Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.

Völgyi Anna: A Fekete-tó

– Íme a mocsár – szól Olivér, miközben megállunk a lápos terület szélén, ami olyan, mint egy elvadult, sáros liget.
Szúrós tekintettel belefojtom a szót:
– Tőzegmohás láprét.
– Ugyanaz.
– Mint a szarvas meg az őz?

– Bocsánat. 

Völgyi Anna A Fekete-tó című - harmadik - regénye 2025 tavaszán jelent meg a Napkút Kiadónál. Korábbi kötetéről, a Karamellás kétszersültről, már írtam a blogon; nagy rátalálás volt ez a  számomra, élveztem a történetet és imádtam a borítót.

A Fekete-tó kicsit - vagy nagyon? - más, mint az előző regény, habár a főszereplők itt is fiatalok, igaz, csak tizenévesek - szemben a Karamellás kétszersült egyetemista korosztályával. Két lányt, Henit és Esztert követhetjük, igaz, főszereplőnk Heni, de barátnőjéről is sokat megtudunk a lapokon. Szigorú kollégista életet élnek, Heni gyakran hazalátogat hétvégente édesapjához. Beszorítva érzi magát ebbe a közegbe, így sokszor jár hangversenyekre, élvezi a komolyzene világát. Így kezd el hegedülni is a kisváros zeneiskolájában délutánonként, iskola után. 

– Szeretsz itt lakni?
– Annyira nem, érettségi után a fővárosba költözöm.
– Miért akar mindenki odamenni? Van itt orvosi rendelő, termelői piac, erdő. Mi kell még?
– Igaz. Tudod, hova vinnélek el? A Fekete-tóhoz.
– Sosem hallottam róla.

Amikor meghall egy legendát a Fekete-tó nevű lápról, felkelti a kíváncsiságát a hely, és felkeresi azt egy betegségből lábadozó, otthon töltött időszakban. Közben zajlanak a hegedűórák is, Heni halad is vele, de tanára úgy érzi, a lány többre képes, mint azt ő maga gondolja magáról. A kapcsolatuk idővel eléggé különössé válik, összefűzi őket valami, ami - talán - a végkifejletet is előre vetíti a történetben, igaz, engem meglepett és felkavart a lezárás, amit kapunk.

A fülszöveg szerint Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

Nos, a pszichothriller hasonlat véleményem szerint erős, én nem éreztem ezt ebben a történetben, de minden olvasat más, és lehet, hogy a szerkesztőre ilyen hatással volt a kisregény és Heni története. Abban azonban egyetértek, hogy a szerző remekül ragadta meg az emberi kapcsolatok különösségét és bonyolultságát ebben a történetben is, s a kötet nemcsak rövidsége miatt volt letehetetlen olvasmány a számomra, hanem a kapott élmény miatt is. Jó tett a komor légkör, a nyomasztó, kilátástalan kisvárosi hangulat - mindezt Anna ugyanolyan jól adta át, ahogyan a Karamellás kétszersültben bemutatta az egyetemi életet, az egyetemi kollégiumi létet, Budapestet és Isaszeget.

Völgyi Anna személyében egy rendkívül tehetséges, fiatal írót ismerhettem meg, aki második olvasott könyvével erre az első benyomásomra - amit a Karamellás kétszersült olvasása közben szereztem - csak ráerősített. Remélem, hogy a szerző nevét sokan megismerik majd, és könyveit sokan fogják olvasni a jövőben.

Nagyon köszönöm a Napkút Kiadónak, hogy kiadja Anna történeteit, és hogy recenziós példányt biztosított számomra a kötetből. A Fekete-tó című kötetet, ahogy Anna korábbi regényét is, megvásárolhatjátok a kiadó honlapján.

Mikó Csaba: A sárkány, aki tűzoltó akart lenni

Mikó Csaba neve nem csengett ismeretlenül előttem, több kötetét olvastam már, a Mítoszvadászok sorozatért egyenesen rajongok, de a Kalandok a Balatonon sorozat is nagy kedvencem. Ahogy a szerző ifjúsági regényeit, úgy gyermekkönyveit is elsődlegesen a Merítés-díj gyermekirodalmi és ifjúsági irodalmi zsűriben betöltött zsűritagság miatt forgatom, de ez nem feltétlenül igaz, mivel a tagság csak katalizátora volt annak, hogy megismerjem - és megszeressem - az író könyveit.

A sárkány, aki tűzoltó akart lenni a Lampion Könyvek Lampion Start sorozatában jelent meg 2025-ben, és az én olvasatomban egy fejlődéstörténet, és nem csak a főszereplő fejlődésének története, hiszen rengeteget változik a többi szereplő is, elsősorban Sprinteré, a szakaszvezetőé, akinek indíttatását is megismerjük, ahogyan haladunk a mesében.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy merjünk az álmaink után menni, merjünk tenni azért, ami lenni szeretnénk. Szembemenni a negatív előítéletekkel, saját magunkkal is, hiszen elsőre nem feltétlenül tűnik testhezállónak az, ami lenni szeretnénk, de becsülendő és tiszteletre méltó, ha merünk tenni, merünk változni, ha küzdünk, és nem adjuk fel. Sárkány tele van kedvességgel és szeretettel, segíteni akarással. Ő valóban tűzoltó szeretne lenni. Hiszen az édesanyja még tűzoltóruhát is varrt neki a méretében! És hiába tűzokádó, ő oltani akar. Ismerős ez az olvasónak? Sárkány példaképe lehet a gyerekeknek, de a felnőtt korosztály is sokat tanulhat tőle, és Sprintertől is, aki minden zsigeri utálata ellenére képes változni, fejlődni. Képes elismerni, hogy Sárkány nem rossz, és nem is akar rosszat. És képes a bocsánatkérésre - ami manapság (lássuk be) kiveszőfélben lévő tulajdonság.

Az illusztrációkat muszáj még kiemelnem, amik nélkül ez a történet nem lenne teljes, mindegyik karakter a helyén van, mindegyik karakter szerethető és a leírás passzol is a rajzolt figurához - vagy a rajzolt karakter az írotthoz. Köszönet mindezért Oravecz Gergelynek, aki Lőrinc László Híres merényletek című könyvét is illusztrálta - és amit szintén nagyon élveztem, és szintén a Lampion Könyveknél jelent meg idén, de több más - szerintem - remek könyv is a keze nyomát viseli.

Ha egy jó gyerekkönyvre vágytok, nem érdemes kihagyni Mikó Csaba meseregényét. Keressétek a Lampion Könyvek oldalán!

Ványai Fehér József: Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt

Ványai Fehér József író, költő, újságíró, aki a rendszerváltás óta publikál különböző folyóiratokban, s a Doktor Keserű széttépi a Ricsét és a Mobilt a tizennegyedik kötete. A 17 novellás tartalmazó kötet 2023-ban jelent meg a Napkút Kiadónál, és örömmel vettem a kezembe, amikor olyan szerencsés voltam, hogy a 2025-ös könyvhéten megkaphattam a kiadó munkatársaitól, és a szerző dedikálta is a számomra.

A kötetben szereplő írások kicsivel pozitívabban csapódtak le bennem, mint a szerző korábban olvasott, Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetében szereplő novellák, de még mindig úgy érzem, hogy Ványai Fehér József az a szerző, akiről lehet tudni, hogy stabilan hozza az erős közepes írásokat; kiszámítható, és így egy biztos pont az olvasónak. Majdnem azt írtam, hogy "nincsenek hullámhegyek és hullámvölgyek a munkásságában, így tudható előre, mit kapunk a köteteitől", de ez így nem lenne igaz, hiszen még csak két novelláskötetét és egy verseskötetét olvastam eddig. Valamennyire mégis így érzem. És ezzel nem szeretném dergadálni a munkáját, éppen ellenkezőleg. Ez számomra pozitív. Vannak írózsenijeink, zseniális íróink, jó szerzőink, vannak megbízható, erős közepes íróink (akiktől még mindig jó élmény olvasni) és van az alsó réteg. Persze, ez eléggé egyszerűsített piramis, de nem lehet mindenki zseni, és jónak vagy erős közepesnek lenni is legalább annyira nehéz. Főleg a kritikus olvasóközönség előtt, akik sokszor csak azt várják, mikor tudnak jó alaposan - és nem feltétlenül pozitívan - kivesézni egy művet.

A kötet novellái alapvetően egyetlen univerzumban játszódnak, sok a vissza-visszatérő szereplő, akiket egyre jobban megismerünk a történetekben. Az írások a szereplők egy-egy kiragadott pillanatát, fontos eseményét rögzítik, még ha azok nem is feltétlenül csupán egyetlen pillanat, perc vagy óra eseményei, de hatással vannak azokra, akiket érint. Visszatér hozzánk Ködmönös is, a hely, amiről már olvashattunk a Tésztás képű, kicsi fiúk című kötetben is. Amikor pedig a Go to Bulgária című novellát olvastam, eszembe jutott egy réges-régi fénykép - ma már legalább ötven éves fotó -, amikor a keresztanyum fiatal korában Bulgáriában nyaralt a tengerparton, és ott örökítették meg. Kisgyerekként sokat nézegettem ezt a képet, különös és távoli volt a számomra. Akkor láttam életemben először tengerpartot, még ha csak képen is.

A kötet első elbeszélése, a címadó írás pedig - még ha nekem nem is volt ilyen tanárom - a bajai főiskolai éveket idézte fel bennem. Kisváros, felsőoktatás, kisvárosi hangulat. Fel is ötlött bennem az olvasás közben, amikor egyszer hazafelé (levelezős voltam) az állomáson a vonatra vártam, és tele volt az ottani resti/kocsma. bementem, mert inni szerettem volna valamit, és meg is jegyeztem, hogy ritka sokan vannak, mire a pult mögött álló hölgy így válaszolt: Segélynap van.

Ami meglepett, hogy ebben a kötetben is megtaláltam a Tésztás képű, kicsi fiúk című novellát. Azon nem csodálkoztam, hogy benne van, hiszen ez jelent meg korábban, de azt már szokatlannak találtam, hogy a 2024-es, Tésztás képű kicsi fiúk címet viselő kötetben is szerepel, sőt, a könyv a címét is erről a novelláról kapta. Úgy érzem, teljesen felesleges volt mind a két kötetben szerepeltetni, inkább ide érzem passzolónak, mint a 2024-es megjelenésbe.

Összességében jó szívvel tudom ajánlani Ványai Fehér Józsefnek ezt a kötetét is a rövidebb próza iránt érdeklődőknek, és ha felkeltettem a kíváncsiságot, ajánlom a Napkút Kiadó honlapját is, ahol a szerző kötetei megvásárolhatóak. Nagyon köszönöm még egyszer a kiadó munkatársainak, hogy elolvashattam a könyvet.

Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.

Meitner Tamás: Élhettek volna. Gina. Jarka

 Egy volt munkahelyem kapcsán ismertem meg Meitner Tamást, és amikor megtudtam, hogy két regénye is megjelent, nagyon kíváncsi lettem, mit és hogyan írt. Mind a két, a szerzőnek eddig megjelent történet a Fekete Sas Kiadó gondozásában látott napvilágot, és először a 2017-es megjelenésű Élhettek volna című könyvre esett a választásom.

A könyvben két történetet kap az olvasó, Gina, majd Jarka történetét ismerhetjük meg. Más társadalmi rétegbe tartoznak, más életpályát futottak be, mégis rengeteg a közös vonás ahogyan a történet vége is hasonló. Jó volt benne lenni a történetekben, még úgy is, hogy a két asszony sorsa messze nem vidám, de Meitner nem rugaszkodik el a valóságtól, valós élethelyzeteket, valós konfliktusokat, valós drámákat ábrázol, így az olvasó bele tud helyezkedni a kisregények történetébe.

Gina szegény sorba született, már gyerekként cselédnek adták, bár a kislány büszke volt, hogy már ő is pénzt kereshet. A család, akiknél dolgozott, hamar észrevette, mennyire okos, értelmes, így a gyógyszerészhez került alkalmazásba, a kis asszisztense lett. Jó helye volt, megbecsülték, elismerték a tudását, a tanulni vágyását. Egyszer a gyógyszerész helyett ment Budapestre, és a főváros elszédítette a fiatal, falun élő lányt. Nem sokkal később a falu fiatal jegyzője állást kapott Budapesten, a minisztériumban, és költözködés előtt állt fiatal feleségével. Gina velük tartott a cselédjükként. A fővárosi bérházban ismerkedik meg az ügyvédék cselédjével, Rózával, akivel eljárt a kimenőin sétálni, kávéházba, szórakozni. Gina szerette az életét, kielégítette, hogy gondoskodhat a munkaadóiról. András egy viszony gyümölcse volt, aki jobban szeretett szórakozni, inni és nőzni, mint dolgozni. Amikor megismerkedett Ginával, a lány élete megváltozott...

Nagyon megszerettem Ginát. Kedves volt, törődő, figyelmes és dolgos. Számára a munka sosem szégyen volt, hanem öröm. Teljes életet élt cselédként, ez az életforma boldoggá tette a fiatal - majd egyre idősebb - nőt. Fordulatos és kalandos élete során sok mindenen keresztülment, ahogy emberek sorsán ment végig a második világháború is ebben az időben, de Gina szerencsésen túlélte a világégést.

Végtelenül szomorú volt a történet vége. Élete végéig cselédként dolgozott, míg kórházba nem került, és ott nem látogatta meg az az ember, akit - munkaadói fiát - voltaképpen ő nevelt fel.

A másik történet főszereplője a restaurátor Jarka, akinek sorsa teljesen más pályán és más korszakban mozgott, mint Gináé. Falun született ő is, az anyja örökké elégedetlen volt mindennel, Jarkával is, a férjével is, aki türelemmel tűrte a feleségét. A férfi mindent megtett értük, akkor is, amikor megszületett a második gyerek. Csakhogy jött 1956, és ezután az apának el kellett mennie a városba dolgozni, nem volt számára lehetőség falun. A bántalmazó anyja mellől aztán a fővárosba került gimnáziumba, kollégista lett, ritkán járt haza, végül továbbtanult, restaurátor lett belőle.

A két asszony sorsában sok azonosság van: leánygyermeket szültek, rossz házasságban éltek, azonban amíg Gina igyekezett és tudott is boldog lenni minden megpróbáltatás ellenére, Jarka nem. S amíg Gina nem váltogatta a férfiakat, Jarkának sok kapcsolata volt. Furcsa módon utolsó párkapcsolatában a férfi nagyon szerette őt, igaz, a munka miatti távollétek is hozzájárultak hosszú kapcsolatukhoz. A második történet főszereplője már kevésbé tudott közel kerülni hozzám, de értette és megértettem őt, csak szeretni volt nehéz.

Hogy törvényszerű volt e a két asszony életének idő előtti kihunyása? Gina nagy valószínűséggel valamilyen agyi tromózist kaphatott (ki tudja), csak annyi biztos, hogy a fejét műtötték meg, míg Jarka halálát az összeomló faszerkeszet okozta, amin állt restaurálás közben. De hogy van e valamilyen Sors, Isten, aki irányította a dolgokat, nem tudjuk. Hogy vajon Gina meggyógyul e, ha a szeretett és felnevelt fiú bemegy a kórházba, nem tudjuk meg. Ahogyan azt sem, mennyire hatott ki jarka sorsa a nő halálára.

Spoileres értékelést ritkén írok, ennél a könyvnél azonban nagyon nehéz nem belemenni a részletekbe, habár sok mindenről nem írtam, így a két asszony élete fordulatainak megismerését az olvasóra bízom, ha felkeltettem az érdeklődést, és elolvassa a kötetet. Számomra nagyon jó élmény volt, és azon könyvek között fogom a kötetet számon tartani, amit még biztosan újraolvasok valamikor.

Nagyon köszönöm a fekete Sas Kiadónak, hogy recenziós példányként elolvashattam a regényt, és kíváncsian várom már, hogy a polcomon lévő másik Meitner-kötetet is a kezembe vehessem.

A könyvet a Fekete Sas Kiadó honlapján érdemes keresni és megvásárolni, ahol a kiadó többi kötetét is megtalálják az érdeklődők.

Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság

A rejtélyes Tisza-gyilkosság 1988-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában, a Labirintus sorozat részeként, nekem pedig a harmadik olvasásom volt a sorozat részei közül. Az elsőről már olvashattatok a blogon, a Benda Kálmán tollából az Erdély végzetes asszonya volt, amit nagyon szerettem, és teljesen belelkesített a sorozat többi része iránt. Annyira, hogy le is ültem a laptopom elé, és megrendeltem a sorozat tíz másik részét az antikvarium.hu oldaláról. Ebben a rendelésben volt benne Pölöskei Ferenc könyve is.

A Héttorony foglya után - amely mélypontot jelentett eddigi Labirintus-olvasásomban (de erről majd egy későbbi bejegyzésben írok) - felüdülés volt ismét egy ennyire olvasmányos, izgalmas, nagyon emberi történetbe belefeledkeznem. Szeretem a 20. századot, és szeretem a 19-20. század fordulóját, a 20. század első felét. Olyan korszak ez, amiről bármikor szívesen olvasok bármilyen műfajban. Tisza Istvánról eddig minimális ismeretem volt, és nagyon vártam, hogy megismerhessem őt mint embert és mint államférfit egyaránt.

Sok szempontból volt izgalmas ez a kötet, de van két személyes indítékom is. Az egyik, hogy ennek a könyvnek az olvasása előtt fejeztem be Tóth Zita Múltba csöppent rézvitéz című kötetét, a részvitéz-sorozat harmadik részét, amelyben a kis rézvitéz egy időutazásnak köszönhetően visszarepül a Milleniumi Ünnepségek előtti időszakba, amikor még éppen épül az ország háza, a másik epizód pedig Somogyi Éva Ferenc József című kötetének olvasásához kapcsolódik, amelyben már olvastam Ferenc Ferdinánd Belvedere-köréről, és ez most itt visszaköszönt.

1896-ban került sor a honfoglalás ezredeik évfordulójának megünneplésére. A milleniumi ünnepségek fényei azonban még inkább láthatóbbá tették a dualista rendszer kínzó gondjait. Mert éppen a századfordulón lobbantak magasra azok a lángok, amelyek végül is felperzselték az 1875 óta kormányzó Szabadelvű Párt korábban biztonságosnak vélt épületét. (20. oldal, A viharos századfordulón) 

A trónörökös ekkortájt alakította ki a Belvedere-kört, és kihasználva a dualizmus válságjelenségeit, elérkezettnek látta az időt az aktívabb cselekvésre. Az uralkodó ellenben a centralizmus erősítésére törekedett, és 1903 és 1906 között bizonyult a legtevékenyebbnek. (29. oldal , A viharos századfordulón)

Tisza István olvasás közben végig birizgálta a fantáziámat és a gondolataimat, mert egy roppant intelligens, művelt, okos, a hazájáért tenni kész férfi volt, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a világról és arról, merre kellene haladnia Magyarországnak és a Monarchiának, ugyanakkor ez a határozott elképzelés volt az, ami meggátolta abban, hogy nyitott szellemmel gondolja át és értékelje a huszadik század elején megjelenő változás szelét, folyamatait.

Eközben a nemzetközi politikai viszonyokban lényeges változások következtek be. Növekedett a háborús feszültség. Már Bosznia-Hercegovina 1908. évi annektálása felgyorsította a nemzetközi diplomáciai élet eseményeit, elsősorban a Balkán-félsziget régtól lappangó nemzeti feszültségeit vetette felszínre. De előtörtek a nagyhatalmi érdekellentétek, mégpedig nemcsak az egymással szembekerülő nagyhatalmi csoportosulások, az antant és a központi hatalmak között, hanem az egyes hatalmi blokkokban részt vevők eltérő felfogásai is kiütköztek. (52. oldal, A háborús felkészülés szolgálatában)

 Pölöskei Ferenc az 57. oldalon is megerősíti, hogy Tisza István későn, a nagy háború előestéjén ismerte csak fel a dualizmus közjogi és társadalmi rendszerével szembeforduló nemzetiségi irányzatok horderejét is. Látta, hogy az egyoldalú jogfosztó intézkedések inkább olajat öntenek a tűzre, tovább erősítik azokat, s előbb-utóbb anyaországaik politikájához sodorja őket. Ezért tartotta fontosnak számukra az engedményeket is.

Tisza antidemokratikus poltikát folytatott, ez mind a bel-, mind a Monarchiával szembeni poltiikájában megmutatozott, ahogyan a választójogot vagy éppen a nemzetiségek jogait kezelte, de tetten érhető a dualizmushoz való ragaszkodásában is. A trializmusra sem hajlott, hogy a Balkáni népeket egyenrangú feleknek fogadja el. A világháború vége felé belépett a hadseregbe, ezredesi rangban bejárta a Balkán államait, hogy jó kapcsolatot alakítson ki velük - ez azonban alapvető jelleme miatt meghíusult.

Az is érdekes volt számomra, hogy az első világháború kitörése előtt nem támogatta a háborút, majd egy uralkodónál tett látogatás után megváltoztatta véleményét. Mivel nincsenek dokumentumok ennek a látogatásnak a tartalmáról, nem tudjuk, mi hangzott el közöttük, Tisza sem beszélt erről politikustársainak, de senki másnak sem.

Nem vagyok jártam a történelemtudományban, így laikusként olvastam a könyvet, olvasás közben azonban olyan érzésem volt, hogy Tisza István valójában csak bűnbak volt a tömegeknek, akik végigszenvedték a háború borzalmait, elveszítették szeretteiket, otthonaikat, éheztek és betegségek tizedelték őket. Valakit hibáztatni kellett, azonban úgy érzem, hogy a nagy háború elkerülhetetlen volt - ha nem akkor, hát néhány évvel később tört volna ki. A politikai helyzet nem kedvezett a békének és a békés egymás mellett élésnek, a nemzetiségek toleranciájának. De nemcsak a nemzetiségi kérdés volt robbanásponton, mivel a 20. század elejének társadalmi-poltikai változásai,  a munkásmozgalmak megjelenése sem segített ebben. Azonban - mindezek ellenére - azt gondolom, hogy ha Tisza István kevésbé lett volna hajthatatlan, és képes lett volna nemcsak végiggondolni, de meg is fogadni mások véleményét-tanácsait, és enyhíteni politikáján, nem lelte volna halálát egy gyilkos golyó által időnek előtte.

Utolsó képviselőházi beszédére 1918. október 22-én került sor. Mit sem érzékelve a rohanó időből, az uralkodó alkotmányos fejedelmi jogainak védelméről beszélt. Mindez Deák hagyatékaként a kiegyezés lényegéből fakadt. (86. oldal, "Ezt a háborút elvesztettük")

Pölöskei Ferenc könyve roppant izgalmasan és olvasmányosan mutatja de a magyar történelem egy roppant fordulatos, mozgalmas időszakát, hogy képet kaphassunk az akkori évek eseményeiről. A Labirintus sorozat innár második része okozott nekem kellemes kikapcsolódást és hasznos időtöltést. Bízom benne, hogy sokan kezükbe veszik a jövőben is ezt a sorozatot, az egyes köteteket.