Nagyon nehéz megszólalni a Regényélet elolvasása után. Nemcsak azért, mert első olvasásom volt Guillaume Mussotól, hanem azért is, mert egy egészen különleges történetet kaptam. Musso a 2021-es év egyik nagy felfedezése a számomra, amiért hálával tartozom a Park Kiadónak. Nemcsak azért, mert gondozzák a szerző műveit, hanem azért is, mert biztosítottak számomra egy recenziós példányt, így engem is beszippanthatott a rajongás a szerző iránt.
Több szempontból is izgalmas élményt jelentett a regény. Habár a történet más, mégis beugrott nekem Italo Calvino regénye, a Ha egy tél éjszakán egy utazó, és valamiért az az érzésem támadt, hogy Musso is olvasta ezt a Calvino-regényt.
Könnyű volt beleélni magam a történetbe, magával ragadott a cselekmény, és Carrie eltűnése miatt együtt izgultam Florával, mígnem hirtelen olyan érzésem támadt, mint Calvinonál. Összezavarodtam, amikor belépett a történetbe Romain Ozorski, és kezdtem rájönni a könyv szerkezetének sajátosságára. Romain története is felkavaróan szomorú volt, szívből sajnáltam őt, és ahogyan Floraért aggódtam, úgy aggódtam most Ozorskiért is, szívemhez nőtt a két szereplő, majd izgalmas és csavaros módon kapcsolódott össze a két szereplő személyes élete is.
Később, olvasás során egy másik korábban megismert regény is beugrott nekem, mégpedig Dennis Lehane kötete, a Viharsziget, aminek alaptörténetét kicsit visszaköszönni éreztem a Regényélet egy szakaszában, azonban ez nem volt zavaró vagy bosszantó, Musso ötletesen forgatta a történet fonalát az egész könyv során, minden jókor volt jó helyen.
Eddig sokszor gondoltam rá, meg kellene ismerkednem Musso könyveivel, most már biztos vagyok benne, hogy kell nekem Musso. :-) Nem tudom, a korábbi regényei mennyire hasonlítanak alapsémájukban a Regényélethez, de ha hasonlóan jól vannak megírva, szeretni fogom őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése