Munka után a Goldberger Textilipari Gyűjteményben

Pénteken, munka után mentem el a Lajos utcába, a III. kerületbe, hogy meglátogassam a Goldberger Textilipari Gyűjteményt, amely a nagy múlt család és textilgyára történetét dolgozza fel. az egész ott kezdődött, hogy nem írtam fel a pontos címet, így a térképre visszaemlékezve indultam meg. A Lajos utcában megkérdeztem egy portásszerű alakot, hogy itt van nem messze a múzeum, és ezt keresem. Azt mondja, már volt, aki ugyanezt a múzeumot kereste, és őt kérdezte, úgyhogy biztosan itt van nem messze, de ő aztán nem tudja. Tettem pár métert, és azt mondja: de ez az egész tömb maga a Goldberger gyár volt korábban, úgyhogy itt van ám!
Megköszöntem, tovább mentem. Megcsodáltam egy emléktáblát egy régi ház falán, és bekanyarodtam a Perc utcába, de még mindig sehol a múzeum. A víz persze csurgott rólam ezerrel. Ekkor csak elővettem a mobilt, és a térképen beírtam a múzeum nevét, reménykedve, hogy cím nélkül is kiadja. Szerencsém is volt, csak nem értettem, hogy ha elmentem mellette, miért nem láttam? Jah, de. Az a ház volt, aminek a falán az emléktábla volt.
Megveregettem a vállamat, és a melegtől kimerülve beléptem a múzeumba, ahol szerencsére kellemes volt az idő, és kedvesek voltak az alkalmazottak is. Miután majdnem levertem valamit a pulton, gyorsan bepakoltam az egyik ruhatári szekrénybe a holmim nagy részét, csak a táskám maradt nálam.

Már az első terem lenyűgözött, ahol a család és a gyár történetének kezdeteit illetve magát a kékfestést mutatták be.
Ahogy haladtam előre az időben, egyik teremről a másikra, hát az nagyszerű élmény volt. A múzeum abszolút interaktív. Lehet nyomdázni kékfestő mintákkal, van filmfelvétel, amit meg lehet néni-hallgatni, használnak mindenféle más - sokat ki sem próbáltam -, lehet "interaktívan" színezni is modelleken ruhákat... Szóval fantasztikus volt. Gyerekeknek is élvezetes lehet, de persze nem a nagyon kicsiknek.
A múzeum gyönyörű, színvonalas és modern kialakítású. Habár kívülről az ember simán elmegy mellette, ha nem figyel (mint én is :-)), érdemes figyelni, hogy megtaláljuk.

A szívem szakadt meg Buday-Goldberger Leó sorsát olvasva-megtudva. Bárcsak-bárcsak... ha Hrabalnál olvasok ilyet, az ő hrabal-i stílusában előadva, biztosan mosolyogtam volna rajta. De így... elszomorodtam.

Sokkal több időre lett volna szükség, hogy mindent alaposan megnézhessek, elolvashassak, kipróbálhassak. Itt valóban el lehet tölteni akár kétszer ennyi időt is, mint amennyit én itt töltöttem, pedig az is nagyjából másfél-két óra volt.

A Goldberger gyár 1997-ben zárta be végleg kapuit, véget ért egy több, mint kétszáz éves, nagyszerű gyár története.
A Goldberger-gyár egykor... és ma...

A látogatás végén megvettem a kiállítás katalógusát, és a Buday-Goldberger Leó életét bemutató könyvet. Mivel közel voltam az Árpád-hídhoz, sétálni kezdtem, így került az utamba a Kehly Vendéglő, ami jól is jött, mert szerettem volna egy kávét és egy üdítőt - beültem tehát.

Néhány méterre van a Vendéglőtől Krúdy szobra, és az épület, ahol az író lakott Óbudán - ez ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak ad otthont. Ide is szeretném majd elmenni, mert biztosan nagyon izgalmas.

Kellemes volt ez a pénteki délután, még akkor is, ha munka után került rá sor, és nagyon elfáradtam.

Források és ajánlott irodalom:

• GOLDBERGER Textilipari Gyűjtemény http://www.textilmuzeum.hu/#
• Buday-Goldberger Leó https://hu.wikipedia.org/wiki/Goldberger_Le%C3%B3
• Goldberger gyár Óbudán http://egykor.hu/budapest-iii--kerulet/goldberger-gyar-obudan/2998
• A Goldberger-ház http://osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=71&Itemid=134&lang=hu
• A gyár volt az élete - Goldberger Leó http://mandarchiv.hu/cikk/4071/A_gyar_volt_az_elete__Goldberger_Leo
• Guba Ildikó: A halál nem volt program. Buday-Goldberger Leó élete. Óbudai Múzeum, Budapest 2015. 148 p. ISBN 9789631209969

Találkozás Závada Pállal

Závada Pál volt a KSH Könyvtár és Bán Magda vendége 2017. május 3-án, amin én is részt vettem - munka után ott maradtam a rendezvényen. :-)

 

    „Mi vezet arra embereket, hogy csoportba verődve mások ellen támadjanak? És miféle helyzetek, beidegződések és indulatok idézhetik elő azt, hogy falusi járókelők, piaci vevők nekiessenek olyan szomszédaiknak, akik nemrég halálgyárakból menekültek meg? Hogy kerülhet valaki lincselők közé? Závada Pál új regénye 1946-os magyarországi antiszemita pogromok történetén keresztül keresi a választ. Egy piacnapon az elbeszélő főszereplő, a falu tekintélyes kereskedőjének lánya, egy tanárember felesége tanúja lesz egy zsidó tojáskereskedő elleni támadásnak, amely vérengzéssé fajul. Asszonyok vezetik a rettentő pusztítást, amely nem kímél sem nőket, sem gyermekeket. A pogromot követően nyomozás indul, és tárgyalások során tárulnak fel az előzmények, a háború alatti és az utána kialakult állapotok. Az események előterében azonban emberek és eltorzuló emberi viszonyok állnak. A történelem, amely bármely pillanatban ma is próbára tehet bármelyikünket.” (Az Egy piaci nap című könyv fülszövege) 

 

   Az író 2016-ban megjelent legfrissebb könyve, az Egy piaci nap volt az apropója a beszélgetésnek. Néhány nappal azután, hogy visszaérkeztem az Auschwitz-Birkenauban rendezett nemzetközi megemlékezésről, illetve azután, hogy megnéztem az 1945 című magyar filmet, nehéz volt ott ülnöm, mert felkavart a téma. 

   A második világháború után több vérvád is volt az országban – ennek jelentős részét a zsidók visszatérésétől való félelem, a gyűlölet táplálta. Bán Magda, az est vendéglátója elmondta, a könyv olvasása közben érezte, hogy az írót mennyire érdeklik az 1945–1946-os események, és Závada ki is fejtette, milyen hatalmas kutatómunka előzte meg az könyv megírását. A miskolci vérvádnál jelentős szerepe volt a kommunista pártnak is a történetben, akik hergelték a munkásokat. A háború után amúgy is elégedetlen, dühös embereket nem volt nehéz feltüzelni. A gyűlölet nagyon könnyen kialakul, az antiszemitizmus ”kártyáját” bármikor elő lehetett venni és használni. A kommunista párt pedig már csak azért is szította a gyűlöletet, nehogy azt hihesse bárki, hogy a párt köreiben zsidók vannak.

   Az első letartóztatások után a megvadult tömeg megint tüntetésbe kezdett, hogy a letartóztatott munkásvezetők szabadon bocsátását követeljék, akiket az általuk zsidó irányításúnak tartott rendőrség állítólagos kínvallatásoknak vetett alá. A miskolci rendőrségen ekkor – szerencsétlenségére – éppen egy lágerből éppen hazatért, a holokausztot túlélt zsidó származású főhadnagy volt a vezető, aki ezt a zsidó pogromot már nem élte túl – a tömeg meglincselte. 

   Hosszabban beszélgetett az író és Bán Magda a könyvről is, ami a Tótkomlóson történt hasonló tragédiát eleveníti fel. Závada Pál elmondta, hogy a tényeken nem változtatott, csupán a különben ismeretlen családi hátterű vádlottaknak-szereplőknek adott egyfajta személyesebb hátteret a regény kedvéért, de egyébként minden más abszolút tényszerű, kutatások eredménye. 

   A beszélgetés második felében beszélgettek egy másik nagy tragédiáról is, a magyarországi németség, szlovákság kitelepítéséről is, illetve a magyarság áttelepítéséről Magyarországra; hogy ez milyen hatalmas törést okozott családok életében. A lakosságcseréről nem lehetett beszélni; a családtagok között csupán ünnepek alkalmával jöttek-mentek a képeslapok az országok között, de levelet nem lehetett írni, hiszen azokat bármikor elolvashatták illetéktelen személyek. 

   Majd visszatérve a könyvre, Bán Magda elmondta, hogy őt igazán a nők szerepe döbbentette meg ebben a tragédiában, és a beszélgetés vége felé megtudtuk azt is, hogy Závada most több témában gyűjt anyagot, több témában kutat. Azt gondolom, a beszélgetésen jelen lévőket felcsigázta az író, és mindenki kíváncsian várja következő regényét - ahogyan én is.

Kép forrása: http://www.origo.hu/kultura/20080605-zavada-pal-interju-megjelent-az-idegen-testunk-zsidokerdes-antiszemitizmus.html

Yasmina Khadra: A merényet

Lehet, hogy van az értékelésemben kis spoiler, de ez nem az a könyv, amit igazán el lehetne spoilerezni - hacsak az ember nem a legnagyobb lényeget írja le.

Amikor még csak a könyv elején járok, már egyet tudok érteni @Gwener mollyal az értékelésében. Annyit tennék hozzá, hogy számomra az is gyönyörű (már ha lehet így fogalmazni ebben az esetben), ahogyan a repkedő végtagokról, a bomba felrobbanása utáni percekről ír Khadra. Olyan számomra, mint egy vers. Nincs bennem undor, élvezem a fogalmazás szépségét.

Megértem, hogy egy merénylet után a rendőrség fokozottan éber, az utakon, az ellenőrző pontokon minden gyanús(abb) személyre oda kell figyelniük. Mégis borzasztó, hogy Amín - aki egész nap a merénylet sebesültjeit műtötte, ilyen megalázó helyzetbe kényszerül izraeli állampolgárként, csak mert más a bőrszíne. Mindenhol gyanakodva figyelik, megállítják, ellenőrzik, még a kórházat is felhívják, nem hazudik-e; egyik ellenőrző ponton nem sok kellett volna, hogy egy fiatal rendőr lelője, ha egy aprócska, félreértelmezhető mozdulatot tesz.

Izrael földje két nép ősi földje, mégis: képtelenek békében együtt élni. Mind a két népet meggyötörték az évszázadok, mégis csak gyűlölködve képesek egymásra tekinteni. Ugyanennyi erővel lehetne békesség is közöttük. Zsidók és palesztinok mindannyian sok szenvedésen mentek át a történelemben, tudják, mit jelent ez, ennek és a vallásuk ellenére nem képesek a megbocsátásra.

"- Nem akarom, hogy egy arab hozzám érjen - mondja hörögve,, miközben durván eltaszítja a kezem. - Inkább megdöglök.

Megfogom a csuklóját, és erősen az oldalához szorítom a karját.

- Tartsa erősen - utasítom az ápolónőt -, megvizsgálom.

- Ne nyúljon hozzám! - erősködik a sebesült. - Megtiltom, hogy hozzám érjen!

Le akar köpni. Kifullad, és a nyúlós köpete visszacsorog az állára, miközben a tehetetlen dühtől csorogni kezdenek a szeméből a könnyek. Szétnyitom a zakóját. A hasa olyan, akár egy szivacsos pép, és minden egyes erőlködésnél egyre jobban vérzik. Rengeteg vért vesztett, és a kiabálásával csak fokozza a vérzést." 18-19. old

A gyűlölet elpusztít mindent maga körül, leginkább a józan észt. Nem vagyunk képesek tisztán látni és különbséget tenni ember és ember, terrorista és ártatlan között.

Amín fájdalmas döbbenete a hullaházban olyan erővel vágott fejbe, amit nem tudok leírni. Ezért szerettem meg ezt az írók. Gyönyörűen ír. Az ártatlan ember döbbenete sikolt a sorokból. Szíhem arcát nem érintette a robbanás, az arca békét sugároz. Azt a békét, amit a férje már soha nem lesz képes érezni. Az orvos agya kiürült, nem volt képes semmire gondolni, ahogyan egy irodában ül egyedül az azonosítás után, és tudom, mit érez. Más helyzet miatt, de én is volt már ilyen kiüresedett, és ez borzasztó érzés.
"Mintha az ég szakadt volna rám, ...Mégis, furcsa módon, semmire sem gondoltam.
Egy fotelbe süppedve most sem gondolok semmire. Mintha vákuum lenne az agyamban." 30. old.

A házkutatás és Amínnak a házban való kihallgatása kegyetlen a külső szemlélőnek, Mose százados végzi a dolgát... De hogyan lehet feldolgozni, hogy a feleségünk öngyilkos merényletet követett?

Többnapos kihallgatás. De mit ér a kihallgatás egy ártatlan ember esetében? Szerencsétlen doktort folyamatosan szembesítik felesége bűnével, de ő nem képes felfogni, hogyan is foghatná fel, ha neki Szíhem a felesége, akiről - azt gondolta eddig - mindent tud; akit szeret, aki jólelkű, kedves. Szinte hallom, ahogyan zakatol az agyában ez az egész, miközben harcol a századossal - az igazság ellen.

"- Nem volt titkunk egymás előtt.

- Az igazi titkokat senkivel sem osztja meg az ember.
- Biztos van valami magyarázat, százados. De nem abban az irányban kell keresnie, amerre ön teszi.
- Gondolkodjon logikusan, doktor! Ha a felesége hazudott magának, és elhitette, hogy Názáretbe megy, hogy aztán visszajöjjön Tel-Aviv-ba, miután maga látta elmenni, azt jelenti, hogy nem volt őszinte magával.
- Ön az, aki nem őszinte, százados..." 44. old.

Az 52-53. oldalhoz érve megint mély fájdalmat éreztem (ha eddig nem lett volna elég): Hiába voltál jó szomszéd és jó ismerős, ha az ellenség bőrszínét viseled, egy merénylet után már nem lehetsz jó ember. Akkor már a "jók" feljogosítva érzik magukat bemenni a kertedbe, lehugyozni a kapudat, és ha kimész tiltakozni, akkor körbevesz a csürhe, és igazságuk biztos tudatában vernek és rugdosnak. Mocskos arab leszel, akit joguk van véresre rúgni, egy szemétláda arab. Előjön minden addig titkolt gyűlölet és irigység. Az emberből állat lesz, levetkőzve emberségét.

"- Mocskos terrorista! Te szemétláda! Áruló arab!"

"Vérbe forgó szemük, habzó szájuk láttán azt hittem, hogy meg fognak lincselni."

Gyűlöletes ez: senki nem segít. "Egyetlen szomszéd sem sietett a segítségemre, egyetlen keresztény léleknek sem volt annyi lélekjelenléte, hogy hívja a rendőrséget." 53. old. Na igen... de azért járunk ám imádkozni, mert mi jó zsidók és jó keresztények vagyunk...

"A szakállas fickók ismét előbukkannak, ki tudja, honnan, talán egy őrszem riasztotta őket.
- Hagyd megdögleni - kiáltja egyikük Kimnek -, egy csak egy szemétláda...!

Kim beletapos a gázba, és úgy száguldunk át a kerületen, akár egy versenyautó." 54. old.

...

és most eljött a töprengés ideje. Ahogy Amín szembenézett felesége bűnével, és majd' beleroppant a fájdalomba, meg akarta tudni, mi történt Szíhemmel; mikor változott meg, mikor vagy mitől lett boldogtalan.

A 77-84. oldalakon látjuk, az orvos mennyire szerencsés, amiért Kim és Naved mellette van, pedig Naved sokat elviselt Amíntól, ahogyan a doktor bántotta őt tehetetlen fájdalmában. Remélem, a két ember barátsága Amín felé kitart végig, nem csökken és nem fogy el.

Olyan nagyon vágyta rá, hogy Amín megtalálja a választ, ami után képes újrakezdeni (folytatni) az életét. Félve követtem Betlehembe, ahová nyomozása vezette. Örültem, hogy Kim ott van mellette.

Szegény doktor, nem tudta mibe keveredik - de hát ki gondolhatná, ha az életét a gyógyításra, az életre tette fel, milyen a másik oldal?
Féltem egy végkifejlettől, rettegtem, hogy bekövetkezik; és fogalmam sincsen, hogy amit kaptam jobb vagy rosszabb annál, mint amire felkészültem.

Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, az első oldaltól könnyek áztatták a szememet. Száguldottak bennem az érzések és a gondolatok, vágytam rá, hogy leírhassam. Másnap este azután a Microsoft Wordbe írt szövegem elszállt, amíg én fürdeni voltam... Elmondhatatlan sokkhatás volt ez a számomra. Egész este és éjjel zokogtam, másnap is alig tértem magamhoz. Azok a mondatok az enyémet voltak, belőlem szakadtak ki, és elvesztek... Akkor abba is hagytam az olvasást, nem bírtam ránézni a könyvre. Mintha gyászoltam volna. Borzasztó volt. Csak néhány napja voltam képes folytatni az olvasást, de már nem zokogtam. Úgy éreztem magam kicsit, mint Amín az azonosítás után. Kiüresedve. Az értékelésem sem az igazi már. Nem találom benne azokat az érzéseket, amiket keltett bennem a könyv, amikor elkezdtem olvasni. De azért mégiscsak értékelés, és a könyv nagyon jó. Remélem, egyszer meg fogom tudni szerezni.