Szénási Krisztina: Születésnap

Furcsa módon vonzanak a Születésnapok. Olvastam és szerettem Szabó Magda Születésnapját, idén augusztusban olvastam Imma Monsó azonos című regényét és sok éve egy kollégám hívta fel a figyelmemet egy szokatlan, nyomasztó, mégis zseniális dán filmre, a Születésnapra, melynek a rendezője Thomas Vinterberg, és amely az első Dogma-film volt.

Most pedig egy újabb Születésnap, ezúttal Szénási Krisztina regénye került a kezembe, amely 2020-ban jelent meg az Erawan Kiadónál.

Valójában - egy külső szemlélőnek - csak egy születésnapi ebéd. Egy 85. születésnap, aminek megünneplésére gyűjt össze egy család. Ennyit láthattak a pincérek, ennyit láthattunk volna mi is, ha bekukkantunk az elegáns, drága étterem ablakain. Aki kicsit figyelmesebb, észreveszi a némaságba burkolózó, leginkább a mobiljukat nyomkodó kamaszokat, két nőt, akik a társaságtól félrehúzódva beszélgetnek könnyes szemmel, a mérgező, folyton másokat szapuló ötvenes asszonyt, az uralkodó és parancsolgató, magányosan álló terhes nőt... Mindenki súlyokat cipel, de mindenki titkolni igyekszik. Egy család, ahol a részek eltávolodtak egymástól és már nem alkotnak egy egészet. A fejekbe azonban nem láthatunk bele, kivéve, ha elolvassuk Szénási Krisztina regényét. Vajon van-e esélye ennek a családnak a változásra?

A könyvtár polcai között keresgéltem új olvasmányaimat, amikor megláttam a Születésnapot. Valamiért furcsán viszonyulok az ilyen és hasonló stílusú borítókhoz - számomra (tudom, rossz előítélet) kicsit mindig a "gagyi" kifejezés ugrik be - viszont a fülszöveget elolvasva úgy éreztem, tennek kell egy próbát. Nyitnom kell a szerző - akitől eddig nem olvastam még - és a történet felé. Örülök, hogy így tettem, mert egy nagyon kellemes, elgondolkodtató olvasási élményt kaptam a bizalomért cserébe. És miután bezártam a könyvet, már a borítóra is más szemmel néztem.

Egy család nem homogén. Rengeteg különböző gondolkodású, életstílusú, anyagi helyzetű, életkorú ember masszája, ahol mindenkinek akad problémája, akár a saját életében, akár egymáshoz fűződő viszonyában. Ez a képzeletbeli család, ez a négy generáció pontos leképeződése ennek. Maga a történet voltaképpen - szigorúan véve - ennyi. Egy születésnapi ebéd az egymásra való várakozástól az étteremből való távozásig. Csakhogy az olvasó fejezetről fejezetre más és más családtag fejébe lát bele, olvasva a gondolataiban, és így megismerve nehézségeiket, problémáikat, természetüket. A családtagok közötti eligazodást a kötet elején elhelyezett családfa segíti, ami néha jól jött, amíg az ember bele nem rázódott, hogy ki kicsoda. A regény több problémát is érint, mint például a gyermektelenség illetve a gyermekáldásért való küzdelem; súlyos, akár halálossá is válható betegség megjelenése; egzisztenciális-munkahelyi kérdések; kiüresedő kapcsolatok; továbbtanulás; bántalmazás-zaklatás és egyebek. Mondom, mindenki cipel valamit. De senki nem oszt meg a másikkal semmit.

Nem szeretnék végigmenni az egyes családtagokon, de egy embert mégis megemlítek. Ez Klári, az ünnepelt Papa lánya, aki tizenhárom évesen veszítette el az édesanyját, aki magára vette a családban a női szerepet már kiskamaszként, és most egy megkeseredett, gyűlölködő, önző, anyagias, a gyermeknevelésben megbukott, hidegszívű, megértésre és együttérzésre képtelen, irigy asszony és úgy vélem, hogy a többiek sorsára - így vagy úgy, de - hatást gyakorol a viselkedése. Izgatott a kérdés, vagyon a könyv végén lesz e változás, lesz e feloldozás ebből a helyzetből? Mit hozhat egy ebéd? Miután elolvashattuk mindegyik szereplő belső monológját, elértünk a tortához és az ünnepelt beszédéhez, melyet családja felé intézett. Mintha bomba robbant volna, és érdekes módon ez mégis mindenkiben változást indított el. Mindenkiben, egy embert kivéve. És ez Klári. Elíélném őt, de inkább szánom. A történetben Lídia és a férje kapcsán felmerül a gyászfeldolgozás kérdése első gyermekük elvesztése kapcsán, nos, azt hiszem, Klárinak, Lídia édesanyjának is szüksége lenne ebben segítségre egy szakembertől, csakhogy a családnak ez az ága tipikusan az, ahol pszichológushoz fordulni a gyengeség jele.

Szívesen olvasnám a folytatást. Vajon ezután a nap után hogyan változott a szereplők élete és egymáshoz való viszonya? Jobb lett e a kapcsolatuk egymással és önmagukkal?

Jó volt olvasni Szénási Krisztina regényét. Nem azt mondom, hogy kiemelkedő könyv, de hát kiemelkedő könyv ritkán akad az ember kezébe. Én szerettem, szívesen olvastam. Mindazt, amit írtam, két szemszögből lehet nézni. Én a félig tele verziót választottam. Mert mondhatom, hogy elcsépelt, üres frázisok, unalmas, ezerszer megírt emberek szerepelnek a regényben ezerszer megírt gondolatokkal és problémákkal. Hogy a történet lapos és unalmas. Hogy minek olvassunk olyan karakterekről, akikkel naponta szembesülünk. Hogy már túlzás ennyi probléma. De nem ilyen az élet? Ezerszer megírt emberek ezerszer megírt gondolatokkal és érzésekkel élik az életüket, ezerszer megírt kapcsolódásokkal egymáshoz és a világhoz. Elhallgatások, elnémulások, magunkban gyötrődések, amiket megpróbálunk - jó esetben - feloldani.

Ez a család (anyagi helyzettől, foglalkozástól, életkörülményektől eltekintve) akár a saját családunk is lehetne. A regény olvasása alkalmat ad saját emberi-családi kapcsolataink, érzéseink, nehézségeink átgondolására. Szerintem ebben rejlik az ereje. De olvassátok el és döntsétek el magatok.

Doncsev Toso: Korszakok korlátai

2015 szeptemberében olvastam el az Egy bolgár vallomásai című kötetet Doncsev Toso tollából. Könyvtárból került hozzám a könyv, nem tudtam semmit se róla, se írójáról, de bolgár irodalmat szerintem előtte még nem olvastam, így kikölcsönöztem. És nagyon szerettem. Később megvásároltam saját példányomat. A Fischer Ármin reggelije 2018 év vége felé jelent meg, és a szerző dedikált a 2019-es Könyvfesztiválon. Akkor nem tudtam megvásárolni legújabb kötetét, de magammal vittem a korábban olvasott és megvásárolt Egy bolgár vallomásait. Doncsev Toso hihetetlenül kedves volt, sosem fogom elfelejteni azt a dedikálást. Ahogy később megvettem a Fischer Ármin...-t és elolvastam, Újból egy olyan könyvet kaptam, amit nagyon, nagyon szerettem. Onnan indult el bennem az érzés, hogy mindent szeretnék beszerezni és elolvasni, amit Doncsev Toso írt, s habár a kötetek vásárlása zajlott szép folyamatosan, szembesültem egy igazi "könyvmoly-problémával", miszerint több könyv megismerésére vágyom, mint amennyi a szabadidőm. 2024 nyarán, a Könyvhéten viszont - a dedikálók névsorát böngészve - megláttam a szerző nevét. Természetesen nekem se kellett több, és magammal vittem az összes könyvemet (az egy darab dedikálton kívül) aznap, és már a dedikálás előtt ott topogtam a Napkút Kiadó standjánál, ahol már ott volt ő is. Számomra az idei Könyvhéten két dedikálás volt, ami meghatározó, örök emlék marad. Ez volt az egyik. Az író, szociológus, kisebbségi politikus azok közé az emberek közé tartozik, akikből még nagyon sok kellene a világba. Nagytudású, mégis szerény, kedves, szimpatikus ember. És ekkor tudatosult bennem, hogy idén ünnepli nyolcvanadik születésnapját, és ebből az alkalomból jelent meg a kiadónál a Korszakok korlátai című kötete. Természetesen beszereztem. Szívből szeretném, hogy minél többen olvassuk Doncsev Toso könyveit. Ismerkedésnek a Fischer Ármin reggelijét ajánlom, de az Egy bolgár vallomásai is tökéletes első olvasmány lehet.

A Korszakok korlátai tehát 2024-ben jelent meg a Napkút Kiadónál, és mivel a kiadó jelen lesz az idei Könyvfesztiválon is, akár a rendezvényen is megvásárolhatjátok, ha érdekel benneteket. Ebben az alig több mint hetven oldalas kötetben a szerző rövidebb írásait gyűjtötték össze az egészen rövidtől 

 Ha kérkedsz ténylegesen meglévő erkölcsi fölényeddel, máris elvesztetted.

a két - két és fél oldalasig, és biztos vagyok benne, hogy egy ennyire vékonyka könyvbe még nem sosem ragasztottam ekkora mennyiségű post-it-ot. A három részből álló könyv legnagyobb részét a Gondolatfutamok, aforizmák elnevezésű rész adja, majd helyet kapnak az Alkalmi szövegek és az Életrajz helyett. Olyan könyv ez, amit az ember olyan helyre rak a könyvespolcán, hogy mindig kéznél legyen, hogy újra és újra levehesse, belelapaozhasson, és gondolkodjon az olvasott mondatokon. Alapvetően életigazságok ezek, melyek utat mutatnak (talán) eltorzult világunkban. Utat mutatnak. Vagy éppen tükröt állítanak.

"Ma már, szerencsénkre, nem jár fővesztéssel az igazság kimondása, ám anyagi ellehetetlenülést könnyen okozhat. Kétszer gondold meg hát, hogy kiről és miről szólsz igazat."

Érdekes volt már a kötet tizedik oldalán azzal a jelenséggel találkozni, amit szinte napi szinten tapasztalok; de más szempontból is közel érezem magamhoz a szerző gondolatait.

"A bolgárkertészek sikerének titkai: a távlatos tervezés, a kitartó munka, a közmegegyezéses döntéshozatal, valamint a kölcsönös haszon elve és gyakorlata volt.

Ez a sikeres társadalmi együttműködés általános receptje is."

Ezen elgondolkodhatnának sokan...

Doncsev Toso azonban éleslátóan ír a népszerűségről, az emberi élet korszakairól, a párbeszéd fontosságáról, a demokrácia és a diktatúra közötti különbségről vagy akár az öngúnyról.

"Kacagva is lehet könnyeket hullatni, és mosolyogva sem képtelenség sírni."

"[...] az igazi, valóságos, tartós örömforrás a csend, a nyugalom, a béke ls az egészséges, természetközeli lét. Nem az eufóriát kiváltó fogyasztói életélvezet és a mások feletti uralom."

"Csak szilárd önértékeléssel bíró személy képes önmagát kigúnyolni. Olyan valaki, aki a társadalmi egyenlőség híve, aki számára érdektelen a rangsorból fakadó tekintély. [...]"

Többször is olvashatunk a szerző családi kapcsolatairól rövid történeteket, számomra ezek közül talán a legkedvesebb az, amikor arról ír, hogy húszévesen édesapjának segített a Bosnyák téri piacon vásárolt termékeket átfuvarozni kis boltjukba Budára, és hogy ezekből a piaci látogatásokból és bolti élményeiből mennyit tanult, melyeket később kamatoztathatott felnőtt életében.

A kötet huszonkettedik oldalán egy könyvajánló áll, melyben Doncsev Toso így ír:

"[...] A "veterán" nemzedék képviselőjeként ajánlom kisszámú olvasótáboromnak a kötetet. [...]"

Amikor ezt olvastam, a szívemet áthárta a melegség, és eszembe jutott a júniusi dedikálás, amikor Doncsev Tosonak elmondtam, mennyire szeretem a könyveit, és milyen boldog vagyok az újabb találkozástól, és ő szerényen csak valami olyasmit mondott, hogy az ő könyveit olyan kevesen olvassák, nem is gondolta, hogy valaki ennyire szereti őket.

Akinek érdeklődését felkeltettem a Korszakok korlátai iránt, a könyvet megvásárolhatja a kiadó honlapján, ahol a szerző több más könyvét is be lehet szerezni, akár a Fischer Ármin reggelije is kapható e-book formában.

Végül, ajánlóm végére, egy újabb idézet az Őszi reggel Rózsavölgyben című írásból.

"Csattognak a villamosvagonok vaskerekei a völgyben. Keserű kévá illata keveredik a száradó avaréval. A sárguló lombokon át szikrázik a rőt napsugár. [...]"

Völgyi Anna: Karamellás kétszersült

 Völgyi Anna regénye, a Karamellás kétszersült egy könyvtárlátogatás során akadt a kezembe. Budapesti lévén teljesen "természetes", hogy beiratkoztam nyáron a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárba - de volt pár év, hogy a szolnoki könyvtárból is kölcsönöztem - ilyen egy őrült könyvtár- és könyvszerető, kíváncsi ember. Vagy nem, de most már, ennyi idősen nem hiszem, hogy megváltozok. Nos, amikor éppen a harmadik látogatásomat tettem a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban, a polcok között keresgéltem, mit vigyek haza. Azt hiszem, így kell ütős címet választani egy könyvnek, ugyanis, ahogy megláttam a gerincét a polcon, a kezem már nyúlt is érte. Utána pedig a borító miatt akkor is elolvastam volna, ha a történet nem tetszik. És kiderült, hogy a fülszöveg is jó. Így került hozzám Völgyi Anna regénye, ami 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadónál. Érzelmi okok miatt fontos nekem ez a kiadó, mert itt jelennek meg Doncsev Toso könyvei, én pedig nagyon szeretem a szerzőt - akit két dedikálás után, de vessetek meg, hogy ennyiből ítélkezem, nagyszerű embernek tartok - és az általa írt köteteket is.

Rendben. Kicsit hosszú lett a kitérő, de muszáj volt mindezt elmesélnem, hátha ti is kedvet kaptok egyrészt a szentendrei könyvtár meglátogatásához, másrészt a Napkút Kiadó illetve Doncsev Toso könyveihez. Azt vettem egyébként észre néhány szentendrei könyvtárlátogatás után, hogy minden alkalommal isteni könyvekbe ütközöm. Olyanokba, amiket máshol eddig nem láttam - pedig be vagyok iratkozva néhány budapesti könyvtárba és a magánkönyvtáramban is tetemes mennyiségű könyv van - illetve olyanokba is, amik máshol rendre kölcsönzésben vannak, itt pedig könnyebben elérhetőek.

Oké, vissza Völgyi Anna regényéhez. Most már tényleg. Borzasztó vagyok.

A történetben Csongor éppen Zebegénybe utazik, és a kocsiút alatt elmeéli életének egy korai időszakát utastársának. Ez az egyes szám első személyben íródott, nagyjából százötven oldal egy, Székesfehérvárról a fővárosba költöző egyetemista fiú néhány hónapját meséli el. Az egyetem nehézségei, a mindenkiben felmerülő kérdés, hogy jó helyen van-e, az útkeresés, lelki hullámvölgyek és -hegyek illetve a szerelem és a társtalanság kérdése mind felmerül a regényben, de Csongor esetében a versek iránti elkötelezettség is színesíti az olvasottakat.

A töredezettség először kicsit furcsa volt a számomra, inkább csak pillanatképeket kapunk Csongor életéből. Ezek a felvillanások akkor állnak össze folyamatosabb történetté, miután közelebbi ismeretségbe kerül Borival. Ekkor kezdődik ingázása Budapest - a kollégium - és Isaszeg - Bori lakhelye - között. Aki azonban egy pozitív végkicsengésű, romantikus regényre számít, csalódni fog. Ahogy Csongor, úgy Bori múltja is terhelt. Míg a fiú elveszítette az édesanyját, édesapja szélsőséges gondolkodása miatt pedig nem alakult ki közöttük szoros kötelék; Bori egy bántalmazó kapcsolatból volt kénytelen elmenekülni korábban, amit még a mai napig nem tudott teljesen kiheverni. Szép volt a fiatalok próbálkozása egymás irányába, az óvatos lépések, de - utólag gondolkodva a regényen - talán érthető és egyértelmű, hogy a várt happy end elmarad. Csongor kórházi tartózkodása és bokaműtétje engem kicsit megviselt, de ez abszolút egyéni kérdés: túl sokszor műtöttek már meg az átlaghoz képest, így jobban beleéltem magam a leírásba.

A szerző nem írta túl a történetet. Minden mondat a helyén van és nagyon is üt ott, ahol kell. A vonatbaleset, Csongor tépelődése első verseskötete megjelenése után teljesen átérezhető és valós volt, ahogyan a történet egésze is. Nagyon mai, nagyon valóságos, nagyon igazi.

"[…] Habár a puffogásom ellenére ez volt a legkisebb gondom.
A verseim jobban aggasztottak. Rémisztő volt, hogy amit létrehoztam, nem csupán az enyém: ezentúl, akinek kedve szottyan, ki-be sétálhat a fantáziavilágomba. Néha úgy bepánikoltam, hogy éjszakákon át nem aludtam. Megdobálnak répatortával, tutira megdobálnak, suttogtam, miközben előrevetítettem, hogy az én testi-lelki roncsom is ott hever majd az irodalom emésztőgödrében, ahová azok kerülnek, akik túl gyakran kelnek és térnek nyugovóra mások véleményével."

A fiú aggodalmát olvasva egyfelől jót nevettem, mert szerintem senki se pocsékolná el a kemény munkával lereszelt répákból megsütött tortát erre - én biztosan nem -, masfelől pedig eszembe jutott az a sok író (vagy magát írónak gondoloó ember), akik felhorkannak minden negatív kritikán ahelyett, hogy elfogadnák, nem tetszhet minden szöveg mindenkinek.

Ha valaki egy rövidebb olvasmányra vágyik, vagy szeretne egy kevésbé ismert kortárs magyar szerzőtől olvasni, ajánlom figyelmébe Völgyi Anna Karamellás kétszersült című regényét, és nem, nem fogom elárulni, miért is ez a könyv címe, ahhoz mindenki olvassa el Csongor történetét.

A regény a Napkút Kiadó oldalán megvásárolható papír vagy e-book formában,  és ahol megismerkedhettek a kiadó többi kiadott kötetével is.

Mezey Katalin: Lyukak az osztálykönyvben

Idén újra elkezdtem (vagy másképpen: folytattam) a régi pöttyös és csíkos könyvek beszerzését különböző hagyományos és internetes antikváriumokból, könyvszekerekről, és néhánnyal sikerült is szaporítanom a könyvtáramat. Ennek az idei beszerzési hullámnak köszönhetően került hozzám Mezey Katalin regénye, a Lyukak az osztálykönyvben, ami egy ízig-végig az előző rendszerben játszódó csíkos, ifjúsági regény.

 A történet főszereplője a nyolcadikos Erzsi, akinek osztályában valaki kiradíroz néhány egyes osztályzatot a naplóból. A gyanú először a három legrosszabbul tanuló lányra terelődik, akiknek a jegyei eltűntek, de aztán kiderül, hogy a jól tanuló, csupaötös Erzsi véletlenül becsúszott testnevelés egyese is eltűnt a naplóból. A testneveléstanárnő nagyon keményen és megalázóan viselkedik a kislánnyal, az ő viselkedésében szembesülhet az olvasó a hatvanas évek rendszerének negatív oldalával. Erzsi anyai nagyapja ugyanis kisvállalkozó volt, nála dolgozott a kislány apja is, miután benősütl a családba. Csakhogy 1949 fordulópont volt a "maszekok" életében, az államosítás tönkretette a virágzó kisvállalkozásokat és megbélyegezte a korábbi vállalkozókat illetve azokat, akik nekik dolgoztak.

A család két ága is képviseli ezt a társadalmi szembenállást. A kislány apja (felesége családja révén) ebben a bizonyos, sokak által megvetett rétegbe került, így hát a családja is nehéz helyzetben volt, ez ugyanis a gyerekek továbbtanulására is hatással volt. A férfi testvére azonban megbecsült bányász volt, aki Budapesthez közel, egy kis faluban élt a családjával egy kitelepített család által elhagyott ingatlanban, ami kicsi volt ugyan, de nem kellett közösködni idegen családdal és a föld megtermelte, amire szükségük volt. Ugyan a család ezen ága nem nézte le a rokonságot, de Erzsi édesanyja mégis mindig szidta őket.

A család a nagymama házában lakott a nagymama testvérével, hogy ne idegeneket költöztessenek be a mama házába a nagyapap halála után. Erzsi nehéz körülmények között élt, de nem is a körülmények viselték meg a kislányt, inkább a családtagok szigorát és öccse piszkálódását viselte nehezen. Ilyen körülmények között derül fény a lyukakra az osztálykönyvben és így kerül nehéz helyzetbe a kislány.

A történet tipikus korkép a hatvanas évekről: az elvakult szocialista élharcos tanárnő, aki csak azért ír be egyest testnevelésből, mert Erzsi nem vesz részt valami közös megmozduláson, és folyamatosan becsmérli őt is, a családját is a többiek előtt; az igazgató és Mária néni, akik jólelkű, kedves hozzáállással viseltetnek a három rosszul tanuló - és a jegyeket valóban eltüntető - három lánnyal; Erzsi anyja és apja közötti ellentét is ebbena  rendszernek a két pólusát képviseli a regényben. A nagymamát őszintén nem szerettem, de meg tudtam érteni. Ő valóban egy másik rendszer része volt, nehéz neki az élet, miután mindent elveszített, a férje meghalt, és ennyi idősen már nem fog megváltozni. Azt gondolom azonban, hogy szereti a kislányt, csak nagyon szigorúan és sokszor ridegen viselkedik vele, kevés megértéssel. Az olvasó átérezheti Erzsi vívódását, fájdalmát a kirekesztés miatt, ami azért éri, mert elmondja az igazat az osztály előtt a tanárnőnek. Tizennégy évesen vannak vágyai, álmai, amiket szeretne megvalósítani, de szerencsére édesapja ebben igazi partnere, és egyfajta védelmi vonalat képez a család és a kislány között.

Bejön a történet második felében egy kedves, romantikus szál is, finoman, szinte légiesen, amolyan esetlen, kedődő kamaszvonzódás képében, de ez jól állt a regénynek és segített Erzsinek is. Természetesen a regény végén minden rendeződik, de az írónő hagy elvarratlan szálakat, amit akár az olvasó is továbbgondolhat és kedve szerint zárhat le.

Akár korrajzként, akár ifjúsági regényként olvassa valaki a kötetet, kellemes kikapcsolódásban lesz része, ha képes elvonatkoztatni attól, hogy a hatvanas években mások voltak a szokások, más volt a hozzállás bizonyos dolgokhoz, és emiatt nem lepontozza a regényt, hanem élvezi a betekintést egy másik, letűnt világba.