Örülök, hogy úgy olvastam el az első részt, hogy már a polcomon pihent a folytatás, mert megvesztem volna, ha ekkora befejezetlenségben, mondjuk ki nyugodtan, hogy függővégben kellett volna élnem a második rész megjelenéséig/beszerzéséig. Mennyire, de mennyire szerettem ennek az öt fiatalnak a történetét, nincsen rá szó. Igaz, itt Kókusz még inkább mellékszereplő inkább, a hangsúly a balszerencsés babákon van, ahogy megismerjük mindannyiukat ebben a részben. Megismerjük az életüket, gondolataikat, örömeiket és bánatukat, nehézségeiket és szép pillanataikat. Közel kerülnek az olvasóhoz és igazán belopják magukat az ember szívébe. Az enyémbe legalábbis. Itt még Kókuszt nem tudtam hová tenni, és csak reméltem, hogy a folytatásban nagyobb hangsúlyt kap a karaktere, mert bizigálta a fantáziámat a srác.
Bánki Éva Petőfi-vírusának olvasása után kicsit hasonló érzésem volt, mint abban a történetben Sanyiról: azért létezik a történetben, hogy kihozza a valódi főszereplőink jó oldalát, hogy le tudják vetkőzni a gátlásaikat, hogy pozitív irányba tudjanak fejlődni, önbizalmuk megerősödjön. A napi vonatkozás Diósvámhatár és Budapest között a mindennapi megszokás, a rutin része a gyerekeknek, ide csöppen be Kókusz, aki nemcsak a négy tinédzsert "készíti ki" - egyfelől borzalmas kókuszszagával, másfelől kifogyhatatlan kíváncsiságával -, de a vonaton utazó mindenféle emberek is érdeklik, mindenkivel összebarátkozik. Igen, kicsit talán olyan volt a szememben, mint egy jótündér, egy kis varázsló, aki nem engedi az embereket belesüppedni a bánatukba, komor hangulatukba, aki segít jó irányba terelni a gondolatokat és sorsokat. Mint egy jó pszichológus. Szerettem Kókuszt, de valamiért mindig szomorú is voltam miatta, vajon mi lehet az ő története. Ez nagyon érdekelt.
Ennem az első részben erre persze nem kaptam választ, viszont részletesen megismerhettem a balszerencsés babák születésének körülményeit, eddigi életüket; mi foglalkoztatja őket, mi bántja őket, hogyan gondolkodnak.
Valójában ennyi ez az első kötet, egyfajta bevezető, azonban nagyon is fontos a történet további alakulása tekintetében. Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezt a történetet, hogy Király Anikó ilyen remek regényt írt, és amíg olvastam, folyton abban reménykedtem, hogy a folytatások is legalább ennyire jók legyenek. A második részről írt bejegyzésben pedig kiderül, hogy vajon legalább ennyire jó volt e a Ne nézz vissza, mint a Semmi pánik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése