Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.

Völgyi Anna: A Fekete-tó

– Íme a mocsár – szól Olivér, miközben megállunk a lápos terület szélén, ami olyan, mint egy elvadult, sáros liget.
Szúrós tekintettel belefojtom a szót:
– Tőzegmohás láprét.
– Ugyanaz.
– Mint a szarvas meg az őz?

– Bocsánat. 

Völgyi Anna A Fekete-tó című - harmadik - regénye 2025 tavaszán jelent meg a Napkút Kiadónál. Korábbi kötetéről, a Karamellás kétszersültről, már írtam a blogon; nagy rátalálás volt ez a  számomra, élveztem a történetet és imádtam a borítót.

A Fekete-tó kicsit - vagy nagyon? - más, mint az előző regény, habár a főszereplők itt is fiatalok, igaz, csak tizenévesek - szemben a Karamellás kétszersült egyetemista korosztályával. Két lányt, Henit és Esztert követhetjük, igaz, főszereplőnk Heni, de barátnőjéről is sokat megtudunk a lapokon. Szigorú kollégista életet élnek, Heni gyakran hazalátogat hétvégente édesapjához. Beszorítva érzi magát ebbe a közegbe, így sokszor jár hangversenyekre, élvezi a komolyzene világát. Így kezd el hegedülni is a kisváros zeneiskolájában délutánonként, iskola után. 

– Szeretsz itt lakni?
– Annyira nem, érettségi után a fővárosba költözöm.
– Miért akar mindenki odamenni? Van itt orvosi rendelő, termelői piac, erdő. Mi kell még?
– Igaz. Tudod, hova vinnélek el? A Fekete-tóhoz.
– Sosem hallottam róla.

Amikor meghall egy legendát a Fekete-tó nevű lápról, felkelti a kíváncsiságát a hely, és felkeresi azt egy betegségből lábadozó, otthon töltött időszakban. Közben zajlanak a hegedűórák is, Heni halad is vele, de tanára úgy érzi, a lány többre képes, mint azt ő maga gondolja magáról. A kapcsolatuk idővel eléggé különössé válik, összefűzi őket valami, ami - talán - a végkifejletet is előre vetíti a történetben, igaz, engem meglepett és felkavart a lezárás, amit kapunk.

A fülszöveg szerint Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

Nos, a pszichothriller hasonlat véleményem szerint erős, én nem éreztem ezt ebben a történetben, de minden olvasat más, és lehet, hogy a szerkesztőre ilyen hatással volt a kisregény és Heni története. Abban azonban egyetértek, hogy a szerző remekül ragadta meg az emberi kapcsolatok különösségét és bonyolultságát ebben a történetben is, s a kötet nemcsak rövidsége miatt volt letehetetlen olvasmány a számomra, hanem a kapott élmény miatt is. Jó tett a komor légkör, a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi hangulat - mindezt Anna ugyanolyan jól adta át, ahogyan a Karamellás kétszersültben bemutatta az egyetemi életet, az egyetemi kollégiumi létet, Budapestet és Isaszeget.

Völgyi Anna személyében egy rendkívül tehetséges, fiatal írót ismerhettem meg, aki második olvasott könyvével erre az első benyomásomra - amit a Karamellás kétszersült olvasása közben szereztem - csak ráerősített. Remélem, hogy a szerző nevét sokan megismerik majd, és könyveit sokan fogják olvasni a jövőben.

Nagyon köszönöm a Napkút Kiadónak, hogy kiadja Anna történeteit, és hogy recenziós példányt biztosított számomra a kötetből. A Fekete-tó című kötetet, ahogy Anna korábbi regényét is, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Mikó Csaba: A sárkány, aki tűzoltó akart lenni

Mikó Csaba neve nem csengett ismeretlenül előttem, több kötetét olvastam már, a Mítoszvadászok sorozatért egyenesen rajongok, de a Kalandok a Balatonon sorozat is nagy kedvencem. Ahogy a szerző ifjúsági regényeit, úgy gyermekkönyveit is elsődlegesen a Merítés-díj gyermekirodalmi és ifjúsági irodalmi zsűriben betöltött zsűritagság miatt forgatom, de ez nem feltétlenül igaz, mivel a tagság csak katalizátora volt annak, hogy megismerjem - és megszeressem - az író könyveit.

A sárkány, aki tűzoltó akart lenni a Lampion Könyvek Lampion Start sorozatában jelent meg 2025-ben, és az én olvasatomban egy fejlődéstörténet, és nem csak a főszereplő fejlődésének története, hiszen rengeteget változik a többi szereplő is, elsősorban Sprinteré, a szakaszvezetőé, akinek indíttatását is megismerjük, ahogyan haladunk a mesében.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy merjünk az álmaink után menni, merjünk tenni azért, ami lenni szeretnénk. Szembemenni a negatív előítéletekkel, saját magunkkal is, hiszen elsőre nem feltétlenül tűnik testhezállónak az, ami lenni szeretnénk, de becsülendő és tiszteletre méltó, ha merünk tenni, merünk változni, ha küzdünk, és nem adjuk fel. Sárkány tele van kedvességgel és szeretettel, segíteni akarással. Ő valóban tűzoltó szeretne lenni. Hiszen az édesanyja még tűzoltóruhát is varrt neki a méretében! És hiába tűzokádó, ő oltani akar. Ismerős ez az olvasónak? Sárkány példaképe lehet a gyerekeknek, de a felnőtt korosztály is sokat tanulhat tőle, és Sprintertől is, aki minden zsigeri utálata ellenére képes változni, fejlődni. Képes elismerni, hogy Sárkány nem rossz, és nem is akar rosszat. És képes a bocsánatkérésre - ami manapság (lássuk be) kiveszőfélben lévő tulajdonság.

Az illusztrációkat muszáj még kiemelnem, amik nélkül ez a történet nem lenne teljes, mindegyik karakter a helyén van, mindegyik karakter szerethető és a leírás passzol is a rajzolt figurához - vagy a rajzolt karakter az írotthoz. Köszönet mindezért Oravecz Gergelynek, aki Lőrinc László Híres merényletek című könyvét is illusztrálta - és amit szintén nagyon élveztem, és szintén a Lampion Könyveknél jelent meg idén, de több más - szerintem - remek könyv is a keze nyomát viseli.

Ha egy jó gyerekkönyvre vágytok, nem érdemes kihagyni Mikó Csaba meseregényét. Keressétek a Lampion Könyvek oldalán!