Georges Simenon: Maigret és a titkos szerető

Az eredetileg 1942-ben megjelent Maigret és a titkos szerető 2019-ben jelent meg magyar nyelven az Agave Könyvek gondozásában. 2026-ot ezzel a regénnyel indítottam, és habár nem volt kiemelkedő vagy nagyon jó olvasmány, nagyon kellemes, nosztalgikus élmény nyújtott. Imádon Simenon regényeiben a 20. század első felének Franciaországát és Párizsát, olvasás közben én is ott vagyok a korabeli utcákon, tereken, épületekben; a Szajna-parton vagy más francia településeken... Szeretem a téli, a nyári, de az őszi és a tavaszi Párizst is. Szeretem az illatát, a színeit, a hangjait. Aztán mindig emlékeztetem magamat, hogy időutazás nem létezik, és bilibe lóg a kezem.

A történet elején megtudjuk, hogy egy fiatal lány minden nap megjelenik a Bűnügyi Rendőrségen, Maigret-re vár, és azt állítja, hogy a nagynénjénél - akinél ő lakik - éjszakánként jár valaki, tárgyak is elmozdulnak a helyükről. A nagynénjének nem mer erről beszélni, ezért próbál a főfelügyelőtől segítséget kérni, aki próbál is segíteni, de hiába rendel ki rendőrt éjszakára a ház elé, nem próbál behatolni senki az épületbe. Aztán egy napon a lány váratlanul távozik a Bűnügyi Rendőrség "akváriumából", minden magyarázat nélkül. A főfelügyelő kimegy a lakáshoz, ahol holtan találja a nagynénit, és itt indulnak be az események, és a történet nem zárul le egyetlen halálesetnél.

Simenon remek jellemábrázoló, ahogyan minden szereplője megelevenedik olvasás közben, úgy nagyon jó egy lakóház közösségének, lakóinak leírásában is: mindegy, hogy vagyonosabb ember vagy éppen csak a házmester, élővé válik az olvasó előtt.

 Olyan történet ez, amiben sokáig - talán egészen a végéig - nem lehet tudni a végkifejletet, annak a bizonyos éjszakénak és előzményeinek az eseményeit és a gyilkos kilétét. Számomra meglepő volt az elkövető személye, bár a szerző egy hasonló krimijének filmváltozatát láttam sok éve, de már olyan régen, hogy töredékek vannak előttem belőle, és az biztos, hogy nem ez a regény volt a film alapja.

A nagynéni háttere is érdekes árnyalatot ad a regény eseményeinek, pénzügyi befeketetései nem a megszokott kereseti források, amiben az átlagember - akár a 20. század első felében, akár most - gondolkodik. A történet lélektani vonulata is izgalmas volt a számomra, hogyan változik meg az évekkel a nagynéni viselkedése - és Cecile is az idős rokon természete miatt. Ez a Simenon-történet valahol félúton helyezkedik el a szerző bűnügyi történetei és pszichológiai regényei között, de mindkettőből olvastam már sokkal jobban az író tollából. 

Baráth Katalin: Detektív kacér kalapban

Baráth Katalin szerzőként 2003-ban debütált Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regényével, majd következett 2010-ban A fekete zongora, a Dávid Veron-sorozat első kötete, és a szerző egy csapásra ismert lett az olvasók körében. Krimijének főhőse, a fiatal Dávid Veron, aki szülővárosában, Ókanizsán lesz részese egy gyilkossági nyomozásnak. Veron romatikus lélek, könyvesbolti eladóként dolgozik, miközben saját romantikus regényét írja és igazán emancipált fiatal hölgy az 1900-as évek elejének világában. Ezt a kötetet aztán még három követte a sorozatban, és én magam függője lettem a regényeknek, nagyon megszerettem a történeteket és a főszereplőt. Baráth Katalin sokszínű írói fantáziáját bizonyítja, hogy a sci-fi (Afázia) és a történelmi fikciós regény (Aki gróf úr akar lenni)  világában is próbára tette magát. Míg az Afáziát nem olvastam - bár a könyvespolcomon természetesen megtalálható -, az Aki gróf úr akar lenni-t igen, és - úgy éreztem - ez nem hozta az a színvonalat, amit a négykötetes sorozatban megszokhattam. De ne legyek szigorú, hiszen teljesen más műfajról is van szó, és nem volt rossz a történet, csak nagyon más, mint amit megszoktam, és sajnos a Gabo Kiadó által kiadott könyvek átka ezt a regényt is elérte, élvezhetetlen volt olvasni a borzalmas kötés miatt.

De az írónő 2023-ban előrukkolt egy újabb ifjúsági regénnyel is, a Gőzgépek és pomponlányok című történettel, ami a Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatának rész, és egy újabb krimije az Arkangyal éjjel 2016-ból. Mivel Baráth Katalin történész is, nem csak író, két megjelent könyve ezt az oldalát mutatja meg: a Szórakozik a tömeg és A történetírás terhe.

Értékelésem tárgya azonban a szerző 2024-ben a Gabo Kiadónál megjelent kisregénye, a Detektív kacér kalapban, ami a 20. század elejének, a harmincas éveknek Hollywoodjába, Los Angelesébe hívja az olvasót, főszereplője pedig egy fiatal, tizenkilenc éves magyar lány, Nanus, aki jelenleg éppen egy magándetektív irodájában dolgozik titkárnőként, miután előző állásából eljött, ahol egy magyar származású színésznő titkárnője volt.

Több dolog miatt is érdekelt ez a történet: egyrészt Baráth Katalin írta, akinek minden könyvét szeretném beszerezni és elolvasni; másrészt egy krimit ígért a fülszöveg, ami mindig érdekelt és egyik kedvelt műfajom; harmadrészt Los Angeles miatt vonzott a történet, ahol volt szerencsém megfordulni, és azóta is nagyon szeretem.

Minden együtt volt tehát, hogy szeressem a regényt. Mi történt hát mégis, hogy visszájára sültek el a várakozásaim?

Ami független a történettől, az a fizikai kialakítása a regénynek: ugyanis ezt a könyvet is utolérte a Gabo-átok, vagyis borzalmas volt kézben tartani, borzalmas volt kinyitni, nyitva tartani. Hiába egy rövid kötetről van szó, szó szerint megfájdult a kezem, ahogyan tartottam olvasás közben. Amikor a Dávid Veron-sorozat az Agavénál jelent meg, azokat  a könyveket imádtam olvasni, remek volt a kötés, a papír, minden. De ahogy átment a szerző a Gabo Kiadóhoz, mélyrepülés kezdődött, és nem vagyok benne biztos, hogy be szeretném szerezni a négykötetes sorozatot a Gabó-féle új kiadásban.

Csapnivaló volt a tördelés is, a betűtípus, a szerkesztő és a korrektor hiánya sem tett hozzá az olvasási élményhez. Akartam szeretni és nem tudtam, mert elvette az élvezetet mindez. Irritáló volt, ahogyan a szöveg próbálta hozni a harmincas évek beszédmodorát, hogy a szavak elejéről rendre lehagyták az a betűt, így lett az amit-ből mit, az akiből ki, az amerré-ből merre, az amilyen-ből milyen és még sorolhatnám. Szörnyen zavart.

Sem hangulatában nem hozta a történet a harmincas éveket, de még Los Angelest sem éreztem valódinak. A krimi szál is gyenge volt, és sok esetben, amikor Nanus megtudott vala információt, az nem volt felvezetve, egyszerűen csak megtudta, teljesen random módon.

A szereplőket egyáltalán nem szerettem meg, még csak kedvelni sem tudtam; a történet harmatgyenge volt, erős túlzással - csak nanus furikázott benne a halott exmunkaadója kocsijával és úgy csinált, mintha nyomozna. Pedig lett volna potenciál a történetben, ha hosszabban és jobban van megírva. Annyira sajnálom. Komolyan. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt ez a betűhalom.

Kocsis Gergely: A varjúszellem

Kocsis Gergely első regényéről, A varjúszellemről, amely 2024-ben jelent meg a Prae Kiadó jóvoltából, hallottam már hideget és meleget, de leginkább hideget. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ez elvegye a kedvemet, no meg a borítóba is szerelmes lettem, ahogy megláttam, így meg is vásároltam, és csak arra várt a polcomon, hogy elolvassam. A moly.hu oldalon, a kötet adatlapján szereplő horror címke ugyan elbizonytalanított, kell e nekem horror, de bátor ember vagyok - biztattam magamat. Stephen King Ragyogását az első kb. 50-60 oldal után leraktam, pedig akkor még az égvilágon semmi nem történt, amitől félnem kellene... csak éppen tudtam, hogy mi fog történni, és ez éppen elég volt, hogy kikészítsem az idegeimet. Aztán ott van a Madarak című film, amit szintén felborzolta az idegeimet, éppen csak elkezdődött, és még madarak sehol, csak egy kósza papagáj egy kalitkában.

Ilyen előzményekkel vágtam bele Kocsis Gergely regényébe, ami a történet elején még valóban semmi se volt, csak éppen egy bűnügyi történetnek tűnt - kriminek már akkor sem mondtam volna, hát még később -, amiben Adler Vilmos felügyelő Pestről Karattyán felé vonatozik, hogy felderítsen egy gyilkosságot. Az időpont 1922, a Tanácsköztársaság után három évvel járunk, aminek fontos szerepe lesz a történet folyamán. Érdekes volt, hogy - bár nem tudatos volt a választás - egy másik, Tanácsköztársasággal kapcsolatos regényt is olvasok, Patak Márta izgalmas szerkezeti felépítésű regényét, a Simon, a boldog pap-ot, amivel persze - témája okán - sokkal lassabban haladok.

Karattyán. Ijesztő volt a hasonlóság a város és legutóbbi munkahelyem között. Ahol magukat valakinek képzelő alakok "uralkodtak", a kisember pedig vagy beállt a sorba vagy pedig felemelte a hangját, de akkor el is némították.

A templomkertben talált halott asszony, Erzsó megölése kapcsán letartóztatták Gáspárdy Miksát, aki szerette a nőt és aki önként adta fel magát, mivel azt állították szüleinek, hogy keresik. Adlernek nem tiszta a kép, az akta hiányos, a nyomozás első ránézésre is slendrián volt. Furcsa utastárs a vonaton, megmagyarázhatatlan hangulat a városban és figyelő szemek a városházán - ezek fogadják a felügyelőt. Szép lassan megismerkedünk a városvezető titkárával, Dezsővel; a polgármesterrel, a főügyésszel és a triumvirátus harmadik tagjával, a főhadnaggyal. Adlert időről időre rémképek gyötrik, egyfajta látomások, melyekben sokszor előfordulnak varjak. A férfi átélte a nagy háborút, sok borzalmat látott, tapasztalt, ezektől nehezen szabadul bárki, ő is PTSD-ben szenved. Ilyen kép villan fel előtte Miksa kihallgatása után is, a főhadnaggyal való első találkozásakor.

Bárhogy olvastam, ez a regény sose volt valódi krimi, ugyanakkor én nagyon élveztem az ijesztő, sötét hangulatát, ami körülvette nemcsak a főszereplőt, Adler Vilmost, de az olvasót is. Ez a weird hangulat egyre erősödött, és egyre több misztikus történést hozott be az író a regénybe. A természetfeletti szálak többszáz évre vezethetőek vissza, Erdélybe, és a felügyelő nyomozása során egyre több hátborzongató részlet derül ki a városvezetésről, a lakosságról, a városban zajló eseményekről - beleértve fiatal lányok eltűnését. Kapunk a történet második felében gósnyákokat, de természetesen kiderül a varjak szerepe is. A könyvet olvasva néhol eléggé be voltam rezelve, kitalált történet ide, kitalált történet oda, annyira képszerűek voltak a leírások, akár Adler vízióit nézem, akár a könyvbeli valóságos történéseket. Ha valaki ijesztő-félelmetes, divatos szóval élve spooky olvasmányt keres a halloweeni időszakra, csak ajánlani tudom ez a kötetet.

Dezső, a titkár karaktere számomra nagyon izgalmas volt. Először megvetettem, bevallom (igen, az a huszonhat hónap az előző munkahelyemen, hasonló emberek között, mint Dezső...), viszont jó volt látni, hogy ez a férfi az események hatására képes a változásra, és képes helyesen cselekedni.

"- Ne játssza meg itt nekem az ártatlant, maga is benne volt a sűrűjében! Lett volna alkalma másképpen cselekedni. Mindig van választásunk. - Adlert egyre jobban magával ragadta az indulat, egészen kivörösödött beszéd közben. - Csak akkor lehet változást elérni, ha az egyes emberek felemelik a szavukat, akkor is, ha veszélyes, vagy sok minden fogor kockán. Azért tudnak az ilyen Borsay-félék hosszú éveken keresztül azt tenni, amit akarnak, mert mindenki elfogadja azt, amit a rendszer nyúkt neki, és szemet huny  minden más felett.

- Nem maga élt itt, nem tudja, hogy mik történtek nap mint nap. Egy jó barátom, Kárády Misi, nyíltan szót mert emelni a triumvirátus ellen, nem sokkal azután, hogy ahtalomra kerültek, két nap múlva eltűnt. Nem magának tűntek el egyik napról a másikra  a szomszédai, és nem magát fenyegették meg azzal, hogy ha nem engedelmeskedik, a cslaádja látja majd a kárát. Ez itt mindennapos. Nem tud maga semmit! - szizsegte feldúltan a titkár. [...]

- Én nem vagyok senkinek sem a bábja. Gyilkosokat, gonosztevőket kapok el, és igazságot szolgáltatok - mondta öntudatosan Adler."

A történet vége felé, közeledve a végső összecsapáshoz, zajlott le a beszélgetés a két férfi között. A Tanácsköztársaság leverése után megjelennek azok a férfiak, akik ma a várost irányítják (a vörös terror után a fehér), gazdagságot és jólétet hoznak, de diktátorként uralkodnak a lakosságon. Aki felemeli a szavát, aki megkérdőjelezi a tetteiket, annak vége. Ilyen légkörben élnek évek óta az emberek; ilyen légkörben kénytelen evickélni Dezső is. Igen, Adlernek igaza van, csakhogy ő Pestről érkezik. Egy olyan városból, amit nem veszélyes és félelmetes alakok irányítanak, akik bármire képesek, hogy megőrizzék a hatalmukat. Kicsit átértékeltem a titkát karakterét, ahogy közeledtünk a mindent eldöntő összecsapáshoz, amiben végül a felügyelő segítségére volt ő is.

Kocsis Gergely ebbe a kétszáz oldalba belesűrítette - arányaiban - a Gyűrűk ura harmadik kötetét, ami a misztikumot, a borzongást, a küzdelmet, a vérszomjat illeti. Volt egy pont, ahol majdnem letettem, amikor kiderül, hogyan is halt meg Erzsó. Ha lehet valami gyomorforgató, akkor az a leírás az volt, ezért hívom fel a figyelmet arra, ha valaki érzékeny a nemi erőszak megjelenítésére könyvekben, óvatosan vegye kézbe a kötetet.

Még valami motoszkál bennem, amit sem olvasás közben, sem a könyv befejezése óta nem tudok kiverni a fejemből; ez pedig az, mennyire reflektál a regény mai, jelenlegi állapotainkra. Érdemes ilyen szemmel is olvasni.

Összességében kiválóra vizsgázott nálam Kocsis Gergely első regénye, ami kevésbé krimi, mint inkább bűnügyi köntösbe öltöztetett weird fiction, de engem nem zavart, és nagyon élveztem az olvasást. Lényeges, hogy ne krimiként vegye a kezébe senki a regényt, mert akkor csalódni fog, viszont amennyiben egy olyan történetre vágyik valaki, ahol az első pillanattól kezdve görcsben van a gyomra, szorít a mellkasa, és más előre fél attól, mi vár rá a regény végén, mert amit kap, arra még sokáig fog emlékezni... nos, ha valaki ilyen történetet keres, vegye a kezébe bátran A varjúszellemet. Ami pedig a borítót illeti, még mindig imádom, gyönyörű, és éppen ezért meg kell említenem, hogy Szabó Imola Julianna keze munkáját dicséri.

Akinek felkeltette érdeklődését az értékelésem, keresse a könyvet a Prae Kiadó honlapján, ahol A varjúszellem mellett megtalálja a kiadónál megjelent többi könyvet is. Itt ragadom meg az alkalmat, és ajánlom az olvasó figyelmébe az Én, Tamara című regényt is.

Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye

Gráczer L. Tamás könyvével, A háromfa hölgyével már megjelenése óta szemezek, most volt itt az ideje, hogy kihozzam a könyvtárból, amikor ismét megláttam a polcon. A Prae Kiadónál 2022-ben megjelent, Mátyás korában játszódó kriminek azóta folytatása is megjelent A budai hóhér sorozat következő részeként Az Úr szukái címmel. Akinek az érdeklődését esetleg felkelti/felkeltette A háromfa hölgye, érdemes tudni, hogy a történet lezárul a regény végén, így önmagában olvasható történet.

Főszereplőnk Marcus, a budai hóhér, akit egy napon értesít Melciorre, a "Szar Királya", hogy a Budától nem messze álló akasztófán lógó elítélt holttestének társasága akadt: egy ismeretlen, hálóruhás nőt húzott fel valaki a háromfára. Marcusnak gyanús lesz a haláleset, nem hagyja nyugodni, hogy valaki büntetlenül megölte a nőt, meg akarja találni a tettest. Akkor még nem sejti, mennyit tragédia követi meg ezt az elhatározását

Nagyon hosszú ideig olvastam a regényt. Talán indokolatlanul is sokáig tartott befejeznem, de a történet első 80-90 oldalával nagyon lassan haladtam. Nagyon vártam ezt az olvasást, izgatott a történet is, éppen ezért volt érthetetlen a számomra ez a tapasztalás. Annak ellenére, hogy a kapcsolatom a könyvvel nehézkesen indult, végül egy izgalmas, pergő cselekményű nyomozás bontakozott ki. A szerző rendkívül plasztikus leírásai visszarepítik az olvasót az 1400-as évek Budájába; szereplőinkkel együtt lépkedünk a várban, érezzük a szemét, a szennyvíz és a dögök szagát, Marcussal együtt vágunk át a zsúfolt piacon és nemcsak a halott előéletével ismerkedünk meg szép lassan, ahogy folyamatosan derülnek ki tények a nőről, de kibontakozik a főszereplő hóhér múltja is. Kibontakozik a személyisége ami számomra rendkívül tiszteletreméltó: Marcus végig, minden elítélttel tisztelettel, figyelemmel bánik, kerüli a felesleges és értelmetlen erőszakot, de elhivatott választott szakmájával szemben.

Annak ellenére viselkedik így, hogy őt, a hóhért Buda és környékének lakói jobban lenézik és megvetik, mint Melchiorre-t, aki pedig a hulladék, a szemét és a bűzlő trágya összegyűjtéséből él embereivel és folyamatos bűzt áraszt magából. A középkor társadalmának különböző rétegeit ismerhetjük meg a regényben a vezető rétegtől egészen a megvetett zsidóságig. Marcus nyomozását sokszor nehezítik meg emberek és körülmények, habár akad segítsége is a nyomozásban. Természetesen végül rálel a helyes útra, ami végül célhoz vezeti, hiába kerül sokszor nehéz helyzetbe. Sajnáltam, hogy több ártatlan ember is életét veszíti Marcus ismerősi köréből és hogy voltak, akik csalódást okoztak neki, visszaélve bizalmával. Sajnálatom mellett tiszteletemet is kivívta bátor és kitartó nyomozásával, egyenes, gerinces viselkedésével és igazságérzetével, amivel megtett minden tőle telhetőt, hogy kiderítse a bűnös kilétét.

A gyilkos személye meglepetés volt a számomra, de igaz az is, hogy az események láncolatára visszagondolva illeszkedik a történetbe ez a lezárás. Érdekes volt, hogy Gráczer L. Tamás nem ment szembe a történelemmel a gyilkos személyének történetét illetően. Habár az uralkodó és a hóhér alapvetően egy véleményen van a kötet végén, fontos tudatosítanunk magunkban, hogy Mátyás királynak magasabb rendű célokat kell figyelembe vennie döntésében, mint a hóhérnak.

Habár viszonylag hosszú történetről volt szó, a tördelés nagyon baráti volt; kényelmes volt kézbe is venni, olvasni is a regényt. A szöveg is színvonalas, a korrektor/szerkesztő is jó munkát végzett, le a kalappal az egész könyv előtt.

Nagyon kíváncsi vagyok a sorozat második részére, Az Úr szukáira, mert az író első regénye engem meggyőzött arról, hogy szükségem van rá, hogy azt is elolvassam.

A Prae Kiadó honlapját érdemes felkeresni, mert sok izgalmas könyvet találhatunk a kínálatukban.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a kívánatos káplán

Mivel könyvtárból olvasom a sorozatot, időről időre előfordul, hogy nem tudok sorban haladni, mert éppen nem elérhető a soron következő kötet. Most is átugrottam az Agatha Raisin és az áradás napja című könyvet, és csak remélhetem, hogy semmi lényeges nem történt benne, de miközben olvastam az Agatha Raisin és a kívánatos káplánt, úgy éreztem, hogy most talán nem maradtam ki semmiből - hacsak John Armitage beköltözéséről nem beszélünk. Na, de majd meglátjuk, amikor beszerzem a könyvet a következő könyvtárazásnál. :-)

M. C. Beaton sorozatának 13. részében Agathát ismét elkápráztatja egy férfi, ezúttal a falu új, jóképű káplánjára vet szemet. Talán nem meglepő, hogy a káplánt megölik, miután főhősünk vele vacsorázott. 

.

Kiváló kikapcsolódás volt ez a regény is, ahogyan ezt megszokhattuk Beaton történeteitől. A gyülekezetnek pénzre van szüksége, ezért Agatha kitalálja a kacsaúsztató versenyt, amit a nőegylet örömmel fogad, és remek lehetőséget teremt az esemény szervezése Mrs. Raisinnek arra is, hogy a gyanúsítottakhoz közelebb kerüljön és kihallgathassa őket. Az információgyűjtés jól halad, egyre több dolog derül ki a "jó" káplánről, aki immár alulról szagolja az ibolyát. A nyomozásban nincsen segítségére sem James Lacey, hiszen ki tudja, éppen merre van, sem pedig Sir Charles, de a James házába beköltöző új szomszéd személyében új partnerre lel Agatha a nyomozásban.

Persze Aggie nem lenne Aggie, ha nem kerülne csávába a kötet vége felé, ahogyan az általában lenni szokott. Mikor már azt gondoltam, a történet lezárult, és már csak egy kis "levezetés" van hátra, akkor csavar jött, hogy csak pislogtam. A könyv most kevésbé volt humoros, de élvezetes volt így is; Mrs. Raisin jótékony oldalát is kidomborította a szerző, hiszen nemcsak a kacsafutamot szervezte meg, de sok másban is hozzájárult a falu és lakói jólétéhez. Élvezettel olvastam Bill Wong újabb szerelmi próbálkozását - a nő nemcsak Agatha-t idegesítette, hanem engem is -, és vicces volt, hogy főhősünk bármit is próbált, Bill nem ábrándult ki belőle és - meglepő módon és ellentétben az eddigi barátnőkkel - ez a lány még a fiatal férfi szüleinek tetszését is elnyerte. Persze Bill nem is Bill lenne, ha szerencsés lenne a szerelemben - ebben kicsit hasonlít Mrs. Raisinre.

Az nagyon érdekel, hogy John Armitage vajon visszatér-e valahogyan a következő részekben, ennek a könyvnek a lezárása kétségessé tette ezt, de nem is volt meg Agatha és közötte az a vonzalom, ami a korábbi lovagok és Mrs. Raisin között kialakult. Nagyon szórakoztató volt ez a rész is, tetszett a nyomozás, de a magánéleti szálakat is kellő mennyiségben adagolta az írónő, legyen szó akár Agatha-ról, akár Billről. Roy kicsit hiányzott, megszoktam, hogy ha esemény van a faluban, jön Carsley-ba Roy is. :-)

Érdeklődve várom, hogy John fog-e mégis visszaköltözni (bár nem valók össze Agatha-val), vagy pedig Beaton új szereplőt hoz be a történetbe.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a tűnékeny tündérek

Nem véletlen a sorozat köteteinek töretlen népszerűsége, ahogyan a moly.hu oldalon ezen könyv által elért 87 százalékos népszerűséget sem méltatlanul mondhatja magáénak M. C. Beaton Agatha Raisin-sorozatának tizedik része, az Agatha Raisin és a tűnékeny tündérek. Számomra ez a regény is azoknak a szórakoztató, humoros bűnügyi regényeknek a sorát gazdagítja, amik a legrosszabb időszakomban is kihúznak az olvasási válságból, jobb kedvre derítenek, kiváló kikapcsolódást nyújtanak. A főszereplő mellett a mellékszereplők is jól megrajzoltak, látszik, hogy a szerző ügyelt a részletekre. A környezet teljesen valós a számomra, minden alkalommal mintha odautaznék, és a szemem előtt zajlanának az események.

Ahhoz képest, hogy az első részben (talán még a másodikban is) kicsit idegesített Agatha, teljesen megszerettem, mert valóságos, természetes karakter; nincsen benne mesterkéltség; akit minden hibája ellenére (vagy éppen azok miatt) is nagyon lehet kedvelni. Hihetetlenül emberi a gyengeségeivel és jó tulajdonságaival együtt, és folyton fogom a fejemet, amikor ismét valami butaságot művel, közben pedig mosolygok, hogy "Igen, ez megint annyira agathás volt".

Miután James újabb csalódást okoz Agathanak, ő kibérel egy házat Fryfam településen, hogy magára találjon.. Nos, kezdjük ott, hogy már maga a ház is csalódást okoz főhősünknek, hiszen még a fűtés sem működik rendesen. Aztán folytassuk azzal, hogy a környezet barátságtalan, cseppet sem olyan otthonos, mint Carsley vidékén. Aztán - ahogy lenni szokott - Agatha bűnügybe keveredik, ám előtte titokzatos fényekkel találkozik a kertje végében. Képlopás a helyi földbirtokostól, majd gyilkosság tarkítja Agatha mindennapjait, miközben ismerkedik a helyi lakókkal.

Szokásos szereplőink közül betársul Sir Charles is a nyomozásba, és megismerkedhetünk a helyi nőegylet tagjaival is, akik egyáltalán nem olyan megnyerőek, mint eddigi tapasztalataink alapján gondolnánk egy nőegylet tagjairól. A regény végén számomra meglepő volt, hogy a helyiek mennyire ellenségesen váltak el Agathatól, miközben pedig ő volt az, aki kiderítette a bűnügyet, de persze valamilyen szinten érthető volt ez részükről..

Voltak a sorozatban számomra jobban tetsző részek, ez egy kicsit talán laposabb volt, de ez cseppet sem von le a történet értékéből, és élvezetes kikapcsolódást nyújtott. Elképzelhető, hogy a Carsley-n kívüli környezet miatt állt tőlem távolabb ez a könyv, de még az is lehet, hogy a szerző olyan kiválóan írt le a települést és lakóit, hogy ilyen jól át tudta adni a barátságtalan hangulatot.

Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata - könyvajánló 2022-re

Baráth Katalin négyrészes Dávid Veron-sorozatának első kötetével 2018 tavaszán ismerkedtem meg, és elég volt A fekete zongora ahhoz, hogy tudjam, szeretni fogom a többi részt is. Nem emlékszem, hogy valaha életemben lett volna olyan könyv, ami sorozat része, és az első kötet után úgy éreztem volna, hogy „Igen, akarom a másodikat is, minél hamarabb", négy éve azonban az első rész után azonnal olvastam a másodikat.

Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam a Dávid Veron-sorozat első részétől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.  

Ahogyan pedig pároldalanként újra kellett gondolnom a gyanúsítottam személyét… Mindig az járt a fejemben, vajon az-e a gyilkos, akire az apró jelek folyton mutatnak, vagy az, akire nem gondolnék, Vagy egyikük sem, hanem egy harmadik, akire aztán tényleg nem gondolnék? Szerintem jól van megírva a történet, hangulatban számomra adta a századelőt. Olyan könnyed bűnügyi történet volt, amit olvasva kicsit úgy éreztem, mintha Agatha Christie egyik krimije lenne a kezemben, csak Baráth Katalin könyve plusz kortörténetet is adott kicsit.

A türkizkék hegedű-t is ugyanolyan élvezettel olvastam, mint előzményét, A fekete zongorát. Van azonban itt fél csillag különbség a molyos értékelésemben, mert amíg a sorozat első része ötcsillagos lett, erre csak négy és felet adtam. Amíg az ókanizsai történetet abszolút beleéléssel tudtam olvasni, ebben voltak kisebb kilengéseim.
A Balatont nagyon szeretem, és az Adria és Abbázia is gyönyörű, de engem kizökkentett a két szálnak a keveredése. Véget ért Dede története, aztán folytatódott egy teljesen másik, amit Szászi kötött össze, de valahogy nem éreztem tökéletesnek az átmenetet. Olyan volt, mint két regény egybekötve.

Sütötte a napfény az arcomat mindkét helyszínen, és mintha nyaraltam volna, nagyon kellemes érzés volt. Veronika itt is kiváló megfigyelőképességről és éles észről tett tanúbizonyságot, és ebben a regényben már kicsit felnőtt, közelebb került hozzám. Felnőttebb volt, jót tett neki a fővárosban töltött néhány hónap, és A Nő szerkesztőségében való munka. Hangulatos volt meglátogatni Elek úr könyvesboltját is – ahh, ha egyszer egy ilyenbe beszabadulhatnék! Azt hiszem, nem is tudnék magammal mit kezdeni a gyönyörűségtől. Persze ehhez kell a századelő hangulata is.

Nehéz dolgom volt, amikor a sorozat harmadik kötetét, A borostyán hárfát értékeltem a moly.hu oldalán 2018 augusztusában, mivel szeretem a sorozatot – mégis, ahogy a második kötet, ez sem tetszett maradéktalanul, négy csillagot kapott tőlem a regény.
A történet érdekes volt, és le is kötött volna, de úgy érzem, túl hossz lett. Nem kellett volna ennyire elnyújtani, kicsit tömörebben nagyobb élményt nyújtott volna. Túl is lett bonyolítva – legalábbis számomra így érződött. Annak viszont nagyon örültem, hogy Veron visszatért Ókanizsára, szeretem ezt a kisvárost és lakóit. Az egész emberléptékű, barátságos, közvetlen. Igazi vidéki kisváros – a szó legjobb értelmében.
 

Kíváncsian várom, mi lesz a sorozat befejező kötetében, ami már - ahogyan a sorozat első három részéhez hasonlóan - a polcomon pihen. Határozott tervem, hogy ebben az évben megismerkedek Az arany cimbalommal is. Az eddigi kötetekben mindig izgalmas, mégsem véres vagy hátborzongató, a krimiket kevésbé kedvelőknek is emészthető és élvezhető bűnügyi események voltak a központban, ilyesmire számítok a zárókötetben is.

Remélem, hogy az idei évben még jópáran elkezdik olvasni Veron kalandjait, mert rendkívül hangulatos, cselekményes bűnügyi történeteket kapnak, amiket főhősünk kedves, szeretnivaló alakja köt egybe.

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a sziszifuszi szerelem

A sorozat tizenegyedik részével kezdtem 2021-es olvasásaimat, ennek csak annyi oka volt, hogy a tizedik kölcsönzésben volt a könyvtárban, de sebaj, gondoltam, majd ezután azzal folytatom. Hazahozva a könyvet döbbentem rá, a fülszöveget elolvasva, hogy Agatha hozzáment Jameshez.

Szeretem mindkét szereplőt, a maguk jó és rossz tulajdonságaival együtt, éppen ezért - habár szurkoltam nekik az eddigi történetek során - valahogy sosem tudtam őket elképzelni valóban házasokként. Egy párkapcsolathoz a másik elfogadása kell, elfogadom őt, hiszen szeretem, de ezt az elfogadást sosem éreztem Agatha és James között, amióta olvasom a sorozatot. És hát a természetük is olyan nagy mértékben különbözik! Pont ezért voltak eddig sokszor annyira szórakoztatóak a sorozat részei, a civakodásuk mindig feldobta az eseményeket.

A regény fülszövegéből már előre megtudjuk, hogy Agatha bizony bajba kerül, hiszen nemcsak a házassága kerül válságba, de a férje is eltűnik és nem találják sehol. Szerencsére főhősünk összeszedi magát, társa is lesz a nyomozásban, és egy egészen meglepő dolgokat derítenek ki. Nagyon örültem Roy Silver felbukkanásának, mert kedvelem a srácot: önző a maga módján, de mégis segít Agathanak, és hát vicces karakter, aki jót tesz a történetnek, ha felbukkan.

A szerző stílusa itt is gördülékeny, a cselekmény fordulatos, megint olyan könyv, amit egyhuzamban olvastam el, ami nálam ritka. Szóval az írónő valamit nagyon tud. Akár könnyed kikapcsolódásra vágyom, egy krimire, ami nem thrillerszerűen véres, akár humoros történetre, ami azonban nem idegesítően röhejes, mindig tudok M. C. Beaton Agatha Raisin-sorozatához fordulni. Ráadásul a szerző kötetei már többször segítettek ki kisebb-nagyobb olvasási válságból az évek során, és milyen szerencse, hogy még előttem áll a sorozat kétharmada, így bőven lesz még alkalmam találkozni a szereplőkkel.

A héten pedig hazahoztam a FSZEK Mosoly utcai könyvtárából az Agatha Raisin és a tűnékeny tündéreket, hiszen egyrészt nem maradhat ki egy rész sem, másrészt izgatja a fantáziámat, hogyan kelt egybe Agatha és James.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban

Fülszöveg:
Ha ​Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt, ilyen lenne.

1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.

A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:
életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,
belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,
inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,
a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.
De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit.

Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.
Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet – ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.

Lettero, 2017. 416 p. ISBN 9786155733062

A borító erősen megfogott, szerintem fantasztikus a tervezés, a színek, az illusztrációja. Le a kalappal az alkotók előtt. A borító egy 5-ös skálán megérdemelné az ötöst.

Ami a történetet illeti, többre számítottam, mint amit kaptam, sokkal többre, bár már az is sokat mondott, amikor @Jeffi molytársam a moly.hu oldalon a saját olvasásához hozzászólva az írta, hogy 42%-nál jelenik meg a hulla…
Na, de ha eltekintünk ettől az apróságtól…

Nekem ez nem volt krimi. Hulla ide vagy oda, ez számomra nem volt krimi. A brit társadalom egy bizonyos rétegének humoros bemutatása, az igen (feldobva egy hullával, mert az kell, hogy megvegyék a könyvet); meg esetlegesen vicces jelenetekkel tarkított romantikus kis történet.
Kikapcsolódásnak megfelelő, én is jól szórakoztam kb. a 70 százalékáig (annak ellenére, hogy nem szeretem sem a romantikus, sem a humoros könyveket), de aztán kicsit már vártam, hogy vége legyen. A brit arisztokrácia életének-viselkedésének bemutatása viszont érdekes volt – feltételezem, hogy valóban így folyik minden. Ha átgondolom, nem lennék a helyükben.

A főszereplő, Georgie vagyis (Lady Georgiana) néha szórakoztató volt, máskor idegesítő – származásából fakadóan, azt hiszem. Rendben van, hogy el akar szakadni a családtól, ahol nem boldog, és „ki akar törni”. Na, de ehhez az első lépés komolya az, hogy akkor nem a család ősi fészkében lakom, hanem elmegyek a – szintén a család tulajdonában lévő – londoni palotába? Nagy kitörés, mondhatom. A "pórnép" bezzeg hét négyzetméteres albérleti szobába költözik.
Azt nagy valószínűséggel igaznak vélem, hogy még egy teát sem képes készíteni, és azt sem tudja, hol van a mosogató – azt hiszem, az arisztokraták (ha cselédekkel vannak körülvéve) tényleg nem képesek erre sem. Főleg, ha így nevelték.

Az a jelenet meg, ahol kikéri magának a kisasszony megszólítást! Tudomásul kell venni, hogy ha egy arisztokrata elmegy dolgozni, a „pórnép” életét éli, akkor ne várja már el, hogy őlédiségének szólítsák. Igenis: kisasszony, sem több, sem kevesebb – és aki így szólítja, az igenis udvarias vele. Nem tudom, hogyan képzeli, hogy majd takarítás vagy éppen kiszolgálás közben jár neki az őlédisége, de szerencsére ezen nem kellett hosszabban idegeskednem.

A könyv meglepően hosszú (több, mint 400 oldal), kevesebb oldalszámban talán intenzívebb, cselekménydúsabb regényt lehetett volna megírni, de két komolyabb könyv közé beillesztve, könnyed kikapcsolódásnak megfelelő regény.

Pavel Sesztakov: Holttest a műteremben - Egy szovjet krimiíró, aki jártas az angol krimiirodalomba

Fülszöveg:
…Aztán megnyikordult az ajtó. Az illető megállt a küszöbön, benézett a szobába, s mivel senkit nem látott, előrelépett. Abban a pillanatban az oldalába fúródott a puskacső.
– Igor? – csak ennyit tudott kinyögni Szosznovszkij, amikor meglátta a vérző Mazint, kezében a puskával. – Hát veled mi történt?
Mazin alezredes élete kockáztatásával igyekszik kibogozni a híres festő váratlan meggyilkoltatásának rejtélyét. Sesztakov váratlan fordulatokban bővelkedő könyve minden bizonnyal jó szórakozást nyújt majd a műfaj barátainak.

Magvető, Budapest 1975. Fordította: Tabák Anna
234 oldal. ISBN 9632700961

Nos, talán ott kezdeném, hogy ha Tóth Ákos molytársam nem kapja meg ajándékba ezt a könyvet, szerintem még évekig olvasatlanul hevert volna ez a kincs a könyvespolcomon. Így azonban rendeztünk ketten egy közös olvasást, és nagyon jó döntés volt. Pörgős, izgalmas történet, gyönyörű tájleírásokkal - amik azonban nem voltak hosszak, így nem tették unalmassá a könyvet, mégis elég hosszak voltak ahhoz, hogy elvarázsolják az olvasót, és ott akarjunk lenni Mazinnal Dagezánban.
A történet ott kezdődik, hogy Szosznovszkij meghívja egy barátját, Mazint, hogy nyaraljon nála a szabadsága alatt. Világtól elzárt hely, béke, nyugalom, csend. Meg is érkezik a két barát a házikóba, azután este elmennek vendégségbe Kaluginhoz, a festőhöz, akinél mindig nagy társasági élet van, és meghívta a két férfit is magához. És ekkor majdnem elkezdtem énekelni, hogy "Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte..." - mivel persze gyilkosság történik, a vendéglátót megölik a saját műtermében.
Kiválóan van felépítve a történet, az érdeklődést a szerző folyamatosan fenntartja. Az is tetszett, ahogy mindig másra néztem ferde szemmel, mindig előtérbe került valaki, majd megint mást gyanúsítottam. De másban is hasonlít a történet egy Agatha Christie-könyvre. Hiszen a történet egy elzárt helyen játszódik, a gyilkos csak a házban akkor jelenlévők közül kerülhetett ki. Mazin és Szosznovszkij pedig hasonlítható a híres detektívpárosra, Poirot-ra és Hastingsre is. Vagy akár Doyle főhőseire Sherlock Holmes-ra és doktor Watsonra.
De ez nem véletlen. Sesztakov ír regényében Holmes-ról, hasonlítja hozzá Mazint, és egyszer bizony az egyik szereplő még Hercule Poirot-val is párhuzamba hozza főhősünket.

"– És visszaadta neki a kést?
– Az ördög tudja! Azt hiszem. Mi egyebet csináltam volna vele? Hagyjon békén! Ne képzelje magát Hercule Poirot-nak. Biztos lehet benne, hogy ebbe még a rendőrségnek is beletörik foga. Kemény dió ez, itt most nem egy ellopott bőröndről van szó."
Sesztakov tehát biztosan szerette és olvasta az angol krimiirodalom e két nagyszerű szerzőjének könyveit, amire számomra az is bizonyíték, ahogyan egyszer az agysejteket is említi.
"Mazin kezet rázott velük.
– Megzavartam magukat a strandolásban, mi? Tudom, hogy Trigorszkba még a bűnözők is gyógyulni, ásványvizet inni járnak, nem pedig „dolgozni” – mondta tréfálkozva. – Nem is fog megártani, ha egy kicsit megtornáztatják az agysejtjeiket."

A másik (harmadik?) dolog, ami miatt szerettem ezt a könyvet, ahogyan Mazin folyamatosan erkölcsi kérdéseken vitatkozik Kusnarjov-val.

"– Szerintem inkább azt kellene tudni, hogy miért ölték meg. Maga pedig mindjárt a leszámolásra gondol.
– Megtorlásról van szó, nem leszámolásról.
– Megtorlás? Bosszú helyett megtorlást emlegetnek, és úgy vélik, mindjárt nemesebben cseng.
– Alekszej Fomics, maga, mint mindig, most is rendkívül eredeti – mondta Szosznovszkij.
- Csöppet sem. Jogom van így gondolkodni. Ellenem is követtek már el egyet-mást.
- És maga megbocsátotta?
- Nem az a lényeg. Helyrehozhatatlan bűnt követtek el. De hogy megtoroljuk-e vagy sem, az az én sorsomon már egy jottányit sem változtat. Mit érek a bosszúállás kárörömével? Semmit. Csupán megkérgesedik a szívem. Én nem hiszek a Monte Cristoknak. A bosszú, még az igazság nevében elkövetett bosszú is csak újabb gonoszságot szül. A bosszúnak soha nincs vége!
- A bosszú és az igazságszolgáltatás két különböző dolog. A gyilkos megsértette a törvényt.
- A Szovjetunió büntető törvénykönyvét? - vágott közbe némi iróniával Kusnarjov.
- Igen, azt - válaszolt komolyan Mazin. - Hogy a gyilkost mi késztette a bűntettre, nem tudjuk. De el kell fognunk, és akkor majd kiderül az igazság.
- Az igazság? Maga rendkívül önhitt... De tegyen, ahogy akarja... Mindenesetre csinálják nélkülem."

Szerethető, élvezhető könyv Sesztakov regénye. A karakterek kidolgozottak, a környezet varázslatos, szórakoztató a történet, amit végig lehet izgulni, és nem utolsó sorban óriási meglepetés lesz a vége, úgyhogy kössük fel az állunkat. :-) Mondom én, hogy Agatha Christie szovjet köntösben. :-)

Georges Simenon: Maigret és a kiugrott felügyelő

Fülszöveg:
A nyomozás helyszíne Saint-Aubin, egy nagyobbacska vendée-i falu, ahol Maigret nem hivatalos küldetésben, hanem egy vizsgálóbíró kérésére jár, hogy eloszlassa a bíró rokonát övező gyanút. A gyanú nem oszlik, ahogy a hideg esőt követő köd sem, de Maigret-t még az a körülmény sem zavarja, hogy egy magándetektív van folyton a sarkában, gyorsan kideríti a valóságot, és a végén – a tételes jogot lábbal tiporva – igazságot oszt.
Eredeti cím: L’Inspecteur Cadavre
Eredeti megjelenés: 1944.

Park Kiadó, Budapest 2008. ISBN 9789635307654
170 oldal

 Ez egy meglehetősen furcsa regény volt számomra, amiben igazából nem nagyon történt semmi azon kívül, hogy Maigret járta, csak járta az ellenséges falut, néha beszélgetett és nagyjából ugyanannyit ivott. Persze messze nem azt jelenti bevezető mondatom, hogy nem tetszett a könyv, sőt, igazán jó volt. Egy fővárosi ember egy kis településen, ahol minden körbeveszi, csak bizalom nem – kíváncsi voltam, hogy hogyan oldja fel a főfelügyelő ezt a bizalmatlanságot a falusiakban, már, ha képes rá. Nem ez volt Maigret legkellemesebb nyomozása, ez kiderül a könyvből, és ő maga is bevallotta, hiszen soha nem beszélt róla később. Látszik, Simenon mennyire jó pszichológus lehetett volna; remekül ábrázolja a szereplőket, és ezáltal elveszi az ember kedvét, hogy kis faluban telepedjen le. :-)
Ezeknek a kis településeknek a társadalomszerkezete őrjítő, a brancsok összetartanak, összezárnak: mindegy, hogy ki mit követett el, ha a mi köreinkbe tartozik. És ez egy ekkora faluban bizony sokkal jobban észrevehető, mint egy nagyobb településen. Maigret pedig próbál egyensúlyozni, hiszen az igazság kiderítése a célja.

Döglessz volt felügyelő és a főfelügyelő, a régi felettes kapcsolata olyan volt, mintha két gyerek játszana egymással a faluban. Megismerhetjük a kiugrás okait; hogy miért és mennyire gyűlöli Deglasse a volt főnökét
Komoly erkölcsi kérdést is felvet azonban a regény. Vajon ki a bűnös? Aki valóban elköveti a gyilkosságot, akinek a kezéhez közvetlenül tapad a vér? Vagy az, aki miatt megtörténik? Aki erkölcsileg felelős a történtekért? Komoly dilemma, és Maigret is szembesül ezzel.

Szerettem ezt a könyvet, kifejezetten tetszett. A ködös, szürke, ellenséges légkörű regény belopta magát a szívembe. Nagyon izgalmas volt.