2025. július 6., vasárnap

Borsi Bálint: Itt majd más lakik

 Borsi Bálint első verseskötete jelent meg 2024 könyvhetére a Fekete Sas Kiadó gondozásában. S mit lehet tudni a költőről? 1992-ben született Budapesten, Rákospalotán él, tanít, költ, műfordít. Évek óta publikál rangos folyóiratokban, antológiákban - olvashatja a kötet hátuljában az érdeklődő, ha felkeltette a kíváncsiságát ez a kisalakú, vékonyka kötet, melynek már a borítója is vonzza az embert, hogy belelapozzon.

Deduktív vers arról, hogy ki nem csavarta vissza a kupakot a fogkrémes tubusra

Ha ez ember jól körbe néz,
tényleg mindent tűvé tesz,
kutakodik, keres, pásztáz,
sehol sincs a sáros, ádáz,
legalábbis bűnrészes,
sehol nincs egy aljas lator,
bárhogy kutat, keres, pakol,
sehol nincs a gaztevő,

akkor sajnos asszem ő.

Ezek a versek üdítőek voltak, frissek, egyszerre szórakoztatóak és elgondolkodtatóak; olyan versek, amik az életünk mindennapi, alapvető kérdéseivel foglalkoznak kortárs, mégis közérthető nyelvezettel. Hiába szeretem ugyanis a verseket, a mai kortárs költemények sokszor ijesztőek a számomra elvontságukkal. Mintha ezek a versek piedesztálról néznének rám, gúnyos mosollyal, hogy Na, értsz? Nem értesz? Mit értesz? Mintha ma verset írni egyet jelentene azzal, hogy az olvasónak nem szabad értenie, amit olvas, és akkor jó a költemény, ha maximum valahol a kislábujj tájékán bizsereg valami az olvasóban olvasás közben, de nehogy rokonszenvet érezzen vagy bele tudjon helyezkedni, mert akkor a költő elrontotta az egészet. Szóval itt is kérem, aki tud érthető, mai kortárs versesköteteket, ne tartsa vissza magát, mert olvasnám. A jónak nem kell, hogy szinonímája legyen az elvont.

Borsi Bálint verseskötete az a fajta könyv, amit az ember fel-, fellapoz, bele-, beleolvas, idéz belőle. Olyan kötet, amiből egyes élethelyzetekben beugranak sorok, és előkapod azzal, hogy Figyelj, ez pont olyan, mint itt! És ezzel sokkal több a számomra, mert - néha - egy kicsit én is vagyok. Ráadásul rímek vannak benne! Hát nem csoda, hogy rímeket találunk egy mai, kortárs verseskötetben? Imádtam! Talán velem van a baj, a "régi iskola" vagyok még, ami Radnótin, Babitson, Tóth Árpádon és társain nőtt fel, amikor a vers vers volt még.

Lehetett mosolyogni, elgondolkodni,  nevetni olvasás közben, ezt mond adta az Itt majd más lakik nekem, és a pozitív élményhez nagyban hozzájárultak a príma illusztrációk, amik illeszkedtek a kötet fizikai megjelenéséhez, kiviteléhez.

Borsi Bálint első verseskötetére a 2024-es könyvhéten Néráth Mónika, a kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet, nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a könyvről, már csak ezért is szerettem volna elolvasni, és a dedikáláson a fiatal szerző is szimpatikus volt, ahogyan első alkalommal várta az érdeklődőket, majd azok megérkeztek, sokan voltak... Jó volt. Szép volt.

Nagyon köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam a kötetet, és kaphattam egy példányt, ráadásul személyesen Móni adta át nekem a könyvhéten.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet iránt, keresse fel a kiadó honlapját, és rendelje meg a könyvet.

2025. július 2., szerda

Cyril Gely: Hasadás

Az 1968-ban született francia szerző, Cyril Gely első, magyarul megjelent regénye a Hasadás hatalmas felfedezés volt a számomra, és hálával tartozok érte Dorinának, a Móra Könyvkiadó munkatársának, amiért felhívta rá a figyelmemet; igazi telitalálat volt. Amilyen vékony kis kötetről van szó, annyira hosszan olvastam, mert rengeteg gondolkodni és feldolgozni valót adott. Rengeteg érzés kavargott bennem ennek a 2024-ben a Trend Kiadónál megjelent történetnek a kapcsán, és fontos kiemelni a fordító, Pacskovszky Zsolt nevét és személyét is, mert nagyon jól át tudta adni a két főszereplő közötti feszültséget.

 Mind Otto Hahn, mind Lise Meitner valós személyek voltak, harminc éven át együtt is dolgoztak a 20. század első felében Németországban. Az asszony kiváló tudós volt, igazi zseni, akit azonban sem a neme, sem zsidó származása miatt nem ismertek el saját korában a hazájában. Hitler hatalomra jutásával az élete is veszélybe került, de még így is sokáig dolgozott Németországban, míg végül menekülnie kellett és Svédországban telepedett le. Teljesen egyértelmű volt, hogy Hanhn nem boldogul nélküle, az asszony leveleiben sokat segítette volt tudóstársát az atomhasadás kutatásában. Csakhogy a férfi - híúságból, becsvágyból vagy félelemből vagy mindezek miatt együtt - nem tüntette fel az asszony nevét sehol.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1945. november 15-én nyilvánosságra hozta, hogy az 1944-es kémiai Nobel-díjat neki, Otto Hahn-nak ítélte a nehéz elemek atommagjainak hasításáért. Az atommaghasadás hatalmas jelentősége az, hogy a reakció szélsőségesen exoterm folyamat, a nehéz atommagok az energia rettentően koncentrált forrásai. 
Egyes történészek nehezményezték, hogy a Nobel-díjat nem osztották meg Lise Meitnerrel, akinek jelentős része volt ebben a munkában. Hahn holléte azonban még titok volt (a háború után letartóztatták és Angliéba, a Farm Hall-ba internálták több tudóstársával egyetemben), és a Nobel-bizottság nem tudott vele kapcsolatba lépni. A jutalomdíjról csak az újságokból értesült. Fogságban tartott kutatótársai az eseményt november 18-án beszédekkel, tréfákkal és dalszerkesztéssel ünnepelték. Az őrség rábeszélte Hahnt, hogy írjon a bizottságnak egy köszönőlevelet, de bocsánatot kell kérnie, amiért a díjkiosztó ünnepségen nem lehet jelen. A Nobel-díjat az éremmel és a diplomával végül is egy év késedelemmel, 1946. december 10-én vette át V. Gusztáv svéd királytól.

 


Innen indul a regény. Hanh a szállodában készül a díjátadóra. A szalonban ő, a hálószobában a felesége pihen és készül, amikor megjelenik a lakosztályban Lise Meitner, hogy leszámoljon a férfival és számonkérje őt. Hatalmas feszültség van végig a regényben, pedig az egész beszélgetés néhány óra alatt zajlik le, a helyszín sem változik, a könyv lapjai mégis szinte izzanak.

Elvben tisztában voltam a maghasadással, ennek ellenére, amikor a 81. oldalhoz jutottam, értettem meg ennek a folyamatnak a borzalmát és szörnyűségét a maga valóságában, és ez szinte traumatizált.

A kötet végén olvashatjuk a szerző megjegyzését.

"[Aznap] igencsak kellemetlen beszélgetésem volt Lise Meitnerrel - árulta el az emlékirataiban. - Heves szóváltásunk oka alighanem a csalódottsága lehetett, amiért egyedül én kaptam meg a díjat."
A maga rsézéről Lise ezt írja nem sokkal később egy barátnőjének: "Nagyon fájdalmas volt számomra, hogy Hahn az interjúiban soha egy szóval sem említett engem vagy a harmincévnyi közös munkánkat.
Ottho Hahn világhírű lett.
Lise, Edith és Hahn is 1968-ban halt meg, pár hónap különbséggel.
 
Lise sítján ez olvasható:
 
"Lise Meitner fizikus,
aki soha nem veszítette el
az emberségét." 

A regényben szereplő beszélgetés tehát megtörtént, a mai olvasó pedig teljesen bevonódik a Gely által írt történetbe - melyből Franciaországban színdarab is készült -, ezt a regényt nem lehet külső szemlélőként olvasni. Magyarországon is látható a regény feldolgozásából készült színdarab a Rózsavölgyi Szalonban Gely Diplomácia című regényéből készült darabjával együtt. Ajánlom a figyelmetekbe!

Döbbenetes volt a számomra, mennyire más nézőpontből tekint az eseményekre a két szereplőnk, és mennyire volt lehetetlenség, hogy közeledjenek az álláspontjaik, és ennek nemcsak az az oka, hogy egyikük férfi és német, míg másikuk nő és zsidó volt. Mai szemmel nagyon nehéz átérezni a harmincas-negyvenes években Németországban zajló eseményeket, és az akkor élt emberek mozgatórugóit Döbbenetes volt számomra Otto Hahn folyamatos önigazolása, a folytonos védekezés; nem volt képes szembenézni tetteinek valódi indítékaival. Felkavaró regényt olvastam, és újra el fogom olvasni később. A történelem egyfelől ismétli önmagát, de a nők kizsákményolása, eredményeiknek a férfiak által való eltulajdonítása is általános még napjainkban is, hát még mennyire jellemző volt ez korábban.

A wmn.hu Férfi kollégája zsebelte be a neki járó Nobel-díjat – Dr. Lise Meitner, a „menekülő tudós” című cikkében is olvashatunk Lise Meitner életről és erről a nőket ért és érő megkülönböztetésről:

 Lise Meitner története nem egyedi eset. A Matilda-effektus egy általános, és nagyon is létező előítélet a női kutatók eredményeivel szemben, amiket inkább férfi kollégáiknak tulajdonítanak. A jelenséget először Margaret W. Rossiter tudománytörténész írta le még 1993-ban. A kifejezés az amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először figyelt fel e tendenciára a XIX. század végén.

Rossiter számos példát hoz a hatás bemutatására, többek közt Salernoi Trotula olasz orvost, akinek munkáit jellemzően férfi szerzőknek tulajdonították, ráadásul a női oktatókkal és orvosokkal szembeni ellenséges gondolkodás miatt gyakran a még létezését is tagadták. Rossiter XX. századi esteket is feldolgoz, többek között Marie Curie-ét, aki 1903-ban kizárólag férje és a svéd matematikus és Nobel-bizottsági tag, Magnus Goesta Mittag-Leffler követelésére kaphatta meg férjével megosztva a fizikai Nobel-díjat. 

A regény két főszereplőjének drámája zajlik az orrunk előtt olvasás közben, de nem csak az ő tragédiájukat ismerhetjük meg, hiszen a szomszédos szobában Hahn feleségének történetével is megismerkedhetünk, és az ő drámája sem kisebb, csak más, mint a főszereplőké.

A feszült párbeszéd bennem is feszültséget keltett, és - mivel itt nagyon nagy részben az érzések domináltak a szereplőinknél -, a kötet elején nem volt egyszerű magamban igazságot tenni; mit hitetek el és mit nem az elmondottakből; kinek van igaza és milyen mértékben, mennyire jogos a támadás és mennyire valós a védekezés. Ingadoztam az elején. De csak az elején.

S mégis azt érzem, nem tudom, Hahn helyében hogyan viselkedtem volna Lise-vel, hogyan életem volna a nácik uralta Németországban, képes lettem volna e vállalni-e azt, hogy az életem veszélybe kerülhet. S vajon képes lettem volna e leküzdeni a becsvágyamat. Hogy képes lettem volna e ott és akkor bocsánatot kérni, beismerni a hibámat.

Azt éreztem Hahn-nal kacsolatban a regényt olvasva, hogy nem is csak Lise Meitnert akarja meggyőzni, de saját lelkiismeretét is elhallgattatni; önmagával is el akarja hitetni a hazugságait, mert nem képes szembenézni az igazsággal.

Csak ragozni tudonám még mindazt, amit eddig leírtam, mert a Hahn és Meitner beszélgetésének, külzdelmének részleteit nem írnám le - ezt el kell olvasni, nem olvasni róla. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom, hogy elkezdem ismét a könyvet, pedig tudom, hogy most erre nincsen időm a sok egyéb olvasási kötelezettség és megkezdett történelem szakos tanulmányaim mellett, de ha nem is a következő pár hónapban, de jövőre mindenképpen újraolvasom Cyril Gely regényét, és bízom benne, hogy hamarosan eljutok oda is, hogy megnézzem a színdarabot is a Rózsavölgyi Szalonban - a szerző másik, Diplomácia című darabjával együtt.

Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem a regény iránt, keresse a kötetet a Móra Könyvkiadó honlapján, webshopjában. Hálásan köszönöm a Móra Könyvkiadónak a regényt, amit recenziós példányként olvashattam, és Dorinának is, hogy ilyen jó marketinggel ajánlotta a figyelmembe.