A kötetben szereplő novellákkal már találkozhatott itt-ott az olvasó, ebben az igazán különleges, számomra nagyon ünnepi kivitelben és összeállításban azonban 2017-ben jelentek meg a Móra Könyvkiadónál, míg a második kiadás 2021-ben került ki a nyomdából.
Fekete Istvánnak több könyvét is olvastam már, a legtöbbet szerettem. Ugyanis amíg az élet körforgása, a természeti leírások, a hétköznapi emberek élete (örömei, bánata, gondjai), a létezés szépsége és a természet szeretete számomra mindig ötcsillagos élményt adnak, addig az állattörténeteivel eddig nem sikerült megbarátkoznom. Most azonban nem is ezekről lesz szó.
Az Éjféli harangszó című kötetben minden egyes novella, minden egyes történet számomra a mindenség volt. Nemcsak azért, mert a szerkesztő az írások sorrendjében az év, a hónapok körforgását is figyelembe vette - így jutunk el márciustól a következő év tavaszáig -, de azért is, mert az emberi érzelmek végtelen széles palettáját mutatja meg a történetekben. Pék Dániel megtöri a telet a Déli szél-ben, majd a Húsvét előtt-ben Varga Ádám hazatér a börtönből. A novellák főszereplői felnőttek és gyerekek, a helyszín mindig a falu. Olyan, mint a létezés esszenciája, ahol az érzések még tiszták - akár pozitívak, akár negatívak, ahol van ugyan gonoszság, irigység, rosszindulat, de van egymásra való odafigyelés, törődés, szeretet is. A természet és a természeti jelenségek leírása pedig annyira feketeistvános, olyan szép és megható! Amikor Fekete Istvántól olvasok, legszívesebben elköltöznék a városból, hogy én is megtapasztalhassam azt a fajta közelséget a természethez, amit az író érzett.
Több novella is volt ebben a kötetben, amit kétszer is elolvastam, ami - bár nehéz ilyet írni, de talán - jobban megérintett, mint A kis tál is, amely egy - három év szolgálat után - hazatérő katona története. Vagy éppen Kalapky bácsi története a róla elnevezett írásban. Az öreg postás igazi, jó Ember volt egy nagyon nehéz időszakában a történelemnek, példát mutatva emberszeretetből. Az Ősz táján-t nagyon ajánlom azoknak, akik szeretik Matulát és az ő bölcs tanításait, ami embert farag a gyerekből. A történetben nyár van, s egy nagyapa kiviszi magával elkényeztetett, követelőző unokáját a kunyhóba, hogy aztán szeptemberben az iskolába már egy olyan gyereket kísérjen, akire méltán lehet büszke. Túlcsordult a lelkem.
Aztán ott van a Roráté... amin - szégyen, nem szégyen - én bizony mindig könnyezek, akárhányszor és akárhol olvasom, mert az egyik legszebb történet, amit valaha olvastam. Könnyezem örömömben, meghatottságomban, ahogyan újra egymásra talál két idős férfi, kik annyi évig éltek haragban egymással.
Az emberek felülemelkednek önnön kicsinységükön, túllendülnek a féltékenységen, az önzésen. A hitük valódi hit: hit a természetben és hit istenben. Nem egyszerűen vallásosság. Ez a hit a lelkük mélyéről fakad. Herbszt László illusztrálta a kötetet, és én imádtam ezeket az illusztrációkat, mert úgy éreztem, mindegyik történetben megragadott egy-egy fontos pillanatot. Talán nincsen igazam, hiszen nem ismerem Herbszt Lászlót, de azt hiszem - remélem - nagyon szerette ezeket a novellákat.
Kívánom, hogy minél többen megismerkedjenek ezzel a novellaválogatással, mert tavasszal, vagy éppen más évszakban, akár kalendárumszerűen is, évszakonként a megfelelő írásokat elolvasva, csodás élményt ad az olvasónak.
Én pedig köszönöm a kiadónak, hogy recenziós példányt kaphattam a könyvből. Különösen szép volt ezt most karácsonykor elolvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése