A 2021 júliusi Merítés magazinban, mely minden hónapban a moly.hu könyves közösségi oldalon jelenik meg több különböző rovattal, volt Kimenő rovatom témája a Duna. A Gondolat Kiadónál jelent meg 2020-ban Horváth Júlia Borbála könyve, a Dunai história, amely kapcsán megkerestem a szerzőt, és készült interjú is a Kimenőbe, hiszen részben ez volt az apropója is a júliusi témaválasztásnak. Íezúttal is köszönöm Júliuának, hogy elfogadta a felkérést, és válaszolt kérdéseimre. Az interjút elolvashatjátok a Dunára :-) kattintva is, ami elvisz titeket a rovathoz, de itt is megtaláljátok.
A téma hozta a könyvet vagy a könyv a témát, ki tudja? Az biztos, hogy szemernyi kétség sem volt bennem afelől, hogy ki kell faggatnom Horváth Júlia Borbálát. Miről is? A Dunáról, uszályokról, matrózokról, a női természetről és arról, hogyan kapcsolódik mindez a történelemhez és a szociográfiához.
Cseh Gabriella: 1937 az első kezdet. Aztán három kötet után (Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja Géza: Viharsarok) 1970-ben indult újra a Magyarország felfedezése-könyvsorozat. Ezután követték egymást a jobbnál jobb könyvek; évente két-három munka is kikerült a szerkesztők gondos kezéből. Talán ezt az időszakot lehet a sorozat aranykorának tekinteni. – erről kérdeztem beszélgetésünk elején Horváth Júlia Borbálát, a Magyarország Felfedezése Alapítvány kuratóriumi tagját, a Dunai história. Az Aranyföveny című kötet szerzőjét.
Horváth Júlia Borbála: Valóban nagy hullámverések és még nagyobb szélcsöndek kísérték a szociográfia és a Magyarország felfedezése-könyvsorozat működését – ha szabad stílusosan válaszolnom. Az 1970-es újraindulás első és kiemelkedő darabja Mocsár Gábor: Égő arany című kiváló kötete volt. Az azt követő témák is leginkább a magyar gazdaság és az ipar problematikus jelenségeit dolgozták fel (pl. olajbányászat, könnyűipar, agrárium, sőt: sport), társadalmi vetülete pedig a munkások, parasztok élethelyzetét és osztályharcát próbálta közel sem hízelgőn bemutatni. A szociográfiával foglalkozó szerzők sorát, a teljesség igénye nélkül, talán így lehetne folytatni: Fekete Gyula, Bertha Bulcsu, Moldova György, Végh Antal, Diósi Ágnes, Márkus István, Mátyus Aliz, Miskolczi Miklós, Galgóczi Erzsébet, stb. A túl forró témákat felvető írók művei azonban nem juthattak el az olvasókhoz; például Csoóri Sándornak a diktatúrát kritizáló és számonkérő írásai közül egy sem került be a sorozatba.
A MF-sorozat mellett, a fiatalabb nemzedék frissebb szemléletének igyekezett teret adni a Forrás és a Mozgó Világ című folyóirat; nem eltávolodva a szociográfia hagyományaitól, de maradva a rendszerkritikus hangvételnél. Ne feledjük el, hogy a műfaj olyan súlyú volt, hogy újságokat tiltottak le egy-egy tényfeltáró cikk miatt. Éppen a Mozgó Világot is többször leállították, 1982-ben Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem című szociográfiája miatt, amely azt taglalta, hogy az 1950-es években Magyarországon, „kikből állt az 1945 utáni rendszer első engedelmes »hadserege«, a káderek és a »funkcik« első nemzedéke” (id.: Vági Gábor: Szochaza nélkül. 1990). Azt kell mondanom, irigylésre méltón bátor, és izgalmas korszak volt! Azután elérkezett a rendszer-változás, amióta a szociográfia mintha nem találná helyét, legalábbis a korábbiakhoz hasonlóan termékeny és elhivatott szerzőit.
Cs.G.: Amíg hallgatlak, azon gondolkodtam, nekem vajon mi a megjelenés szempontjából legfrissebb szociográfiai élményem, és rá kellett jönnöm, hogy ezek A Dzsumbuj 1988-ból Ambrus Pétertől, és a Mai puszták népe Varga Dávid tollából, 1991-ből. Pedig téma van/lenne és – megkockáztatom a kijelentést, hogy – tehetséges és elhivatott szociográfus is van. Az elmúlt három évtizedben kevesebbet hallani róluk, mint elődeikről anno. Vajon a társadalom – ha élhetek egy ilyen „megfoghatatlan" fogalommal –, érdeklődési köréből kikerült a szociográfia? Pedig – csak a Magyarország Felfedezése-sorozatot tekintve is – 1990 után is folyamatosak a megjelenések.
H.J.B.: Igazad van, nem kell annyira sötéten látni a jelent, de a műfaj ’nagy generációjának’ képviselői után felemelő, egyben nehéz feladat is megvalósítani azt, amit igen leegyszerűsítve József Attila is megfogalmazott egy programadó kiáltványban: Ki a faluba. Aktualizáltan úgy mondanám: ki a városból, ki a szokott témakörökből. Például az alulnézetből, ami nem a nehezebb helyzetben élők problémáinak figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem azt, hogy egyszerűen más korban élünk, mint amelyben a klasszikus szociográfiák íródtak, hiszen manapság a gyári munkás sokszor jobb körülmények között dolgozik, mint az értelmiségi, és a kétkezi mesterember többszörösét keresi annak, amit a legtöbb diplomás. Ha úgy vesszük, már el is kezdtünk ’szociografálni’.
Cs.G.: Mielőtt rátérnék tavaly megjelent kötetedre, a Dunai históriára, muszáj megállnom egy kicsit. Az olvasónak biztosan feltűnt a Magyarország Felfedezése Alapítvány neve, aminek kuratóriumi tagja vagy. Mikor és miért jött létre az alapítvány? Milyen körülmények indokolták az életre hívását?
H.J.B.: A sorozat 1988-ig a Magyar Írószövetség szárnyai alatt létezett, majd a szövetségről eltávolodás után lett belőle alapítvány, és 1990 óta szó szerint az életben maradásért küzd. A MFA kezdettől felvállalta az 1937-ben alapított könyvsorozat örökségét, s a nehézségekkel együtt napjainkig 29 kötet jelent meg, hol ilyen, hol olyan támogatással, és több kiadócserével. Hogy csak a legutóbbi köteteket említsem: Cseke Péter: Otthonirodalom – amely az erdélyi szociográfiatörténetet foglalja össze; Lencsés Gyula: Angolok a Bakonyban – a dudari falukutatás dokumentumai; Pasqualetti Ilona: Balogvilág – egy tíztagú család nyolc éven át követett sorsa, valamint Tóth Pál Péter (szerk.): A magyar szociográfia a 20-21. században című könyve. Ezek már a Gondolat kiadó gondozásában jelentek meg, külsőleg és belsőleg elegáns, tartalmas művek. Azóta a tevékenységi kört bővítettük és az írott szociográfia mellett immár a szocio-film és a szociofotó is beletartozik a felkarolt műfajok közé. A továbbiakban legfontosabb célunk, hogy a műfajt és a patinás sorozatot visszaemeljük az irodalmi kánonba.
Cs.G.: Azon kívül, hogy az alapítvány gondozza a sorozatot, pályázatok kiírásával is ösztönzi újabb szociográfiai írások megszületését. De feladata nem merül ki ennyiben…
H.J.B.: A szociográfia művelése, népszerűsítése és oktatása révén szeretnénk hozzájárulni a társadalom önkép-erősítéséhez, vagy éppen jelenlegi életmódunk dokumentálásához. Legutóbbi pályázatunk például a karanténhelyzetről szólt, nyáron és ősszel pedig folytatjuk szabadegyetemi előadás-sorozatunkat. Terveink közé tartozik, hogy a témakörbe vágó hazai, és a külhonban született, magyar nyelven íródott műveket bemutassuk, adott esetben nemzetközi porondra vigyük.
Cs.G.: 2020-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál köteted, a Dunai história, a Magyarország felfedezése-sorozat részeként. Hogyan illeszkedik a könyv a sorozat koncepciójába?
H.J.B.: Nomen est omen: Magyarország felfedezése, újra-felfedezése most válik igazán izgalmassá. Nemcsak azért, mert a pandémia miatt ’hazaszorultunk’, hanem azért is, mert kulturális határaink átnyúlnak az országhatáron. A Duna folyó jelentősége nemcsak a közvetlen közelében élő emberek részére hatalmas, hanem a közép-európaiak számára is, mivel a történelem kiemelt epizódjai kapcsolódnak hozzá. Ide köthető a visegrádi királytalálkozó, a Dunán menekült Habsburg Mária a török elől, a tullni kikötőbe jött el Attila király későbbi feleségéért Krimhilda germán, gót királynéért. A Kárpát-medence újra-felfedezése tehát az ő történeteik leírásával kezdődik, vagy inkább folytatódik.
Persze előfordulhat, hogy valaki nem tudatosan ír szociográfiát. Ezt én is átéltem, amikor életem egy szakaszában rengeteg riportot készítettem. Például az Ikarus-buszok eltűnéséről, a tököli repülőtér lerohadásáról, a Seuso-kincs rejtélyéről, börtönszerelemről, kínai hittérítőkről, alkalmi munkások ingatag életmódjáról. Vagy tizenöt éve már annak, hogy írtam a Dunáról egy megható kis-esszét, amire a lap főszerkesztője azt mondta, hogy túl sok benne a vízen-járás. Nevettünk rajta, és persze megjelent, de akkor én még nem tudtam, hogy a személyes indíttatásra és az aprólékosan leírt, tájbarát lírára gondolt, amely a szociográfiának igen, az újságírásnak viszont nem alapeleme.
Cs.G.: Először a „nem mindennapi” jelző jutott az eszembe a Dunai históriáról. Szerkezeti felépítését, tartalmát tekintve is különleges ez a kötet. Mi volt a forrás, amiből merítkeztél, hogy tollat ragadj? A könyv talán a Dunáról szóló esszének a továbbgondolása?
H.J.B.: Hangulatilag igen, de abban a Budapesttől Bajáig tartó szakaszt írtam le, utolsó állomása a Sugovica folyó beömlésénél formálódó sarkantyú volt. A Duna gyerekkoromtól bennem van, vagy inkább én vagyok benne a tájban. A Római-parton nőttem fel, ezért hol úsztam benne, hol eveztem rajta vagy a parti utakon kergettem a kilométereket, fölöttem pedig átrobogtak az évszakok. Többször írtam hajókról is, hogyan vártuk délutánonként a fél három előtt tíz perccel érkező Dunaföldvár sétahajót, mert annak voltak a legnagyobb hullámai. A főszereplő, Kapitány Szilveszter alakja viszont régi kedves kollégám motorcsónakján ’született’, amikor egy szintén dunai novella megírása ürügyén Horánytól Budapestig lecsorogva megfeneklettünk. A forma és a téma végül egy pozsonyi írói ösztöndíj idején alakult ki, amikor olyan történelmi fájdalmakkal szembesültem, melyeket ismertem, de nem érzékeltem ilyen közelről.
Cs.G.: Próbáltam meghatározni a könyv műfaját. Szociográfia? Szépirodalmi regény? Esetleg történelmi regény vagy történelmi fikció? Hogyan definiálnád te a kötetet?
H.J.B.: Többfélét mondtak már róla: pikareszk, kalandregény, történelmi tabló, masszív szépirodalom, Kárpát-medencei útikönyv, modern szociográfia; utóbbiról nem is tudni pontosan, hogy milyen. Fikció viszont semmiképpen sem, hiszen a múltbéli szál valós eseményekhez kötődik, pontos idézetekkel, és a jelenbéli epizódok, pl. munkavállalás külföldön, az anyanyelv használata, kortárs matrózok, aranymosók, zarándokok aktuális élethelyzetei… de nem akarom túlmagyarázni. Az viszont biztos – és ezt sem én mondtam a kötettel kapcsolatban –, hogy a szociográfiai írás hangvétele és témaválasztása meg kell hogy újuljon, elvégre nem az archívumoknak, hanem az olvasóknak írunk.
E megújuláshoz képzésre van szükség, bemutatni a fiataloknak a múltbéli és a kortárs szociográfiai írásokat, az érettebbeket pedig inspirálni arra, hogy életművük részeként megírják saját szűkebb hazájuk történetét is. Ahhoz viszont sokat kell dolgozni, kutatni, interjúzni, archív anyagokat böngészni, ’ok-nyomozni’, és nagyon szeretni azokat, akikről írunk.
Cs.G.: Wikipédia-oldaladon azt olvashatjuk rólad, hogy „leginkább sorsok, női életutak, hétköznapi figurák nem hétköznapi történeteivel” foglalkozol. Kulturális antropológusként a szépirodalomban is kamatoztatod a megszerzett tudást?
H.J.B.: Kétségtelen, hogy több szálon futnak az események, de valójában mindig ugyanazzal foglalkozom: emberi sorsokkal. Eddig egy szépirodalmi munkám köthető tudományos vizsgálódáshoz, annak címe: Anyádat! A regény egy családról szól, ahol csak lányok születnek, és az ő hétköznapjaik villanásait mutatom be, olyan helyzeteket, amelyeket csak lányok-nők élhetnek át. Például, hogy milyen elvárások jelentkeznek egy menyasszonytánc alatt, hogyan lehet megpuhítani a férfi főnököt és mit szólnak hozzá a többiek, milyen érzés női kőművesnek vagy futballbírónak lenni, és hogy a húsvéti locsolkodás sem olyan vidám buli, mint amilyennek a fiúk gondolják.
Cs.G.: Tapasztalatod szerint mennyire megérinthető a mai ifjúság ezzel a kutatási területtel kapcsolatban? Milyen a fogadókészség az általad kutatott témák iránt?
H.J.B.: Kutatási területem a nemek megváltozott mentalitása. Úgy látom, nagy az érdeklődés iránta, és szerencsére a fiatalabbak körében is. Kezdik megérteni, hogy csak közösen sikerülhet eredményt elérni a munka és a párkapcsolat, családalapítás területén. Sajnos a begyűrűző politikai érdekharcok szélsőséges ideológiákat is erőltetnek, ami nem tesz jót a női tudományoknak és a józan emancipációs törekvéseknek, pláne nem a nők hitelességének.
Cs.G.: Több, mint tizenöt évvel ezelőtt kezdett társadalomtudományi kutatássorozatod eredménye az intermentalitás fogalmának megalkotása, amelyről többek között a Hitel és az E-conom folyóiratokban is jelent meg tanulmányod. Mit kell a fogalom alatt értenünk?
H.J.B.: Az intermentalitás fogalomalkotó aspiráció és a kutatássorozatban rengeteg teszt, interjú, résztvevő megfigyelés révén fogalmazódott meg. A válaszadók elmondták, hogy a megváltozott életforma, a technikai körülmények fejlődése és a nemi egyenlőség erősödése miatt az önfenntartás és érvényesülés érdekében a férfiak és a nők is olyan szerepeket, tulajdonságokat kénytelenek fölvenni, amelyek addig csak női vagy csak férfi sztereotípiáknak számítottak. Az intermentalitás ily módon a férfi- és női gondolkodásmód keveredését jelenti, és nem egyenlő a biológiai nem megváltoztathatóságával. Például egy elvált apa, amikor gyermeke néhány napra hozzá kerül, ’anyai’ feladatokat lát el, de attól még nem lesz nő. Ugyanígy egyik nőből sem lesz férfi, mert időnként beüt két szöget a falba; egyszerűen csak elvégzi azt a feladatot, amire szükség van. Leegyszerűsítve: férfi és nő egymást segítve és elismerve bontakoztathatja ki képességeit. Szerintem ez a boldog élet egyik titka.
Cs.G.: Visszatérve a Dunai históriához: milyen kutatómunka előzte meg a kötet megírását? Hiszen a történelmi téma kibontása jelentős háttérmunkát igényel, hogy hitelesen lejegyezhesd a történéseket.
H.J.B.: Olvasás, olvasás, olvasás. És persze terepmunka. A leírt helyszínek mindegyikét bejártam, a csúcs egy ötnapos uszályút volt Pozsony és Linz között, ahol láthattam, milyen az igazi matrózéletet. A borítófotót is ott készítettem, felejthetetlen volt!
Cs.G.: A címlapkép nagy kedvencem. Nemcsak felhívja a figyelmet a kötetre, de izgalmas gondolatokat indít. Milyen hajó lehet ez? Honnan hová tart? Vajon kik utaznak a fedélzeten? Milyen sorsok úsznak a Dunán? Kíváncsi leszek, és muszáj kinyitnom a könyvet…
H.J.B.: Ezt a sok kérdést most nagy dicséretnek veszem, ha megengeded, mármint, hogy kíváncsivá tett téged is a borító. Annyit elárulhatok, hogy különböző országokból érkeztek, de mindannyian magyarul beszélnek.
Cs.G.: Öt napig voltál az uszály fedélzetén. Együtt dolgoztál a matrózokkal? Kivetted a részed a feladatokból? És ha igen, nevezhető ez is intermentalitásnak?
H.J.B.: Dolgoztunk, valóban, de nem ugyanazt. Ők húzták a kötelet, én pedig figyeltem, írtam, fotóztam, filmeztem, és szívtam magamba a Duna-illatot. Ha úgy vesszük, már az, hogy nőként eljutottam egy olyan ’férfias’ világba, mint a hajózás, de maga az alkotás is, nevezhető intermentalitásnak. Tudtad, hogy a fedélzeten egészen más szaga van a folyónak? Hozzájön egy kis gázolajos buké a motorházból…
Cs.G.: Az utóbbi időben felkapottak lettek az időutazással kapcsolatos történetek. Nem féltél, hogy elkönyvelik majd a művedet egynek a sokból?
H.J.B.: Nem jutott eszembe. A Duna dobta elém sorban a témákat, ahogy haladunk fölfelé, azután vissza, nem kronológiailag, hanem földrajzilag követik egymást a történelmi helyszínek. Kapitány Szilveszter pedig próbálja megvetni a lábát múlt és jelen határán.
Cs.G.: Min dolgozol most? Lesz olyan tanulmány vagy egy újabb könyv, aminek a megjelenését várhatjuk?
H.J.B.: Tavaly ismeretterjesztő füzetsorozat írásába kezdtem, amelyben kutatási eredményeimet írom le hétköznapi olvasásra. Egy-két rázós téma is megjelenik: pl. párkapcsolati kulturálatlanság, zaklatási ügyek, konzervatív feminizmus. A címe: Fecske füzetek, és a részek e-book formában jelennek meg. Másfelől alig várom, hogy folytassam a Dunai históriát, hiszen vár rám a folyam alsóbb szakasza. Az Alapítvány elnöke, Tóth Pál Péter kéthavonta megkérdezi, hogy állok, és a múlt héten végre azt tudtam volna mondani neki, hogy jelentem: elkezdtem; de éppen most nem kérdezte.
Cs.G.: Szeptember 2-5. között kerül megrendezésre a Könyvhét, amit kiadók, alkotók, olvasók már nagyon vártunk. Kicsit úgy érzem magam, mint egy fuldokló, akihez közelít a mentőcsónak – hiányzik a könyves élmény, a nyüzsgés, a várt és váratlan találkozások, az összekacsintások vadidegenekkel egy-egy jó könyv felett, a kincstalálás élménye. Várhatjuk, hogy veled is találkozhatunk az idei Könyvhéten?
H.J.B.: A Gondolat kiadó standján várom szeptember ötödikén 16 és 17 óra között a kedves olvasókat, érdeklődőket. Ha minden igaz, meglepetésvendég is érkezik, Lencsés Gyula, aki a valaha végzett leghíresebb, egyben legelfeledettebb magyarországi szociográfiai kutatás dokumentumait szerkesztette kötetbe.
A Könyvhét pedig remekül sikerült, a Gondolat Kiadó standjánál folyamatosan nagy élet folyt, dedikálások, baráti találkozások, jóízű beszélgetések színtere volt a stand és környéke. Júlia és Gyula dedikálása is jól sikerült, kíváncsiak voltak a könyvekre, jöttek dedikálni az érdeklődők.
Horváth Júlia könyvét a Gondolat Kiadó weboldalán 30 százalék kedvezménnyel vásárolhatják meg.
