Georges Simenon: Maigret gyanút fog

Hatalmas kedvencem volt régen hosszú évekig Georges Simenon, nagyon szerettem nemcsak a bűnügyi regényeit, de a lélektani történeteit is. Most megint a kezembe vettem egy könyvét, a 2011-ben az Agave Könyveknél megjelent novelláskötetét, a Maigret gyanút fog címűt. A könyvben négy hosszabb elbeszélés található: a Maigret gyanút fog, A ministránsfiú tanúvallomása, A világ legmakacsabb vendége és a Nem szokás megölni a szegény fickókat. Általánosságban és elöljáróban a legfontosabb benyomásom, hogy - több Simenon-novelláskötet elolvasása után - a szerző sokkal jobba  regényeiben, mint a rövidebb lélegzetű írásaiban.

Az első történetben ismét találkozhatunk a Balfácánnal, vagyis Lognon felügyelővel, aki ismét halálra idegesíti Maigret-t, de az türelmesen viselkedik vele, mert nem szeretné megbántani a túlérzékeny, sokszor megsértődő, a felesége által kihasznált papucsférjet. Szerencsére a történet jól végződik, és elkapják az elkövetőket, vagyis a piti gyéméntkereskedő gyilkosát és felbujtóját. Az volt a problémám a történettel, hogy míg az eleje szépen lassan építkezett, addig úgy éreztem, hogy a végét mintha összecspata volna Simenon. Mintha az utolsó 15 oldalon jött volna rá, hogy kifut a "megrendelt" karakterszámból, és összesűrített volna 30 oldalt feleannyiba. Úgy rémlik, hogy a történetbeli csavart mintha olvastam volna már más Simenon-történetben is, de mivel olyan sokat olvastam az írótól, nem emlékszem, melyikben olvastam erről.

A második történet A ministránsfiú tanúvallomása ismerős volt a számomra a novella megfilmesített változatából, de ez nem vett el semmit az olvasmányélményből. Szinte képszerűen peregtek a filmkockák a szemem előtt olvasás közben, ami nem is csoda, mert a filmváltozat egy nagyon jól összerakott alkotás volt.A történetben egy fiatal fiú, miközben kora reggel szalad ministrálni, egy holttestbe és a tettesbe botlik az utcán. Maigret és a felesége éppen akkor hat hónapig ebbena  kisvárosban tartózkodik, mert a főfelügyelő éppen ráncba szedi a csendőrség munkáját, így ő deríti fel a bűnesetet.

A világ legmakacsabb vendége nyitástól zárásig a kávéházban tartózkodó férfi, aki nagyon furcsán viselkedik, mindinki ferdén néz rá és senki sem tudja, miért ül ott egész nap. Késő este, távozása után a kávéháztól pár méterre egy gyilkosság történik az utcán: egy férfit tarkón lőnek. A pincér először azt hiszei, az ő vendége az áldozat, de az bűncselekmény ennél csavarosabb és bonyolultabb. Maigret és Janvier együtt erednek az események és az elkövető nyomába. Olvasás közben - de minden Maigret-történetnél így járok - el is képzeltem magamar kávézótulajdonosként - már csak tőke kellene hozzá. :-)

Az utolsó, negyedik novella a Nem szokás megölni a szegény fickókat című is ismerős volt egy kicsit a kanárikkal, a kettős életet élő áldozattal és a lottónyereménnyel, de nem tudom eldönteni, hogy Simenon egy hasonló elbeszéléséből vagy azért, mert ennek is láttam a filmfeldolgozását.

Összességében jó olvasás volt, de - mint fentebb írtam - ennyi oldalon mintha nem tudta volna rendesen kifejteni az író a történeteit, és ezt sajnáltam, mert mindegyiknek az alapötlete remek volt, még akkor is, ha A világ legmakacsabb vendége című történet "makacs vendégének" a történetébe én valamiért sokkal fordulatosabb végkifejletet vártam volna, mint amit kaptam. 

Georges Simenon kedvelőinek mindenképpen ajánlom ezt a kötetet, de ha van más alternatíva a szerző könyveből, inkább mást ajánlok elolvasni, mrt vannak ennél sokkal jobbak is.

Georges Simenon: Maigret és a titkos szerető

Az eredetileg 1942-ben megjelent Maigret és a titkos szerető 2019-ben jelent meg magyar nyelven az Agave Könyvek gondozásában. 2026-ot ezzel a regénnyel indítottam, és habár nem volt kiemelkedő vagy nagyon jó olvasmány, nagyon kellemes, nosztalgikus élmény nyújtott. Imádon Simenon regényeiben a 20. század első felének Franciaországát és Párizsát, olvasás közben én is ott vagyok a korabeli utcákon, tereken, épületekben; a Szajna-parton vagy más francia településeken... Szeretem a téli, a nyári, de az őszi és a tavaszi Párizst is. Szeretem az illatát, a színeit, a hangjait. Aztán mindig emlékeztetem magamat, hogy időutazás nem létezik, és bilibe lóg a kezem.

A történet elején megtudjuk, hogy egy fiatal lány minden nap megjelenik a Bűnügyi Rendőrségen, Maigret-re vár, és azt állítja, hogy a nagynénjénél - akinél ő lakik - éjszakánként jár valaki, tárgyak is elmozdulnak a helyükről. A nagynénjének nem mer erről beszélni, ezért próbál a főfelügyelőtől segítséget kérni, aki próbál is segíteni, de hiába rendel ki rendőrt éjszakára a ház elé, nem próbál behatolni senki az épületbe. Aztán egy napon a lány váratlanul távozik a Bűnügyi Rendőrség "akváriumából", minden magyarázat nélkül. A főfelügyelő kimegy a lakáshoz, ahol holtan találja a nagynénit, és itt indulnak be az események, és a történet nem zárul le egyetlen halálesetnél.

Simenon remek jellemábrázoló, ahogyan minden szereplője megelevenedik olvasás közben, úgy nagyon jó egy lakóház közösségének, lakóinak leírásában is: mindegy, hogy vagyonosabb ember vagy éppen csak a házmester, élővé válik az olvasó előtt.

 Olyan történet ez, amiben sokáig - talán egészen a végéig - nem lehet tudni a végkifejletet, annak a bizonyos éjszakénak és előzményeinek az eseményeit és a gyilkos kilétét. Számomra meglepő volt az elkövető személye, bár a szerző egy hasonló krimijének filmváltozatát láttam sok éve, de már olyan régen, hogy töredékek vannak előttem belőle, és az biztos, hogy nem ez a regény volt a film alapja.

A nagynéni háttere is érdekes árnyalatot ad a regény eseményeinek, pénzügyi befeketetései nem a megszokott kereseti források, amiben az átlagember - akár a 20. század első felében, akár most - gondolkodik. A történet lélektani vonulata is izgalmas volt a számomra, hogyan változik meg az évekkel a nagynéni viselkedése - és Cecile is az idős rokon természete miatt. Ez a Simenon-történet valahol félúton helyezkedik el a szerző bűnügyi történetei és pszichológiai regényei között, de mindkettőből olvastam már sokkal jobban az író tollából.