Szkárosi Endre legújabb - egyben utolsó - könyve A másik egy címmel idén jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, nagyon köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetként elolvashattam és beleláthattam egy eddig számomra ismeretlen világba. Összességében és bevezetésként el kell mondanom, hogy a könyv sajnos alulmaradt a várakozásaimmal szemben, de értékelésemben igyekszem árnyalni ezt és kifejteni, miért is volt ez az olvasás csalódás a számomra.
Azzal kezdeném, hogy a Csengetett, Mylord? című angol sorozaton nőttem fel. Akinek fejlődésében hasonlóan fontos epizód volt a sorozat, biztosan emlékszik Aubrey Wilmslow-ra, aki Lord Meldrum szalonjában adta elő Veszett lelkek, veszett lelkek című alkotását. Nekem ez volt - még ha csak egy vígjáték-sorozat egy jeleneteként is - az első "találkozásom" az avantgárd művészettel, és egészen eddig számomra ezzel ki is merült ez a művészeti irányzat. Egészen eddig.
Épp ezért lettem izgatott és kíváncsi, hogy Szkárosi könyve által alaposabban elmerülhetek a megismerésében, bővíthetem ismereteimet és beleláthatok a művészetnek és az irodalomnak ebbe a világába, a magyar és nemzetközi irodalmi és művészeti életnek 1995 és 2012 közötti időszakába.
Szkárosi Endre József Attila-díjas költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára volt. Az intermediális művész, előadó 2022-ben, 69 éves korában hunyt el. A másik egy című, nemrég megjelent könyv előzménykötetét 2011-ben adta ki az Orpheusz Kiadó Egy másik ember címmel.
Mint már írtam, Szkárosi A másik egy-ben életének és művészetének 1995 és 2012 közötti szakaszára emlékszik vissza. Alkotótevékenységén túl képet kapunk egyetemi munkájáról és magánéletéről is, és ez volt az, ami számomra nagyon elvitte egy - szerintem rossz - irányba a könyvet. Amikor kezembe vettem a kötetet, azt vártam, hogy a visszaemlékezéseken keresztül megismerhetem ezt a nekem eddig ismeretlen művészeti-irodalmi irányzatot; megismerhetem egyfelől Szkárosi tevékenységét, másfelől kortársai munkáját. És mellete persze - óhatatlan, hiszen önéletírásról van szó - képet kapok a szerző magánéletének eseményeiről is. Csakhogy már a legelején úgy éreztem, elszálltak az arányok. Nem mellékesen kaptam a magánéleti szálat, hanem ezen volt a hangsúly, és mellette persze volt szó a magyar és nemzetközi kortársakról, de nem éreztem hangsúlyosnak, s mivel nem olvastam a 2011-es előzményt, nem tudom, hogy annak is ilyen volt-e a szerkezete, vagy csak ennél a könyvnél kaptuk ezt a hangsúlybeli eltolódást.
Rengeteg post it van a kötetben. Külön színnel kezdtem jelölni az engem kiakasztó, személyes megnyilvánulásokat-eseményeket, külön színnel azokat a bekezdéseket, amiknek utána szeretnék még olvasni vagy éppen meghallgatni az említett albumokat és harmadik színnel a szövegbeli hibákat. Az első száz oldalon egyébként csak két elírás volt, ami nem került kijavításra, mondtam is ismerősömnek, mennyire szép és alapos munka, de elszóltam magamat, mert a kötet második felére mintha elfáradt volna a korrektor-olvasószerkesztő szeme. Maga a kötet egyébként jó színvonalú, szép kiadás, igazán minőségi munka, mely az EPDB Nyomatási Központ ZRt.-ben készült, a borítót pedig - Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával - Szalay Miklós készítette.
Az a baj, hogy nehéz helyzetben vagyok. Még egy (recenziós) kötetnél se szépítettem a véleményemet, híve vagyok annak, hogy őszintén érdemes csak értékelni; egyfelől, mert így tisztességes - önmagammal, a bejegyzés olvasójával, a kiadóval és a szerzővel szemben -, másfelől egy negatívabb értékelés sokszor jobban felkelti a kíváncsiságot egy könyv iránt, mint egy agyondicsérő kritika, tehát ezért sem érdemes mismásolni. Az a típus vagyok, akit nem hatnak meg a címek és a rangok, a pozíciók előtt nem hajolok meg, csak a letett munka előtt. Csakhogy... igen, itt jön a csakhogy. Szkárosi Endre elhunyt. Gyászolja özvegye, lányai, testvére, barátai. Az én lelki szemeim előtt pedig a kötet olvasása közben egy számomra rendkívül ellenszenves figura képe bontakozott ki, ahogy személyes megnyilvánulásairól olvastam önéletrajzában, és nem értem, hogy miért nem figyelmeztette erre Szkárosit senki, aki - nyilván halála előtt - olvasta a kéziratot, hogy Figyelj, Endrém, ezt ne így, mert a könyv olvasója előtt lejáratod magad. Próbálok elvonatkoztatni a könyv személyes-magánéleti szálától, de nagyon nehéz, mert sok regényben van az a figura, akire az olvasó azt mondja, péklapáttal ütném, és a magánember Szkárosival kapcsolatban így éreztem én is. Folyamatosan meggondolatlanságokat tesz; ahelyett, hogy előbb átgondolná cselekedetei esetleges következményeit, nem, ő cselekszik, aztán a másik a hibás, sosem ő; agyondicséri saját művészetét és minden rossz döntését azzal intézi el, hogy naív voltam. Azt sem szerettem, hogy szinte az egész kötetben - és elnézést a fogalmazásért, de nehéz máshogyan - Szkárosi a nyomorával, a magánéleti problémáival "házal", ami visszatetszővé tette a személyét számomra, de az se segített megkedvelnem, hogy folyton belebotlottam olvasás közben azokba a jelenetekbe, amikor hazudik - és ezt le is írja az önéletrajzban. Én pedig azon gondolkodtam, hogy mit várt vajon az olvasótól? Pozitív visszajelzést? Sajnálatot? Együttérzést remélt kiváltani? Ami szintén rendkívül zavart, hogy a szerzőnek mindenki barátom. De nem, a kolléga, a művésztárs, az egyetemi kolléga, a tíz éve nem látott ismerős, az Ausztráliába szakadt magyar az nem barát. Úgy érzem, hogy erre a szerkesztőknek nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, kigyomlálni, átfogalmazni. Szkárosi Endre túl sokat képzelt magáról. A könyv alapján néha úgy éreztem, a világ közepének érezte saját személyét.
Nem ismertem Szkárosi Endrét személyesen, nem tudom, milyen férj, apa, barát, kolléga volt. Nem tudom, milyen költő és zenész volt. Én csupán erre a kötetre alapozva tudok véleményt formálni, és - komolyan mondom, hogy sajnos - nekem ez a kép bontakozott ki róla. És ezek után nehéz olvasóként az irodalmár Szkárosira vagy a zenész Szkárosira koncentrálni. Az egyébként roppant érdekes volt, amikor a Towering Interfo-val való közös munkáról írt. Olvasás közben meg is hallgattam a Kaddish című albumot, ami egészen jó volt. Tetszett nekem ahhoz képest, hogy ez a zene nem az én világom. Azt is szerettem, amikor a Dobmúzeumot említette, biztosan utána fogok nézni bővebben is, ahogyan a Towering Inferno többi albumának vagy éppen a Konnektor és más zenekaroknak.
Vártam, hogy a hazai irodalmi életbe is kapok betekintést, de ebben is csalódnom kellett, mert csak arról olvastam, hogy vele mennyire méltatlanul bántak. Nem ezt akartam, nem erről akartam olvasni. Nem csak ezt. Nem csak erről. Az viszont örömmel töltött el, amikor szóba került a Mozgó Világ, mert néhány évig rendszeresen-rendszertelenül, de vásároltam a folyóiratot és szerettem.
Összességében ez most nem adta azt az olvasási élményt, amire vártam, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy elolvassa a könyvet. Az én véleményem csak egyetlen értékelés. Fontos, hogy ne mások véleménye alapján alakítsuk ki a sajátunkat, hanem ismerjük meg a kötetet és ezután alakítsuk ki a saját véleményünket. Erre biztatok mindenkit illetve arra, hogy keresse fel a Prae Kiadó honlapját, ahol megrendelheti A másik egy című könyvet, de ajánlom az olvasó figyelmébe a kiadó többi könyvét is.
Még egyszer nagyon köszönöm a Prae Kiadónak, hogy recenziós példányként olvashattam Szkárosi Endre könyvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése