Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.

Cyril Gely: Hasadás

Az 1968-ban született francia szerző, Cyril Gely első, magyarul megjelent regénye a Hasadás hatalmas felfedezés volt a számomra, és hálával tartozok érte Dorinának, a Móra Könyvkiadó munkatársának, amiért felhívta rá a figyelmemet; igazi telitalálat volt. Amilyen vékony kis kötetről van szó, annyira hosszan olvastam, mert rengeteg gondolkodni és feldolgozni valót adott. Rengeteg érzés kavargott bennem ennek a 2024-ben a Trend Kiadónál megjelent történetnek a kapcsán, és fontos kiemelni a fordító, Pacskovszky Zsolt nevét és személyét is, mert nagyon jól át tudta adni a két főszereplő közötti feszültséget.

 Mind Otto Hahn, mind Lise Meitner valós személyek voltak, harminc éven át együtt is dolgoztak a 20. század első felében Németországban. Az asszony kiváló tudós volt, igazi zseni, akit azonban sem a neme, sem zsidó származása miatt nem ismertek el saját korában a hazájában. Hitler hatalomra jutásával az élete is veszélybe került, de még így is sokáig dolgozott Németországban, míg végül menekülnie kellett és Svédországban telepedett le. Teljesen egyértelmű volt, hogy Hanhn nem boldogul nélküle, az asszony leveleiben sokat segítette volt tudóstársát az atomhasadás kutatásában. Csakhogy a férfi - híúságból, becsvágyból vagy félelemből vagy mindezek miatt együtt - nem tüntette fel az asszony nevét sehol.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1945. november 15-én nyilvánosságra hozta, hogy az 1944-es kémiai Nobel-díjat neki, Otto Hahn-nak ítélte a nehéz elemek atommagjainak hasításáért. Az atommaghasadás hatalmas jelentősége az, hogy a reakció szélsőségesen exoterm folyamat, a nehéz atommagok az energia rettentően koncentrált forrásai. 
Egyes történészek nehezményezték, hogy a Nobel-díjat nem osztották meg Lise Meitnerrel, akinek jelentős része volt ebben a munkában. Hahn holléte azonban még titok volt (a háború után letartóztatták és Angliéba, a Farm Hall-ba internálták több tudóstársával egyetemben), és a Nobel-bizottság nem tudott vele kapcsolatba lépni. A jutalomdíjról csak az újságokból értesült. Fogságban tartott kutatótársai az eseményt november 18-án beszédekkel, tréfákkal és dalszerkesztéssel ünnepelték. Az őrség rábeszélte Hahnt, hogy írjon a bizottságnak egy köszönőlevelet, de bocsánatot kell kérnie, amiért a díjkiosztó ünnepségen nem lehet jelen. A Nobel-díjat az éremmel és a diplomával végül is egy év késedelemmel, 1946. december 10-én vette át V. Gusztáv svéd királytól.

 

Innen indul a regény. Hanh a szállodában készül a díjátadóra. A szalonban ő, a hálószobában a felesége pihen és készül, amikor megjelenik a lakosztályban Lise Meitner, hogy leszámoljon a férfival és számonkérje őt. Hatalmas feszültség van végig a regényben, pedig az egész beszélgetés néhány óra alatt zajlik le, a helyszín sem változik, a könyv lapjai mégis szinte izzanak.

Elvben tisztában voltam a maghasadással, ennek ellenére, amikor a 81. oldalhoz jutottam, értettem meg ennek a folyamatnak a borzalmát és szörnyűségét a maga valóságában, és ez szinte traumatizált.

A kötet végén olvashatjuk a szerző megjegyzését.

"[Aznap] igencsak kellemetlen beszélgetésem volt Lise Meitnerrel - árulta el az emlékirataiban. - Heves szóváltásunk oka alighanem a csalódottsága lehetett, amiért egyedül én kaptam meg a díjat."

A maga rsézéről Lise ezt írja nem sokkal később egy barátnőjének: "Nagyon fájdalmas volt számomra, hogy Hahn az interjúiban soha egy szóval sem említett engem vagy a harmincévnyi közös munkánkat.

Ottho Hahn világhírű lett.

Lise, Edith és Hahn is 1968-ban halt meg, pár hónap különbséggel.

 

Lise sítján ez olvasható:

 

"Lise Meitner fizikus,

aki soha nem veszítette el

az emberségét." 

A regényben szereplő beszélgetés tehát megtörtént, a mai olvasó pedig teljesen bevonódik a Gely által írt történetbe - melyből Franciaországban színdarab is készült -, ezt a regényt nem lehet külső szemlélőként olvasni. Magyarországon is látható a regény feldolgozásából készült színdarab a Rózsavölgyi Szalonban Gely Diplomácia című regényéből készült darabjával együtt. Ajánlom a figyelmetekbe!

Döbbenetes volt a számomra, mennyire más nézőpontből tekint az eseményekre a két szereplőnk, és mennyire volt lehetetlenség, hogy közeledjenek az álláspontjaik, és ennek nemcsak az az oka, hogy egyikük férfi és német, míg másikuk nő és zsidó volt. Mai szemmel nagyon nehéz átérezni a harmincas-negyvenes években Németországban zajló eseményeket, és az akkor élt emberek mozgatórugóit Döbbenetes volt számomra Otto Hahn folyamatos önigazolása, a folytonos védekezés; nem volt képes szembenézni tetteinek valódi indítékaival. Felkavaró regényt olvastam, és újra el fogom olvasni később. A történelem egyfelől ismétli önmagát, de a nők kizsákményolása, eredményeiknek a férfiak által való eltulajdonítása is általános még napjainkban is, hát még mennyire jellemző volt ez korábban.

A wmn.hu Férfi kollégája zsebelte be a neki járó Nobel-díjat – Dr. Lise Meitner, a „menekülő tudós” című cikkében is olvashatunk Lise Meitner életről és erről a nőket ért és érő megkülönböztetésről:

 Lise Meitner története nem egyedi eset. A Matilda-effektus egy általános, és nagyon is létező előítélet a női kutatók eredményeivel szemben, amiket inkább férfi kollégáiknak tulajdonítanak. A jelenséget először Margaret W. Rossiter tudománytörténész írta le még 1993-ban. A kifejezés az amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először figyelt fel e tendenciára a XIX. század végén.

Rossiter számos példát hoz a hatás bemutatására, többek közt Salernoi Trotula olasz orvost, akinek munkáit jellemzően férfi szerzőknek tulajdonították, ráadásul a női oktatókkal és orvosokkal szembeni ellenséges gondolkodás miatt gyakran a még létezését is tagadták. Rossiter XX. századi esteket is feldolgoz, többek között Marie Curie-ét, aki 1903-ban kizárólag férje és a svéd matematikus és Nobel-bizottsági tag, Magnus Goesta Mittag-Leffler követelésére kaphatta meg férjével megosztva a fizikai Nobel-díjat. 

A regény két főszereplőjének drámája zajlik az orrunk előtt olvasás közben, de nem csak az ő tragédiájukat ismerhetjük meg, hiszen a szomszédos szobában Hahn feleségének történetével is megismerkedhetünk, és az ő drámája sem kisebb, csak más, mint a főszereplőké.

A feszült párbeszéd bennem is feszültséget keltett, és - mivel itt nagyon nagy részben az érzések domináltak a szereplőinknél -, a kötet elején nem volt egyszerű magamban igazságot tenni; mit hitetek el és mit nem az elmondottakből; kinek van igaza és milyen mértékben, mennyire jogos a támadás és mennyire valós a védekezés. Ingadoztam az elején. De csak az elején.

S mégis azt érzem, nem tudom, Hahn helyében hogyan viselkedtem volna Lise-vel, hogyan életem volna a nácik uralta Németországban, képes lettem volna e vállalni-e azt, hogy az életem veszélybe kerülhet. S vajon képes lettem volna e leküzdeni a becsvágyamat. Hogy képes lettem volna e ott és akkor bocsánatot kérni, beismerni a hibámat.

Azt éreztem Hahn-nal kacsolatban a regényt olvasva, hogy nem is csak Lise Meitnert akarja meggyőzni, de saját lelkiismeretét is elhallgattatni; önmagával is el akarja hitetni a hazugságait, mert nem képes szembenézni az igazsággal.

Csak ragozni tudonám még mindazt, amit eddig leírtam, mert a Hahn és Meitner beszélgetésének, külzdelmének részleteit nem írnám le - ezt el kell olvasni, nem olvasni róla. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom, hogy elkezdem ismét a könyvet, pedig tudom, hogy most erre nincsen időm a sok egyéb olvasási kötelezettség és megkezdett történelem szakos tanulmányaim mellett, de ha nem is a következő pár hónapban, de jövőre mindenképpen újraolvasom Cyril Gely regényét, és bízom benne, hogy hamarosan eljutok oda is, hogy megnézzem a színdarabot is a Rózsavölgyi Szalonban - a szerző másik, Diplomácia című darabjával együtt.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem a regény iránt, keresse a kötetet a Móra Könyvkiadó honlapján, webshopjában. Hálásan köszönöm a Móra Könyvkiadónak a regényt, amit recenziós példányként olvashattam, és Dorinának is, hogy ilyen jó marketinggel ajánlotta a figyelmembe.

 

Meitner Tamás: Élhettek volna. Gina. Jarka

 Egy volt munkahelyem kapcsán ismertem meg Meitner Tamást, és amikor megtudtam, hogy két regénye is megjelent, nagyon kíváncsi lettem, mit és hogyan írt. Mind a két, a szerzőnek eddig megjelent történet a Fekete Sas Kiadó gondozásában látott napvilágot, és először a 2017-es megjelenésű Élhettek volna című könyvre esett a választásom.

A könyvben két történetet kap az olvasó, Gina, majd Jarka történetét ismerhetjük meg. Más társadalmi rétegbe tartoznak, más életpályát futottak be, mégis rengeteg a közös vonás ahogyan a történet vége is hasonló. Jó volt benne lenni a történetekben, még úgy is, hogy a két asszony sorsa messze nem vidám, de Meitner nem rugaszkodik el a valóságtól, valós élethelyzeteket, valós konfliktusokat, valós drámákat ábrázol, így az olvasó bele tud helyezkedni a kisregények történetébe.

Gina szegény sorba született, már gyerekként cselédnek adták, bár a kislány büszke volt, hogy már ő is pénzt kereshet. A család, akiknél dolgozott, hamar észrevette, mennyire okos, értelmes, így a gyógyszerészhez került alkalmazásba, a kis asszisztense lett. Jó helye volt, megbecsülték, elismerték a tudását, a tanulni vágyását. Egyszer a gyógyszerész helyett ment Budapestre, és a főváros elszédítette a fiatal, falun élő lányt. Nem sokkal később a falu fiatal jegyzője állást kapott Budapesten, a minisztériumban, és költözködés előtt állt fiatal feleségével. Gina velük tartott a cselédjükként. A fővárosi bérházban ismerkedik meg az ügyvédék cselédjével, Rózával, akivel eljárt a kimenőin sétálni, kávéházba, szórakozni. Gina szerette az életét, kielégítette, hogy gondoskodhat a munkaadóiról. András egy viszony gyümölcse volt, aki jobban szeretett szórakozni, inni és nőzni, mint dolgozni. Amikor megismerkedett Ginával, a lány élete megváltozott...

Nagyon megszerettem Ginát. Kedves volt, törődő, figyelmes és dolgos. Számára a munka sosem szégyen volt, hanem öröm. Teljes életet élt cselédként, ez az életforma boldoggá tette a fiatal - majd egyre idősebb - nőt. Fordulatos és kalandos élete során sok mindenen keresztülment, ahogy emberek sorsán ment végig a második világháború is ebben az időben, de Gina szerencsésen túlélte a világégést.

Végtelenül szomorú volt a történet vége. Élete végéig cselédként dolgozott, míg kórházba nem került, és ott nem látogatta meg az az ember, akit - munkaadói fiát - voltaképpen ő nevelt fel.

A másik történet főszereplője a restaurátor Jarka, akinek sorsa teljesen más pályán és más korszakban mozgott, mint Gináé. Falun született ő is, az anyja örökké elégedetlen volt mindennel, Jarkával is, a férjével is, aki türelemmel tűrte a feleségét. A férfi mindent megtett értük, akkor is, amikor megszületett a második gyerek. Csakhogy jött 1956, és ezután az apának el kellett mennie a városba dolgozni, nem volt számára lehetőség falun. A bántalmazó anyja mellől aztán a fővárosba került gimnáziumba, kollégista lett, ritkán járt haza, végül továbbtanult, restaurátor lett belőle.

A két asszony sorsában sok azonosság van: leánygyermeket szültek, rossz házasságban éltek, azonban amíg Gina igyekezett és tudott is boldog lenni minden megpróbáltatás ellenére, Jarka nem. S amíg Gina nem váltogatta a férfiakat, Jarkának sok kapcsolata volt. Furcsa módon utolsó párkapcsolatában a férfi nagyon szerette őt, igaz, a munka miatti távollétek is hozzájárultak hosszú kapcsolatukhoz. A második történet főszereplője már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, de értette és megértettem őt, csak szeretni volt nehéz.

Hogy törvényszerű volt e a két asszony életének idő előtti kihunyása? Gina nagy valószínűséggel valamilyen agyi tromózist kaphatott (ki tudja), csak annyi biztos, hogy a fejét műtötték meg, míg Jarka halálát az összeomló faszerkeszet okozta, amin állt restaurálás közben. De hogy van e valamilyen Sors, Isten, aki irányította a dolgokat, nem tudjuk. Hogy vajon Gina meggyógyul e, ha a szeretett és felnevelt fiú bemegy a kórházba, nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, mennyire hatott ki jarka sorsa a nő halálára.

Spoileres értékelést ritkén írok, ennél a könyvnél azonban nagyon nehéz nem belemenni a részletekbe, habár sok mindenről nem írtam, így a két asszony élete fordulatainak megismerését az olvasóra bízom, ha felkeltettem az érdeklődést, és elolvassa a kötetet. Számomra nagyon jó élmény volt, és azon könyvek között fogom a kötetet számon tartani, amit még biztosan újraolvasok valamikor.

Nagyon köszönöm a fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a regényt, és kíváncsian várom már, hogy a polcomon lévő másik Meitner-kötetet is a kezembe vehessem.

A könyvet a Fekete Sas Kiadó honlapján érdemes keresni és megvásárolni, ahol a kiadó többi kötetét is megtalálják az érdeklődők.

Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság

A rejtélyes Tisza-gyilkosság 1988-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában, a Labirintus sorozat részeként, nekem pedig a harmadik olvasásom volt a sorozat részei közül. Az elsőről már olvashattatok a blogon, a Benda Kálmán tollából az Erdély végzetes asszonya volt, amit nagyon szerettem, és teljesen belelkesített a sorozat többi része iránt. Annyira, hogy le is ültem a laptopom elé, és megrendeltem a sorozat tíz másik részét az antikvarium.hu oldaláról. Ebben a rendelésben volt benne Pölöskei Ferenc könyve is.

A Héttorony foglya után - amely mélypontot jelentett eddigi Labirintus-olvasásomban (de erről majd egy későbbi bejegyzésben írok) - felüdülés volt ismét egy ennyire olvasmányos, izgalmas, nagyon emberi történetbe belefeledkeznem. Szeretem a 20. századot, és szeretem a 19-20. század fordulóját, a 20. század első felét. Olyan korszak ez, amiről bármikor szívesen olvasok bármilyen műfajban. Tisza Istvánról eddig minimális ismeretem volt, és nagyon vártam, hogy megismerhessem őt mint embert és mint államférfit egyaránt.

Sok szempontból volt izgalmas ez a kötet, de van két személyes indítékom is. Az egyik, hogy ennek a könyvnek az olvasása előtt fejeztem be Tóth Zita Múltba csöppent rézvitéz című kötetét, a részvitéz-sorozat harmadik részét, amelyben a kis rézvitéz egy időutazásnak köszönhetően visszarepül a Milleniumi Ünnepségek előtti időszakba, amikor még éppen épül az ország háza, a másik epizód pedig Somogyi Éva Ferenc József című kötetének olvasásához kapcsolódik, amelyben már olvastam Ferenc Ferdinánd Belvedere-köréről, és ez most itt visszaköszönt.

1896-ban került sor a honfoglalás ezredeik évfordulójának megünneplésére. A milleniumi ünnepségek fényei azonban még inkább láthatóbbá tették a dualista rendszer kínzó gondjait. Mert éppen a századfordulón lobbantak magasra azok a lángok, amelyek végül is felperzselték az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt korábban biztonságosnak vélt épületét. (20. oldal, A viharos századfordulón) 

A trónörökös ekkortájt alakította ki a Belvedere-kört, és kihasználva a dualizmus válságjelenségeit, elérkezettnek látta az időt az aktívabb cselekvésre. Az uralkodó ellenben a centralizmus erősítésére törekedett, és 1903 és 1906 között bizonyult a legtevékenyebbnek. (29. oldal , A viharos századfordulón)

Tisza István olvasás közben végig birizgálta a fantáziámat és a gondolataimat, mert egy roppant intelligens, művelt, okos, a hazájáért tenni kész férfi volt, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a világról és arról, merre kellene haladnia Magyarországnak és a Monarchiának, ugyanakkor ez a határozott elképzelés volt az, ami meggátolta abban, hogy nyitott szellemmel gondolja át és értékelje a huszadik század elején megjelenő változás szelét, folyamatait.

Eközben a nemzetközi politikai viszonyokban lényeges változások következtek be. Növekedett a háborús feszültség. Már Bosznia-Hercegovina 1908. évi annektálása felgyorsította a nemzetközi diplomáciai élet eseményeit, elsősorban a Balkán-félsziget régtól lappangó nemzeti feszültségeit vetette felszínre. De előtörtek a nagyhatalmi érdekellentétek, mégpedig nemcsak az egymással szembekerülő nagyhatalmi csoportosulások, az antant és a központi hatalmak között, hanem az egyes hatalmi blokkokban részt vevők eltérő felfogásai is kiütköztek. (52. oldal, A háborús felkészülés szolgálatában)

 Pölöskei Ferenc az 57. oldalon is megerősíti, hogy Tisza István későn, a nagy háború előestéjén ismerte csak fel a dualizmus közjogi és társadalmi rendszerével szembeforduló nemzetiségi irányzatok horderejét is. Látta, hogy az egyoldalú jogfosztó intézkedések inkább olajat öntenek a tűzre, tovább erősítik azokat, s előbb-utóbb anyaországaik politikájához sodorja őket. Ezért tartotta fontosnak számukra az engedményeket is.

Tisza antidemokratikus poltikát folytatott, ez mind a bel-, mind a Monarchiával szembeni poltiikájában megmutatozott, ahogyan a választójogot vagy éppen a nemzetiségek jogait kezelte, de tetten érhető a dualizmushoz való ragaszkodásában is. A trializmusra sem hajlott, hogy a Balkáni népeket egyenrangú feleknek fogadja el. A világháború vége felé belépett a hadseregbe, ezredesi rangban bejárta a Balkán államait, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velük - ez azonban alapvető jelleme miatt meghíusult.

Az is érdekes volt számomra, hogy az első világháború kitörése előtt nem támogatta a háborút, majd egy uralkodónál tett látogatás után megváltoztatta véleményét. Mivel nincsenek dokumentumok ennek a látogatásnak a tartalmáról, nem tudjuk, mi hangzott el közöttük, Tisza sem beszélt erről politikustársainak, de senki másnak sem.

Nem vagyok jártam a történelemtudományban, így laikusként olvastam a könyvet, olvasás közben azonban olyan érzésem volt, hogy Tisza István valójában csak bűnbak volt a tömegeknek, akik végigszenvedték a háború borzalmait, elveszítették szeretteiket, otthonaikat, éheztek és betegségek tizedelték őket. Valakit hibáztatni kellett, azonban úgy érzem, hogy a nagy háború elkerülhetetlen volt - ha nem akkor, hát néhány évvel később tört volna ki. A politikai helyzet nem kedvezett a békének és a békés egymás mellett élésnek, a nemzetiségek toleranciájának. De nemcsak a nemzetiségi kérdés volt robbanásponton, mivel a 20. század elejének társadalmi-poltikai változásai,  a munkásmozgalmak megjelenése sem segített ebben. Azonban - mindezek ellenére - azt gondolom, hogy ha Tisza István kevésbé lett volna hajthatatlan, és képes lett volna nemcsak végiggondolni, de meg is fogadni mások véleményét-tanácsait, és enyhíteni politikáján, nem lelte volna halálát egy gyilkos golyó által időnek előtte.

Utolsó képviselőházi beszédére 1918. október 22-én került sor. Mit sem érzékelve a rohanó időből, az uralkodó alkotmányos fejedelmi jogainak védelméről beszélt. Mindez Deák hagyatékaként a kiegyezés lényegéből fakadt. (86. oldal, "Ezt a háborút elvesztettük")

Pölöskei Ferenc könyve roppant izgalmasan és olvasmányosan mutatja de a magyar történelem egy roppant fordulatos, mozgalmas időszakát, hogy képet kaphassunk az akkori évek eseményeiről. A Labirintus sorozat innár második része okozott nekem kellemes kikapcsolódást és hasznos időtöltést. Bízom benne, hogy sokan kezükbe veszik a jövőben is ezt a sorozatot, az egyes köteteket.

Szuhai Barbara: Mesélő házak

Mindig hatalmas öröm számomra a Fekete Sas Kiadó - vagy éppen más kiadók - helytörténeti köteteit olvasni, így voltam akkor is, amikor végre belekezdhettem Szuhai Barbara kötetébe, a Mesélő házakba. Igaz ugyan, hogy eredeti terveim szerint a városban sétálva, a házakat felkeresve olvastam volna el a kötetet, ez másképpen alakult, de erről a tervemről azért még nem teszek le, ha jobb lesz íz idő.

A Fekete Sas Kiadónál 2022-ben megjelent könyv a szerző blogjának anyagát tartalmazza, és ugyan én eddig nem ismertem a blogot, és még nem is kerestem fel eddig az oldalt, úgy tudom, hogy ott bővebb fényképanyagot talál az érdeklődő olvasó, és a bejegyzések kereszthivatkozásokat is tartalmaznak. Nos, én megrögzött könyves vagyok, így számomra tökéletes volt a papírváltozat, annál is inkább, mert utazásaimhoz is imádom-imádtam magammal cipelni az útikönyvet, és séta közben olvasni az adott épületre vonatkozó tudnivalókat, nem pedig a mobilomat nyomkodva, egy kis képernyőn böngészni a tudnivalókat. Nyilván ennek is, annak is van előnye és hátránya, ezt mindenki maga dönti el, mit preferál.

Nagyon szerettem, ahogy felsorakoznak kedvenc kerületeim, az első, a második és a tizenkettedik kerület és a tizenegyedik, amit az utóbbi időben kezdek megkedvelni. De sétálhattam az ötödik és a hetedik kerületben is - előbbiben jelenlegi munkahelyem található, utóbbiban anyai nagymamám élt a Blaha Lujza térnél, a Rákóczi út egyik házában, szemben a Corvin Áruházzal. Nagyon sokat sétáltunk mamával a környéken sok évtizede (na, jó, annyira azért nem sok, olyan öreg nem vagyok; de régen), és a Klauzál téri játszótérhez kötődik az emlékem, amikor kirepültem a hintából és az hátulról fejbevágott. Ez is egy érdekes emlék, mivel ennek "köszönhetem" a kb. tizenöt évvel későbbi agyműtétemet. Mi minden kapcsolódhat egy kerülethez!

Megtaláljuk azonban a kötetben még a hatodik, a nyolcadik, a kilencedik és a tizennegyedik kerület házait. S ez utóbbi kerülethez is van személyes kötődésem, így számomra sok-sok szempontból volt élmény az olvasás.

Imádtam az információkat, amiket Szuhai Barbara megosztott velünk, olvasókkal, óriási háttérmunka lehetett mindezt kinyomozni, utánaolvasni. Azt sajnáltam, hogy néhány kerület aránytalanul kevés épülettel szerepelt a kötetben, jó lett volna még több házról még többet megtudni, de ez is csak sarkallja az embert, hogy önmaga is nézzen utána környezete épületeinek történetének, akár a a kerületi helytörténeti gyűjteményekben is, majd pedig ezzel a tudással felvértezve látogassa meg ismét a házakat.

Arra is jó volt számomra a könyv, hogy egy olyan épület, jelesül a hattyú-hát, közelebb kerüljön hozzám, amit eleddig nem kedveltem. De helyet kapott az oldalakon fekete István egykori otthona is a Meredek utcában, így az írót kedvelő olvasók is érdeklődve lapozhatják a kötetet. A Kelenhegyi út 12-14 pedig visszaköszönt nekem, hiszen a Gellért-hegy című kötetben - amit szintén a Fekete Sas Kiadó adott ki - is olvashattam az épületről.

A Bartól Béla út 36-38. szám alatt található az ún. hadik-ház, aminek földszintjén a Hadik Kávéház is található, a kötetben a fejezet a Csontváry háza címet viseli. Voltak itt híres festők műtermei is a felső szinten, és itt lakik egy ismerősöm is az egyik emeleten. Mindez a fenti válogatás csupán töredéke a kötetben található épületeknek. Mindegyik ház varázslatos, és mindegyik ház mesél - Szuhai Barbara tolmácsolásában.

Ajánlom a könyvet, tényleg, mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik környezete építészete, kultúr- és társadalomtörténete iránt. nagyszerű kikapcsolódás volt a könyv a számomra. Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a könyvet, és nekem is mesélhettek a házak. Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem, ajánlom a kiadó honlapját, ahol nemcsak a Mesélő házakat, hanem a kiadó többi könyvét is megvásárolhatja.

Kiss A. Kriszta: A fiú, aki mindent el akart mesélni. Egy elveszett Jókai-önéletrajz

Szeretném leszögezni már az elején, hogy én szeretem Jókai Mórt. Igen. Szeretem a könyveit, már többet is olvastam, és mindet imádtam, függetlenül, hogy a moly.hu felületén öt vagy éppen négy csillagot kaptak. Szeretem az író stílusát, élmény minden egye oldal tőle. Írhat bármiről, eddig nem okozott csalódást. Lehet az az...én mégig mozog a Föld, A cigánybáról, a Gazdag szegények, A janicsárok végnapjai vagy éppen a Törökvilág Magyarprszágon (de még sorolhatnám), mindet csak ajánlani tudom annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, a legtöbben már nem tudják olvasni, és nem tudják értően olvasni, mert nincsen meg a szükséges háttértudásuk, és az az irodalmi és nyelvi alap, amit én még megkaptam az általános és középiskolában.

A Naphegy Kiadó a Jókai bicentenárium tiszteletére adta ki 2025-ben Kiss A. Kriszta A fiú, aki mindent el akart mesélni című, gyermekeknek íródott kötetét, mely a nagy író életét dolgozza fel illusztrációkkal bőségesen kiegészítve, de valami nagyon félrement. A sorozat eddig kötetei közül többet is olvastam, négy- és ötcsillagos értékeléseket adtam azokra, és ezzel az elvárással - no meg a Jókai iránti szeretetemmel - vágtam bele ebbe a könyvbe is, és nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna.

Először muszáj kiemelnem azokat a random kifejezéseket, amik dőlttel voltak szedve a szövegben, mint a kiváló, igazi, magyar, és hasonló néhány szó, aminek semmi értelme nem volt így. Azt rendben lévőnek tartottam, hogy a könyvek és folyóiratok címei, az idézetek így szerepelnek, de ezek a véletlenszerű kifejezések teljesen szükségtelenül voltak kiemelve a szövegből, mert csökkentették az olvasási élményt, amikor az olvasó azon gondolkodik, hogy miért is vannak ezek másképpen szedve, jelentenek e valamit vagy sem. Kiderül e a kötet végén az oka? Nos, nem derült ki. A koncentrécióból viszont visszavett.

A történetet olvasva elfogott az érzés, hogy valami jókaiskodó, utánzó, magyarkodó stílusban megírt szöveget olvasok, aminek semmi köze a mai, kortárs gyermekirodalmi szövegekhez - egyáltalán a hétköznapi magyar beszédhez -, és az író tévesen azt képzeli, hogy ezzel helyezheti az olvasót bele Jókai világába. Sikerült ezt az elképzelést megvalósítani? Sajnos nem. Nemcsak a szöveg stílusa miatt történt, de untam a történetet, és nem értettem, miért kell utanozni Jókai Mór stílusát, főleg, ha nem is sikerül. Egy átlagos nyelvezetű történetben nagyon izgalmasan lehetett volna elmesélni az író életét, és nagyon igaz, hogy a kevesebb néha több. Itt is ezt éreztem.

Mivel a februári Merítés magazinban megjelent egy Jókai 200 különrovat a szerkesztésemben, ami miatt rengeteg könyvet elolvastam az íróról és műveiről, számomra semmi újat nem adott a kötet - de ezt még nem is rovom fel hibának, hiszen a lakosság kis százaléka olvas szerintem annyi Jókaival foglalkozó kötetet, mint amennyit a közelmúltban én olvastam. Amit viszont kap az olvasó a könyvben, azt sokkal élvezetesebben, izgalmasabban, érdekfeszítőbben is le lehetett volna írni. El tudtam volna képzelni a fiatal Jókai életét kötetbe szedve gyerekkorától az első könyve megjelenéséig, amivel intenzívebben megkaphattuk volna őt, mint így 45 oldalba belesűrítve egy hosszú életet.

Végül, ami nálam rontotta az olvasás élményét, azok Takács Viktória illusztrációi voltak. Több kötet is olvastam tőle a saját illusztálásában a Hagyományaink sorozatban, és habár - néha - a szöveg jó volt, a rajzok nem nyerték el a tetszésemet. És mindez azért is döbbenetes a számomra, mert sok gyermekkönyvet olvastam az elmúlt években, amit szerettem, vagy legalábbis jók voltak, és szintén Takács Viktória nevéhez fűződnek a rajzok, és nem volt velük problémám. Sőt! Továbbmegyek! A Vilkó útra kelt és a Vilkó Afrikábant egyenesen imádtam. Nem tudom, mi történik. Azt hiszen, ez a vonal nem jön be nekem. Nem adom még fel azoknak a könyveknek az olvasását, amikhez köze van az alkotónak, de talán el kell engednem az ebben a stílusban illusztrált köteteket, hogy ne értékeljem le őket emiatt.

Nehéz szívvel adtam negatívabb értékelést erre a könyvre, mint olvasás előtt szerettem volna, de még a Jókai könyvei iránti szeretetem sem tudta jobban feltornázni ezt, és úgy érzem, úgy vagyok fair, ha tisztességgel leírom a véleményemet. Ez csak az én szubjektív véleményem, tehát senkire nézve nem kötelező - és még az is lehet, hogy ennek hatására ébred fel valakiben a kíváncsiság, hogy elolvassa a történetet. Kívánom, hogy így legyen.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy rencenziós példányként elolvashattam a könyvet, és aki szeretné megvásárolni a kötetet, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját. ahol megvásárolhatóka a Naphegy Kiadó kötetei is.

Janikovszky Éva: Naplóm, 1938-1944

A Móra Könyvkiadó honlapján, a kötet adatlapján a 2021-es év irodalmi szenzációjaként említik a naplót annak adatlapján, amit a gyermek is tinédzser Janikovszky Éva (akkor még Kucses Éva) írt. Olvastam már Janikovszky Éva néhány könyvét, habár eddig még nem sokat, de mindet szerettem. A legjobban eddig talán a Hét bőr tetszett, így izgatottan vettem a kezembe az írónő naplóját, mely 1938 és 1944 közötti bejegyzéseit tartalmazza.

Éva még nagyon fiatal a napló írásának kezdetén, ez érződik is a szöveg stílusán. Éppen ezért, habár szörnyen bosszatott sok helyen, de megbocsátottam. Aztán Éva idősödött, én pedig már nem voltam képes megbocsátani neki, és nagy csalódás volt a számomra a kötet.

 

Amennyire szerettem Janikovszky Évát, mielőtt a kezembe vettem ifjúkori naplóját, annyira nem leszek már képes ugyanúgy tekinteni rá a könyv elolvasása után, és azt gondolom, hogy nem lett volna szabad ennek a szövegnek megjelennie, mert sokakban le fog rombolni - vagy 2021 óta már le is rombolt - egy, a kötetei által felépített képet. Tudom, hogy szigorú vagyok a fiatal lánnyal, tisztában vagyok vele. Csakhogy 1938 és 1944 között nem olyan évek jártak, hogy lehetne nem szigorúnak lennem vele. A napló írója szörnyen idegesített, szinte oldalanként ráztam volna addig, amíg szétzilálódik a frizurája a fején, hogy észrevegye magát és a körülötte lévő - valódi - világot és történéseket.

Gyerekként még hagyján, elfogadtam a gyerekességeket, de ahogy nőtt, elvárható lett volna egyfajta fejlődés, csakhogy nem kaptam meg. Számára a világ a fiúkból és a hóbortjaiból állt, miközben a zsidók egyre több hátrányt szenvedtek és hurcolták el őket otthonaikból. De Évának semmi sem volt elég ahhor, hogy rádöbbenjen, a világ nem rózsaszín álom, ahol az a legfontosabb, kibe legyen szerelmes. A rokonai elhurcolását sem éreztem számára megrendítő történésnek, mintha csak a piacra ugrottak volna át kicsit hosszabban időzve a vásárlással.

A bombázásokban csak izgalmas látványosságot látott, amikor utána elmehetett egy kicsit katasztrófaturistáskodni, megnézve a lebombázott épületeket. Hogy ezekben az épületekben emberek éltek, ne adj isten, haltak, és sokszázan elveszítették az otthonukat, mintha meg se rendítette volna, el se gondolkodtatta volna.

A fiúkat aszerint használta, ahogyan éppen szüksége volt rájuk, mikor melyikre éppen. És nem tudok elmenni amellett, hogy úgy lépett át egyik kapcsolatból a másikba, mint ahogyan más cipőt vált. És jött a következő, aki hasznosabb volt, akitől remélhetett valami többet. Borzasztóan sajnálom, hogy már nem tudok Janikovszky Évára úgy gondolni, mint korábban, és a fejemben már mindig az a nő lesz, aki a céljai elérése érdekében lépeget egyik kapcsolatból a másikba.

Talán az én hibám, hogy nem olvastam eddig utána az írónő életének, így csak a kötet kapcsán történő informálódásom közben jöttem rá, ki is volt valójában Janikovszky Béla. És ez mér inkább lejjebb vitte nálam az írónő remonéját. 

Azoknak, akik rajongói Janikovszky Évának, érdekes lehet a kötet, de alapvetően egy közepes olvasási élményt adó naplóról van szó, amiről nem feltétlenül mondanám, hogy mindenkinek ajánlok. A szerző későbbi utánozhatatlan stílusa ugyan fel-felbukkan a lapokon az idősebbkori bejegyzéseknél, és ez ad egyfajta ismerősség érzést, de alapvetően amit és ahogyan kapunk, az messze elmaradt a várakozásaimtól. Erre a kötetre lehet azt mondani, hogy nem kell egy írótól - függetlenül attól, hogy él még vagy már elhunyt - mindent kiadni. Tartsuk meg a nimbuszát fényesen és diadalmasan, ne romboljuk le olyan művekkel, amiket nem kell mindenkinek látnia és olvasnia.

Ettől függetlenl, ha az érdeklődést valakinek meghoztam bejegyzésemmel, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, hogy megvásárolhassa ezt a könyvet és a szerző többi művét.

Hálás köszönet a Móra Könyvkiadónak, amiért recenziós példányt biztosított az olvasáshoz; szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de nem sikerült.