Szkárosi Endre: A másik egy

Szkárosi Endre legújabb - egyben utolsó - könyve A másik egy címmel idén jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, nagyon köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetként elolvashattam és beleláthattam egy eddig számomra ismeretlen világba. Összességében és bevezetésként el kell mondanom, hogy a könyv sajnos alulmaradt a várakozásaimmal szemben, de értékelésemben igyekszem árnyalni ezt és kifejteni, miért is volt ez az olvasás csalódás a számomra.

Azzal kezdeném, hogy a Csengetett, Mylord? című angol sorozaton nőttem fel. Akinek fejlődésében hasonlóan fontos epizód volt a sorozat, biztosan emlékszik Aubrey Wilmslow-ra, aki Lord Meldrum szalonjában adta elő Veszett lelkek, veszett lelkek című alkotását. Nekem ez volt - még ha csak egy vígjáték-sorozat egy jeleneteként is - az első "találkozásom" az avantgárd művészettel, és egészen eddig számomra ezzel ki is merült ez a művészeti irányzat. Egészen eddig.

Épp ezért lettem izgatott és kíváncsi, hogy Szkárosi könyve által alaposabban elmerülhetek a megismerésében, bővíthetem ismereteimet és beleláthatok a művészetnek és az irodalomnak ebbe a világába, a magyar és nemzetközi irodalmi és művészeti életnek 1995 és 2012 közötti időszakába.

Szkárosi Endre József Attila-díjas költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára volt. Az intermediális művész, előadó 2022-ben, 69 éves korában hunyt el. A másik egy című, nemrég megjelent könyv előzménykötetét 2011-ben adta ki az Orpheusz Kiadó Egy másik ember címmel.

Mint már írtam, Szkárosi A másik egy-ben életének és művészetének 1995 és 2012 közötti szakaszára emlékszik vissza. Alkotótevékenységén túl képet kapunk egyetemi munkájáról és magánéletéről is, és ez volt az, ami számomra nagyon elvitte egy - szerintem rossz - irányba a könyvet. Amikor kezembe vettem a kötetet, azt vártam, hogy a visszaemlékezéseken keresztül megismerhetem ezt a nekem eddig ismeretlen művészeti-irodalmi irányzatot; megismerhetem egyfelől Szkárosi tevékenységét, másfelől kortársai munkáját. És mellete persze - óhatatlan, hiszen önéletírásról van szó - képet kapok a szerző magánéletének eseményeiről is. Csakhogy már a legelején úgy éreztem, elszálltak az arányok. Nem mellékesen kaptam a magánéleti szálat, hanem ezen volt a hangsúly, és mellette persze volt szó  a magyar és nemzetközi kortársakról, de nem éreztem hangsúlyosnak, s mivel nem olvastam a 2011-es előzményt, nem tudom, hogy annak is ilyen volt-e a szerkezete, vagy csak ennél a könyvnél kaptuk ezt a hangsúlybeli eltolódást.

Rengeteg post it van a kötetben. Külön színnel kezdtem jelölni az engem kiakasztó, személyes megnyilvánulásokat-eseményeket, külön színnel azokat a bekezdéseket, amiknek utána szeretnék még olvasni vagy éppen meghallgatni az említett albumokat és harmadik színnel a szövegbeli hibákat. Az első száz oldalon egyébként csak két elírás volt, ami nem került kijavításra, mondtam is ismerősömnek, mennyire szép és alapos munka, de elszóltam magamat, mert a kötet második felére mintha elfáradt volna a korrektor-olvasószerkesztő szeme. Maga a kötet egyébként jó színvonalú, szép kiadás, igazán minőségi munka, mely az EPDB Nyomatási Központ ZRt.-ben készült, a borítót pedig - Hamarits Zsolt fotójának felhasználásával - Szalay Miklós készítette.

Az a baj, hogy nehéz helyzetben vagyok. Még egy (recenziós) kötetnél se szépítettem a véleményemet, híve vagyok annak, hogy őszintén érdemes csak értékelni; egyfelől, mert így tisztességes - önmagammal, a bejegyzés olvasójával, a kiadóval és a szerzővel szemben -, másfelől egy negatívabb értékelés sokszor jobban felkelti a kíváncsiságot egy könyv iránt, mint egy agyondicsérő kritika, tehát ezért sem érdemes mismásolni. Az a típus vagyok, akit nem hatnak meg a címek és a rangok, a pozíciók előtt nem hajolok meg, csak a letett munka előtt. Csakhogy... igen, itt jön a csakhogy. Szkárosi Endre elhunyt. Gyászolja özvegye, lányai, testvére, barátai. Az én lelki szemeim előtt pedig a kötet olvasása közben egy számomra rendkívül ellenszenves figura képe bontakozott ki, ahogy személyes megnyilvánulásairól olvastam önéletrajzában, és nem értem, hogy miért nem figyelmeztette erre Szkárosit senki, aki - nyilván halála előtt - olvasta a kéziratot, hogy Figyelj, Endrém, ezt ne így, mert a könyv olvasója előtt lejáratod magad. Próbálok elvonatkoztatni a könyv személyes-magánéleti szálától, de nagyon nehéz, mert sok regényben van az a figura, akire az olvasó azt mondja, péklapáttal ütném, és a magánember Szkárosival kapcsolatban így éreztem én is. Folyamatosan meggondolatlanságokat tesz; ahelyett, hogy előbb átgondolná cselekedetei esetleges következményeit, nem, ő cselekszik, aztán a másik a hibás, sosem ő; agyondicséri saját művészetét és minden rossz döntését azzal intézi el, hogy naív voltam. Azt sem szerettem, hogy szinte az egész kötetben - és elnézést a fogalmazásért, de nehéz máshogyan - Szkárosi a nyomorával, a magánéleti problémáival "házal", ami visszatetszővé tette a személyét számomra, de az se segített megkedvelnem, hogy folyton belebotlottam olvasás közben azokba a jelenetekbe, amikor hazudik - és ezt le is írja az önéletrajzban. Én pedig azon gondolkodtam, hogy mit várt vajon az olvasótól? Pozitív visszajelzést? Sajnálatot? Együttérzést remélt kiváltani? Ami szintén rendkívül zavart, hogy a szerzőnek mindenki barátom. De nem, a kolléga, a művésztárs, az egyetemi kolléga, a tíz éve nem látott ismerős, az Ausztráliába szakadt magyar az nem barát. Úgy érzem, hogy erre a szerkesztőknek nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni, kigyomlálni, átfogalmazni. Szkárosi Endre túl sokat képzelt magáról. A könyv alapján néha úgy éreztem, a világ közepének érezte saját személyét.

Nem ismertem Szkárosi Endrét személyesen, nem tudom, milyen férj, apa, barát, kolléga volt. Nem tudom, milyen költő és zenész volt. Én csupán erre a kötetre alapozva tudok véleményt formálni, és - komolyan mondom, hogy sajnos - nekem ez a kép bontakozott ki róla. És ezek után nehéz olvasóként az irodalmár Szkárosira vagy a zenész Szkárosira koncentrálni. Az egyébként roppant érdekes volt, amikor a Towering Interfo-val való közös munkáról írt. Olvasás közben meg is hallgattam a Kaddish című albumot, ami egészen jó volt. Tetszett nekem ahhoz képest, hogy ez a zene nem az én világom. Azt is szerettem, amikor a Dobmúzeumot említette, biztosan utána fogok nézni bővebben is, ahogyan a Towering Inferno többi albumának vagy éppen a Konnektor és más zenekaroknak.

Vártam, hogy a hazai irodalmi életbe is kapok betekintést, de ebben is csalódnom kellett, mert csak arról olvastam, hogy vele mennyire méltatlanul bántak. Nem ezt akartam, nem erről akartam olvasni. Nem csak ezt. Nem csak erről. Az viszont örömmel töltött el, amikor szóba került a Mozgó Világ, mert néhány évig rendszeresen-rendszertelenül, de vásároltam a folyóiratot és szerettem.

Összességében ez most nem adta azt az olvasási élményt, amire vártam, de ez ne tántorítson el senkit attól, hogy elolvassa a könyvet. Az én véleményem csak egyetlen értékelés. Fontos, hogy ne mások véleménye alapján alakítsuk ki a sajátunkat, hanem ismerjük meg a kötetet és ezután alakítsuk ki a saját véleményünket. Erre biztatok mindenkit illetve arra, hogy keresse fel a Prae Kiadó honlapját, ahol megrendelheti A másik egy című könyvet, de ajánlom az olvasó figyelmébe a kiadó többi könyvét is.

Még egyszer nagyon köszönöm a Prae Kiadónak, hogy recenziós példányként olvashattam Szkárosi Endre könyvét.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Kazuo Ishiguroval való ismerkedésemet idén októberben kezdtem meg a Noktürnök című novelláskötettel, habár már évek óta van néhány kötetem a szerzőtől, most éreztem, hogy összebarátkozzak vele. A kötet 2018-ban jelent meg az Európa Kiadónál, s a fülszöveget olvasva értesülhet róla az érdeklődő, hogy a szerző első novelláskötetét tartja a kezében. Ishiguro öt felvonásból álló zeneműként aposztrofálta a könyvet, és valóban ezzel találkozik az olvasó. Öt hosszabb elbeszélés, mely mindegyikében fontos szerepet kap a zene és egyfajta művészi látásmód az író részéről.

Az utóbbi hetekben - Kavagucsi Tosikadzu Történetek a kávézóból és Hosi Sinicsi A vállon ülő titkárnő című könyvei mellett - ez volt a harmadik "japán élményem", ráadásul mindegyik intenzív élményként ért a három kötet történeteinek rövidségéből fakadóan. Izgalmas volt bepillantani három japán szerző - egyáltalán a japán emberek - gondolatvilágába, ami oly távol áll az európaitól.

Nekem, aki 1978-ban született, különösen kedves a borító a rajta megjelenő bakelit lemezzel és a lemezjátszótűvel, hiszen gyerekkoromat végigkísérte nekem is a zenehallgatásnak ez a formája. Még ma is vannak bakelit lemezeim és működő lemezjátszóm is, és féltve őrzöm őket. A borítón megjelenő lemez egyben utalás is az Akár esik, akár fúj című novellára, amely számomra a leggyengébb írás volt. Izgalmasan indult, és Ishiguro folyamatosan fenn is tartotta a feszültséget, én pedig úgy éreztem magamat, mintha be lennék zárva egy őrültek házába a három szereplővel, miközben értetlenül és zavarodottan figyelem cselekedeiket és próbálom megfejteni azokat. Persze az is elképzelhető, hogy ez volt az író szándéka. Akkor pedig fejet hajtok, mert remek történet volt.

A címadó Noktürnök egy zenész és egy színésznő, Lindy Gardner története, akik plasztikai műtét után egy hotelben lábadoznak bekötött fejjel, és közben megismerkednek egymással. Az egész csupán néhány nap története, mégis közben megismerhetjük a múltjukat és cselekedeik mozgatórugóját. Lindy az első elbeszélés egyik szereplője is, bár A táncdalénekesben nem kap főszerepet. Itt a hangsúly a volt táncdalénekes férjen, Tony Gardneren van, aki egy fiatal, Kelet-Európából Olaszországba dolgozni érkezett fiatal zenész segítségét kéri. A Csellisták főszereplője egy nő és egy magyar zenész, Tibor, s ebben az utolsó novellában  visszatérünk az első helyszínére, Olaszországba.

A malverni dombvidék volt sok szempontból a legérdekesebb a számomra, mivel a főszereplő fiatal srác  semmirekellő, önző, másokat kihasználó és munkát messze kerülő viselkedésében volt kollégámra, a huszonkét éves kölyökre ismertem, aki mindenkit hibáztat, csak magába ne kelljen néznie.

Izgalmas kaland volt ez az első Ishiguro-kötet, biztosra veszem, hogy a jövőben fogok még olvasni a Nobel-díjas írótól más könyvet is.

Jill Murphy: Botcsinálta boszi (Botcsinálta boszi 1.)

Jill Murphy Botcsinálta boszi-sorozata magyar nyelven 2023-ban debütált, a Móra Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Az első három kötet 2023-ban látott napvilágot, míg a negyedik idén jelent meg. Hozzám a legjobbkor került a sorozat első része, a "spooky season" közeledtével jól esett volna valami boszis történet, a horror viszont távol áll tólem, ritkán olvasok ebbe a műfajba tartozó köteteket, így ez a kis vékonyka gyermekkönyv pont megfelelő volt, hogy hangulatba hozzon október vége felé, s az olvasáshoz elő is vettem a néhány éve vásárolt csontvázas bögrémet.

Külön érdekes volt, hogy a szerző maga illusztrálta a köteteket, így még izgalmasabb volt kézbe venni a Botcsinálta boszi című címadó, első részt. A történet Kotkot kisasszony Boszorkányakadémiáján játszódik, ahol főszereplőnk, Szerényi Mildred elsőéves diák, és mindig történik vele valami, amivel kihívja maga ellen tanára és igazgatója rosszallását. Pedig Mildred nem rossz gyerek, egyszerűen hebrencs, szeleburdi, ügyetlen, figyelmetlen, de mindeközben egyáltalán nem rossz szándék vezérli... Jó, amikor Ethelt disznóvá változtattta, az cseppet sem a véletlen műve volt, de bárki, aki olvasta a történetet, egyet tud érteni Mildred döntésével. Ethel nem a jóságáról és a kedvességéről híres és utálja Mildredet. Szerencsére főhősünknek barátja is akard az iskolába Hókusz Maud személyében, aki tökéletes ellentéte barátnőjének, de ez így van jól.

Szegény Mildred, minden balul sül el (amiben persze Ethelnek is szerepe van), és arra az elhatározásra jut, hogy megszökik az iskolából. Szökés közben lesz fül- és szemtanúja egy összeesküvésnek, melynek tagjai az iskola és a tanulók ellen törnek. A kislány persze - használva boszorkánytehetségét - csigákká varázsolja az összeesküvőket és visszafordul az iskolába, hogy leleplezze a támadókat. Gyerekkönyv lévén, nem maradhat el Ethel lelepleződése sem, az igazgató-helyettesről pedig kiderül, hogy - talán - nem is olyan félelmetes, mint eddig gondolta Mildred és Maud.

Hihetetlenül bájos és kedves történet volt, a legfélősebb olvasó - életkortól függetlenül - kézbe veheti, remek kikapcsolódásban lesz része. Olvasás közben folyamatosan ott motoszkált a fejemben J. K. Rowling és a Harry Potter-sorozat, mert Jill Murphy sorozata - eddigi egyetlen olvasásom alapján - annak egy változata kisebbeknek szánva... gondoltam olvasás közben és még utána is, csakhogy rájöttem, hogy a Botcsinálta boszi bizony jóval Rowling soorzata előtt született: ez az első rész 1974-ben látott napvilágot angol nyelven. Így viszont már azt is el tudom képzelni, hogy J. K. Rowling olvasta gyerekként ezeket a könyveket és - tudatosan, tudattalanul - inspirálódott belőlük.

Vannak a történetben macskák is hiszen mindegyik tanuló megkapja a maga fekete macskáját - kivéve Mildred, akinek nem jut fekete. De nem is Mildred lenne, ha nem vele esik ez meg. Egyszóval: boszorkányos történetek iránt rajongóknak, macskaszeretőknek, gyerekkönyv-szerető olvasóknak, leginkább pedig mindenkinek ajánlom a Botcsinálta boszit. Én már alig várom, hogy folytathassam a kalandokat és megtudjam, mit tartogatnak a sorozat további részei.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a kötet és a sorozat iránt, javaslom felkeresni a Móra Könyvkiadó honlapját. Én pedig köszönöm a kiadónak, hogy elolvashattam Moldred kalandjainak első részét.

Monica Porter: A budai vár Vagányai

Sok történettel találkoztam már, aminek történéseit írója a harmincas-negyvenes évekbe tette. Volt közöttük szórakoztató és szépirodalom ugyanúgy, mint felnőtteknek vagy fiataloknak szóló mű. Most először került azonban a kezembe olyan (ifjúsági) regény, amely az 1956-os budapesti eseményeket dolgozza fel. Monica Porter ráadásul mindezt olvasmányos, gördülékeny, szórakoztató stílusban teszi, ami még inkább megerősít abban, hogy jó szívvel ajánljam a könyvet mindenkinek.

A budai vár Vagányai - Ritter Ottó rajzaival illusztrálva - 2024-ben jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában. A fülszöveg nemcsak ízelítőt ad az olvasónak a történetből, hanem megismertet a történet írójával, Monica Porterrel is, aki Budapesten született, és aki 1956 novemberében kényszerült emigrálni Magyarországról. Előbb az Egyesült Államokban telepedtek le, majd 1970-ben Angliába költöztek. Édesapjához hasonlóan Monica Porter is újságíróként dolgozott a Szabad Európa Rádiónál, de olyan médiumoknál is, mint például  a Daily Mail, a The Times vagy éppen a The Guardian. A budai vár Vagányai a második ifjúsági regénye.

A Vagányok egy csapat gyereket takar, akikkel nem sokkal 1956 október 23-a előtt találkozunk először a kötet lapjain, amikoris Riki, Feri, Bálint, Jancsi, Petra, Marika és Piroska még nem sejtik, hogy hamarosan a feje tetejére áll nemcsak az ő, de családjaik élete is, de a történetben fontos szerepe lesz Bátornak, a hófehér szőrű kuvasznak is. Fontosnak gondolom, hogy minél többen megismerjék ezen a regényen keresztül a történéseket, mert manapság - úgy érzem - még mindig nem eléggé beszédtéma 1956, hiába nemzeti ünnep október 23-a. Aki kicsit odafigyelt a középiskolában, annak rémlik a Corvin köz és a Széna tér, de itt meg is áll az átlagember tudása a témában.

Sajnálatos tény, hogy a magyarországi események nem érték el a világpolitikai szereplők ingerküszöbét, de ennek egy rendkívül szerencsétlen oka a pont ugyanekkor kirobbanó Szuezi válság volt, s a nagyhatalmak fontosabbnak vélték a Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktust és az Egyiptom ellen folytatott közös izraeli-brit-francia háborút, mint a magyarok szabadságharcát. Azt gondolom, hogy más esetben, ha a csillagok együttállása nem ennyire szerencsétlen 1956 őszén, a forradalom végkimenetele is más lehetett volna. Az esély legalábbis meg lett volna arra, hogy győzzenek a szabadságért harcolók.

A forradalom kitörésekor a kamaszcsapat is csatlakozik a felkelőkhöz. Vannak, akik a Corvin köz hőseihez áll be, mások a Széna téren bizonyítanak, míg van, aki a hátországot teremti meg, az élelmezés megszervezésében segít a harcolóknak. Olyasmit látnak ezekben a napokban a gyerekek, amiket józan ésszel nem lenne szabad, és amikor rövid időre azt gondolják, sikerrel jártak - a forradalmárok és Nagy Imre -, bevonulnak a szovjet tankok. Az emberek ismét az utcára vonulnak, és mindent megtesznek a győzelemért, de az egyre távolabb kerül tőlük. Monica Porter remek stílusban írja le a küzdelmeket, azokat a hősöket, akik egyik pillanatról a másikra kell, hogy fegyvert fogjanak, miközben előző nap még a katedrán álltak vagy éppen az iskolapadban ültek, vagy akár a gyárakban dolgoztak. A magyar hadsereg jelentős része is a forradalom oldalára állt, de minden társadalmi rétegből találunk embereket a küzdők soraiban.

Riki édesapja a világháborúban szétlőtt budai vár gondnoka, akinek múltja fájó emléket rejt, ami elő is jön a történetben: volt négy jóbarát, akik teljesen megbíztak egymásban, s a legrosszabb időkben is viccel próbálták felvidítani egymást. Akár politikai viccekkel is, ami 1948 után nem feltétlen volt biztonságos, hiszen senki nem sejtette, hogy a mellette ülő nem besúgó e. A négy barát egyikét is elvitték, s a gyanú arra terelődött, aki nem sokkal később beállt az ÁVH-hoz. Az apa megosztja a történetét fiával és annak barátaival, akik a vészterhes időben is arra gondolnak, hogy a harcokon túl bosszút álljanak Sándor barátjáért, akik nem élte túl a börtönt. Megjelenik a történetben az ÁVO (majd ÁVH) Andrássy úti székháza is, az Andrássy út 60., amely épület ma a Terror Háza Múzeumnak ad otthont.

Ifjúsági történetről van szó, így talán nem spoilerezem el, hogy a Vagányok túlélik a forradalmat - de akit érdekelnek a részletek, olvassa el a regényt, mert a helyzet persze nem egyszerű. Egy részük elhagyni kényszerül az országot, míg mások maradnak, és a kötet végén - több évtizeddel a történések után - találkoznak újra, Budapesten a régi barátok. Az állatbarátok megnyugtatására írom, hogy Bátor is túlélte a forradalmat és szép öregkort ért meg, az olvasó nem veszíti őt el a történetben, így aki erre érzékenyebb, az is bátran a kezébe veheti a regényt.

Az 1956-os forradalom sok budapesti helyszíne megelevenedik a lapokon (a Corvin köz és a Széna tér mellett találkozunk szereplőinkkel a Blaha Lujza téren vagy éppen a Régiposta utcában is), és sok ismerős névvel is találkozhat az olvasó. Olyanok neveivel, akik valóban éltek és harcoltak ezekben a napokban, de a szereplők említést tesznek Nagy Imre erőfeszítéseiről is.

Nagyszerű, bár érzelmileg megterhelő olvasmányélmény volt Monica Porter regénye, A budai vár Vagányai, de örülök, hogy a könyv és a történet immár része az életemnek, és biztos vagyok benne, hogy még a kezembe fogom venni, nem is egyszer, ezt a történetet.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a regény iránt, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol a Porter-regény mellett a kiadó számos kötetével is megismerkedhet és akár meg is rendelheti azokat.

Nagyon köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy recenziós példányt biztosított a számomra.

Robag Solkim: Arthur

Amikor megkerestek a Fekete Sas Kiadótól, hogy nem olvasnám-e el az Arthur című regényt, bevallom, kétszer is visszakérdeztem, hogy "Ezt ti adtátok ki?" Ez a meglepetésem nem negatív érzelemmegnyilvánulás volt a fantasy műfajával szemben, csupán meglepett a dolog, mert eddig nem találkoztam a kiadó kínálatában ilyen kötettel. Viszont a fülszöveg, a borító és a helyszín, Skócia, meggyőzött arról, hogy nekem kell ez a történet; úgy éreztem, megszólított a regény.

A Robag Solkim álnéven író magyar szerző első regénye az Arthur, ami idei megjelenés a Fekete Sas Kiadónál. A történet kezdetén egy idős asszonyt látunk, aki komoly céllal, szekéren utazik, mint kiderül, Arthur király udvarába, hogy segítséget kérjen Maybole várának és a benne lakóknak. Goewin elmondja, milyen átok sújtja otthonát, s a király ígéretet tesz arra, hogy lovagjaival segítenek rajtuk. Kis idővel később három lovag indu útnak. Lancelot Merlinhez lovagol, Gawain egy szigetet kell, hogy felkeressen, ahol egy sárkány él, míg Parsifal Maybole-ba utazik. Csakhogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogyan az olvasó először gondolja, ugyanis a háttérben, Arthur közelében komoly cselszövések vannak kibontakozóban, melyek a történet második felében éreztetik majd hatásukat.

Nagyon kezdő fantasy-olvasóként, csupán a fülszöveg ismeretében vágtam bele a regény olvasásába, nem tudva, hogy mit kapok, hiszen nem voltak előismereteim a szerzőről, mivel első könyvét tartottam a kezemben. Vessen meg bárki, de engem megfogott a borító, pedig alapvetően nem az én világom. Szerintem a víz és a lemenő/felkelő nap ábrázolása volt rám ilyen hatással illetve a borító színvilága is erősítette a pozitív benyomást.

Ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet, ahogy elkezdtem a könyv olvasását, az a nyelvezete. A történet Kr. után 537-ben játszódik, és a szerző szépen ráhangolja az olvasót erre az időszakra,  finom, szinte lírai, mai szemmel néha hosszabb mondataival, amik - véleményem szerint - jól illeszkednek a korszakhoz. A szereplők erkölcsi-morális megnyilvánulásai is hozzájárulnak ehhez az "időutazáshoz" - akár szóban, akár tettben nyilvánuk ez meg.

Szerettem olvasni az öregedő Arthur gondolatait, amiket lányával osztott meg, mert nekem is sokszor eszembe jutnak ezek a világot és az embereket szemlélve.

"- Lehet, hogy igazad van, kislányom. És lehet, hogy őrült vagyok. Ám azok az emberek, akiket te normálisnak látsz, lehetséges, hogy csak félnek önmaguk lenni. Félnek attól, hogy kilógnak a sorból, és ezért magukra maradnak. Így inkább a tömeggel tartanak, és pont úgy viselkednek és gondolkoznak, mint mások, vagy amit mások elvárnak tőlük - mondta komolyan Arthur, és közben hosszú, vörös szakállában úgy szántott végig ujjaival, miként lazacok a vízesésben.

- Ezért aztán lassacskán - folytatta - azt sem tudják már, hogy kik ők valójában, mert nincs bennük semmi, ami megkülönböztetné őket. Semmi egyéni, semmi sajátos. Pedig az embernek éppen különlegessége adja az értékét, az életének pedig értelmet - mondta, és megcsókolta Aryan kezét. - Az a valami, amivel kiegészíti ennek a tarka világnak a hiányzó darabkáit, mert nélküle bizony hiányos volna.

- De apám, egy bolond embert hogyan tisztelhet egy ország? - kérdezte a lány még mindig kétségbeesetten. - Ha pedig nincs tisztelet, akkor csak idő kérdése, és a halálos ítéleted már meg is van írva.

- Hidd el, rosszul látod ezt. Mindenkinek vannak ellenségei. Még a leginkább szeretetre méltó embereknek is. Hát még a leggyűlöletesebbeknek. De mondd csak, te kitől félnél igazán? A legerősebbnek vélt embertől, aki kiszámítható, mert normális, vagy egy olyan valakitől, aki kiszámíthatatlan?

[...]

- Hidd el, az őrültektől jobban retteg a nép, mint az erősektől - mondta nevetve a király, és Aryanra kacsintott. - Erősektől? De hát miféle erősekről beszélünk egyáltalán? Az olyan ember, aki nem ismer tréfát, mutathat bármekkora erőt... ugyan, nyisd csak fel kemény páncélját, és egy félénk gyermeket találsz benne, aki retteg mindentől. És aki képes volna még az életét is feláldozni azért, nehogy ez kitudódjon. Nem, az igazán bátor ember nem akarja, hogy erősnek lássák. Miért is akarná?

[...]

- Hidd el, kislányom, azok a legnagyobb bolondok, akik nem látják, mekkora őrültek tanyája ez az egész világ!"

Talán csak én képzelem bele a szövegbe, de végig az az érzésem volt, hogy a szerző a történetben reflektál mai, valós jelenünk történéseire, mint amilyen a minket körülvevő háború is, vagy akár társadalmunk jelenlegi érzelmi-értelmi szintje.

"[...] Talán csak pár nap, talán néhány hét, de háború lesz. Felesleges öldöklés, vérontás, ahol ezrek halnak meg a semmiért. Ahol úgy gyűlölik egymást az emberek, hogy közben nem ismerik a másikat. A gyűlöletet gyűlölik, és mégis az életet pusztítják el - és Arthur szeme megremegett a halvány fényben. [...]"

"- [...] Én is tudom, mi a fájdalom. És nem félek tőle.

- De nem mindegy, milyen fájdalom. A legszörnyűbb fájdalom a csalódás. Ebben még nem volt részed, és remélem, nem is lesz. Mert az a fájdalom képes a jót rosszra változtatni. Akit megkímél az Ég egy igazán nagy csalódástól, az a legboldogabb ember a földön. És én szeretném, ha te az lennél."

 

"[...] Mindig másnak akart, mint amilyennek születtem, és nem tudta soha megbocsátani nekem, hogy nem olyan vagyok, mint amilyen ő, vagy legalábbis amilyennek szeretett volna. Persze, lehet, hogy minden szülő ilyen, hogy csak akkor képesek szeretni gyermeküket, ha látják, hogy azok lényegében ők. Talán mert azt gondolják, hogy a gyermekük életében majd ők élhetik tovább saját életüket, és így kicselezhetik a halált. De ez nem sikerülhet senkinek.

[...]

- Amíg az ember nem képes szeretni az önmagától teljesen eltérőt, addig igazából nem képes másra, csak önimádatra. Amihez gonosz módon más életeket használ fel."

Szerettem Parsifal édesanyjának és mostohaapjának karakterét; Jareth különösen fontos gondolatokat osztott meg Lancelottal, aki náluk töltött egy éjszakát útja sotrán. Beszélt Jézusról, a kereszténységről és a keresztényekről, az emberekben rejlő tudásról és az öreg is kitért a háború kérdésére, ami az egész országot foglalkoztatta már egy ideje, ahogy betört az ellenség és híre eljutott az ország különböző részeibe.

"[...] Az a titok, hogy nem tudunk mi itt a földön semmit se! És akik nem így gondolják, azok tudják a legkevesebbet. - mondta, és meglobogtatta mutatóujját az öreg. - És tudod, mi lesz abból, ha ez a sok tudatlan ember összegyűlik egy helyen? - kérdezte, és szemei már kezdtek önálló életet élni. - Bizony mondom, háború! [...]"

A kötet fülszövege előrevetíti Arthur halálát, így nem is ez adja a regény lényegét, hanem az az út, amit a három lovag bejár ebben a néhány napban. Mindhárman találkoznak valakivel az úton - Lancelot a fogadóssal, Gawain a szerzetessel, Parsifal pedig a kereskedővel - akik hatást gyakorolnak rájuk, s a maguk módján segítik őket. Mosolyogtam, amikor kiderült a fogadós neve, ahogy a regény írója beleszőtte magát a történetbe, de érdekes volt az áruló személye és indítékai is, ahogyan egy gyenge, esendő ember tudatára ébred tetteinek és képes változni.

Visszatérve a fogadósra, a nála töltött éjszaka is fontos gondolatokat adott Lancelotnak, s magam is egyetértek azzal, mennyire túlértékeljük saját magunkat, a saját szerepünket a világban. Vagy éppen:

"[...] szükségem van távolságra, hogy láthassam a dolgokat. Amíg benne él valamiben az ember, addig megélni tudja a dolgokat, de tisztén látni nem. Ha arra vágysz, hogy a dolgokat  amaguk valójában érzékelhesd, ahhoz el kell távolodnod egy bizonyos távolságra. Másképpen nem megy. [...]"

 Azt gondolom, a legérdekesebb utat Lancelot járta be, aki végül Merlin barlangjánál ért célba.

"- Ha elég magasra helyezed a nézőpontodat - folytatta -, mindent megfelelően fogsz látni a világból, és elég tárul az igazság. [...]"

Olyan időszakomban olvastam ezt a regényt, amikor magamnak is sok mindent át kell gondolnom. Átértékelni múltat, kapcsolatokat és új irányt találni a lelki békém és testi egészségem érdekében. Ezért volt számomra fontos ez a történet. Nem tagadom, biztosan lesznek, akik dagályos ömlengésnek, lelkizős tanmesének vélik majd a regényt, és nekik is igazuk lehet. Mindenki a saját nézőpontjából, a saját eddigi tapasztalataira, olvasmányélményeire hagyatkozva értékel. Kicsit "gyűrűkura" érzése is lehet az olvasónak, ahogya egyre jobban halad a történettel, leginkább a háromkötetes regény első kötetét érezve ebben kicsit, de én szerettem az Arthurt, még úgy is, hogy néha nekem is megfordult a fejemben, hogy túl sok bölcselkedést zsúfolt bele a szerző, de megbocsátottam. Engem vitt magával a szöveg költőisége és szépsége. Ahogyan a magyar nyelv szókincsét használta, elismerést érdemel. De elismerést érdemel a korrektor és a szerkesztő is, mert nem találtam a könyvben sem elgépelést, sem durva szóismétlést, semmi slendriánságot. Ajánlom egyfelől a fantasyt szerető olvasóknaka  regényt, de azoknak is a figyelmébe ajánlom a történetet, akik nem is elsősorban a fantasy műfaja hoz lázba, hanem egy szépen szerkesztett, szép magyarsággal megírt, érdekes és elgondolkodtató történet.

Hozzáteszem, hogy bár nemcsak annyi a történet, hogy a három férfi lovagol kísérőivel, mert változatossá teszi az olvasást az is, hogy ugrálunka  helyszínek között, és ugyan történnek kalandos események is, ez mégse egy pergő-akciódús történet. Ehhez kicsit le kell csendesedni, le kell lassulni, de talán éppen ez az őszi-téli időszak a tökéletes ahhoz, hogy megismerkedjünk Robag Solkim első könyvével. Ha másért nem, hát azért, mert a történet is ősszel játszódik. Mikor olvassuk hát, ha nem most?

Nagyon nehéz írni az Arthurról. Talán csak én vagyok túlságosan érzelemvezérelt alkat, de bennem sok gondolatot és érzést megmozgatott a könyv. Ha valaki látná a post-it mennyiségét a könyvben, jót mosolyogna, de a regény valóban több fontos kérdést felvet, mint például háború, szülő-gyermek kapcsolat, házastársi kapcsolat, bosszú, társadalom állapota. Elismerve minden hibáját, nekem kiváló élményt, remek kikapcsolódást nyújtó, majdnem ötcsillagos olvasmány volt. Első regénynek magamnak sem kívánnék jobbat.

Hálásan köszönöm a Fekete Sas Kiadónak, hogy elolvashattam az Arthurt, s akinek érdeklődését felkeltettem, a könyvet - a kiadó más köteteivel egyetemben - megvásárolhatja a Fekete Sas Kiadó honlapján. S mivel én pontosan tudom, milyen remek köteteket adnak ki, javaslom, hogy ne csak az Arthurt tegye a kosarába, aki feltéved a honlapra.

Ben Miller: Egy karácsonyi manó titkai

A karácsony megmentése után egy évvel járunk. Max és Oli börtönben vannak, a manók pedig a Halloweenre készülődnek történetünk elején, amikoris Karácsony Magyal furcsa jelenetnek lesz részese. A 2024-ben a Móra Könyvkiadónál megjelent Egy karácsonyi manó titikai című naplóregényben a korábban megismert Magyal naplóját olvasva kísérhetünk nyomon újabb galád cselekedeteket, melyek újfent a karácsonyt veszélyeztetik.

Amíg a korábban megjelent könyvben maradunk egy helyszínen, addig itt az események - mondhatni - nemzetközi vonatkozást kapnak, amikor képbe kerül Luxemburg miniszterelnök asszonya is, aki úgy dönt, hogy törvényileg bevezeti, hogy minden nap karácsony legyen.

Magyal és Tógi együtt dolgozik a manógyárban, ahová - Max helyett - új karácsonyi manó érkezik Bubi személyében. A három manó összebarátkozik, és együtt próbálják megalkotni a robot Karácsony apót, hogy segítsenek az igazinak, aki az utóbbi időben eléggé fáradt és a kimerültség miatt sokat betegeskedik.

Karácsony apót azonban elrabolják, s a háttérben nem más áll, mint Oli és Max, akik - luxemburgi segítséggel - ismét a karácsony ellen törnek. A kötetben nemcsak azt láthatjuk, hogyan próbálják a kismanók a robot segítségével helyettesíteni az igazi Karácsony apót, amíg ki nem szabadítják őt Magyal testvérei, de szemtanúi lehetünk a manólány bátor helytállásának és kitartásának, ahogyan kiszabadítja elrabolt édesapját és bezárt testvéreit.

Egy regény azonban nem az igazi fordulat nélkül, amit itt is megkapunk, de főhőseink végül szerencsésen hazaérnek, a karácsony sem marad el, minden jóra fordul.

A sorozat első kötetéhez hasonlóan szerettem ezt a történetet is. Jó volt a humora, a cselekmény fordulatos és izgalmas volt, a robotapó pedig igazi egyéniség - már ha lehet ezt egy robotra mondani. Ugyanúgy tudom ajánlani nyolcéves kor felett, mint Tógi naplóját, és bátran vegyék szülők is a kezükbe, mert jól fognak szórakozni olvasás közben, ehhez nem fér kétség. A naplóforma miatt pedig ezt a regényt is lehet egyfajta adventi olvasmányként tekinteni, ahol minden nap csak néhány bejegyzést olvasunk el.

Az illusztrációk itt is aranyosak, hangulatukban és stílusukban illeszkednek a történethez, amin pedig jót mosolyogtam - nem a rajzok miatt, hanem a történet alakulásának egy pontján -, hogy Ben Miller ebbe a történetbe is ügyesen beleszőtte a...khm... bizonyos melléktermék szerepeltetését. Csak amíg ez az Egy karácsonyi manó naplójában a rénszarvasokkal, addig ebben a részben az emberekkel volt kapcsolatos.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy recenziós példányként eljuthatott hozzám Ben Miller könyve, élmény volt, mint mindig, és szívesen ajánlom olvasni a karácsonyi időszakban, mert önfeledt kikapcsolódást nyújthat, korosztálytól függetlenül. Az érdeklődőknek ajánlom figyelmébe a kiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a könyvet, de még sok más kötetet is megvásárolhatnak.

Ben Miller: Egy karácsonyi manó naplója

Tógi naplója egy fordulatos, igazán eseménydús kalandba enged bepillantást, melyet október 21-én kezdődik és december 25-én zárul, a két időpont között pedig Tógi és barátja, Magyal, megmentik a karácsonyt. Ben Miller naplóregénye, az Egy karácsonyi manó naplója 2023-ban jelent meg a Móra Könyvkiadónál. Nem ez a szerző első könyve magyar nyelven, 2022-ben látott ugyanis napvilágot az Amikor megmentettem a karácsonyt, ami a gyerekek már kicsit idősebb korosztályt célozta meg.

Főszereplőnk igazán szerethető karakter, aki egy véletlennek köszönhetően remek játékmakikészítővé válik, hogy ennek a "hobbijának" hála, megismerkedjen Magyallal. A lány Karácsony apó legkisebb lánya, és Tógi az ő segítségével jut be a karácsonyi manókat képző tanfolyamra, ami már nagyon régi vágya volt a manófiúnak. Imádtam Tógi kedvességét, lelkesedését és a munkához való hozzáállását, akár karácsonyi- akár rénszarvasmanó legyen is - hiszen nem lenne ez a könyv 200 oldalas, ha minden olyan egyszerűen menne.

"Délután mechanika és kvantumelmélet volt soron, majd megtanultuk, hogyan készítsünk cipzárt. Ez utóbbi volt a legnehezebb feladat. Magyalé egy kicsit felkunkorodott, én pedig segíteni akartam neki, de Max közölte, hogy köszi, de Magyal egyedül is elboldogul."

A hely, ahol most a karácsonyi ajándékokat készítik, korábban Grimmli Grimm gyára volt, csakhogy a férfi elsikkasztotta a dolgozók nyugdíját és eltűnt, azóta sem találják. Így lett a hely Karácsony apóé, akinek két fontos segítője van a munkában, a jobb- és a balmanó, Steinar és Ola. Történetünk elején több, gyanús esemény történik a gyárban, ugyanis eltűnnek az ajándékok, amiket a manók elkészítettek. Nem mind, de elég sok és folyamatosan. Mindenki gyanús és Steinarék arra kérnek mindenkit, hogy figyeljen, nem lát-e valami gyanúsat.

Tóginak bevillan egy esemény, ami röviddel a tanfolyam és a gyárban való munkakezdése előtt esett meg vele, amit megoszt Olival is. Saját készítésű plüsseinek hála pedig, a manófiúról kiderül, hogy rendkívül tehetséges karácsonyi manó. Azon kevesek közé tartozik, akik igazán különleges, egyedi ajándékokat tudnak készíteni. Olyan játékokat, amik a gyerekek elvehetetlen és legnagyobb kedvencei. Így pedig Tógi visszakerül a gyárba, lelkesen készítve imádott plüssmakijait, de a baj nem kerüli el. Márpedig hatalmas bajba keveredik, és ahhoz, hogy ebből kimásszon, Magyal lesz a segítségére.

Imádtam olvasni ezt a naplót. Azt is el tudom képzelni, hogy valaki nem egyhuzamban olvassa el, mint én, hanem beosztva a bejegyzéseket, egészen karácsonyig ismerkedve velük. Érdemes időben beszerezni hát a könyvet. A kiadó nyolcéves kortól ajánlja és egyet tudok ezzel érteni. A tördelés remek, szuperek az illusztrációk, élvezetes a történet. Én végigizgultam, bevallom. Mivel gyerekkönyvről van szó, előrevetíthető a pozitív végkifejlet, de amíg addig eljutunk! Na, az a kalandos!

A történet azonban nemcsak ezért szerethető, hanem Steinar miatt is. Karácsony apó egyik legfőbb segítője ugyanis szép jellemfejlődésen megy át: rájön tévedésére és képes azt be is látni és bocsánatot is kérni a manófiútól.

Egyvalami volt, ami kicsit kizökkentett az olvasásból, mégpedig az olyan kifejezések, mint kvantumelmélet vagy éppen kasztanyetta. Ha felnőtt az ember, ismeri őket, de gyerekként nem vagyok benne biztos, hogy ismerősen csengenek ezek a kifejezések. Ez pedig nem az a könyv, amit értelmező szótárral olvas az ember. De ezt leszámítva ötcsillagos, remek humorú, kedves, bájos, szórakoztató olvasmány, imádvivaló szereplőkkel, amit tudok ajánlani szülőknek, gyerekeknek egyaránt.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy megkaphattam és elolvashattam a könyvet, akit érdekel, keresse és vásárolja meg a kiadó honlapján. 2024-ben pedig megjelent az Egy karácsonyi manó titkai című kötet, Tógi naplójának folytatása, amiben ezúttal Magyal naplójába pillanthatunk bele.

Karácsonyvárók naplója. Adventi napló és foglalkoztatófüzet

Végre egy olyan, alapvetően gyerekeknek szánt, adventi foglalkoztatófüzet, amit felnőtt fejjel is élvezet olvasni, kitölteni; felhasználni a könyvben lévő ötleteket a karácsonyra való készülődés időszakában. A Móra Könyvkiadónál 2019-ben megjelent könyv rengeteg ötlettel áll elő, hogy a december még izgalmasabb, hangulatosabb legyen.

A Karácsonyvárók naplója első lapjain - azon kívül, hogy saját adventi naptárat készíthetnek maguknak a kicsik - több oldalt szán a kiadvány arra, hogy a gyerekek feljegyezzék nemcsak azt, hogy mit terveznek a téli szünetre és abból mit valósítottak meg, de - az ünnepi készülődésre gondolva - azt is beleírhatják ebbe a naplóba, mit kell még előkészíteniük és ehhez mire van szükségük.

 

A kötet a december minden napjára tartogat érdekességeket, akár az adott napról háttérinformációt, akár népszokásokról leírást, de ötleteket ad kézműveskedésre, sós és édes sütemények készítésre ugyanúgy, ahogy keresztrejtvényt is fejthetünk. Itt azonban nem merül ki a lehetőségek tárháza. Ez ugyanis valódi napló, a tulajdonosa feljegyezheti, mit kapott Mikulásra, kinek mit tervez ajándékozni karácsonyra, mivel töltötte az ünnepet, mit kapott ajándékba, feljegyezheti kedvenc karácsonyi versét, de vannak olyan oldalak is, ahová bármi gondolatát leírhatja.

A könyv november 30-ával indít, hiszen Szent András napja jelzi az advent kezdetét, és december 31-ével zárul, és a lehetőséggel, hogy az olvasó újévi kívánságait megörökítse a lapokon.

A Móra Könyvkiadó füzete egyfelől hasznos és izgalmas ajándék az ünnepi készülődéshez, másfelől szemet gyönyörködtetően színes, igényes kiadvány, amit érdemes beszerezni akár saját magunknak, akár gyerekünknek, de akár ismerős családoknak is ajándékba. Ami pedig engem illet, a zserbógolyó receptjét biztosan ki fogom próbálni, mert amilyen egyszerű elkészíteni, annyira finomnak tűnik a leírás és a fotó alapján. Azt pedig, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet ez a csodakönyv, nem tudom, de most már mindenkinek is ajánlani fogom.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy megismerhedhettem adventi kiadványukkal, nagy öröm és igazi élmény volt. Akinek pedig felkeltettem az érdeklődését, keresse fel a kiadó honlapját, ahol beszerezheti a kötetet, de ajánlom a böngészést az oldalon, mert több más karácsonyi könyvvel is találkozhat az érdeklődő.

Kocsis Gergely: A varjúszellem

Kocsis Gergely első regényéről, A varjúszellemről, amely 2024-ben jelent meg a Prae Kiadó jóvoltából, hallottam már hideget és meleget, de leginkább hideget. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ez elvegye a kedvemet, no meg a borítóba is szerelmes lettem, ahogy megláttam, így meg is vásároltam, és csak arra várt a polcomon, hogy elolvassam. A moly.hu oldalon, a kötet adatlapján szereplő horror címke ugyan elbizonytalanított, kell e nekem horror, de bátor ember vagyok - biztattam magamat. Stephen King Ragyogását az első kb. 50-60 oldal után leraktam, pedig akkor még az égvilágon semmi nem történt, amitől félnem kellene... csak éppen tudtam, hogy mi fog történni, és ez éppen elég volt, hogy kikészítsem az idegeimet. Aztán ott van a Madarak című film, amit szintén felborzolta az idegeimet, éppen csak elkezdődött, és még madarak sehol, csak egy kósza papagáj egy kalitkában.

Ilyen előzményekkel vágtam bele Kocsis Gergely regényébe, ami a történet elején még valóban semmi se volt, csak éppen egy bűnügyi történetnek tűnt - kriminek már akkor sem mondtam volna, hát még később -, amiben Adler Vilmos felügyelő Pestről Karattyán felé vonatozik, hogy felderítsen egy gyilkosságot. Az időpont 1922, a Tanácsköztársaság után három évvel járunk, aminek fontos szerepe lesz a történet folyamán. Érdekes volt, hogy - bár nem tudatos volt a választás - egy másik, Tanácsköztársasággal kapcsolatos regényt is olvasok, Patak Márta izgalmas szerkezeti felépítésű regényét, a Simon, a boldog pap-ot, amivel persze - témája okán - sokkal lassabban haladok.

Karattyán. Ijesztő volt a hasonlóság a város és legutóbbi munkahelyem között. Ahol magukat valakinek képzelő alakok "uralkodtak", a kisember pedig vagy beállt a sorba vagy pedig felemelte a hangját, de akkor el is némították.

A templomkertben talált halott asszony, Erzsó megölése kapcsán letartóztatták Gáspárdy Miksát, aki szerette a nőt és aki önként adta fel magát, mivel azt állították szüleinek, hogy keresik. Adlernek nem tiszta a kép, az akta hiányos, a nyomozás első ránézésre is slendrián volt. Furcsa utastárs a vonaton, megmagyarázhatatlan hangulat a városban és figyelő szemek a városházán - ezek fogadják a felügyelőt. Szép lassan megismerkedünk a városvezető titkárával, Dezsővel; a polgármesterrel, a főügyésszel és a triumvirátus harmadik tagjával, a főhadnaggyal. Adlert időről időre rémképek gyötrik, egyfajta látomások, melyekben sokszor előfordulnak varjak. A férfi átélte a nagy háborút, sok borzalmat látott, tapasztalt, ezektől nehezen szabadul bárki, ő is PTSD-ben szenved. Ilyen kép villan fel előtte Miksa kihallgatása után is, a főhadnaggyal való első találkozásakor.

Bárhogy olvastam, ez a regény sose volt valódi krimi, ugyanakkor én nagyon élveztem az ijesztő, sötét hangulatát, ami körülvette nemcsak a főszereplőt, Adler Vilmost, de az olvasót is. Ez a weird hangulat egyre erősödött, és egyre több misztikus történést hozott be az író a regénybe. A természetfeletti szálak többszáz évre vezethetőek vissza, Erdélybe, és a felügyelő nyomozása során egyre több hátborzongató részlet derül ki a városvezetésről, a lakosságról, a városban zajló eseményekről - beleértve fiatal lányok eltűnését. Kapunk a történet második felében gósnyákokat, de természetesen kiderül a varjak szerepe is. A könyvet olvasva néhol eléggé be voltam rezelve, kitalált történet ide, kitalált történet oda, annyira képszerűek voltak a leírások, akár Adler vízióit nézem, akár a könyvbeli valóságos történéseket. Ha valaki ijesztő-félelmetes, divatos szóval élve spooky olvasmányt keres a halloweeni időszakra, csak ajánlani tudom ez a kötetet.

Dezső, a titkár karaktere számomra nagyon izgalmas volt. Először megvetettem, bevallom (igen, az a huszonhat hónap az előző munkahelyemen, hasonló emberek között, mint Dezső...), viszont jó volt látni, hogy ez a férfi az események hatására képes a változásra, és képes helyesen cselekedni.

"- Ne játssza meg itt nekem az ártatlant, maga is benne volt a sűrűjében! Lett volna alkalma másképpen cselekedni. Mindig van választásunk. - Adlert egyre jobban magával ragadta az indulat, egészen kivörösödött beszéd közben. - Csak akkor lehet változást elérni, ha az egyes emberek felemelik a szavukat, akkor is, ha veszélyes, vagy sok minden fogor kockán. Azért tudnak az ilyen Borsay-félék hosszú éveken keresztül azt tenni, amit akarnak, mert mindenki elfogadja azt, amit a rendszer nyúkt neki, és szemet huny  minden más felett.

- Nem maga élt itt, nem tudja, hogy mik történtek nap mint nap. Egy jó barátom, Kárády Misi, nyíltan szót mert emelni a triumvirátus ellen, nem sokkal azután, hogy ahtalomra kerültek, két nap múlva eltűnt. Nem magának tűntek el egyik napról a másikra  a szomszédai, és nem magát fenyegették meg azzal, hogy ha nem engedelmeskedik, a cslaádja látja majd a kárát. Ez itt mindennapos. Nem tud maga semmit! - szizsegte feldúltan a titkár. [...]

- Én nem vagyok senkinek sem a bábja. Gyilkosokat, gonosztevőket kapok el, és igazságot szolgáltatok - mondta öntudatosan Adler."

A történet vége felé, közeledve a végső összecsapáshoz, zajlott le a beszélgetés a két férfi között. A Tanácsköztársaság leverése után megjelennek azok a férfiak, akik ma a várost irányítják (a vörös terror után a fehér), gazdagságot és jólétet hoznak, de diktátorként uralkodnak a lakosságon. Aki felemeli a szavát, aki megkérdőjelezi a tetteiket, annak vége. Ilyen légkörben élnek évek óta az emberek; ilyen légkörben kénytelen evickélni Dezső is. Igen, Adlernek igaza van, csakhogy ő Pestről érkezik. Egy olyan városból, amit nem veszélyes és félelmetes alakok irányítanak, akik bármire képesek, hogy megőrizzék a hatalmukat. Kicsit átértékeltem a titkát karakterét, ahogy közeledtünk a mindent eldöntő összecsapáshoz, amiben végül a felügyelő segítségére volt ő is.

Kocsis Gergely ebbe a kétszáz oldalba belesűrítette - arányaiban - a Gyűrűk ura harmadik kötetét, ami a misztikumot, a borzongást, a küzdelmet, a vérszomjat illeti. Volt egy pont, ahol majdnem letettem, amikor kiderül, hogyan is halt meg Erzsó. Ha lehet valami gyomorforgató, akkor az a leírás az volt, ezért hívom fel a figyelmet arra, ha valaki érzékeny a nemi erőszak megjelenítésére könyvekben, óvatosan vegye kézbe a kötetet.

Még valami motoszkál bennem, amit sem olvasás közben, sem a könyv befejezése óta nem tudok kiverni a fejemből; ez pedig az, mennyire reflektál a regény mai, jelenlegi állapotainkra. Érdemes ilyen szemmel is olvasni.

Összességében kiválóra vizsgázott nálam Kocsis Gergely első regénye, ami kevésbé krimi, mint inkább bűnügyi köntösbe öltöztetett weird fiction, de engem nem zavart, és nagyon élveztem az olvasást. Lényeges, hogy ne krimiként vegye a kezébe senki a regényt, mert akkor csalódni fog, viszont amennyiben egy olyan történetre vágyik valaki, ahol az első pillanattól kezdve görcsben van a gyomra, szorít a mellkasa, és más előre fél attól, mi vár rá a regény végén, mert amit kap, arra még sokáig fog emlékezni... nos, ha valaki ilyen történetet keres, vegye a kezébe bátran A varjúszellemet. Ami pedig a borítót illeti, még mindig imádom, gyönyörű, és éppen ezért meg kell említenem, hogy Szabó Imola Julianna keze munkáját dicséri.

Akinek felkeltette érdeklődését az értékelésem, keresse a könyvet a Prae Kiadó honlapján, ahol A varjúszellem mellett megtalálja a kiadónál megjelent többi könyvet is. Itt ragadom meg az alkalmat, és ajánlom az olvasó figyelmébe az Én, Tamara című regényt is.

Hosi Sinicsi: A vállon ülő titkárnő

Mostanában viszonylag sok japán irodalmat olvasok. Folytattam Kavagucsi Tosikadzu sorozatát a második résszel, elolvastam első Kazuo Ishiguro-kötetemet és - hála a Napkút Kiadónak - megismerkedhettem egy számomra eddig ismeretlen szerző, Hosi Sinicsi novelláskötetével, A vállon ülő titkárnővel is. A pici, vékony kis kötet borítója azonnal megragadja a tekintetet, s a fülszöveg erősíti az érdeklődőben azt a vágyat, hogy megismerkedjen a könyvvel. Engem kicsit megijesztett, amikor a fülszöveg Örkény István írásaihoz hasonlította Hosi Sinicsi novelláit, de megnyugtattak afelőle, hogy jó lesz nekem.

Hosi Sinicsi 1926-ban született Tokióban, itt is hunyt el 1997-ben. Első írását 1957-ben publikálta, melyet újabb és újabb írások követtek. Első novelláskötete 1961-ben jelent meg. Ahogy a magyar Wikipédián olvashatjuk, elbeszélései rövidek, terjedelmük általában csupán néhány oldal, s ironikus humorral ábrázolja bennük a modern lét tragikomikus aspektusait, illetve a jövő félelmeit. A szövegeket bizarr helyzetek, váratlan fordulatok és meglepő csattanók jellemzik. A kötet Japán egyik legismertebb szerzőjévé tette. Elbeszéléseken kívül készített két fantasztikus regényt, valamint több forgatókönyvet is.

 

 

A második világháború utáni japán novellaírás és tudományos-fantasztikus irodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője első novelláskötete megjelenése után hamarosan a japán ifjúság kedvenc szerzője lett. Pályafutása során több mint ezer rövid novellát írt. Komacu Szakjóval és Cucui Jaszutakával együtt Hosi Sinicsi a modern japán tudományos-fantasztikus irodalom nagy „triásza” egyikének tekinthető. A vállon ülő titkárnő 2024-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában, mely a szerző első magyarul megjelent könyve.

A megjelenést a Japán Alapítvány támogatta, a novelláskötet elején pedig Vihar Judit bevezetőjét olvashatjuk, aki betekintést enged Hosi Sinicsi munkásságába. Rövidsége ellenére a könyv tizenhat novellát tartalmaz, már ebből is kitűnik, hogy csupa pároldalas írásról van szó, melyeket Vihar Judt és Soós Andrea válogatott és szerkesztett.

Számomra az ázsiai kultúra és életmód (beleértve a japánt is) nagyon különleges és mindig érdeklődve olvasom az innen származó történeteket, mert valamennyire rálátást engednek ebbe az európai embertől eléggé távol álló világba. Teljesen más a gondolkodás, a kultúra, a társadalom, a művészet, a művelődés, még sorolhatnám, eljutni pedig erre a kontinensre keveseknek adatik meg, így maradnak - többek közt - a könyvek, az irodalom. Az eddig olvasott történetek egyszerre voltak érzékenyek és lágyak, de ugyanakkor kemények is. Így éreztem A vállon ülő titkárnő című novelláskötettel kapcsolatban is.

Ez egy rendkívül különleges és egyedi könyv volt elgondolkodtató írásokkal, mindegyiknek középpontjában a társadalmunk visszásságaival találkoztam. Az írások töprengésre késztettek, és folyamatosan azon gondolkodtam, mennyire szerencsétlen faj is vagyunk. Mindent tönkreteszünk magunk körül, képtelenek vagyunk a békés egymás mellett élésre, nem tudunk kommunikálni egymással, telhetetlenek és önzők vagyunk, mások szerencsétlenségéből húzunk hasznot. Hosi Sinicsi novellái a társadalom szomorú helyzetére is felhívja a figyelmet, s habár a témák nem könnyűek, olvasni élmény mindegyiket. A novellavégi csattanók ütősek voltak, az írások hossza pont megfelelő, a szerző ilyen rövid szövegekben is ki tudta bontani a történeteit, nem kellett több.

Az ördögben megmutatja az író, hogy mindig megfizetjük telhetetlenségünk  árát, ahogyan S. úrral is történt, míg A tükörben - amely az egyik legmegrázóbb történet volt számomra - az erőszakos pár éli ki agresszióját az áldozatán, folyamatosan kínozva, fogságban tartva. Fontos felhívni a figyelmet a novella kapcsán, hogy az agresszív ember külsőre nem feltétlenül felismerhető. Éppen ezért veszélyes és alattomos bűncselekmény a családon belüli illetve párkapcsolati erőszak is, mert a legbarátságosabb és legszimpatikusabb ismerősünk is lehet elkövető. Senki nem tudhatja, mi történik a négy fal között. Izgalmas volt a Bérgyilkos vagyok című novella is, amit az elején nem is sejtettem, mi lehet a csattanó, s talán ez volt a legkevésbé megrázó történet; míg a címadó novella azt a képet mutatja meg, milyen irányba haladunk, mennyire leszünk egyre inkább képtelenek a kommunikációra; az Elvesztettük barátunkat-ban pedig a felelőtlen, önző emberiséget láthatjuk, ahogy kipusztítjuk a körülöttünk élő élőlényeket.

De sorolhatnám még, mennyi, de mennyi fontos és gondolkodásra késztető novella van ebben a kötetben. Olyan könyv ez, amit nem fogok messze rakni a polcomon, mert időről időre újra fogom olvasni, ha csak egy-egy novellát is alkalmanként, mert azóta velem vannak ezek a történetek, amióta olvastam őket, amióta becsuktam a kötetet olvasás után.

Remélem, hogy sokan kedvet kapnak majd A vállon ülő titkárnő című Hosi Sinicsi könyv elolvasására, mert - azt gondolom - meghatározoó élményben lesz részük, és a kötetből mindenki magával vihet majd valamit a későbbi életére nézve.

Érdemes felkeresni a Napkút Kiadó honlapját, ahol meg lehet rendelni a novellás kötetet, de ajánlom végigböngészni a kiadó által megjelentetett könyvek teljes választékát. Köszönöm a kiadónak, hogy recenziós kötetet kaphattam az első magyarul megjelent Hosi Snicsi novellagyűjteményből, maradandó élményt kaptam az olvasásától.

Holden Rose: Tükörvándor

A Tükörvándor - Holden Rose tollából - 2023-ban jelent meg a Móra Könyvkiadónál, és a sötét hangvételű borító egy remek ifjúsági regényt rejt, melyben nemcsak alternatív univerzumok között utazunk, de az időben is ugrálunk. A történet főszereplője, Frida Gabriella Hammond, egy múzeumi osztálykiránduláson nekiesik egy 13. századi állótükörnek. Első pillantásra nem történik semmi, aztán Fridának balsejtelme támad, amikoris leggyűlöltebb ellensége, Barbara nemcsak, hogy a segítségére siet, de úgy viselkedik, mintha örök barátnők lennének.

 

 

"De mielőtt megszólalhatott volna, Barbara felállította a bójákat, és röviden elmondta, hogy elbambultunk, mert annyira tetszett nekünk az a muránói tükör, de most már vigyázni fogunk, semmi gond, minden oké, szuperség van, meg csillámpónis levélpapír, meg egyszarvús pecsét..."

 

"Valami mindenmentes tortát akar, mert a fél rokonsága az összes dologra érzékeny, amit csak egy tortána bele lehet tenni,

- Apu erre azt szokta mondani, hogy akkor miért nem esznek sonkát...

Barbara orrán kifröccsent a kóla, mire többen nevetni kezdtek. A lány felállt, egy újabb sárga zsebkendőt halászott elő a téskéjéból, majd még mindig vihogva elindult a mosdó felé."

A kalandok csak itt kezdődnek, és Frida nem is sejti, hogy ez a világ habos sütemény azokhoz képest, amik ezután következnek. Hiszen a lány haza szeretne menni, ez teljesen érthető, csakhogy valami, amire csak később derül fény, ebben megakadályozza. Főhősünk sok mindent megtapasztal és sok mindent tanul utazásai során, és többször nehezítik a hazajutását életveszélyes "potyautasok" is. Szerencsére Frida megtapasztalja, hogy az emberek változhatnak is, és vannak, akik képesek felülvizsgálni korábbi viselkedésüket, hogy jó irányba fejlődjenek. Ebben a történetben is van egy ilyen figura, akinek sorsát Holden Rose szépen vitte végig a regényben.

A Tükörvándor nem egy egyszerű ifjúsági regény. Örökérvényű igazságokra világít rá a szerző a könyvben, olyan jó érzékkel építve be ezeket a történetbe, hogy az olvasó talán észre sem veszi, mégis megragad a tudatában.

"Apám régen azt mondogatta, hogy amiért viszonzárt vársz, az nem segítség, hanem kölcsön."

"Vannak dolgok, amiket muszáj igaznak gondolni, mert ha maga az igazság nem létezik, ha nincs mihez viszonyítani, akkor értelmes em marad seminek."

Míg egyik világban a Covid utóhatásaival és az emberi gonoszsággal kell szembenéznie Fridának, addig egy másikban a fejletlen 13. században találja magát, rabszolgakereskedők áldozataként. Ebben a világban figyelhettük meg igazán az író kreativitását, ahogyan ugyanabban az időpillanatban elindult szereplők nem ugyanabban az időben érkeznek meg. Miközben a többiek évek óta ebben a világban tengetik az életüket, Frida a történet olvasása közben érkezik meg oda.. Csakhogy ez a világ másért is izgalmas, hiszen a muránói tükör is 13. századi és éppen akkor érkezik a városba...

Ahogy olvastam a könyvet, eszembe jutott egy régi sorozat. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején vetítették Magyarországon a Sliders című amerikai sorozatot, amiben a szereplők szintén dimenziók között utaztak, keresve a hazautat. A sorozat első két évadát nagyon szerettem, de aztán egyre elborultabb epizódok jöttek az összesen öt évadot megélt sorozatban, így azokat már nem igazán követtem nyomon. Kíváncsi lennék, vajon Holden Rose-ra mennyire hatott ez az amerikai sorozat, tekinthető-e ez ennak a regénynek az inspirálójaként.

Szerettem a Tükörvándorban Mr. Nowak jellemfejlődését, a kötet végére jobban megkedveltem őt, mint Fridát, és hogy ki is a címben szereplő tükörvándor? Akit érdekel, olvassa el a regényt!

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy recenziós lehetőséget biztosított ennek a könyvnek az elolvasására, mert egy, viszonylagos rövidsége ellenére teljes és izgalmakban bővelkedő, fordulatos cselekményű történettel lettem gazdagabb, amit jó szívvel tudok ajánlani kiskamaszoknak és felnőtteknek egyaránt. Akinek az érdeklődését sikerült felkeltenem a történet iránt, javaslom, keresse fel a kiadó honlapját, ahol megvásárolhatja - Holden Rose más könyvei mellett - ezt a regényt is.

Balázs Ágnes: Lufi és a hajmeresztő szerelem

Balázs Ágnes Lufi-sorozatának negyedik részében, a Lufi és a hajmeresztő szerelemben, megérinti Lufit az első szerelem érzése. A Móra Könyvkiadónál már több kiadást megélt regény legutóbb 2022-ben jelent meg, és ugyanazt az élményt nyújtotta számomra, mint az első három kötet.

Az olvasó a szokásos "lufis" történetet kapja a könyvben: Lufi az utóbbi időben furcsa, bizsergő érzést érez minden alkalommal, amikor Szamócával találkozik, emiatt igyekszik kerülni a fiút. Egyszer a srác egy levelet nyom a kezébe, csakhogy a kislánynak nincsen ideje akkor elolvasni, később pedig elkeveri valahová. Amikor előkerül és elolvassa, kiderül, hogy Szamócának nagyon tetszik, és azt javasolja Lufinak, hogy vágja tüsire a haját, mert szerinte az jól állnak neki.

A kislány beleszédül, és barátnői hiába próbálják lebeszélni róla, Lufi levágatja a haját. Csakhogy biztosan Szamóca küldte Lufinak a levelet? A bonyodalmak pedig itt kezdődnek a kislány életében.

A történet egyrészt szórakoztató és az olvasót megmosolyogtatja, másrészt viszont sok komoly témát is felvet. Ilyen a kistestvér megszületése után a nagyobb testvér által érzett elhanyagoltság érzése vagy éppen a szülők válása.

A DALMÉZSUTA HANTAZSIMEMŐ valamint Pál Laura és a Kukucska ikrek kapcsolata még mindig nem rendeződött, éppenséggel egyre rosszabb a helyzet; egészen addig fajulnak a dolgok, hogy Lufi rövidre vágatja a haját, mire a négyesünk bosszút állnak, de Zsuzsi hajába vág bele az egyik Kukucska iker Laura közveműködésével, Lufi összefossa magát tornaórán... folytassam? A helyzet egyre kétségbeejtőbb, míg Lufi arra vetemedik, hogy kölcsönveszi Laura mobilját egy hecc kevééért, azonban lebukik. Igen, ebban a kötetben is zajlanak az események, és még csak nem is mondtam el mindent. Folyton történik valami. De ahol Lufi van, ott van a galiba is. Szokás szerint.

Csakhogy hihetetlen látni, mennyit fejlődött a kislány a sorozat első része óta! Amíg akkor igazi, széllelbélelt, kelekótya, meggondolatlan kislány volt, most már képes felmérni tettei következményét - és fel is méri -, érez igazi lelkifurdalást, belátja, ha hibázik és képes helyrehozni azt. Habár nehéz megkövetni a másikat, igazi nagyságra vall, ha őszintén bocsánatot tudunk kérni. Lufi pedig eljutott idáig.

Szerencsére a történet végére a kislány helyrehozza a kapcsolatát Szamócával, tisztázzák egymás iránti érzéseiket, de nemcsak ennyi történik, hiszen - szinte csodaszámba menő, de - Lufi és Laura kibékülnek. Mit kibékülnek? Igazi, jó barátokká válnak, mire eljutunk szilveszterig.

Megkaptuk a mellékszereplők között Lufi szomszédait is, habár most kevésbé van rajtuk a fókusz, csupán az elköltözött férfi helyére beköltözött háromtagú, francia család - illetve inkább a tizenéves fiú, Pierre - kap nagyobb szerepet. De olvashatunk a nagymamáról és férjéről is, és a negyedik részben Lidi néni is meglátogatja Lufiékat egyik nap.  Mivel a negyedik rész is csak négy hónapot ölel fel, nincsenek üresjáratok a könyvben, folyamatosan történik valami, így pörgős a sztori, életben tartja a figyelmet, míg a szöveg olvasmányossága garantálja, hogy gyorsan haladjunk az olvasással, akár egy délután vagy egy este alatt elkezdjük és be is fejezzük a könyvet.

Nincsen ilyen irányú tapasztalatom, csupán olvasóként értetlenkedtem a történet során azon, hogy Lufi anyja mennyire nem képes kordában tartani két egyéves gyereket. Nem tudom elképzelni, hogy két egyéves gyerek képes legyen annyi rosszat elkövetni, mint Lufi kistestvérei. Őszintén, hol van ilyenkor az anyjuk? Nem lehet két, ilyen kicsi gyereket szanaszét hagyni a lakásban, amíg csinálunk valamit, hogy azok közben mindent tönkretegyenek, összetépjenek, lepakoljanak, hogy a kilincsre zárt ajtón bejussanak Lufi szobájába és rendetlenséget csináljanak, az anyjuk pedig észre se vesz semmit... Azt gondolom, ha nekem lenne ilyen kicsi gyerekem, és mondjuk főznöm kellene, vagy vasalni, vagy bármit csinálni, én nem hagynám szanaszét a kicsiket, hogy csak oda ne menjenek, ahova nem akarnak és csak azt ne tegyék, amit nem akarnak. Az sem volt szimpatikus, hogy a kislány zsebpénzét a felére csökkentik, és - mintha Lufi ostoba lenne - el akarják vele hitetni, hogy amit nem kap meg, azt félretéve neki, gyűjtik a szülei. Nem, nem gyűjtik, és csak mert egy gyerek kicsi, még nem hülye. Ezt jó lenne, ha a szülők - minden szülő - megtanulná végre. A gyerek kicsi, de nem hülye. Ha ezt észben tartjuk, kevesebb esélyt adunk annak, hogy gyermekünk csalódjon bennünk.

Ezt a két - számomra - nem túl szimpatikus epizódot leszámítva azonban nagyon szerettem a regényt, ötcsillagos történet volt a számomra, és izgulok, mit hozhat a sorozat többi része főszereplőink életében.

Köszönöm a Móra Könyvkiadónak, hogy elolvashattam a regényt, jó élményt nyújtott, mint mindig. Akinek az érdeklődését felkeltette az ajánlóm, javaslom, keresse fel a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol nemcsak ezt a részt illetve a sorozat többi kötetét, de a kiadó valamennyi kiadványát elérhetik, megrendelhetik.

Fenákel Judit - Gergely Ágnes: Patchwork

"A szép Fenákelné, így emlegették anyut a falubeliek. Évtizedekkel később döbbentem rá, hogy harmincéves volt. Viruló, egészségtől duzzadó, férje szerelmében fürdő fiatal nő. Aztán rászaladt az ég, és ő megtartotta." (Azt álmodtam, p. 63.)

Ez a kötet kitépte a lelkemet.

A könyvtárban böngészve keltette fel az érdeklődésemet a vékonyka könyv: megfogott a címe és elvarázsolt a borítója. Előtte még sosem olvastam egyik szerzőtől sem, habár ismertem mindkettejük nevét. A Múlt és Jövő Kiadó gondozásában 2021-ben megjelent kötetben Gergely Ágnes verseit és Fenákel Judit novelláit olvashatjuk.

Aki olvasta már a Patchwork című könyvet, az érti, miért rázott meg engem a borítóhoz felhasznált fotó, amit tökéletes választásnak érzek. Megmutatja mindazt, amit bennem kavargott olvasás közben és amiről ez a válogatás szól. Gergely Ágnes versei gyönyörűek (úgy érzem, kell még majd olvasnom tőle), de Fenákel Judit novellái a lelkemig hatoltak. Megrendítettek ezek a szövegek, pedig azt hittem, eléggé fel vagyok már vértezve, hiszen viszonylag sok könyvet olvastam eddig már a Holokausztról és a zsidóságról. De nem. Ennek ellenére váratlanul értek és szíven ütöttek.

"Attól kezdve Sontaghné reggeli imája így kezdődött: Péterke, hol vagy? De az, akinek erre a kérdésre válaszolnia kellett volna, süketnek tettette magát, és hallgatott." (A Sontagh lányok, p. 35.)

A zsidóság huszadik századi története nemcsak az elhunytak, de a túlélők miatt is tragikus, hiszen ők - akarva-akaratlanul - továbbvitték őseik tragédiáját, s igyekeztek feldolgoznia történteket, mert tovább kellett élniük. A halottak miatt és maguk miatt és a jövő generációi miatt is.

"A lányok dolgosak voltak, és mosolygósak. Nem jókedvükben mosolyogtak, azt gondolták, ha szakadásig szedik a répát, és közben jókedvet mutatnak, sikerül megmenteni az anyjukat a kiselejtezéstől." (A Sontagh lányok, p. 35-36.)

Évtizedek óta a miérteken gondolkodom, de nincsen válaszom. Hogy lehetne válasz erre? Az emberek nagy része így van kódolva: valakit muszáj gyűlölnie, hiszen magát mégse gyűlölheti. Könnyebb áthárítani másra a felelősséget, mint szembenézni saját kudarcainkkal és változtatni az életünkön. Könnyebb irigyelni, ami másnak megadatik, mint keményen megdolgozni azért, hogy neki meglegyen. Azt gondolják, a bennük lévő megmagyarázhatatlan félelmet (a jövőtől, a sorstól, bármitől) legyőzhetik, ha megtestesítik. És persze nagyon könnyű a (sok esetben) tanulatlan, műveletlen tömeget befolyásolni is. És ha él valakiben az erőszakos hajlam, azt gondolja, joga van kiélni valahol, valamin, valakin. Az ilyen embereknek mindegy, hogy a nemzetisége más, a politikai meggyőződése, a szexuális beállítottsága vagy a vallása tér el - valakit találnia kell.

Nem tudom, van-e kutatás arra nézve, hogy a családon belüli erőszakot, rablást, rongálást, és más erőszakos bűncselekményeket elkövetők között mekkora százalékban találhatóak ezek az emberek, de érdekes lenne tudni.

Visszatérve azonban a kötetre: ebben a könyvben nemcsak méltatlan keresztény embereket talál az olvasó, hanem - miként A goj siksze című novellában -  olyanokat is, akik emberi viselkedése, tartása és kitartása példa értékű bárki számára.

Nagyon, nagyon szerettem ezt a könyvet. Olvassátok el ti is, mert - úgy hiszem - sokat ad annak, aki a kezébe veszi. A könyvet keressétek a kiadó honlapján.

Gergely Ágnes: Hajnali áhítat

Dicsértessék, ki terhet ad,
és ki könnyít a terhen,
s ki tudja, nincsen más kudarc,
csak a befejezetlen,

dicsértessék, ki szóra bír,
mert lábánál a zsámoly,
ha ráhajtod a homlokod,
mindig mérj, sose számolj,

dicsértessék, ki jellel olt
– veszélynek higgy, ne tapsnak –,
ahogy a fényérzékelést
megadta a kakasnak,

temesse hajnal késhegyét
toronyzúgás a csendben:
dicsértessék, ki nem teremtett
rabszolgának engem.

Bartos Erika: Hoppla meséi

Bartos Erika neve nem cseng ismeretlenül a kisgyerekes családokban, hiszen Bogyó és Babóca sorozata megkerülhetetlen létezője a kisgyerekes életszakasznak, de Anna, Peti, Gergő-könyveit is már anyukák és apukák sora olvasta rongyosra. Az írónő utazós-ismeretterjesztő sorozata is ismert és elismert, melyben Brúnó és családja kalandjain keresztül ismerkedhetünk meg a fővárossal és környékével valamint a Balaton vidékével. Azt mér talán kevesebben tudják, hogy létezik egy Péccsel foglalkozó önálló kötet is, melynek főszereplői állatok. A Hoppla meséi több kiadást is megélt már, eddig utolsó két alkalommal a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

A történet kezdetén Hoppla, a nyuszi, Mogyoró, a mókus és Cini, a kisegér meghívót kapnak a békék esküvőjére, Orfűre. Barátaink el is indulnak időben, csakhogy kocsijuk Pécs mellett lerobban. Tövv állat is a segítségükre siet, mígnem a kocsi bekerül az autószerelő cica műhelyébe, aki három napra vállalta, hogy megjavítja a kocsit, hogy a baráti társaság ne késse le a nagy napot. A trió egy-egy éjszakát tölt süninél, a borznál és a kutyánál, és vendéglátóik kíséretében ebben a három napban felfedezik Pécs látnivalóit, és talán ez már spoiler, de odaérnek az esküvőre, amin a békapár mondja ki egymásnak a boldogító igent.

A Brúnó-féle kalandok után kicsit furcsa volt turistáskodó állatkékról olvasni, de nagyon tetszett az ötlet, jópofának tartottam, hogy az embereket az szerző mind állatokra cserélte. Így találkozhattunk sárkánya után szaladó gyíkocskával, a Tudásközpontba igyekvő szarvassal, a téren kergetőző három kismalaccal vagy éppen a népes baromficsaláddal, hogy néhányat kiemeljek a történet mellékszereplői közül, miközben bejárjuk Pécset jobbról balra, balról jobbra, fentről le és lentről fel. A közlekedés sem csak úgy, mindig gyalogosan történik, ezt felejtse csak el felnőtt és gyerek. Utazunk itt kerékpárral, helikopterrel és motorkerékpárral is a gyalogszer mellett, hogy a végén - immár megjavítva - barátaink ismét Orfű felé vehessék az irányt.

Én magam még sosem jártam Pécsett - bár már régóta szerepel a bakancslistámon a város -, így hát kíváncsian lapoztam végig a kötetet, hogy legalább így, olvasva megcsodálhassan a település épített és természeti kincseit - addig is, amíg el nem jutok oda személyesen.

Nagyon élőnek éreztem a könyvet, ahogyan Bartos Erika három napra lebontva mutatja be a látnivalókat. Ezt akár tekinthetjük útvonalajánlónak is, hogy könnyebben bejárhassuk a várost. Ötletes volt a délelőtti és a délutáni programokra bontás is, s ha az embernek tényleg csak három napja van a város felfedezésére, nyugodtan hagyatkozhat klár erre a könyvre is - de az időbeosztás miatt rövidebb kirándulások is könnyen tervezhetőek.

Ügyes volt a történet lezárása is, hiszen nemcsak elindulunk szereplőinkkel Orfű felé a megjavított kocsival, de meg is érkezünk - és persze útközben itt is lesz kis fennforgás -, hogy tanúi lehessünk mi, olvasók is a két béka esküvőjének, majd pedig a három barát hazaérkezésének.

A Hoppla meséi méltán és tökéletesen illeszkedik a Brúnó-sorozatok koncepciójába még úgy is, hogy kisállatok kalandjait követjük a lapokon. Ajánlom mindenkinek, tényleg mindenkinek, jó szívvel ezt a könyvet, s ha felkeltette az ajánló az érdeklődéseteket, keressétek fel a Móra Könyvkiadó honlapját, ahol a Hoppla meséit meg is rendelhetitek.

Bartos Erika: Nyugati karéj

A Brúnó a Balatonon sorozat lezáró kötetében, a Nyugati karéjban, Bartos Erika segítségével bebarangolhatjuk a tó északnyugati és nyugati részét Szigligettől Keszthelyen át a Kis-Balatonig illetve kitekintünk Tapolcára, Sümegre és környékükre is. Ez a 2023-ban a Móra Könyvkiadónál megjelent  kötet, a balatoni trilógia előző két részéhez hasonlóan, elbűvölt. A kedves szereplők, a bájos történetek, és a csodaszép környezet végigkíséri az olvasót, miközben rengeteg információval lesz gazdagabb.

Számomra az egyik legkedvesebb rész a badacsonyi fejezet volt, mivel néhány éve én is jártam a környéken, és mentem fel egészen a kilátóig, így Brúnóékkal lehettem képzeletben illetve a keszthelyi fejezet, mert szerencsém volt egy hosszú hétvégét eltöltenem a városban. Bartos Erika hihetetlenül tehetséges, hiszen könyveinek nemcsak a szövegét írja, hanem ő maga illusztrálja is, ennek a kettőnek az összhangja pedig megadja ebben a könyvben is azt a bartoserikás élményt, ami miatt - szerintem - sokan szeretik a könyveit, legyen szó akár mesekönyvekről, akár bármelyik Brúnó-sorozatról.

Az előző két részhez hasonlóan ebben a kötetben is szóba került az élet egy fontos szegmense, de amíg az előző könyvekben ezek a palacsontához és a tejbegrízhez kapcsolódtak, itt arra kapunk választ, mennyi mindent található egy női táskában. Imádtam, amikor anya felsorolja Brúnónak, mi minden is van a táskájában, s mindezt a gyerekek meg is szemlélhetik, hiszen Bartos Erika le is rajzolta.

Nagyon szép kapcsolat van a szűkebb és a tágabb család tagjai illetve barátaik között: szeretettel viszonyulnak egymáshoz, törődnek a másikkal, ezzel az alkotó - véleményem szerint - példát is mutat az olvasónak, miközben ez a minta nem szájbarágós.

Természetesen nem minden gyerek és család nyara van tele élményekkel, utazással, rokon- és barátlátogatással, vendégfogadással; ahogyan nem is mindenkinek van kocsija és él kertes házban, jó körülmények között, hogy mindezt megengedhesse magának. A könyvsorozat célja azonban nem is az, hogy lelkifurdalást keltsen vagy hogy bárkinek szégyellnie kelljen magát, amiért nem engedheti meg magának és családjának mindezt. A Brúnó-könyvek célja - véleményem szerint - az, hogy megmutassa, mennyire szép tájak vesznek minket körül itthon, lakjunk a fővárosban vagy a Balatonnál, esetleg máshol az országban. Megmutatja, hová érdemes ellátogatni, ha csak egy-egy napra is, hol mit érdemes felkeresni, ismereteket ad át, legyen szó a földrajzról, a történelemről vagy más területről és tájékozódhatunk a térképek és tanácsok segítségével. Akkor is hasznosak, ha van egy hetünk és nem tudjuk, hová utazzunk, de eszünkbe jut, hogy korábban mit olvastunk a gyerekkel közösen, és akkor is segít, ha egy vasárnap felülnénk a buszra és elugranánk egy-egy településre, hogy körülnézzünk, sétáljunk.

Egy dolog volt ebben a harmadik részben, amit macskarajongóként zsigerből aranyosnak találtam, de aztán az jutott eszembe, mennyire felelőtlen az ilyen macskatartó. Ez pedig a hévízi rész volt, amikor a kisfiú a nagyszüleivel ellátogat a magymama testvéréhez és férjéhez, ahol éppen néhány héttel korábban születtek meg a kiscicák. Én értem, hogy a kiscicák aranyosak, és általában a történetben mindig kutyáa szerepel, jó ötlet is a macska ábrázolása, de sokkal fontosabbnak gondolom ennél a felelős állattartásra felhívni a figyelmet, mennyire fontos az ivartalanítás, hogy ne legyen nem várt szaporulat, amit aztán nem tudunk elajándékozni. Hiszen éppen a felelőtlen állattartók miatt elég elmennünk az utcasarokra és találunk macskát, ha szeretnénk. Aztán ezek a kiscicák felnőnek, és nekik is lesznek kölykeik...

Tudom, hogy ez az én gondolkodásmódomból fakad, és persze nagyvárosban élőként talán másképpen gondolkodom, van, ahol a macska "fogyóeszköz", de ez megütötte a szememet a könyvben. Ettől függetlenül - a másik két részhez hasonlóan, imádtam olvasni, és ajánlom mindenkinek a Brúnó-sorozat részeit.

Köszönöma  Móra Könyvkiadónak, hogy támogattak egy recenziós példánnyal. Akinek az érdeklődését pedig felkeltette az ajánlóm, keresse fel a kiadó honlapját, ahol ezt a könyvet is megleli, de még sok más remek olvasmányt is találhat.

Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra

Mészöly Ágnesnek először a gyermek- és ifjúsági köteteivel ismerkedtem meg, mielőtt rátaláltam volna krimijére, a Rókabérc, haláltúrára. Mindig vonzott a cím, a borítóról nem is beszélek, mert egy erdőben én nagyon jól érzem magamat, mégis az idei évig kellett várnia a polcomon a regénynek, hogy elolvassom, de ez a tipikus könyvmoly-probléma, amikor jóval több könyv érdekli az embert, mint amennyire ideje van. A Prae Kiadónál 2018-ban megjelent könyv - mely egyben a Szabó Ágota sorozat első része is - méltán népszerű az olvasók között. Azóta megjelent már a sorozat második része is, és nemrég a harmadik kötet is napvilágot látott - igaz, ez utóbbi már egy másik kiadónál.

A történet elején egy baráti társaság érkezik az erdő közepén álló házba. A középiskola óta barátság köti össze ezt a tizennégy embert, és minden évben - immár huszonnyolv éve - együtt töltenek néhány napot ősszel. Az éves eseményt soha, senki nem hagyja ki, csak azok maradnak távol, akik idő közben elhunytak. S habár eddig minden találkozó jó hangulatban telt, most feszültség van a barátok között, amit csak részben magyaráz a szerfelett rossz, esős, hideg időjárás, ami egy erdő közepén lévő házban még kellemetlenebb tud lenni. Reggelre azonban egyikük, Zozó, halott. A társaság egyik tagja Szabó Ágota, Gota, aki ügyészként dolgozik, gyanakodni kezd a haláleset miatt és nyomozásba kezd. Dolgát sem a körülmények, sem pedig a körülötte összegyűlt emberek nem könnyítik meg, de ő elszánta magát, hogy kideríti, mi történt a férfival.

A történet számomra két szempontból is különleges volt: egyfelől kedvelem a "bezárt szoba" témáját, és alapvetően itt is ezt kapjuk meg az írónőtől, másfelől izgalmas megoldás, hogy minden fejezetet más és más szereplő szemszögéből olvashatunk, miközben a cselekmény zajlik és az idő halad a könyvben.

Mészöly Ágnes remek leírásokat az mind a környezetről, mind a történet szereplőiről. Az olvasó egyaránt érzi a hideget, a nyirkos időt, érzi orrában a vizes erdő illatát és érzi a szereplőkben lévő feszültséget, látja a közöttük lévő dinamikát. Egy bezárt helyen hamar felszínre törnek régi sérelmek, konfliktusok, így van ez ebben a közösségben is. Habár eddig próbálták megőrizni a barátság látszatát az évi néhánynapos összejöveteleiken, most képtelenek erre. A feszültség pedig egyre nő, ahogyan a holttestek száma gyarapodik.

Már a könyv elején világossá válik, hogy volt a társaság életében egy hatalmas tragédia sok évvel korábban, amikor egyikük lánytestvére meghalt Franciaországban. Érezni, hogy ez mindannyiukban nyomot hagyott, de mintha csak egy "szokásos" éves megemlékezésről lenne szó az együtt töltött napok kezdetén. Amikor az olvasó éppen azt érzi, kezdi sejteni, ki lehet a tettes vagy éppen mi lehet az indíték, Mészöly Ágnes behoz valamit (egy félmondat, egy cselekedet vagy éppen egy újabb hulla), ami elbizonytalanít. Folyamatosan arra késztet az írónő olvasás közben, hogy gondolkodjunk. Próbáljuk meg összetenni a puzzle darabkáit. Az is zseniális, ahogyan a szereplők személyiségét megmutatja, ahogyan kibomlanak tetteik indítékai, viselkedésük mozgatórugói. Ahogyan megismerjük a hátterüket, ami - hát, valljuk be - nem rózsás, ha minden egybevetünk. Trauma trauma hátán, megoldatlan nehézségek és titkok veszik körül őket. Közben pedig telnek az órák.

A történet vége, a megoldás, a tett és a tettes indítékainak felgöngyölítése engem kicsit Agatha Christie Poirot-történeteire emlékeztetett, de abszolút jó értelemben. Csakhogy a lezárás keserédes. Számomra legalábbis nem volt megnyugtató, de azt hiszem, ez a lezárás nem is lehet az. Viszont ütős volt, amit odanyomtak az arcunkba, hogy nesze, ez van, kezdj vele, amit akarsz, dolgozd fel, ahogy tudod. Sokáig járt az eszem ezen a történeten, sokáig nem eresztett, előttem voltak jelenetek, párbeszédek, a helyszín.

Kiváló volt, ha röviden akarom jellemezni Mészöly Ágnes krimijét. Nagyon örülök, hogy ilyen sok, jó minőségű magyar krimi született az elmúlt pár évtizedben, mert a magyar krimiszerzők nagyon-nagyon jók. Megállják a helyüket nemzetközi összehasonlításban is, és remélem, hogy azok a krimiszeretők, akik esetleg eddig ódzkodtak magyar írók könyveit kézbe venni, egyre többen lesznek olyan "bátrak", hogy megpróbálkoznak magyar íróinkkal. De nemcsak azért, mert ezek a szerzők jó minőségű történeteket írnak, hanem azért is, mert lehet bármilyen színvonalas egy USA-ban, Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy bárhol máshol játszódó történet (én magam is sok külföldi szerzőt szeretek), a magyar helyszín - én legalábbis  így vagyok vele - komfortérzetet és otthonosságot ad, még akkor is, ha egy erdő közepi vendégházról van is szó zuhogó esőben.

Akinek az érdeklődését felkeltettem a könyv iránt, javaslom felkeresni a Prae Kiadó honlapját, ahonnan nemcsak ezt a regényt, de a kiadó más könyveit is megrendelheti.