Never again

Látkép a buszról út közben

Április 23-án gyülekeztünk a dohány utcai zsinagóga előtt, hogy aztán hét órakor elinduljunk Krakkóba, Szlovákián keresztül. Három buszt töltöttünk meg, sok volt a fiatal középiskolás közöttünk. Hosszú volt az út, de volt több pihenő is. Egyszer Donovalyban álltunk meg, nem gondoltam, hogy ilyen szép lehet egy síparadicsom. A buszból út közben is készítettem egy-egy fotót, mint például ezt az elsőt is.
Sajnos nem igazán tartotta be a többség a kiszabott pihenőidőt, folyamatosan csúszásban voltunk. Mintha óvodásokkal utaztam volna, néha ezt éreztem, mennyire nem képesek - főleg egy ilyen komoly biztonsági intézkedéseket követelő útnál - betartani a szabályokat az utastársaim.
Mivel busszal utaztunk, direkt nem "ittam halálra magam", hiszen nem olyan ez, mint egy vonat, hogy bármikor kimehetek a mosdóba. Másokat mintha ez nem is érdekelte volna, és emiatt km-es sorok kígyóztak minden alkalommal a mosdóknál - amiket persze nem 160 főre terveztek egy étteremnél vagy kamionparkolónál.

Donovaly - a második pihenőpont az utazás során

Ettől eltekintve nyugalmas és kellemes utunk volt; késve, de elértük a szállodát, ahol kiosztották a kulcsokat, és felvitte mindenki a holmiját, majd ismét összegyűltünk, hogy beiktassunk vacsora előtt egy párórás városnézést Krakkóban.
Elsőként kívülről megnéztük a Schindler-gyárat, majd elsétáltunk az egykori gettóba, ami Podgorze városrészen található. Megálltunk a Zsidó Hősök terén, ahonnan a deportálások történtek. Amíg mi a rakparti cipőkkel emlékezünk, addig itt ezen a téren székek-szobrok vannak.

Ennek az az oka, hogy Krakkóban a németek azzal csapták be, és nyugtatták meg a gettóba zárt zsidókat, hogy engedélyezték, hogy mindenki vihessen magával székeket. Felnőttek, gyerekek mentek sorban a gettóba, mindegyiküknél székek... És amikor elhurcolták őket, a téren maradtak az elárvult székek. Ezt örökíti meg a szoborcsoport.
Itt található a tér sarkán egy kis patika, pontosabban egy múzeum, ami a háború idején patika volt (bizonyos Sas Patika), benne a patikussal. A patikus volt az egyetlen lengyel civil ember, aki beléphetett a gettó területére, a patika pedig átjáró a két - a normális és a gettó - világ között. Itt adták-vitték a híreket, s a patikus az ablakból mindent látott, ami a téren történt.

Régi Zsinagóga

Körbesétáltuk a zsidó negyedet; az egykori számtalan zsinagógából ma kettő működik: a Régi Zsinagóga, amely ma egy zsidó történeti múzeumnak ad otthont, illetve a Remuh Zsinagóga, ami Moses Isserles rabbiról kapta a nevét.
Nem készítettem mindenhol képeket. Sok szép épületet láttunk, bár sajnos volt rohanás elég sokszor - hiába, az utazás alatti csúszások megbosszulják magukat.
Ezután vacsorázni mentünk, ami érdekes volt: volt, ami ízlett, volt, ami nem; de persze a lengyel ízlés más, mint a magyar. Ettől függetlenül nem távoztam éhesen az étteremből. :-)

A Régi Zsinagógával szembeni tér

 Az étterem amúgy nem messze volt attól a stadiontól, amely csapatnak II. János Pál pápa is játékosa volt.
Hétfőn volt a March of the Living. Auschwitzban gyülekeztünk, körbejártunk, volt egy egyórás megemlékezés is a magyar barakknál - ez már hagyománnyá vált a több, mint tíz év alatt, amióta Magyarország csatlakozott a menethez. Hajdú Péter futva tette meg a Budapest-Auschwitz távolságot, így csatlakozott hozzánk a megemlékezésre, beszédet is mondott. Döbbenetes volt hallanunk, hogy hétvégén két CEU-jelvényt viselő fiatalt bántalmaztak egy szórakozóhelyen Budapesten. Szíven ütött ezt hallani, de mindenki döbbenten állt. Hiszen pont ez és a hasonlók ellen (is) voltunk ott, hogy közösen emlékezzünk és kiálljunk.
Fél kettőkor állt fel minden ország a neki kiszabott helyre, és elindult a menet Birkenau felé. Nagyjából három - három és fél kilométeres volt az út, és meghallgattuk a megemlékezést.
Délelőtt hűvös, borús, esős volt az időjárás, de mintha mosolyogtak volna ránk fentről, ahogy elindultunk, egyre jobban kiderült az ég, és mire a birkenaui tábor végében elhelyezkedő színpadhoz értünk, már ragyogó volt a napsütés és a meleg. Never again - mondtuk közösen. - Soha többé nem történhet meg.
Hosszú és fárasztó napunk volt, de nagyon jó volt ott lenni több, mint tízezer másik emberrel együtt. Nem kellett altató este, hogy a vacsorát követően elaludjunk. :-)

Kedden délelőtt volt még egy városnézés Krakkóban; megnéztük a Jagelló Egyetemet, és majdnem sikerült meghallgatunk a harangjátékot is. Ezután ellátogattunk egy emléktáblához a zsidómentőkről, és a főtéren töltöttük szabadidőnket. Nemcsak a téren sétáltam, de a környező kis utcákat is bejártam a gyönyörű, napos időben, és találtam egy fagylaltozót, ahol isteni fagylaltot ettem. Persze vásároltama Posztócsarnokban néhány hűtőmágnest szuvenírnek, és benéztem egy csemegeüzletbe, hogy narancslevet és normális szendvicset vegyek, mert már - bevallom - a hátamon felállt a szőr a sajtot zsemlétől, amit harmadik napja ettem. :-D

Jagello Egyetem

Jagello Egyetem

Mickiewicz-szobor

Posztócsarnok

A Mickiewicz-szobornál volt a találkozó, majd elindultunk, hogy felszálljunk a buszainkra, és elinduljunk hazafelé.

 A visszaút a vasárnapihoz hasonlóan nyugalmas volt, megnéztük az 1945 című filmet is út közben a buszon. Sajnos utastársaim fegyelme nem lett jobb, így a tervezett este nyolc óta helyett fél tízre értünk a Dohány utcába. Nem tudom, akarok-e még úgy elmenni az Élet Menetére, hogy ilyen a fegyelem.
Ettől függetlenül:
A szervezők munkája előtt fejet hajtok, minden elismerésem az övék, amiért a kisebb zökkenőktől eltekintve flottul megszervezték az utunkat. Csak azt sajnálom, hogy nem voltak következetesebbek, és nem tartották jobban kordában a résztvevőket. :-(
A szervezők nagyszerűek voltak, fantasztikus, türelmes emberek. Jó tudni, hogy vannak ők az alapítványban.

2014-ben emlékeztünk a hetvenedik évfordulóra

Három éve különösen el szerettem menni a nemzetközi Élet Menetére, mivel abban az évben volt hetven éve, hogy elkezdődtek a magyarországi deportálások. Akkor, 2014-ben, az auschwitz-birkenau-i megemlékezés központjában ez az esemény állt.
Az az utazás különösen megrázó volt - talán szándékosan volt ilyen a szervezés. Amikor sok éve először mentem el egy kolléganőmmel a megemlékezésre, busszal mentünk, hotelben aludtunk, majd másnap mentünk - szintén busszal - a megemlékezésre Krakkóból. Az odaút napján volt egy kisebb városnézés is Krakkóban. Harmadik napon utaztunk vissza Budapestre.
2014-ben azonban este vontra szálltunk, az éjszakát az utazás töltötte ki, majd reggel érkeztünk Osviecim vasútállomásra. Ezen a reggelen azonnal a táborba, Auschwitz-ba buszoztunk, és így sétáltunk át Birkenauba. A megemlékezés végén azonnal indultunk is vissza, vonattal, Budapestre.
Szörnyű érzés volt vonatra szállni Budapesten, és leszállni Osviecimben - Auschwitz-ban. Mintha engem deportáltak volna a haláltáborba. Megrázott, nem fogom elfeledni.

Idén, 201-ben, szerencsére ismét a buszos szervezés fog megvalósulni, várom már, milyen élménnyel gazdagodom ebben az évben.

Számomra fontos, hogy időről időre elmenjek a Menetre, ezt kevesen érthetik meg. De nem is akarom, hogy mindenki megértse. Korábban néha próbáltam elmagyarázni, de eddig - egy-két emberen kívül - senki sem értette meg, csak nézett rám, mintha csodabogarat nézne. Aki nem érti és érzi, annak hiába próbálom elmondani, hogy ez miért fontos. Innentől nem is fogom megpróbálni. Nekem ne forgassák ki a szavaimat.

Mellékelek pár képet a három évvel ezelőtti March of the Living-ről. :-)