiú bemegy a kórházba, nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, mennyire hatott ki jarka sorsa a nő halálára.

Spoileres értékelést ritkén írok, ennél a könyvnél azonban nagyon nehéz nem belemenni a részletekbe, habár sok mindenről nem írtam, így a két asszony élete fordulatainak megismerését az olvasóra bízom, ha felkeltettem az érdeklődést, és elolvassa a kötetet. Számomra nagyon jó élmény volt, és azon könyvek között fogom a kötetet számon tartani, amit még biztosan újraolvasok valamikor.

Nagyon köszönöm a fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a regényt, és kíváncsian várom már, hogy a polcomon lévő másik Meitner-kötetet is a kezembe vehessem.

A könyvet a Fekete Sas Kiadó honlapján érdemes keresni és megvásárolni, ahol a kiadó többi kötetét is megtalálják az érdeklődők.

Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság

A rejtélyes Tisza-gyilkosság 1988-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában, a Labirintus sorozat részeként, nekem pedig a harmadik olvasásom volt a sorozat részei közül. Az elsőről már olvashattatok a blogon, a Benda Kálmán tollából az Erdély végzetes asszonya volt, amit nagyon szerettem, és teljesen belelkesített a sorozat többi része iránt. Annyira, hogy le is ültem a laptopom elé, és megrendeltem a sorozat tíz másik részét az antikvarium.hu oldaláról. Ebben a rendelésben volt benne Pölöskei Ferenc könyve is.

A Héttorony foglya után - amely mélypontot jelentett eddigi Labirintus-olvasásomban (de erről majd egy későbbi bejegyzésben írok) - felüdülés volt ismét egy ennyire olvasmányos, izgalmas, nagyon emberi történetbe belefeledkeznem. Szeretem a 20. századot, és szeretem a 19-20. század fordulóját, a 20. század első felét. Olyan korszak ez, amiről bármikor szívesen olvasok bármilyen műfajban. Tisza Istvánról eddig minimális ismeretem volt, és nagyon vártam, hogy megismerhessem őt mint embert és mint államférfit egyaránt.

Sok szempontból volt izgalmas ez a kötet, de van két személyes indítékom is. Az egyik, hogy ennek a könyvnek az olvasása előtt fejeztem be Tóth Zita Múltba csöppent rézvitéz című kötetét, a részvitéz-sorozat harmadik részét, amelyben a kis rézvitéz egy időutazásnak köszönhetően visszarepül a Milleniumi Ünnepségek előtti időszakba, amikor még éppen épül az ország háza, a másik epizód pedig Somogyi Éva Ferenc József című kötetének olvasásához kapcsolódik, amelyben már olvastam Ferenc Ferdinánd Belvedere-köréről, és ez most itt visszaköszönt.

1896-ban került sor a honfoglalás ezredeik évfordulójának megünneplésére. A milleniumi ünnepségek fényei azonban még inkább láthatóbbá tették a dualista rendszer kínzó gondjait. Mert éppen a századfordulón lobbantak magasra azok a lángok, amelyek végül is felperzselték az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt korábban biztonságosnak vélt épületét. (20. oldal, A viharos századfordulón) 

A trónörökös ekkortájt alakította ki a Belvedere-kört, és kihasználva a dualizmus válságjelenségeit, elérkezettnek látta az időt az aktívabb cselekvésre. Az uralkodó ellenben a centralizmus erősítésére törekedett, és 1903 és 1906 között bizonyult a legtevékenyebbnek. (29. oldal , A viharos századfordulón)

Tisza István olvasás közben végig birizgálta a fantáziámat és a gondolataimat, mert egy roppant intelligens, művelt, okos, a hazájáért tenni kész férfi volt, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a világról és arról, merre kellene haladnia Magyarországnak és a Monarchiának, ugyanakkor ez a határozott elképzelés volt az, ami meggátolta abban, hogy nyitott szellemmel gondolja át és értékelje a huszadik század elején megjelenő változás szelét, folyamatait.

Eközben a nemzetközi politikai viszonyokban lényeges változások következtek be. Növekedett a háborús feszültség. Már Bosznia-Hercegovina 1908. évi annektálása felgyorsította a nemzetközi diplomáciai élet eseményeit, elsősorban a Balkán-félsziget régtól lappangó nemzeti feszültségeit vetette felszínre. De előtörtek a nagyhatalmi érdekellentétek, mégpedig nemcsak az egymással szembekerülő nagyhatalmi csoportosulások, az antant és a központi hatalmak között, hanem az egyes hatalmi blokkokban részt vevők eltérő felfogásai is kiütköztek. (52. oldal, A háborús felkészülés szolgálatában)

 Pölöskei Ferenc az 57. oldalon is megerősíti, hogy Tisza István későn, a nagy háború előestéjén ismerte csak fel a dualizmus közjogi és társadalmi rendszerével szembeforduló nemzetiségi irányzatok horderejét is. Látta, hogy az egyoldalú jogfosztó intézkedések inkább olajat öntenek a tűzre, tovább erősítik azokat, s előbb-utóbb anyaországaik politikájához sodorja őket. Ezért tartotta fontosnak számukra az engedményeket is.

Tisza antidemokratikus poltikát folytatott, ez mind a bel-, mind a Monarchiával szembeni poltiikájában megmutatozott, ahogyan a választójogot vagy éppen a nemzetiségek jogait kezelte, de tetten érhető a dualizmushoz való ragaszkodásában is. A trializmusra sem hajlott, hogy a Balkáni népeket egyenrangú feleknek fogadja el. A világháború vége felé belépett a hadseregbe, ezredesi rangban bejárta a Balkán államait, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velük - ez azonban alapvető jelleme miatt meghíusult.

Az is érdekes volt számomra, hogy az első világháború kitörése előtt nem támogatta a háborút, majd egy uralkodónál tett látogatás után megváltoztatta véleményét. Mivel nincsenek dokumentumok ennek a látogatásnak a tartalmáról, nem tudjuk, mi hangzott el közöttük, Tisza sem beszélt erről politikustársainak, de senki másnak sem.

Nem vagyok jártam a történelemtudományban, így laikusként olvastam a könyvet, olvasás közben azonban olyan érzésem volt, hogy Tisza István valójában csak bűnbak volt a tömegeknek, akik végigszenvedték a háború borzalmait, elveszítették szeretteiket, otthonaikat, éheztek és betegségek tizedelték őket. Valakit hibáztatni kellett, azonban úgy érzem, hogy a nagy háború elkerülhetetlen volt - ha nem akkor, hát néhány évvel később tört volna ki. A politikai helyzet nem kedvezett a békének és a békés egymás mellett élésnek, a nemzetiségek toleranciájának. De nemcsak a nemzetiségi kérdés volt robbanásponton, mivel a 20. század elejének társadalmi-poltikai változásai,  a munkásmozgalmak megjelenése sem segített ebben. Azonban - mindezek ellenére - azt gondolom, hogy ha Tisza István kevésbé lett volna hajthatatlan, és képes lett volna nemcsak végiggondolni, de meg is fogadni mások véleményét-tanácsait, és enyhíteni politikáján, nem lelte volna halálát egy gyilkos golyó által időnek előtte.

Utolsó képviselőházi beszédére 1918. október 22-én került sor. Mit sem érzékelve a rohanó időből, az uralkodó alkotmányos fejedelmi jogainak védelméről beszélt. Mindez Deák hagyatékaként a kiegyezés lényegéből fakadt. (86. oldal, "Ezt a háborút elvesztettük")

Pölöskei Ferenc könyve roppant izgalmasan és olvasmányosan mutatja de a magyar történelem egy roppant fordulatos, mozgalmas időszakát, hogy képet kaphassunk az akkori évek eseményeiről. A Labirintus sorozat innár második része okozott nekem kellemes kikapcsolódást és hasznos időtöltést. Bízom benne, hogy sokan kezükbe veszik a jövőben is ezt a sorozatot, az egyes köteteket.

Szuhai Barbara: Mesélő házak

Mindig hatalmas öröm számomra a Fekete Sas Kiadó - vagy éppen más kiadók - helytörténeti köteteit olvasni, így voltam akkor is, amikor végre belekezdhettem Szuhai Barbara kötetébe, a Mesélő házakba. Igaz ugyan, hogy eredeti terveim szerint a városban sétálva, a házakat felkeresve olvastam volna el a kötetet, ez másképpen alakult, de erről a tervemről azért még nem teszek le, ha jobb lesz íz idő.

A Fekete Sas Kiadónál 2022-ben megjelent könyv a szerző blogjának anyagát tartalmazza, és ugyan én eddig nem ismertem a blogot, és még nem is kerestem fel eddig az oldalt, úgy tudom, hogy ott bővebb fényképanyagot talál az érdeklődő olvasó, és a bejegyzések kereszthivatkozásokat is tartalmaznak. Nos, én megrögzött könyves vagyok, így számomra tökéletes volt a papírváltozat, annál is inkább, mert utazásaimhoz is imádom-imádtam magammal cipelni az útikönyvet, és séta közben olvasni az adott épületre vonatkozó tudnivalókat, nem pedig a mobilomat nyomkodva, egy kis képernyőn böngészni a tudnivalókat. Nyilván ennek is, annak is van előnye és hátránya, ezt mindenki maga dönti el, mit preferál.

Nagyon szerettem, ahogy felsorakoznak kedvenc kerületeim, az első, a második és a tizenkettedik kerület és a tizenegyedik, amit az utóbbi időben kezdek megkedvelni. De sétálhattam az ötödik és a hetedik kerületben is - előbbiben jelenlegi munkahelyem található, utóbbiban anyai nagymamám élt a Blaha Lujza térnél, a Rákóczi út egyik házában, szemben a Corvin Áruházzal. Nagyon sokat sétáltunk mamával a környéken sok évtizede (na, jó, annyira azért nem sok, olyan öreg nem vagyok; de régen), és a Klauzál téri játszótérhez kötődik az emlékem, amikor kirepültem a hintából és az hátulról fejbevágott. Ez is egy érdekes emlék, mivel ennek "köszönhetem" a kb. tizenöt évvel későbbi agyműtétemet. Mi minden kapcsolódhat egy kerülethez!

Megtaláljuk azonban a kötetben még a hatodik, a nyolcadik, a kilencedik és a tizennegyedik kerület házait. S ez utóbbi kerülethez is van személyes kötődésem, így számomra sok-sok szempontból volt élmény az olvasás.

Imádtam az információkat, amiket Szuhai Barbara megosztott velünk, olvasókkal, óriási háttérmunka lehetett mindezt kinyomozni, utánaolvasni. Azt sajnáltam, hogy néhány kerület aránytalanul kevés épülettel szerepelt a kötetben, jó lett volna még több házról még többet megtudni, de ez is csak sarkallja az embert, hogy önmaga is nézzen utána környezete épületeinek történetének, akár a a kerületi helytörténeti gyűjteményekben is, majd pedig ezzel a tudással felvértezve látogassa meg ismét a házakat.

Arra is jó volt számomra a könyv, hogy egy olyan épület, jelesül a hattyú-hát, közelebb kerüljön hozzám, amit eleddig nem kedveltem. De helyet kapott az oldalakon fekete István egykori otthona is a Meredek utcában, így az írót kedvelő olvasók is érdeklődve lapozhatják a kötetet. A Kelenhegyi út 12-14 pedig visszaköszönt nekem, hiszen a Gellért-hegy című kötetben - amit szintén a Fekete Sas Kiadó adott ki - is olvashattam az épületről.

A Bartól Béla út 36-38. szám alatt található az ún. hadik-ház, aminek földszintjén a Hadik Kávéház is található, a kötetben a fejezet a Csontváry háza címet viseli. Voltak itt híres festők műtermei is a felső szinten, és itt lakik egy ismerősöm is az egyik emeleten. Mindez a fenti válogatás csupán töredéke a kötetben található épületeknek. Mindegyik ház varázslatos, és mindegyik ház mesél - Szuhai Barbara tolmácsolásában.

Ajánlom a könyvet, tényleg, mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik környezete építészete, kultúr- és társadalomtörténete iránt. nagyszerű kikapcsolódás volt a könyv a számomra. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a könyvet, és nekem is mesélhettek a házak. Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem, ajánlom a kiadó honlapját, ahol nemcsak a Mesélő házakat, hanem a kiadó többi könyvét is megvásárolhatja.

Kiss A. Kriszta: A fiú, aki mindent el akart mesélni. Egy elveszett Jókai-önéletrajz

Szeretném leszögezni már az elején, hogy én szeretem Jókai Mórt. Igen. Szeretem a könyveit, már többet is olvastam, és mindet imádtam, függetlenül, hogy a moly.hu felületén öt vagy éppen négy csillagot kaptak. Szeretem az író stílusát, élmény minden egye oldal tőle. Írhat bármiről, eddig nem okozott csalódást. Lehet az az...én mégig mozog a Föld, A cigánybáról, a Gazdag szegények, A janicsárok végnapjai vagy éppen a Törökvilág Magyarprszágon (de még sorolhatnám), mindet csak ajánlani tudom annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, a legtöbben már nem tudják olvasni, és nem tudják értően olvasni, mert nincsen meg a szükséges háttértudásuk, és az az irodalmi és nyelvi alap, amit én még megkaptam az általános és középiskolában.

A Naphegy Kiadó a Jókai bicentenárium tiszteletére adta ki 2025-ben Kiss A. Kriszta A fiú, aki mindent el akart mesélni című, gyermekeknek íródott kötetét, mely a nagy író életét dolgozza fel illusztrációkkal bőségesen kiegészítve, de valami nagyon félrement. A sorozat eddig kötetei közül többet is olvastam, négy- és ötcsillagos értékeléseket adtam azokra, és ezzel az elvárással - no meg a Jókai iránti szeretetemmel - vágtam bele ebbe a könyvbe is, és nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna.

Először muszáj kiemelnem azokat a random kifejezéseket, amik dőlttel voltak szedve a szövegben, mint a kiváló, igazi, magyar, és hasonló néhány szó, aminek semmi értelme nem volt így. Azt rendben lévőnek tartottam, hogy a könyvek és folyóiratok címei, az idézetek így szerepelnek, de ezek a véletlenszerű kifejezések teljesen szükségtelenül voltak kiemelve a szövegből, mert csökkentették az olvasási élményt, amikor az olvasó azon gondolkodik, hogy miért is vannak ezek másképpen szedve, jelentenek e valamit vagy sem. Kiderül e a kötet végén az oka? Nos, nem derült ki. A koncentrécióból viszont visszavett.

A történetet olvasva elfogott az érzés, hogy valami jókaiskodó, utánzó, magyarkodó stílusban megírt szöveget olvasok, aminek semmi köze a mai, kortárs gyermekirodalmi szövegekhez - egyáltalán a hétköznapi magyar beszédhez -, és az író tévesen azt képzeli, hogy ezzel helyezheti az olvasót bele Jókai világába. Sikerült ezt az elképzelést megvalósítani? Sajnos nem. Nemcsak a szöveg stílusa miatt történt, de untam a történetet, és nem értettem, miért kell utanozni Jókai Mór stílusát, főleg, ha nem is sikerül. Egy átlagos nyelvezetű történetben nagyon izgalmasan lehetett volna elmesélni az író életét, és nagyon igaz, hogy a kevesebb néha több. Itt is ezt éreztem.

Mivel a februári Merítés magazinban megjelent egy Jókai 200 különrovat a szerkesztésemben, ami miatt rengeteg könyvet elolvastam az íróról és műveiről, számomra semmi újat nem adott a kötet - de ezt még nem is rovom fel hibának, hiszen a lakosság kis százaléka olvas szerintem annyi Jókaival foglalkozó kötetet, mint amennyit a közelmúltban én olvastam. Amit viszont kap az olvasó a könyvben, azt sokkal élvezetesebben, izgalmasabban, érdekfeszítőbben is le lehetett volna írni. El tudtam volna képzelni a fiatal Jókai életét kötetbe szedve gyerekkorától az első könyve megjelenéséig, amivel intenzívebben megkaphattuk volna őt, mint így 45 oldalba belesűrítve egy hosszú életet.

Végül, ami nálam rontotta az olvasás élményét, azok Takács Viktória illusztrációi voltak. Több kötet is olvastam tőle a saját illusztálásában a Hagyományaink sorozatban, és habár - néha - a szöveg jó volt, a rajzok nem nyerték el a tetszésemet. És mindez azért is döbbenetes a számomra, mert sok gyermekkönyvet olvastam az elmúlt években, amit szerettem, vagy legalábbis jók voltak, és szintén Takács Viktória nevéhez fűződnek a rajzok, és nem volt velük problémám. Sőt! Továbbmegyek! A Vilkó útra kelt és a Vilkó Afrikábant egyenesen imádtam. Nem tudom, mi történik. Azt hiszen, ez a vonal nem jön be nekem. Nem adom még fel azoknak a könyveknek az olvasását, amikhez köze van az alkotónak, de talán el kell engednem az ebben a stílusban illusztrált köteteket, hogy ne értékeljem le őket emiatt.

Nehéz szívvel adtam negatívabb értékelést erre a könyvre, mint olvasás előtt szerettem volna, de még a Jókai könyvei iránti szeretetem sem tudta jobban feltornázni ezt, és úgy érzem, úgy vagyok fair, ha tisztességgel leírom a véleményemet. Ez csak az én szubjektív véleményem, tehát senkire nézve nem kötelező - és még az is lehet, hogy ennek hatására ébred fel valakiben a kíváncsiság, hogy elolvassa a történetet. Kívánom, hogy így legyen.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy rencenziós példányként elolvashattam a könyvet, és aki szeretné megvásárolni a kötetet, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját. ahol megvásárolhatóka a Naphegy Kiadó kötetei is.

Janikovszky Éva: Naplóm, 1938-1944

A Móra Könyvkiadó honlapján, a kötet adatlapján a 2021-es év irodalmi szenzációjaként említik a naplót annak adatlapján, amit a gyermek is tinédzser Janikovszky Éva (akkor még Kucses Éva) írt. Olvastam már Janikovszky Éva néhány könyvét, habár eddig még nem sokat, de mindet szerettem. A legjobban eddig talán a Hét bőr tetszett, így izgatottan vettem a kezembe az írónő naplóját, mely 1938 és 1944 közötti bejegyzéseit tartalmazza.

Éva még nagyon fiatal a napló írásának kezdetén, ez érződik is a szöveg stílusán. Éppen ezért, habár szörnyen bosszatott sok helyen, de megbocsátottam. Aztán Éva idősödött, én pedig már nem voltam képes megbocsátani neki, és nagy csalódás volt a számomra a kötet.

 

Amennyire szerettem Janikovszky Évát, mielőtt a kezembe vettem ifjúkori naplóját, annyira nem leszek már képes ugyanúgy tekinteni rá a könyv elolvasása után, és azt gondolom, hogy nem lett volna szabad ennek a szövegnek megjelennie, mert sokakban le fog rombolni - vagy 2021 óta már le is rombolt - egy, a kötetei által felépített képet. Tudom, hogy szigorú vagyok a fiatal lánnyal, tisztában vagyok vele. Csakhogy 1938 és 1944 között nem olyan évek jártak, hogy lehetne nem szigorúnak lennem vele. A napló írója szörnyen idegesített, szinte oldalanként ráztam volna addig, amíg szétzilálódik a frizurája a fején, hogy észrevegye magát és a körülötte lévő - valódi - világot és történéseket.

Gyerekként még hagyján, elfogadtam a gyerekességeket, de ahogy nőtt, elvárható lett volna egyfajta fejlődés, csakhogy nem kaptam meg. Számára a világ a fiúkból és a hóbortjaiból állt, miközben a zsidók egyre több hátrányt szenvedtek és hurcolták el őket otthonaikból. De Évának semmi sem volt elég ahhor, hogy rádöbbenjen, a világ nem rózsaszín álom, ahol az a legfontosabb, kibe legyen szerelmes. A rokonai elhurcolását sem éreztem számára megrendítő történésnek, mintha csak a piacra ugrottak volna át kicsit hosszabban időzve a vásárlással.

A bombázásokban csak izgalmas látványosságot látott, amikor utána elmehetett egy kicsit katasztrófaturistáskodni, megnézve a lebombázott épületeket. Hogy ezekben az épületekben emberek éltek, ne adj isten, haltak, és sokszázan elveszítették az otthonukat, mintha meg se rendítette volna, el se gondolkodtatta volna.

A fiúkat aszerint használta, ahogyan éppen szüksége volt rájuk, mikor melyikre éppen. És nem tudok elmenni amellett, hogy úgy lépett át egyik kapcsolatból a másikba, mint ahogyan más cipőt vált. És jött a következő, aki hasznosabb volt, akitől remélhetett valami többet. Borzasztóan sajnálom, hogy már nem tudok Janikovszky Évára úgy gondolni, mint korábban, és a fejemben már mindig az a nő lesz, aki a céljai elérése érdekében lépeget egyik kapcsolatból a másikba.

Talán az én hibám, hogy nem olvastam eddig utána az írónő életének, így csak a kötet kapcsán történő informálódásom közben jöttem rá, ki is volt valójában Janikovszky Béla. És ez mér inkább lejjebb vitte nálam az írónő remonéját. 

Azoknak, akik rajongói Janikovszky Évának, érdekes lehet a kötet, de alapvetően egy közepes olvasási élményt adó naplóról van szó, amiről nem feltétlenül mondanám, hogy mindenkinek ajánlok. A szerző későbbi utánozhatatlan stílusa ugyan fel-felbukkan a lapokon az idősebbkori bejegyzéseknél, és ez ad egyfajta ismerősség érzést, de alapvetően amit és ahogyan kapunk, az messze elmaradt a várakozásaimtól. Erre a kötetre lehet azt mondani, hogy nem kell egy írótól - függetlenül attól, hogy él még vagy már elhunyt - mindent kiadni. Tartsuk meg a nimbuszát fényesen és diadalmasan, ne romboljuk le olyan művekkel, amiket nem kell mindenkinek látnia és olvasnia.

Ettől függetlenl, ha az érdeklődést valakinek meghoztam bejegyzésemmel, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, hogy megvásárolhassa ezt a könyvet és a szerző többi művét.

Hálás köszönet a Móra Könyvkiadónak, amiért recenziós példányt biztosított az olvasáshoz; szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de nem sikerült. 

Alastair Chisholm: Kiara és Ezüsttolvaj (Sárkány Akadéméia 2.)

A Sárkány Akadémia sorozat második része egyazon évben jött ki, mint a nyitókötet, így 2023-ban a kiskamaszok két remek fantasy történetet is élvezhettek a Móra Könyvkiadónak köszönhetően. Alastair Chisholm következő regényének főszereplője ezúttal a sárkánylátó tanoncok egyik lány tagja, Kiara, és az ő sárkánya, Ezüsttolvaj. Az első részben megszokhattuk, hogy ezek a gyerekek nem egyszerű háttérrel érkeznek az Akadémiára, így van ez Kiara esetében is, aki nagyon alulról jött, és tolvajként kellett léteznie a túlélésért.

A kislány eddigi élete nem bővelkedik jó tapasztalatokban, még kevésbé barátokban, így érthető is, hogy nehezen alakít ki kapcsolatokat az iskolában. Ezüsttolvajjal azonban rettentő erős kötődés van kettejük között, hiszen már azelőtt szoros kapcsolatban voltak, mielőtt a sárkány fizikai valót öltött volna ebben a világban: korábban Kiara fejében létezett, egyfajta segítőként, hűséges barátként, akivel a lány megoszthatta az érzéseit, a gondolatait. Csak ők voltak egymásnak, szemben a gonosz és kegyetlen világgal, kizártak tehát mindenkit.

Ez a regény Kiara története. És persze Ezüsttolvajé is, mert nemcsak a lánynak, de a sárkánynak is meg kell tanulnia a bizalmat, újjá kell építeniük a hitüket, hogy vannak még jó emberek, és nem mindenki ártó szándékkal közeledik feléjük. Kiara is nagyon hosszú utat jár be; az ő története szívszorítóbb is, mint az első részben Tomasé, és kegyetlenebb is. Izgalmas, ahogyan az író a történetben szembesíti a lányt és a sárkányt azzal, mivé lehetnek, ha ezen az úton haladnak tovább, és mi várhat rájuk, ha változtatnak.

Félnek, hogy a szívük köré emelt magas falak lerombolásával kiszolgáltatottak lesznek, félnek a fájdalomtól, és ugyanakkor Ezüsttolvaj attól is retteg, ha mással is baráti kapcsolatot alakít ki a sárkánylátója (a legjobb barátja), azzal elveszítheti őt. A féltékenységet is kell legyőznie a szívében Ezüsttolvajnak a félelmen túl. Sok-sok feldolgozatlan trauma.

Örök érvényű gondolatok egy vékony, kiskamaszoknak szóló regényben, amely történet azonban nem didaktikusan tanít, nem erőszakolja rá az egyetlen igazi utat az olvasóra, hanem hagyja gondolkodni, feldolgozni az olvasottakat. Bátran mondhatom, ez a rész még jobb volt, mint az első, pedig erre nem gondoltam volna, amikor a Tomas és Vasbőrűt olvastam. Kíváncsian álltak a regény utolsó mondata után a harmadik rész előtt.

Ajánlom a sorozatot - a második kötet után még jobban, mint az első után - mindenkinek: felnőttnek, gyereknek, fiúnak/férfinek, lánynak/nőnek, még azok is örömmel mélyedhetnek bele a történetbe, akik alapjáraton nem sok fantasyt olvasnak (nagy éppen keveset), mert nekik is élményt adhat az olvasása.

Köszönöm a Móra Kiadónak, hogy recenziós kötet formájában hozzájuthattam a könyvhöz, és megismerhettem Kiara és Ezüsttolvaj történetét.

A kötet, és az eddig megjelent részek, megtalálhatóak a kiadó webshopjában. Ajánlom figyelmetekbe!

Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya. Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Krisztierna

A Helikon Kiadó a nyolcvanas években jelentette meg Labirintus című sorozatát, melyben történelmi ismeretterjesztő kötetek kaptak helyet. Ennek a sorozatnak a része az 1986-ban megjelent Erdély végzetes asszonya Benda Kálmántól. A könyv már sok éve várakozott a könyvespolcomon a sorozat két másik részével együtt, amikor a moly.hu könyves közösségi oldal 2025. évi Polihisztorképző kihívásának egyik pontjához kerestem itthon könyvet. Kezembe került, és azonnal kedvet kaptam hozzá. Az is közrejátszott a választásban, hogy kevéssé olvastam még a 17-18. század témában ismeretközlő-ismeretterjesztő könyvet, így arra jutottam, elég lesz ez a 80 oldal, mert még az sem biztos, hogy könnyen befogadható szöveget kapok. Nos, be kell vallanom: tévedtem.

Imádtam ezt a könyvet, háromszor ekkora terjedelemben is olvastam volna még Habsburg Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond történetét, annyira izgalmas volt a korszak és annyira jó stílusban írta meg a szerző, Benda Kálmán a könyvet. Bendának vannak még könyvei, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még beszerzek néhányat antikváriumokban, mert az olvasótól távolabb álló korszakokat is élményszámba menő stílusban és közérthetően tálalja.

„Már esteledett, amikor 1595. február 27-én, egy hétfői napon Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem követei megérkeztek Stájerország fővárosába, Grácba. Prágából jöttek, s már egy hete úton voltak. Az ország határán Mária főhercegasszony nevében főnemesekből álló küldöttség fogadta őket. A követek és a kísérőül szegődött stájer urak zárt hintóban utaztak, a szolgaszemélyzet kocsin, a fegyveres kíséret tagjai lóháton. A vacsora ideje már jócskán elmúlt, mire mindnyájan elfoglalták kijelölt szállásukat.”

Így kezdődik a könyv és kerül bele az olvasó egy több mint négyszáz évvel ezelőtti világba. Zsigmond végül – bár nem volt egyszerű – oltár elé vezette Máriát.

„[…] A vőlegény 60000 forint nászajándékot ad, s az együttesen 170000 forintot kitevű három összeg fejében leköti menyasszonyának a fogarasi várat és uradalmát, minden javával és jövedelmével.[…]”

Mária 19, Zsigmond 23 éves az esküvő idején, melyet Gyulafehérváron tartottak meg augusztus 6-án. A fiatalasszony családja augusztus 17-én indult vissza Stájerországba, Zsigmond pedig ugyanekkor szintén elment és magára hagyta fiatal feleségét, hiszen a török ellen hadjáratot hirdetett.

Bevallom, számomra a könyv címe – olvasás után – eléggé szenzációhajhásznak tűnik, mivel ez alapján olyan prekoncepcióim voltak, miszerint Mária egy önző, egoista, a férjét kihasználó nő, aki tönkretette Zsigmondot és Erdélyt – de valójában erről szó sincsen.
Mária kiszakadt családja köréből, egy teljesen idegen közegben kellett boldogulnia, oda beilleszkedni úgy, hogy egyetlen komornája volt és egy gyóntatópap volt vele, akik az addigi otthonát jelentő Stájerországot jelentették neki. Senki nem beszélt németül az udvarban, és a férje semmit sem foglalkozott vele, hosszú hónapokra magára hagyta a hadjáratok miatt. A nász elhálása sem történt meg, amíg házasok voltak, a férje egyszer sem „teljesítette férji kötelességét”, holott – állítólag – korábban Zsigmong falta az élet örömeit.

Annak ellenére, hogy mint férj és feleség nem működött a kapcsolatuk, mély barátság kialakult a két ember között, és tisztelték, becsülték, támogatták egymást. Bár… nos, számomra Zsigmond rendkívül instabil személyiség volt, és egyáltalán nem sikerült megkedvelnem, mivel sokszor leginkább hisztis óvodásként viselkedett, mint Erdély fejedelmeként.
Mária Krisztierna viszont belopta magát a szívembe erős jellemével, tartásával, bölcsességével és valódi uralkodói kvalitásaival.

A kötet forrás- és irodalomjegyzékét is megtalálja az olvasó a könyv végén, ami hasznos továbblépés, ha a téma felkeltette az érdeklődést illetve a képmellékletek is sokat adnak az olvasás és a korszakba való belehelyezkedés élményéhez.

Nagyon jó volt ez a vékonyka kötet, biztos vagyok benne, hogy újra el fogom olvasni, és elolvasom a Labirintus sorozat másik két, itthon lévő részét, ahogyan az is száz százalék, hogy beszerezem a sorozat többi kötetét is. Szívből ajánlom mindenkinek ezt az izgalmas könyvet, Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Krisztierna történetét.

Alastair Chisholm: Tomas és Vasbőrű (Sárkány Akadémia 1.)

 Drakonis földjén nincsenek sárkányok.

 

 Valamikor voltak. Valamikor régen az emberek és a sárkányok barátok voltak, és együtt őrizték a királyságot. Bölcsek voltak és erősek, együtt építették fel Rivven nagyszerű városát.

De aztán jött a Sárkányvihar, és a sárkányok visszavonultak az emberek világából. Drakonis lakói számára legendákká és mítoszokká lettek.

 

Így aztán napjainkban, Drakonis földjén, nincsenek sárkányok...

...vagy legalábbis az emberek így hiszik.

A sorozat nyitókötete, a Tomas és Vasbőrű 2023-ban jelent meg magyar nyelven a Móra Könyvkiadó gondozásában. Tomas édesapja kovácsmester, a fiú a szüleivel él együtt nehéz anyagi körülmények között, de nagy szeretetben, amikor hirtelen betoppan az életükbe Malik, a király írnoka, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a fiúnak: kitanulhatja az írnokmesterséget. Miután Tomas - a fiatal férfi ajánlatát elfogadva - elmegy a városba, különös és csodálatos kalandok veszik kezdetüket. Malik már első találkozásukkor biztos benne, hogy a fiú a sárkánylátók közé tartozik, így főhősünk belép a Sárkány Akadémia világába, ahol több, hozzá hasonló fiatallal megismerkedik. Alastair Chisholm sorozatának mindegyik kötete más és más sárkánylátó tanoncról és a sárkányáról szól: a tanoncok mindegyikének van egy gyenge pontja, ami visszafogja őket, amiben fejlődniük kell - erről a fejlődésről szólnak az egyes részek.

 

A sárkány és emberének találkozása mindig különleges pillanat, Tomas számára is az volt, amikor először pillantotta meg a fizikai testet öltött sárkányt. Minden sárkánynak van egy különleges képessége, amely először nem derül még ki, sőt, csak akkor lesz nyilvánvaló mindenki számára, amikor a helyzet úgy hozza, hogy előbújik a sárkányból.

Főhősünknek nincsen könnyű dolga, mert honvággyal küzd, hiányoznak a szülei, és gondjai vannak azzal is, hogyan tudná Vasbőrűt az emberek világában tartani hosszabb ideig anélkül, hogy a sárkány elhalványulna és eltűnne, visszatérve a saját világába. Sárkány és látója között nehezen alakul ki a bizalom és a szeretet köteléke.

- Gyere, sétáljunk egyet!

Elvezette a gyakorlótérről. Egy ideig hallgatott.

- Hiányoznak a szüleid - szólalt meg végül.

Tomas szeme megrebbent.

- Igen.

- Természetesen mindenkinek hiányoznak az otthoniak. De van, akinek jobban, mint másoknak. És Vasbőrű az otthonodra emlékeztet téged.

A fiú bolintott, közben sétáltak tovább. 

- Nem könnyű a sárkánylátók élete - mondta berin. - Ahhoz, hogy valódi kötődést tudj kialakítani a sárkányoddal, a szívedbe kell zárnod. Helyet kell csinálnod neki a szívedben.

Berin a fiúra pillantott.

- És ez néha azzal jár, hogy más dolgokat viszont el kell engedned.

Tom összevonta a szemöldökét.

- Mit?

- Azt akarom mondani, hogy... lehet, hogy választanod kell...

Berint felsóhejtott.

- Sárkánylátóként a sárkányodnak kell a legfontosabbnak lennie az életedben. Még az otthonodnál is fontosabbnak. Talán még a családodnál is.

Tom rémülten meredt rá.

- De én ezt nem tudom megtenni! Anya és Apa... Ez... ez nekem nem fog menni!

A nő megint bólintott.

- Nem - mondta szomorúan. - Sajnálom, Tomas. Lehet, hogy nem leszel képes választani. 

Azonban egy nehéz és életveszélyes éjszakán, amikor Vasbőrű a fiú és családja segítségére sietett, kiderült különleges képessége, és az olvasó számára is nyilvánvalóvá válik, honnan is kapta Vasbőrű a nevét.

A szerző több témát is boncolgat a regényben: Tomas fél elfogadni a "másságát", hogy sárkánylátóként nem élhet hagyományos életet; fél attól, mit gondolnak majd róla a szülei, ha kiderül a látó képessége. Ugyanakkor azt gondolja, ha befogad a szívébe valakit, az azzal jár, hogy más kiszorul belőle, így nem hajlandó nyitni a sárkánya felé, és befogadni a szívébe. Kötődik a szüleihez, szereti őket, és nem képes rá, hogy elszakadjon tőlük a sárkánylátás miatt.

A kisfiúnak meg kell tanulnia, hogy a szülei olyan nagyon szeretik, hogy elfogadják őt, bármilyen is legyen, és rá kell jönnie, hogy a szeretet nem fogy el. A szeretet csak nő és nő, és minél több mindenkit fogadunk be a szívünkbe, minél több ember felé nyitjuk ki a lelkünket, annál több lesz a szeretetünk, nem pedig kevesebb. 

Furcsa módon - a történet kapcsán - egy bibliai idézet jutott az eszembe, engedjétek meg, hogy megosszam.

Pál apostol első levele a korintusiakhoz, 13. fejezet

1 A szeretet himnusza.
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.

2 Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

3 Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek,
ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

4 A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik,

5 nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,

6 nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal.

7 mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.

8 A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.

9 Tudásunk csak töredékes,
töredékes a prófétálásunk is.

10 de amikor eljön a beteljesedés,
ami töredékes, véget ér.

11 Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
de mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait.

12 Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok.

13 Most megmarad a hit, a remény, a szeretet,
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy recenziós példányt biztosított a kötetből, és megismerhettem Tomas és Vasbőrű történetét. Akinek az érdeklődését pedig felkeltette az értékelés, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, mert ott megtalálja nemcsak ezt a kötetet, de a sorozat eddig magyarul megjelent többi részét is.