Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1943. 324 p.
Nagyon változó volt a Bartalis-versekhez való viszonyom; olvasás közben versről versre változott. Egy részét a költeményeknek korát megelőző szerkezetűnek éreztem. Sokukat nem is tűnt versnek, sokkal inkább valamiféle prózai alkotásnak. Összességében azonban nagyon érdekes és kellemes élmény volt a kötet olvasása – talán ezt bizonyítja az is, hogy azóta megvásároltam nemcsak ezt a kötetet, de a Nap madara címűt is.
Az 1893-ban, az erdélyi Apácán született erdélyi magyar költő költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét a Nyugatban.
Szentimrei Jenő így vallott Bartalis János verseiről:
Csak költő, a falu tiszta hangulatainak, az alázatos szerelemnek és a gyermek szeretetének bensőséges, szelíd énekese. Teljesen eredeti, formában, kifejezésben egyaránt. Walt Whitmann-hoz szokták hasonlítani, de az erdélyi környezet egészen más színt, egészen más színt, egészen más zenei hangzást ad verseinek, tárgyköre is elüt az amerikaiétól. Verseivel kevés népszerűséget, de annál több komoly figyelmet ébresztett Erdély határain túl is.
Bartalis János Nyugat-emlékeim című írásában így vall Kosztolányihoz fűződő barátságáról:
"A legmelegebb és legmélyebb barátság a Nyugat írói közül Kosztolányi Dezsőhöz fűzött. Ő volt – amint már jeleztem – verseimnek felfedezője és első értékelője. Fiúi szeretettel, hálával és tisztelettel ragaszkodtam hozzá. Mesteremnek tekintettem, bár költészetünk alkotási és meglátásai módjában alig volt rokon vonás.
A közöttünk lévő szép barátság évek folyamán mind jobban mélyült és teljesedett. Már kiterjedt a két családra is. A két asszony: feleségem és Kosztolányiné is megszerették egymást. Ha Pestre mentünk, első útunk mindig hozzájuk vezetett. Döbbenetes betegsége és korai halála mély sebet hagyott szívemben.
Ha hatalom adatnék kezembe, hogy elhalt barátaim közül valakit életre kelthetnék, elsőként Kosztolányit támasztanám fel."
(Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról)
Bartalis János: De különben csend van
Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?…
Mindenki oly édesen pihen.
Csak te zavartad meg reggeli álmod.
Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz?
Élvezni a reggelt?… Eredj aludni,
nincs még semmi látni való, minden aluszik még.
Csak egy csodálatos szekér indult el,
derékig tűzben a hegy tetején –
De különben csend van, nyugalom van még.
Csak az a különös szekér – én nem tudom,
de mintha csupa virágon menne és olyan
valami mozgásféle is támadna nyomában.
De különben csend van.
Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle
fénylett meg.
Na, meg aztán – én ugyan nem értem, de mintha
mámoros versenybe kezdenének a madarak,
vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg.
De különben csend van. Nagy nyugalom.
Csak az a babonás rigó a vízpartján – én nem tudhatom,
de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól.
De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el
csengős lovával a kerted alatt.
Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki
kosarával a piacra –
De különben csend van s minden aluszik még,
Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott
lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta
s az bódítgatja az emberek fejét és – én föl nem foghatom,
de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok
a dal szárnyán.
Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó
virág-máglyák gyúlnának.
Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg
minden dobásnyira.
Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna
az erő inaikból, mert megbűvölten,
mozdulatlan állnak – én nem tudom, de mintha
térdre roskadnának –
De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba
a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat,
mert olyan bizsegő és izgatott a daluk.
És – én föl nem érhetem ésszel, de mintha
meglopták volna a természet minden színét,
olyan pazar-csillogó a tolluk.
De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak úgy tesz minden, mintha élne.
Csak úgy tesz minden, mintha szállna,
szállva-szállna, szállna.
Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába
akarna bolondítani.
Én nem tudom miféle időszak van, de mintha
minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna.
Én nem tudom miféle időszak van –
Csak olyan szép minden,
olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros –
De különben csend van. Határozottan csend van.
És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni.
Pedig ezeket leszámítva – hidd el, hogy
Csend van. Határozottan csend van.
(Nyugat, 1917. 19. szám)
"A Nyugat első törzsgárdájából – mivel indulásom idejében katona voltam –, sajnos személyesen sajnos nagyon kevés írót ismerhettem meg. 1919-ig a harctereket jártam, évente csak ritkán és kevés időre kerültem haza kórházba vagy szabadságra, ilyenkor a véletlenen múlt, hogy valakivel találkozhassam a szerkesztőségben vagy valamelyik kávéházban (például Ady Endrével sose volt személyes találkozásom).
[…]
Az idősebbe közül talán Schöpflin Aladárral találkoztam gyakrabban egyik kávéház termében. Ő mikor meglátott, mindig azzal fogadott: Ne búsulj, Bartalis! – idézve egyik verssoromat. Sokszor emlegette egy másik verssoromat is. Ha a kávéházi asztalnál vita közben hirtelen csend állott be: De különben csend van – mondotta."
(Bartalis János: Nyugat-emlékeim. In. Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése