Márai Sándor: Csutora

Egy újabb Márai-regény, amiről nem tudok erős érzelmi felindulás nélkül beszélni vagy írni. A Csutora vérrel és fájdalommal írta bele magát az elmémbe és a lelkembe, borzalmas élményt nyújtva. Ez a borzalmas élmény azonban egy ötcsillagos regényben található, mivel Márai Sándor tökéletes írta le az egész folyamatot, ami a történetben eltelt néhány hónapban zajlott a budai polgárcsalád lakásában és életébe - és Csutora életében.

Gyűlöltem a férfit és a nőt. Ahogy olvastam, egyre jobban gyűlöltem őket azért, ahogyan Csutorával bántak. Mert nekik a kutya csak egy snorrka volt, egy apró, felesleges kis ajándék, semmi több. Nem volt tétje az életének, nem volt jelentősége. Nincsn pénz nagy ajándékra, hát menjünk el az állatkertbe, és vegyünk meg hatvan forintért egy ágy alól előhúzott egyhónapos kiskutyát, mert olyan divatos a puli, és hát kevés a pénz. Fú, de gyűlöltem ezt a könyvet. Úgy, hogyan az Eszter hagyatékát. De amíg Eszternek van választása, csak éppen rosszul dönt, addig Csutorának nem volt választása. Ő csak szeretetet szeretett volna kapni, ahogyan azt is akart adni. Kölyök volt, akit idő előtt elvettek az anyjától és becsomagolva a fa alá raktak snorrkaként. Édes, drága Csutora, gy szerettem, hogy megfájdult a szívem olvasás közben. Borzasztó volt, ahogyan bántak vele, és ezt egyszerűen nem foghatom arra, hogy más kor, más kutyanevelési értékek. nem tudom elhinni, hogy akkor normális volt az, hogy ha egy egyhónapos kölyök fél a póráztól, akkor erőszakkal rá kell rakni, a pórázt az asztal lábára kell kötni, és végignézni egy fél órán át, ahogyan a szerencsétlen állat őrjöng a félelemtől, veti magát, jobbra-balra, és retteg.

Sose szerették. Pedig Csutora annyira akarta. De nem nevelték őt, nem szerették, nem terelgették kis életében előre, helyes irányba. Amikor pedig a végkifejlet megtörtént, megint Csutora húzta a rövidebbet. Miért ne, hiszen csak egy snorrka, akiről még ki is derül, hogy még csak nem is fajtiszta puli. Ha rosszat tesz a kölyökkutya, valóban a teljes és tökéletes szeretetmegvonás a legjobb, aztán, amikor elvadul, legalább bizonyítva láthatjuk azt, hogy ez egy rossz kutya. Ugye?

Az utolsó két fejezetet kétszer kellett elolvasnom, mert könnyes szemmel olvasva először nem is fogtam fel, hogy valóban azt olvasom, amit. Hogy tényleg megtörténik a szemeim előtt - még ha csak egy könyv lapjain is - amit olvasok, és újra el kellett olvasnom, mert egyszerűen nem fogtam fel. De másodszor is ugyanaz volt a szöveg.

A korszak társadalmát remekül visszaadja a regény. A korszakot, a polgári életmódot, a légkört, hangulatos és eleven a téli Budapest leírása is, ebben is remek a szöveg és a történet.

Márai fájdalmas író. Fájdalmasak a könyvei. De nem rossz író. Éppen ellenkezőleg. Ettől lesz jó író és a könyvei jó könyvek. Mert nem langyos olvasmányok, mindig megmozgatja az ember szívét, lelkét, érzéseit, gondolatait. A Csutora egy tökéletes, nagyszerű könyv, csak éppen kitépi a szívedet.

Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok

1907-ben jelent meg Kosztolányi Dezső első verseskötete, a Négy fal között – elismerő volt a fogadtatása, egyedül Ady bírálta. Recenziójának lényege, hogy Kosztolányi irodalmi író, nem életdokumentumokat írt, hanem irodalmi témákat versel meg. Szász Károlyéhoz hasonlította költészetét. Kosztolányi a későbbiekben kilenc cikket írt Adyról. Az utolsó a legnagyobb horderejű. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent számukra Ady öröksége. Kosztolányi válasza: Írástudatlanok árulása – különvélemény.
1936. november 3-án halt meg gócos tüdőgyulladásban, Budapesten, a Szent János Kórházban. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, amelyben Babits rehabilitálta fiatalkori barátját, művésztársát. Szenvedéseiről részletesen Ascher Oszkár tudósított nemcsak a Nyugatban, hanem Az Est hasábjain is.

Kosztolányi Dezső Mindent bevallhatok című kötete a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg 2018-ban, és nemcsak azért örülök, hogy elolvashattam, mert sokszor elgondolkodtam, és sokszor szórakoztam is olvasás közben, hanem azért is, mert sokat változtatott a bennem élő Kosztolányi-képen, hozzáadott, kiegészítette, színesítette azt és amióta befejeztem a könyvet, teljesen más szemmel nézem írásait is. Nem volt kedvencem a szerző, a szövegei sem álltak közel hozzám, az Édes Annából csak nagyjából fél oldal volt, amit szerettem, a Pacsirta idegesített, de a filmadaptációk sem tudták hozzám közel hozni a regényeket. Most már biztos, hogy amikor újraolvasom a könyveit, vagy éppen olvasom azokat, amiket eddig még nem vettem a kezembe, teljesen másképpen fogok azokra tekinteni – hála a Jaffa Kiadónak.

A könyv alapvetően három részre osztható: a 94. oldalig Kosztolányi saját írásai kaptak helyet téma szerint csoportosítva, ezzel akár segítve is a ráhangolódást az olvasásra, majd interjúk következnek, végül pedig visszaemlékezéseket olvashatunk Kosztolányiról.
Imádtam a humort, ami sokszor átjárja a szerző írásait, nyugodtan mondhatom, tele lett post it-tel a könyv, amiket – ebben biztos vagyok – újra és újra el fogok olvasni, és később is fel fogok tudni használni. De nemcsak humor van ezekben a szövegekben, hanem rengeteg bölcsesség, komoly gondolat is, amit szintén ízlelget az ember, egy-egy mondat felett elgondolkodva.
Nekem azt mutatta meg ez a válogatás, Kosztolányi mennyire szerette az életet: szerette a barátait, a családját, a hivatását; mindent, ami körülvette. Része volt a világnak, ami vele volt szerves egész. Küzdő és optimista alkat bontakozott ki a szemem előtt, amikor olvastam a könyvet, és dühös vagyok, amiért oly fiatalon kellett elmennie.

Kosztolányi Dezső: Van bennünk Othello. A féltékenységről

A féltékenység idegbetegség. Erre vonatkozó megfigyeléseimet és észrevételeimet a következőkben összegezhetem: a férj, ki rajtakapja a feleségét egy barátjával és ordít, nem féltékeny, hanem minden részvétünkre érdemes, kárvallott, egészséges ember. A férj, aki nem kapja rajta a feleségét egy barátjával, és mégis ordít, féltékeny, tehát idegbeteg. Viszont az a férj, aki rajtakapja a feleségét egy vagy több barátjával, és mégsem ordít, nem féltékeny, tehát szintén idegbeteg.

Színházi Élet, 1929. november 3-9.

Mi a kedvenc napja?

Legkedvesebb napom a karácsonyeste. Ezen a napon felelevenedik az elmúlt gyermekkor, és a lassan kilobbanó apró viaszgyertyák illata tömjénes tisztasággal töltik be a szoba levegőjét. Ugyanezen a napon ünnepeljük fiam neve napját is.

Tolnai Világlapja, 1929. oltóber 30.

Nagyon köszönöm a Jaffa Kiadónak, hogy recenziós példányt biztosított és így elolvashattam a könyvet. Hatalmas élmény volt, ami sokáog velem marad.

Mészáros Dorka: Nem biztos, hogy visszajövök

Mészáros Dorka könyve, a Nem biztos, hogy visszajövök a General Press-nél való megjelenése után nem sokkal felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészet azért, mert a szerző magyar, másrészt azért, mert a történet roppant izgalmasnak tűnt. Alapvetően szeretem a bentlakásos iskolákban játszódó regényeket.

Az utóbbi években kicsit több kortárs magyar szerzőtől olvastam, és a tapasztalataim eddig pozitívak, szerencsére így történt ennek a regénynek az esetében is.

 

Könyvtári kölcsönzés volt ez a könyv, még decemberben hoztam haza, és nemsokára szerettem volna elolvasni, de a hosszabbításnál kiderült, hogy előjegyzés van rá. Ez abból a szempontból jó, hogy sokan érdeklődnek a kötet iránt, másrészt viszont hirtelen sürgetővé vált az olvasás, mert nem szerettem volna olvasatlanul visszavinni. :-) Néhány óra alatt olvastam el, szinte megszakítás nélkül, mert hihetetlenül lekötötte a figyelmemet, és magával ragadott a történet. A cselekmény feszült volt, a szereplők idegeinek pattanásig feszült voltát a szerző jól ábrázolta. Érezni lehetett az oldalakon vibráló idegességet, bizonytalanságot és félelmet. Habár csak egyetlen nap eseményeiról szól a könyv, mégis, mintha napok telnének el, annyi minden történik ebben a pár órában, és annyi titokkal és tragédiával szembesül az olvasó.

Döbbenetes volt, hogy senki sem az, akinek látszik, mindenkinek vannak mocskos kis titkai, senki nem számíthat igazán senkire, közben pedig - amíg mindenki igyekszeik elrejteni a valódi énjét - megpróbálják kideríteni, hová tűnt Lili. Bevallom, a 19. fejezeig még valahogyan képes lettem volna feldolgozni a lány eltűnését és esetleges halálát, a könyv utolsó harmadában azonban döbbenetes események egész láncolata indult el, hogy úgy éreztem, bármi is lesz a történet vége, fájni fog, jobban, mintsem gondoltam volna korábban.

Szerettem a regényt, és biztos vagyok benne, hogy fogok még Mészáros Dorkától olvasni, ennek a regénynek a vége azonban számomra mégis kicsit összecsapottnak érződött. Az utolsó öt fejezet egyfajta esszenciája volt a teljes 300 oldalnak, összesűrítve a feszültséget, a bűn és a félelem szagát, de jobban örültem volna, ha kicsit lassabban haladunk a végén, ha kidolgozottabbak az események, amik így kicsit csalódást okoztak. Ráadásul túl sok szálat próbált a szerző belefonni a történetben, némelyiket teljesen feleslegesnek éreztem az alaptörténet szempontjából, bőven jók lettek volna egy újabb regényben beledolgozni azokat.

Ettől függetlenül azonban jó volt olvasni Mészáros Dorka regényét, és ajánlom nektek, hogy vegyétek kézbe ti is, mert egy jó történetet fogtok kapni, ami abszolút leköt majd benneteket - mondhatni a fotelhez, kanapéhoz vagy éppen ágyhoz láncol, mert letejetetlen. :-)

Bartalis János és A mezők áldása

Bartalis János: A mezők áldása: Bartalis János összes versei
Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1943. 324 p.

Nagyon változó volt a Bartalis-versekhez való viszonyom; olvasás közben versről versre változott. Egy részét a költeményeknek korát megelőző szerkezetűnek éreztem. Sokukat nem is tűnt versnek, sokkal inkább valamiféle prózai alkotásnak. Összességében azonban nagyon érdekes és kellemes élmény volt a kötet olvasása – talán ezt bizonyítja az is, hogy azóta megvásároltam nemcsak ezt a kötetet, de a Nap madara címűt is.

Az 1893-ban, az erdélyi Apácán született erdélyi magyar költő költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét a Nyugatban.

Szentimrei Jenő így vallott Bartalis János verseiről:
Csak költő, a falu tiszta hangulatainak, az alázatos szerelemnek és a gyermek szeretetének bensőséges, szelíd énekese. Teljesen eredeti, formában, kifejezésben egyaránt. Walt Whitmann-hoz szokták hasonlítani, de az erdélyi környezet egészen más színt, egészen más színt, egészen más zenei hangzást ad verseinek, tárgyköre is elüt az amerikaiétól. Verseivel kevés népszerűséget, de annál több komoly figyelmet ébresztett Erdély határain túl is. 

Bartalis János Nyugat-emlékeim című írásában így vall Kosztolányihoz fűződő barátságáról:
"A legmelegebb és legmélyebb barátság a Nyugat írói közül Kosztolányi Dezsőhöz fűzött. Ő volt – amint már jeleztem – verseimnek felfedezője és első értékelője. Fiúi szeretettel, hálával és tisztelettel ragaszkodtam hozzá. Mesteremnek tekintettem, bár költészetünk alkotási és meglátásai módjában alig volt rokon vonás.
A közöttünk lévő szép barátság évek folyamán mind jobban mélyült és teljesedett. Már kiterjedt a két családra is. A két asszony: feleségem és Kosztolányiné is megszerették egymást. Ha Pestre mentünk, első útunk mindig hozzájuk vezetett. Döbbenetes betegsége és korai halála mély sebet hagyott szívemben.
Ha hatalom adatnék kezembe, hogy elhalt barátaim közül valakit életre kelthetnék, elsőként Kosztolányit támasztanám fel."
(Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról) 

 Bartalis János: De különben csend van

Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?…
Mindenki oly édesen pihen.
Csak te zavartad meg reggeli álmod.

Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz?
Élvezni a reggelt?… Eredj aludni,
nincs még semmi látni való, minden aluszik még.

Csak egy csodálatos szekér indult el,
derékig tűzben a hegy tetején –
De különben csend van, nyugalom van még.
Csak az a különös szekér – én nem tudom,
de mintha csupa virágon menne és olyan
valami mozgásféle is támadna nyomában.
De különben csend van.
Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle
fénylett meg.
Na, meg aztán – én ugyan nem értem, de mintha
mámoros versenybe kezdenének a madarak,
vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg.
De különben csend van. Nagy nyugalom.
Csak az a babonás rigó a vízpartján – én nem tudhatom,
de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól.
De különben csend van. Határozottan csend van.
Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el
csengős lovával a kerted alatt.
Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki
kosarával a piacra –
De különben csend van s minden aluszik még,

Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott
lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta
s az bódítgatja az emberek fejét és – én föl nem foghatom,
de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok
a dal szárnyán.
Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó
virág-máglyák gyúlnának.
Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg
minden dobásnyira.
Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna
az erő inaikból, mert megbűvölten,
mozdulatlan állnak – én nem tudom, de mintha
térdre roskadnának –
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba
a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat,
mert olyan bizsegő és izgatott a daluk.
És – én föl nem érhetem ésszel, de mintha
meglopták volna a természet minden színét,
olyan pazar-csillogó a tolluk.
De különben csend van. Határozottan csend van.

Csak úgy tesz minden, mintha élne.
Csak úgy tesz minden, mintha szállna,
szállva-szállna, szállna.
Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába
akarna bolondítani.
Én nem tudom miféle időszak van, de mintha
minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna.
Én nem tudom miféle időszak van –
Csak olyan szép minden,
olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros –
De különben csend van. Határozottan csend van.
És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni.
Pedig ezeket leszámítva – hidd el, hogy
Csend van. Határozottan csend van.

(Nyugat, 1917. 19. szám)

"A Nyugat első törzsgárdájából – mivel indulásom idejében katona voltam –, sajnos személyesen sajnos nagyon kevés írót ismerhettem meg. 1919-ig a harctereket jártam, évente csak ritkán és kevés időre kerültem haza kórházba vagy szabadságra, ilyenkor a véletlenen múlt, hogy valakivel találkozhassam a szerkesztőségben vagy valamelyik kávéházban (például Ady Endrével sose volt személyes találkozásom).
[…]
Az idősebbe közül talán Schöpflin Aladárral találkoztam gyakrabban egyik kávéház termében. Ő mikor meglátott, mindig azzal fogadott: Ne búsulj, Bartalis! – idézve egyik verssoromat. Sokszor emlegette egy másik verssoromat is. Ha a kávéházi asztalnál vita közben hirtelen csend állott be: De különben csend van – mondotta."
(Bartalis János: Nyugat-emlékeim. In. Rónay László (szerk.): Vallomások a Nyugatról) 

 

Kocsis Árpád: Oktopusz

Kocsis Árpád: Oktopusz

Fülszöveg:

Kocsis Árpád regényben egy takarítóbrigád mindennapjait követhetjük nyomon. Ragyog a padló, fényesedik a korlát, portól könnyebbül az ablakkeret.
Letisztulnak a mondatok.
A helyszín egy üvegépület: mindent diszkrét, puha anyag borít, drágák a szőnyegek a sok ezer tárgyalóteremben, vakít a neonfény, sokba kerül, ha az épület belső medencéjében fölfordulnak az egzotikus halak.
Van mit takarítani.
Az olvasót két dolog nyűgözheti le: az odakinn hömpölygő köd és az odabenn döglődő oktopusz.

Magvető Kiadó – Fórum Kiadó, Budapest – Újvidék 2017. 87 p. ISBN 978 963 14 3571 9 ISBN 978 86 323 0992 0

Nem a megszokott stílusban íródott valami volt ez, de nagyon élveztem. (Mi is a megszokott? Na, de mindegy is. :-)) Annyit beszéltek az oktopuszról, folyton emlegették, hogy állandóan azt vártam, hogy mikor jelenik meg valójában a történetben, de szerencsére nem terelte el a figyelmemet a lényegről (vagy ez volt a lényeg, én meg a lényegtelenre figyeltem? :-)).
Nem voltak a kötetben felesleges mondatok. Minden a helyén volt, és nem is hiányzott semmi. Szikár szöveg, semmi érzelgősség vagy túlírás. Jó volt olvasni – néha a szemembe vakított a szövegből kiáramló neonfény, és éreztem a vegyszerek szagát.

Érdekes volt belelátni (igaz, csak egy könyv lapjain át) egy takarítóbrigád mindennapjaiba, kapcsolataiba, tevékenységébe. Hogyan élnek, mit gondolnak, milyen a hátterük. Van a társadalomnak ez a rétege is: a kisember, az alacsony fizetésű, akinek a kezét kiszárítja a vegyszer és a víz, amivel a mi piszkunkat mossa. Észrevesszük vajon a takarítókat, vagy csak elmegyünk mellettük egy épületben, folyosón, irodában, aulában, stb.? Szerintem nem is figyelünk rájuk: automatikusan köszönünk talán, néha, de úgy igazán nem láthatóak.
Ebben a könyvben láthatóvá válnak. Minden hibájukkal és erényükkel együtt.

Köszönet a könyvért a Magvető Kiadónak.

Nyilasi Judit: Wan-Wan és a kacagóvirágok

Nyilasi Judit: Wan-Wan és a kacagóvirágok

Fülszöveg:

Csendesen telnek a nyárvégi napok Wan-Wan sárkány és Leperke otthonában, míg egy nap arra ébred a két barát, hogy az eperlepkét rejtélyes betegség támadta meg. Wan-Wan felkerekedik, hogy kiderítse, miként segíthet rajta, a Narancs-hegységben azonban saját magával is meg kell küzdenie ahhoz, hogy a legjobb barátját megmenthesse.

Pongrác Kiadó, Budapest 2010. 38 p.

Hivatalos molyként (a moly.hu oldal regisztrált tagjaként) több kihívásban is részt veszek évről-évre, amiknek hála sokszor kerülnek a kezembe olyan könyvek, amiket amúgy nem vennék a kezembe: vagy azért, mert nem tartoznak az érdeklődési körömbe (a kihívásoknak hála ez a kör növekszik), vagy pedig azért, mert - és ezt be kell látunk - "több nap, mint kolbász" vagyis az ember fiának-lányának mindig kevesebb az ideje az olvasásra, mint amennyit szeretne szánni a könyvekre.
Egy kihívás kapcsán találkoztam ezzel a mesekönyvet, amikor már sehogy sem tudtam olyan könyvbe botlani, aminek a címe W-vel kezdődik, és még érdekel is.
Egyszóval köszönöm ABC-kihívás!

Kellemes volt a találkozás Wan-Wannal és Leperkével. Érdekes és szórakoztató mese; aranyos volt, ahogyan a sárkány útra kelt, elment a könyvtárba (én is könyvtáros vagyok), majd továbbutazott, hogy megmentse a barátját.
Mindig nehéz legyőzni magunkat, felülkerekedni a gyengeségeinken, és elhinni magunkról, hogy jók vagyunk; és nem az a fontos, hogy dadogunk vagy kancsalok vagyunk. Sokszor a "hibáink" minket sokkal jobban zavarnak, mint másokat. Vagy éppen minket zavarnak csak, másokat pedig egyáltalán nem.

Bognár Péter: A fényes rend

Bognár Péter: A fényes rend
Magvető Könyvkiadó Budapest 2017. ISBN 978 963 14 3553 5
66 oldal

Most ismerkedtem meg Bognár Péter verseivel, ezért - ahogyan Nádasdy Ádám esetében is - értékelés előtt elolvastam még egy kötetét a szerzőnek (a 2012-ben megjelent Bulvár-ra esett a választásom, mivel nem volt a közelemben olyan ismerős vagy ismeretlen, aki tanácsot tudott volna adni), mivel nem tudtam, hogy csak az A fényes rend alapján milyen recenzió hagyja el a billentyűzetemet.

Rossz érzésem volt, mert nem volt kedvemre A fényes rend. Találkoztam benne vicces és érdekes, esetleg elgondolkodtató sorokkal, de összességében sajnos nem az én világom Bognár Péter világa. Az iskolás kamasz verseit olvasva az járt a fejemben: "Ha ezeket a verseket valóban középiskolás korában írta, akkor – ahhoz képest – elég jók. Viszont nem kellene feltétlenül mindenkinek a középiskolás verseit kiadni. Annyira azért nem jók." Ehhez hasonló verseket ugyanis én is írogattam gimnazistaként, de soha nem jutna eszembe, hogy kiadjam, mert – ha már alkotok – szeretnék elérni vele egy szintet.

Köszönet a kötetért a Magvető Kiadónak.

Bognár Péter: Bulvár.
Magvető Könyvkiadó Budapest 2012. ISBN 978 963 14 2855 1, 104 p.

Aztán elolvastam a Bulvárt, ami már ott megdolgoztatta a fantáziámat, hogy kitaláljam, hogyan is jöttek a versek címei. Nálam versstílusban a legmerészebbek a jelenleg olvasott Bartalis János-kötet, A mezők áldása versei. Sajnos az ennyire 21. századit nem tudom értelmezni. Jó, ha valaki tudja értelmezni és szerencsés az illető, de sajnos az a szerencsés ember nem én vagyok.
Bár, felmerült bennem valami... valami furcsa, és valahol az agyam hátsó részében: mintha csak leült volna a szerző és egy benne teljesen össze nem álló történetet próbált volna versbe szedni, de félpróza lett belőle, és az összefüggést sem sikerült feltétlen belevinnie, hogy átadhassa az olvasónak.
Ettől függetlenül ott lebeg az a versek körül (bizakodó ember vagyok), csak meg kellene találni.

Remélem, hogy lesz olyan, aki fogja tudni értelmezni majd Bognár Péter verseit, mert nem tudom elhinni, hogy valaki úgy legyen többkötetes költő, hogy nincsen olyan könyve, ami kicsit is közel kerüljön hozzám.

Találkozás Závada Pállal

Závada Pál volt a KSH Könyvtár és Bán Magda vendége 2017. május 3-án, amin én is részt vettem - munka után ott maradtam a rendezvényen. :-)

 

    „Mi vezet arra embereket, hogy csoportba verődve mások ellen támadjanak? És miféle helyzetek, beidegződések és indulatok idézhetik elő azt, hogy falusi járókelők, piaci vevők nekiessenek olyan szomszédaiknak, akik nemrég halálgyárakból menekültek meg? Hogy kerülhet valaki lincselők közé? Závada Pál új regénye 1946-os magyarországi antiszemita pogromok történetén keresztül keresi a választ. Egy piacnapon az elbeszélő főszereplő, a falu tekintélyes kereskedőjének lánya, egy tanárember felesége tanúja lesz egy zsidó tojáskereskedő elleni támadásnak, amely vérengzéssé fajul. Asszonyok vezetik a rettentő pusztítást, amely nem kímél sem nőket, sem gyermekeket. A pogromot követően nyomozás indul, és tárgyalások során tárulnak fel az előzmények, a háború alatti és az utána kialakult állapotok. Az események előterében azonban emberek és eltorzuló emberi viszonyok állnak. A történelem, amely bármely pillanatban ma is próbára tehet bármelyikünket.” (Az Egy piaci nap című könyv fülszövege) 

 

   Az író 2016-ban megjelent legfrissebb könyve, az Egy piaci nap volt az apropója a beszélgetésnek. Néhány nappal azután, hogy visszaérkeztem az Auschwitz-Birkenauban rendezett nemzetközi megemlékezésről, illetve azután, hogy megnéztem az 1945 című magyar filmet, nehéz volt ott ülnöm, mert felkavart a téma. 

   A második világháború után több vérvád is volt az országban – ennek jelentős részét a zsidók visszatérésétől való félelem, a gyűlölet táplálta. Bán Magda, az est vendéglátója elmondta, a könyv olvasása közben érezte, hogy az írót mennyire érdeklik az 1945–1946-os események, és Závada ki is fejtette, milyen hatalmas kutatómunka előzte meg az könyv megírását. A miskolci vérvádnál jelentős szerepe volt a kommunista pártnak is a történetben, akik hergelték a munkásokat. A háború után amúgy is elégedetlen, dühös embereket nem volt nehéz feltüzelni. A gyűlölet nagyon könnyen kialakul, az antiszemitizmus ”kártyáját” bármikor elő lehetett venni és használni. A kommunista párt pedig már csak azért is szította a gyűlöletet, nehogy azt hihesse bárki, hogy a párt köreiben zsidók vannak.

   Az első letartóztatások után a megvadult tömeg megint tüntetésbe kezdett, hogy a letartóztatott munkásvezetők szabadon bocsátását követeljék, akiket az általuk zsidó irányításúnak tartott rendőrség állítólagos kínvallatásoknak vetett alá. A miskolci rendőrségen ekkor – szerencsétlenségére – éppen egy lágerből éppen hazatért, a holokausztot túlélt zsidó származású főhadnagy volt a vezető, aki ezt a zsidó pogromot már nem élte túl – a tömeg meglincselte. 

   Hosszabban beszélgetett az író és Bán Magda a könyvről is, ami a Tótkomlóson történt hasonló tragédiát eleveníti fel. Závada Pál elmondta, hogy a tényeken nem változtatott, csupán a különben ismeretlen családi hátterű vádlottaknak-szereplőknek adott egyfajta személyesebb hátteret a regény kedvéért, de egyébként minden más abszolút tényszerű, kutatások eredménye. 

   A beszélgetés második felében beszélgettek egy másik nagy tragédiáról is, a magyarországi németség, szlovákság kitelepítéséről is, illetve a magyarság áttelepítéséről Magyarországra; hogy ez milyen hatalmas törést okozott családok életében. A lakosságcseréről nem lehetett beszélni; a családtagok között csupán ünnepek alkalmával jöttek-mentek a képeslapok az országok között, de levelet nem lehetett írni, hiszen azokat bármikor elolvashatták illetéktelen személyek. 

   Majd visszatérve a könyvre, Bán Magda elmondta, hogy őt igazán a nők szerepe döbbentette meg ebben a tragédiában, és a beszélgetés vége felé megtudtuk azt is, hogy Závada most több témában gyűjt anyagot, több témában kutat. Azt gondolom, a beszélgetésen jelen lévőket felcsigázta az író, és mindenki kíváncsian várja következő regényét - ahogyan én is.

Kép forrása: http://www.origo.hu/kultura/20080605-zavada-pal-interju-megjelent-az-idegen-testunk-zsidokerdes-antiszemitizmus.html

Élményeim a Téli berekben

Lesz ebben minden: idézetek, cselekményleírás, lejegyzett érzéseim és gondolataim a könyv olvasása/hallgatása közben. Ezért hát bizony van benne SPOILER. És ez az oka annak is, hogy a Molyon, az értékelésembe nem ezt, és nem így írtam, hanem ezt - lehet bevezetőnek tekinteni:

"Megint azt kell mondanom: mindenkinek szüksége van egy Matulára gyerekként. Régi adósságomat törlesztettem most, hogy elolvastam a Téli berek-et. Olyan mesés most is, amilyen nyáron; nem okoz csalódást soha. Fekete István csodaszép leírásai egyetlen perc alatt a Kis-Balatonhoz repítik az ember: a leírásai, a párbeszédek egyformán magukhoz láncolnak. Gyönyörű ez a könyv.
Mosolyogtam Gyula kajlaságán és Bütyök türelmén barátja felé – ami türelemnek a pohara is kicsordul néha, de a legfontosabb a barátság. Mennyire szeretem Matulát! El nem tudom mondani, mennyire megindított, ahogyan az író leírta, hogyan búsul az öreg, miután szilveszter után visszatért a berekbe a fiúk nélkül. Az idős ember tudása, szeretete, türelme, bölcsessége annyira szép, hogy az ember szíve belesajdul. Ahogyan abba is, milyen gyorsan felnő Tutajon az utolsó részében a könyvnek."

 Ahogyan írtam, régóta bakancslistán van ez a könyv, egészen pontosan azóta, amióta elolvastam általános iskolában a Tüskevár-at. Mivel azonban (sajnos vagy nem sajnos) mindig volt valami más, ezért elég sok idő eltelt a terv megszületése és a megvalósítás között.
Már a könyv elején volt egy mosolyogtató félmondat, amit muszáj volt feljegyeznem: "Ott állt tehát Tutajos, mint egy lagymatag kérdőjel..." Hát lehet ezen nem mosolyogni? Milyen is egy lagymatag kérdőjel? Most már mindenkinek tudnia kell elképzelni. :-)
Fekete István már a regény elején remekül jellemezte a telet - a városi telet -, s benne a városlakókat, azt gondolom, más író nem lett volna erre így képes.
"...a rúgás megtörtént..." Igen. Lehet bocsánatot kérni, de a bántást nem lehet nem nem történtté tenni, még akkor sem, ha "csak" egy kiskutya megrúgásáról van szó. Adhatunk neki csirkecombot, de a kutya nem felejti el. De hiszen ez ránk, emberekre is vonatkozik - kutyatörténetben zárt emberi igazság. "...a rúgás megtörtént..."
Bütyök és Katica szerelme tovább alakul, és közben Tutajon is rátalál Sárira. Első szerelem ez, tiszta és igaz. Közben Gyula természete változásnak indul: türelmetlen, indulatos, verekedős lett, hiába inti barátja, Bütyök, Tutajon nem érti, miről beszél a másik. A kamaszkor változásait Gyula nehezebben éli meg, mint a mindig bölcs, türelmes, megfontolt Bütyök - és ez tutajos nagy szerencséje, hiszen így barátja végtelen türelemmel viseli a másikat.
A fiúk szeptember óta tervezgeti a téli szünetet és a berek meglátogatását, pedig ezt még egy influenza is veszélyezteti - hatalmas szerencséje Tutajosnak, hogy kiváló a gyermekorvos, akivel Gyula össze is tegeződik (Lajos bátyám). Jó orvos, jó pszichológus és a két fiú jóbarátja egyben.
"- Lajos bátyám, a kutya fertőz [mármint Bikfic, az emelet kutyája, aki gyakran látogatja meg a beteg Tutajos szobájába]
- Ne csókolózz vele"

Ősszel a kis gunyhóból rendes kis ház lesz, aki tud, segít ebben Matulának. Télre még két kis kuvik is beköltözik a tető alá, megtetszik nekik ez a remek téli szállás. :-)
Aztán egy hétfői napon István beállít Budapesten Gyuláékhoz, mivel a minisztériumba kell mennie, és előtte meglátogatja családját és unokaöccsét. Mennyire nem ismerik a városi emberek, milyen sok munkájuk van a vidéki, mezőgazdasággal foglalkozó embereknek - és nemcsak nyáron, de télen is! Ladó Gyula Ákos ugyanis azt kezdte el magyarázni Istvánnak, hogy neki (mármint az agronómusnak) a tél a vakáció, hiszen akkor nem csinál semmit, csupa pihenés az a pár hónap, hiszen csak disznóölések váltják egymást vadászatokkal... S bár István akkor és ott nem mutatta, de bizony eléggé mérges lett rokonára, hogy ennyire tévképzetekben él. Egy mezőgazdaságban dolgozó nem 8-16 között dolgozik, nem teszi le a ceruzát négykor és megy haza pihenni, mint egy városi. Ott addig kell dolgozni, amíg munka van; és ha éjjel kell az állathoz menni, akkor éjjel kell. A zsizsik a gabonában a fertőző betegségek nem mennek pihenni délután négykor.
És bizony Gyulával is nagy esemény történt aznap délután, amihez barátja is szívből gratulált.

Fekete István valami csodásan írja le a tél és az állatok viszonyát. A természet téli életét nagyon szépen, szinte már művészien mutatja be, akár egy festményt. Szeretem ezeket a mondatait.
S amikor a fiúk és Bikfic vonatútjáról olvastam, bevallom, elmosolyodtam, amikor ezt olvastam:
"A vonat száguldott,, hiszen azért gyorsvonat..." :-) Megnézném mostanában a száguldozó gyorsvonatainkat. :-)
És amikor egy utastársul történeteit hallgatta Tutajos és Bütyök, abban volt egy kalauz és utas közötti párbeszéd, melyben a kalauz így vágott vissza a szemtelen utasnak:
"- Uram! Ne felejtse, a vasút nem alkalmaz marhákat, hanem csak szállít." Hát, ezen jót nevettem. :-))
A két fiúnak - mondhatni a három fiúnak - remek útja volt -  hányással, hányingerrel, fogkefével, szent-györgy-hegyi borral és Lajhárral fűszerezve.
Természetesen a Nancsi néni-féle üdvözlő ebéd igazi lakoma volt, amit (és az utat) csak alvással lehetett kipihenni. Első napjukon István Bütyökkel ment el reggel a gazdaságba, a magtárba, Gyulát magára hagyták gondolataiba merülve. Végül megérkezett a házhoz Matula, és Tutajos az énekesmadaraknak eleséget készített az öreg segítségével. Persze Gyula megváltozott, makacs, fura, okoskodó jelleme itt is megmutatkozott, de persze gyorsan kiderült, hogy ki a bölcsebb.
Ahogyan korábban álmodtam repcével, hát itt sem tudtam "megszabadulni " tőle: Bütyök hozta szóba ebéd közben,, miközben olvasta-nézegette a növénytermesztési szakkönyveket. Reggel kapott Istvántól szakkönyveket a fiú, szerintem ezt (a szerzőből és a címből kiindulva ez lehetett, és a kiadás éve is gyanús): https://www.antikvarium.hu/konyv/dr-bittera-miklos-novenytermesztestan-i-ii-65762
Béla gondolatait a sznob kifejezés is lekötötte egy időre a szobában található falitükör kapcsán, amit aztán István magyarázott el neki.

– Ugye, ez velencei tükör, István bácsi?

– Milyen? – nézett nagyot István gazda.

– Velencei.

– Hát azt én honnan tudjam?

– Piri mama mondta.

– Hát Piri mama honnan tudja?

– Nem tudom.

– Én sem tudom, de tőlem lehet akár timbuktui, én ugyan nem nézem magam benne… Különben is előrehajlik, és csak a hasam látom benne. Azon meg mit nézzek? Még Lili nénéd akasztotta így. Azt mondta, ez így szokás. Hát elég buta szokás… de azt nem mondta, hogy velencei-e, ha pedig ő nem mondta, akkor mérget vehetsz rá, mert Lili néni emeletes sznob volt. Többemeletes!

– Mi az, hogy „sznob”, István bácsi?

– Hát tudod… hogy is mondjam? Aki nem előkelő, csak előkelősködik. Olyan embereket utánoz, akik valóban előkelőek; olyan fára kapaszkodik, ami végeredményben csak uborkafa, csak külsőség, belső tartalom nélkül, egyszóval olyan velencei tükör, amit Bécsben csináltak, és a piripócsi ócskapiacon neveztek ki velenceinek. De mondom, tőlem lehet velencei is, én nem értek hozzá, mert nem vagyok sem tükörszakértő, sem régiségkereskedő. Mutass egy marhát, egy birkát vagy lovat, azt megmondom, miféle…

– De miért éppen „sznob”-nak nevezik?

– Ezt véletlenül tudom. Angol szó, de latin eredetű, mint ahogy a római kultúra bölcsőjét Athénban ringatták, az athénit meg a föníciaiak, etruszkok, egyiptomiak, babiloniak, zsidók és a fene jobban tudja, miféle nációk. Ez a szó mégis Angliából ered, mert pár évszázaddal előbb Angliában is csak azok a gyerekek tanulhattak, akik nemesek voltak, vagy sok pénzük volt. Márpedig Angliában sokkal előbb épültek gyárak, mint nálunk, és az angol gyárosok korlátlanul zsebelték be az angol fontmilliókat, tekintet nélkül a munkások testi és lelki érdekeire. Ezek a milliók azután annyira meghatották az előkelő kollégiumok előkelő és nemes professzorait, hogy felvették az aranytól csengő nevű sör- és posztógyáros-csemetéket is, de a felvételi naplókban a neveik után odaszúrták – mivel valamivel mégiscsak meg kellett jelölni ezeket az értékes, de nem nemes egyéneket –, szóval odaírták, hogy „sine nobilitate”, azaz nem nemes. Így azután a kecske is jóllakott, a nagy tiszteletű tanári kar is, és a káposzta is megmaradt: a tudományszomjas iparmágnásifjúság. Később már csak annyit írtak a nevek mellé, hogy s. nob., végül: snob. Most már érted?

– Igen, István bátyám.

– Na, látod, ilyen okos nagybátyád van, de kérlek, ilyen dolgokat máskor ne kérdezz, mert akkor belesülök, és akkor mérges leszek!

Szanyadiéknál is volt egy köszöntő vacsora a fiúk részére, ami finom rétessel végződött - ekkor komolyan elgondolkodtam, hol lehet a környékemen rétest kapni, de végül lemondtam róla.
Persze volt a vacsorának következménye mert Tutajos barátunk elcsapta a gyomrát, de szerencsére Nancsi néninek mindenre van csodaszere.
Igazi Matula-Nancsi párbeszéd volt az is, ahogyan arról vitázott a két öreg, mennyi hely van még a szánon, ami kiviszi őket a hídhoz, a berekbe menet.
"- Van itt még hely.
- Hát, három tetű elférne még. Olyan kisebb fajta."
:-)
A berekben töltött első nap reggelén paprikás lisztbe forgatott csuka volt a reggeli - s habár én nem szeretem a magyar halakat, de Isten bizony, úgy megkívántam, hogy ha valaki elém teszi, felfalom. Főleg, hogy az öreg erős cseresznyepaprikát kínált hozzá a fiúknak.
Matula a Hévíz-csatornát is megmutatta Gyulának és Bélának. A Wikipedia így ír a csatornáról: https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9v%C3%ADzi-csatorna

Azután egy napra magára hagyta a fiúkat az öreg, ami persze nem telhetett kaland nélkül, de szerencsésen "túlélte" mindkettő, és bölcsen, okosan Matulának is bevallották - s mivel az öreg már tudott a történtekről nagy vonalakban, örült, hogy a két fiú nem sumákolta el a dolgot. Ennek a napnak a délutánján történt, hogy Bütyök olyan erőfeszítéssel hadakozott egy hallal, hogy "verejtékmogyorók" csordultak le a homlokán. Ez a kifejezés rendkívül tetszett, és tetszik most is, ahogy írok. Ha nem felejtem el, alkalomadtán fogom használni. :-)
És ami még tetszik az író regényében - ahogyan már korábban is írtam, és nem győzöm leírni - a leírásai, most éppen a hóesésé:

Az idő most már nem gondolkodott. Szakadt a hó! Szakadt, de ez nem okozott akkora lármát sem, mint amikor a feketerigó végigszalad eső után az avaron. Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket; de szél nem volt, így talán csak az álmos alkony kóválygott a fehér világban, és félig alva húzogatta ide-oda az idő súlytalan igáját.

A láthatár becsukta szemét, a távoli zajok régen elfulladtak, mielőtt ideértek volna, és az élet közös, nagy szíve lehet, hogy vert valahol, de ezt észlelni nem lehetett. Lehet, hogy valahol vonat robogott, a vas és a fa kíméletlen zörgésében őrölve önmagát, lehet, hogy ijedt motorok benzingőzt hörögtek kétes utakon, amelyek az előbb még biztonságosak és kemények voltak, de most tétovák lettek egyszerre, és bizonytalanul keresték a másnapot, sőt az is lehetséges, hogy emberek jöttek-mentek, szerettek és veszekedtek az emberek mesterséges világában, de a berek minderről nem tudott, puhán takarózott, kizárt minden zajt, lármát, tülekedést, flancot, hazugságot, és önmagába zárkózva olyan távoli lett mindentől, mint a rejtett, kedves gondolat.

És a fiúk eldöntötték - miután egy naplevelet kaptam István bátyjuktól -, hogy a karácsonyt a berekben töltik, Matulával; s nem mentek be a faluba, csak majd szilveszterkor, és mr bent is maradnak a hátralévő néhány napra. Tehát a szánon nem ők mentek be aztán, hanem Nancsiék küldtek ki nekik élelmet, csomagokat, minden szükségeset.

Haladt az idő, de nem változott. Esett, esett a hó egyformán, tömötten, és végtelenül. A nádas egy része már lefeküdt, a bokrokból nem látszott már semmi, a folyó ágya szinte eltűnt, és a fák némán tartották hóterhüket.

De a hó már nem szállt le egyenesen, hanem meglengett néha, itt-ott megkanyarodott, és a pelyhek raja hol délnek fordult, hol északnak és néha nyugatnak.

– Iparkodnunk kell – mondta Matula –, hogy a lovak azonnal visszafordulhassanak. Ha István bátyjuk megtudná, hogy várakoztatjuk őket, hát leszedi a csillagokat.

– Nemigen talál most, Gergő bácsi.

– Az igaz, de majd akkor szedi le, ha mink is ott leszünk. Hát inkább menjünk. A saroglyát én viszem a szivattyúházig, onnan fele utat egyikőjük, a másik felit másik.

– A kutyák jöhetnek?

– Engedjük őket, legalább elmegy a kedvük tüle. A halakat is felváltva visszük.

Ifjaink vidáman vágtak az útnak, a kutyák csaholva hempergőztek meg a hóban, csak Matula ment szótlanul, s ezt a némaságot átvette később az egész társaság. Csikasz – aki jobban tisztában volt a dolgokkal – már a kezdetnél hátramaradt, míg Bikfic legénykedett egy darabig, körülrohanta az embereket, itt felbukott, ott beleszaladt nyakig a hóba, míg végül ő is az emberek mögé igazodott, ahol valamelyest járhatóbb volt az út. De csak valamelyest, mert a hó nem állt össze, s a lépések nyomán összefolyt, mint a homok.

– Gyönyörű idő! – lelkesedett Tutajos, amikor elindultak, és Matula mosolygott.

Amikor a csatornához értek, Tutajos újra megszólalt:

– Erre talán még nagyobb a hó…

Matula csak bólintott, amiről nem lehetett tudni, hogy valóban nagyobb-e a hó (és miért lett volna nagyobb?), vagy Matula arra gondolt, hogy Tutajosunkban fogy a gőz…

– Itt vagyunk, Gyula. Most maga veszi át? Ez kérdés volt, de mit lehetett erre mondani:

– Persze… Hol adom át Bütyöknek?

– Majd szólok.

A saroglya – nevezzük bárminek – nem volt könnyű, és úgy riszálta magát, mint az eladó lány a lakodalomban. Ez persze nem lett volna baj, ha ez a riszálás a lépéshez alkalmazkodott volna, de nem tette ezt, hanem önkéntes, mondhatnánk rendhagyó mozdulatokat végzett. Tutajos tántorgott vele, sőt egyszer majd belecsúszott a Zalába.

A Magyar Néprajzi lexikon szerint a saroglya vagy csín:
1. a → szekér, → kocsi, valamint a → talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a → szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára → szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is; – 2. két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról. – Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserénynek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a → targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas m. több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955).
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1142.html

Aztán eljött karácsony napja, Matula ünnepi ebédet és vacsorát főzött. Olyan meghitt, békés, szeretetteli ez az estét leíró pár oldal, hogy a szemembe könny szökött, amikor hallgattam.

Matula nézte a pipa szállongó füstjét, mintha látott volna benne valamit az elmúlt karácsonyesték mérföldköveiből, de az is lehet, hogy csak a disznóölésre gondolt, hogy elég lesz-e egy évig a zsír… Nem, nem lehet tudni a gondolatokat, amelyek ott szállongtak az emberek körül, elröpültek és visszatértek, száz és száz kilométereken villantak át és éveken, hiszen számukra nem volt tér, és nem volt idő. Megszülettek, hogy talán sose szűnjenek meg, hiszen bármely pillanatban megszólalhatnak, és megmutathatják magukat az emlékezés örökké pergő filmjén.

Alkonyodott.

Az ablakon át nem lehetett már látni, hogy esik a hó, vagy nem esik, pedig kint még nem volt sötét, de tejfehér pára lapult az üvegre, és még ködösebbé tette a belső világot, de még világosabbá a gondolatok csodálatos televízióját, amelyet mindenki maga szerkesztett, rendezett és játszott önmagának. Matula később felült, és miután egy darabig csizmáit nézegette, azt mondta:

– Kinézek…

Kabátot dobott magára, és kiment.

Tutajosnak már a nyelvén volt, hogy:

„Mit néz ilyenkor Gergő bácsi?…” – de aztán lenyelte ezt a gondolatot, mert ha Matula azt mondta, hogy „kinéz”, hát kinéz. Ehhez elsősorban senkinek semmi köze, másodsorban Matula a legjobban tudja, mit csinál és miért. Mivel azonban jócskán elmaradt, Tutajos aggodalmasan pislogott, aztán felkelt, és kinyitotta az ajtót.

Hová mehetett? Négy óra… egy órája már oda van. Füttyentett, mire Bikfic jelentkezett. Csikasz azonban sehol…

– Elvitte Csikaszt is.

– Ne izgulj, Tutajos, gyertyagyújtásra majd előkerül.

– Bütyök, kérlek, gondolkodj egy kicsit. Itt nincs gyertya, és nincs gyertyagyújtás…

– Csak úgy mondtam.

Tutajos azonban tévedett. Pár perc múlva Csikasz penderedett a szobába, illetlenül lerázta magáról a havat, mert még a füle is havas volt, és azt mondta, hogy – Hau, hau, csek-bek, nyakig ér ez a fehér izé… – És utána lábát veregetve a küszöbön megjelent Matula is, egyik kezében egy kis borókabokorral.

– Mondom, mért ne legyen karácsonyfánk is…

– Gergő bácsi!

– Csak boróka – mondta az öreg –, de fenyőnek fenyő. Nehezen találtam meg, de ott, azon a kis homokos dombon van pár darab.

– Gergő bácsi, éppen mondtuk, hogy itt nem lesz gyertyagyújtás…

– Hát tuggya, Béla, azt még én sem tudom, ámbár volt itt egy gyertyacsutak, alighanem az ablakba tettem.

Matula ezek után hosszasan, körülményesen zörgött az ablakban, mondván:

– Hová tettelek… na lám csak, el akart bújni… – És mosolyogva tartott a tenyerén egy háromcentis, kormos gyertyavéget.

– Látják, nem úgy van ez itt, mint szegény helyen… van itt minden…

A bokrot egy fazékba állította, s a kis csonkot a bokorka egyik ágára drótozta.

– Kész! Hány óra van?

– Fél öt.

– Akkor elkezdhetjük. Én adogatom a csomagokat maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…

Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.

– Matula – mondta, és szinte elpirult… és megtapogatta a papírt.

– Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.

– Azért nem kell kiabálni – mosolyogott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.

– Bütyök!… Nem én mondom, Béla, de így van írva…

És lassan elfogyott minden. A csomagok az ágyakra kerültek, a két ifjú izgatottan topogott, Matula is csak tett-vett céltalanul.

– Hány óra? – kérdezte.

– Mindjárt öt.

Az öreg erre meggyújtotta a gyertyát, elfújta a lámpát, és egyszerre ködös, borongós este lett körülöttük. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra kucsmáját.

A kis láng erre, mintha magára talált volna, kinyújtózott, Matula keze megmozdult, mintha meg akarta volna simogatni, aztán csendesen azt mondta:

– Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt!

A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert.

Tutajos önkéntelenül nyújtotta a kezét öreg barátja felé, és mintha szólni akart volna, de Matula csak annyit mondott:

– Jól van, Gyula. – És megszorította a fiú kezét, megszorította Bütyök kezét, aztán – talán jelezni akarta, hogy az ünnepi pillanatnak vége – újra feltette a kucsmáját.

– Magának is szép karácsonyt, Gergő bácsi – mondta Tutajos végül –, és egészséget és boldogságot kívánunk magának is, mert szeretjük!

Bütyök megnyalta a szája szélét, Matula pedig azt mondta:

– Akkor most meggyújtom a lámpát, mert van még valami, amit eldugtam, mert István bátyjuk úgy akarta.

És mélyen az ágya alól két teljes sífelszerelést vonszolt elő.

– Ezeket a csoszogókat itt dugdosom már régen, gondoltam: az ágy alatt úgysem söpörnek… és el is találtam…

– István bácsi! – kiáltott Tutajos, mellőzve az ágy alatti söprésre vonatkozó észrevételt. – István bácsi cukorember…

– Hát az is tud lenni – bólintott az öreg –, aztán tudnak maguk ezeken a deszkákon úgy, mint a Miska?

– Tudunk valamelyest… de nekünk is van még valami, amit utoljára hagytunk Gergő bácsinak… – És Tutajos ágyából, a feje alól elővette a rádiót. Kibontotta a papírdobozból, és Matula elé tette az asztalra.

– Ezt azért hoztuk, hogy Gergő bácsi ne legyen olyan egyedül, és sokszor gondoljon ránk…

Matula nézte a dobozt.

– Aztán mi van benne?

– Gergő bácsi, az egész világ!

Felnyitotta a doboz tetejét, csavargatott egy kicsit… kattogott egy kicsit, aztán megzendült valami, először csak mint a mély sóhajtás, aztán tisztán, puhán, telten meglódult a kis szobában a távoli harangszó.

A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére.

És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon.

És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet…

Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.

Matula nehézkesen megmozdult, kezével valami simogató mozdulatot tett, szeme fényes volt, szinte égett, és azt mondta:

– Köszönöm, fiúk… Akkor most nézze meg ki-ki a magáét, aztán elrakodunk, és összeülünk, ahogy ilyenkor szokás.

És Gyula lekattintotta a rádiót.

Hát nem gyönyörű? Ki nem szeretne ilyen ünnepet magának?
Vicces volt, mennyire megijedt Gyula, amikor meglátta másnap reggel Matulát bajuszkötőben. Milyen érdekes, hogy a városi gyerekek nagy valószínűséggel sem akkor, sem most nem ismerik ezeket a régi tárgyakat.

Csikasz morogva tér vissza a kunyhóhoz, de az ugatásra már az előbb kinyílt az ajtó, s most Matula érdeklődik:

– Mi az „már megint”?

– Elzavartam – billegeti farkát Csikasz, és megszagolja Matula papucsos lábát, mert csizmás kezét nem szagolhatja meg. Matula ugyanis csizmát pucol, s ehhez kötényt kötött hogy fehérneműit össze ne piszkolja. Mert az öreg e pillanatban gatyában tartózkodik – ami előfordul –, és arcán bajuszkötő feszül – ami viszont igen ritkán fordul elő. Matula – miután megborotválkozott, és bajusza neveletlen sövényét helyreollózta – bajuszkötőt illesztett a férfias dísz megfékezésére Amíg a gyerekek alszanak – gondolta –, elintézi ezeket a diszkrét ügyeket, amiben persze tévedett, mert Tutajos – dacára a késői

fekvésnek – felnézett a csizmafényesítés sisegő ütemeire.

Tutajos ijedten ült fel.

– Mi az, Gergő bácsi?

– Mi az, hogy mi az?

– Az az izé az arcán…

– Bajuszkötő. Nem látott még ilyet?

– Nem… Már azt hittem, a foga fáj…

– Nem fáj, ami fájt, azt kihúzattam, de mondhatom, jól húz ez a mi doktorunk…

A bajuszkötőtől Matula kicsit selypítve beszélt, és Tutajos minden erejét összeszedte, hogy el ne nevesse magát, mert Matula a kék köténnyel s a leszorított láthatatlan bajusszal úgy nézett ki, mint egy középkori barát, aki a gvárdián csizmáját fényesíti.

A beszédre felébredt Bütyök is, de egy darabig csak pislogott a takaró alól, mint aki nem hiszi el, amit lát, és éppen kérdezősködni akart, amikor Matula azt mondta:

– Most akkor forduljanak a fal felé, mert én levetkőzöm! Ifjaink tehát a fal felé fordultak, miközben Tutajos megesküdött, hogy inkább meghal, de nem nevet.

– Na – szólalt meg az öreg kicsit későbben –, most már maguk is felkelhetnek, ha akarnak, ámbár fekhetnek is, máma ünnep van, aztán elég sokáig fenn voltunk.

A 15 éves Tutajos minden nap mondott olyat, amit nem kellett volna: meggondolatlanul jöttek szájára a szavak, az okoskodás - és persze mindig késő volt már, nem lehetett visszaszívni, a szó kimondatott. Ilyen volt az eset Matula karácsonyi ajándékával kapcsolatban is. Minden ilyen esetben azon járt a fejem, vajon én is ilyen tizenéves voltam? De nem, szerencsére nem, és bizony Gyulát többször tudtam volna leszidni a szemtelenségéért. Hiszen tudta, hogy nálánál bölcsebb és tapasztaltabb emberekkel beszél; akik szeretik őt.
Aztán négy nappal szilveszter előtt jött István bácsi levele hogy mikor és hol várja a fiúkat és Matulát, és bizony Tutajoson erőt vett a szomorúság, úgy kellett gatyába rázni, hogy ne arra gondoljon, hogy már csak négy napjuk van, hanem arra: van még négy napjuk, és töltsék el a legjobban. De aztán lett egy nevezetes estéje a magaslesen, amit nem fog egy ideig elfelejteni, és nemcsak ő, de Matula és István bácsi sem. :-)
Aztán másnap, amikor esteledett, Fekete István a lámpa fényében látszódó kunyhóbelsőt egy nyomortelephez hasonlította, úgyhogy muszáj volt utánaolvasnom ennek a nyomortelepnek.

A lámpa fellobbant, és a gyér világosságban olyan szomorú volt a kunyhó belseje, mint egy Auguszta-telepi nyomortanya ezerkilencszázharmincban.

Auguszta-telep. Auguszta fõhercegnõ (1875-1964), József fõherceg felesége, Ferenc József unokája. Védnökségével alakult 1914-ben  az Auguszta-alap nevű társadalmi szervezet, amely közadakozást gyűjtött a civil lakosságtól háborús segélyezésre. Ennek keretében létesült Kőbányán a szükségkórház, amelyet azután 1919-ben a vagonlakó menekültek részére szükség-lakóteleppé alakítottak át. Mind a kórház, mind a telep Auguszta nevét viselte.
http://egykor.hu/budapest/barakk-telepek-pesten/3080

http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/tizedik-kerulet-kobanya/item/kobanya-1940-1960-10-kerulet
http://pongractelep.hu/?p=3481

Az utolsó napokat a fik korcsolyázással és horgászással töltötték. Gyönyörű lehet a berek télen, de hogy minusz fokokban álljak és horgásszak, nem biztos, hogy rá tudnám venni magam. Ha tudnék korcsolyázni, arra még csak-csak, hiszen akkor melegem lesz, nem csak állok a hidegben.
A faluba utazás napján értük is ment a szán a hídhoz, és mind felkapaszkodtak rá.
Nagy igazság, és úgy látszik, már az író idejében is így volt, hogy bizony a szilvesztert nem csak este tartották az emberek:

Tutajos már hatszor „meglátta” a híd könnyed ívét, de mozdult a köd, és elvitte a hidat is. Káprázat és vágy volt csupán az egész látomás, amíg csak majd az orrukat ütötték a valóságos hídba.

– Na! – mondta Matula. – Ez a Jóska is…

– Mi van velem, Gergő bátyám? – vált ketté az egyik oszlop. – Mondom magamban: megmozdulok, amíg még valami rosszat nem mondanak rólam…

– És a kocsi? – ijedt meg Gyula.

– Félreálltam a szánkóval, mert ilyen ködben könnyen fellökik az embert. Tuggyák, máma egész nap szilveszter van, aztán van olyan is, aki már reggel elkezdi… Hát csak kapaszkodjanak fel kényelmesen, a kutyák meg gyühetnek a szán mellett, úgyis lépést kell mennünk; már az életem is meguntam, amíg kiértem. Na, Rigó!…

Jól telt a szilveszter, a vacsora is, hiszen Katicáék és Matula is vendég volt István házában - a fik nagy örömére, és látszott, hogy az öreg is örül a fiúknak. Másnap pedig folytatódott Bütyök mezőgazdasági képzése silótakarmánnyal, melasszal és más okosságokkal. S mivel az agronómus látta, mennyire vágyik Gyula a berekbe, megörvendeztette, hogy kimehet Matulához. Tutajos annyira boldog volt, hogy Bikficről teljesen el is feledkezett, és egyedül vágott neki síelve az útnak. A kajla fiú szerencsére oda is ért a kunyhóhoz, és megható jelenetnek lehetett tanúja, amiről nagyon bölcsen, nem szólt Matulának.
S ezekben a napokban történt az is, hogy Tutajosunk felnőtt...