Gyerekkoromban meghatározó szerző volt az életemben Jules Verne, több regényét is olvastam, sok a kedvencem is lett, ma is szívesen emlékszem rájuk. Ennek ellenére mostanában nem vettem a kezembe az író köteteit. Jó apropó volt Vernének egy újabb regényének elolvasására egy könyves xoutuber könyvklubja, amelynek júliusi könyve A tizenöt éves kapitány volt. Ez a regény nekem a Hachette Kiadó kiadásában van meg, kétkötetes formában. Szép kivitelű, jó fogni a könyveket, különleges a borító kötése is. Az illusztrációk nem a legszebbek, a kisfiú, Jack az egyik képen konkrétan egy törpenövésű felnőtt képét mutatja.
Dick Sand, a tizenöt éves hajós és társainak kalandjaitól valami olyan élményt vártam, mint amilyen a Grant kapitány gyermekei vagy a Rejtelmes sziget volt a számomra. Bizonyos szempontból megkaptam, bizony szempontból azonban kicsi csalódás volt ez a regény. A csalódást a - számomra - száraz leírások jelentették. Nagyon szeretem Jókai Mórt, 2023-ban is több regényét elolvastam, és szerettem, pedig azokban tényleg vannak leírások. Mégis, ennek a Verne-könyvnek az olvasásakor untattak kicsit a leíró részek. Nem tudtak lekötni a hajózással foglalkozó oldalak, nehezen "rágtam át" magam rajtuk, és ugyan izgalmas a dzsungel, az esőerdők leírásától is többet vártam. Túl száraz volt. Ráadásul - egy másik olyan dolog, amivel nehezen barátkoztam meg - sok olyan történés van a regényben, amit túl részletesen fejtett ki Verne, míg másokat, amik igazán érdekeltek volna, alig foglalkozott, szinte semmit nem kaptam belőlük. Ez zavart és kizökkentett az olvasási élményből.
De, hogy ne csak a negatív részletekkel foglalkozzak, voltak pozitív élményeim is olvasás közben. Annak ellenére, hogy a szereplők jellemének kibontásában egy kis hiányosságokat éreztem, szerettem a kötet pozitív karaktereit, de izgalmas volt Negoro szerepe is a történetben. Verne már az első pillanattól érzékelteti, hogy a frissen szerződtetett hajószakács körül bűzlik valami. Érdekes volt, hogy ezt az író félmondatokkal, apró, pármondatos jelenetek leírásával mutatta be az olvasónak. Legritkábban volt Negoronak "nagyjelenete"a kétkötetes regény első részében, de a vele kapcsolatos nyomasztó érzés remekül átjött a lapokon.
Ugyan hosszú hetekig utaztak a Pilgrim fedélzetén hőseink, mielőtt a kapitány és ötfős legénysége életét veszítette, de utána még hosszabb út várt rájuk, és a leírásból érződött az utazás - a viharok ellenére - monotonitása, ez a fele érdekes volt, hiszen Negoro ármánykodása és Negro kutya ellenségessége a hajószakáccsal szemben izgalmassá tette az utat. Az zavart a hajóútban, hogyan lehetséges, hogy Hull kapitány, aki egy rátermett, tapasztalt, sokat látott kapitány volt, nem jött rá, hogy mennyire eltájolták magukat az óceánon már a legelején. Az, hogy a tizenöt éves Dick nem jött rá a tévedésre a legénység elvesztése után, érthető, hiszen nem volt elég tapasztalt (és csalárd ármánykodás is becsapta a fiút), de Hull kapitánytól csalódás volt ez a hozzá nem értés. Afrika partjainak elérése után pedig érthetetlen volt az az ártatlan naivitás, amivel besétáltak a volt hajószakács és bűntársa csapdájába. Ezért a 19. századi embert okoljam? Valóban ennyire ártatlanok lettek volna, ennyire átverhetőek? Vagy csupán Verne írta meg ilyennek a karakterüket, hogy továbbvihesse a történetet?
A szárazföldi részek olvasásakor jött elő a diszkomfortérzet, ami a sokszor bő lére eresztett leírások és a szűkszavúan bemutatott események okoztak. Hosszú-hosszú leírást kaptunk arról, hogyan vezette egyre beljebb a dzsungelbe Tucker a csapatot, de ezután olyan fontos és lényeges epizódokról, mint Dick megmenekülése, a Dingo kutyával történtek, Herkules szökése - és még sorolhatnám -, nem kaptak elég hangsúlyt. A történet vége felé, amikor a csapat egy része ismét összeállt, választ kapunk ugyan a kérdéseinkre, de ezt nem éreztem kielégítőnek. A könyv vége is kicsit összecsapott volt. Amíg nagyon hosszú - igazán hosszú - fejezeteket kapott az út az óceánon, és elég hosszan írt Verne a hajótörés utáni eseményekről, amíg rá nem jöttek Tucker csapdájára, addig az ezután történtek mintha az időhiánnyal küzdő Verne tollából származtak volna. Mint akire rákoppint a kiadó, hogy "Ej, barátom, egy hét és lejár a kézirat leadásának határideje."
Összbenyomásom? Olvastam már sokkal jobb regényt is Vernétől. Annak, aki most szeretne megismerkedni a szerzővel, nem ajánlom első könyvnek A tizenöt éves kapitányt. Elvenné a kedvét az írótól. Manapság a rohanás időszakát éljük minden téren. Gyorsan akarunk infomációhoz jutni, gyorsan akarunk eljutni A-ból B-be, gyors eredményeket akarunk, nem akarunk várni, nincsen türelem. A könyvekre is kihat ez a türelmetlenség. Keveseknek van türelme élvezni egy lassabb folyású, több leírást tartalmazó könyvet, amilyen A tizenöt éves kapitány. Ha érdekel Jules Verne, inkább ajánlom elolvasásra A rejtelmes szigetet, a Kétévi vakációt, a Nemi kapitányt, A nyolcvan nap alatt a Föld körül-t vagy a Sztrogoff Mihályt. A Grant kapitány gyermekeit esetleg többedik olvasásra, de az is remek kikapcsolódás lehet..
Remélem, hogy nem felejtjük el Jules Vernét, és mindig lesznek olyanok, akik olvasni és élvezni fogják a könyveit, mert bő életművében szerintem mindenki megtalálhatja a kedvére való olvasmányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése