Furcsa módon vonzanak a Születésnapok. Olvastam és szerettem Szabó Magda Születésnapját, idén augusztusban olvastam Imma Monsó azonos című regényét és sok éve egy kollégám hívta fel a figyelmemet egy szokatlan, nyomasztó, mégis zseniális dán filmre, a Születésnapra, melynek a rendezője Thomas Vinterberg, és amely az első Dogma-film volt.
Most pedig egy újabb Születésnap, ezúttal Szénási Krisztina regénye került a kezembe, amely 2020-ban jelent meg az Erawan Kiadónál.
Valójában - egy külső szemlélőnek - csak egy születésnapi ebéd. Egy 85. születésnap, aminek megünneplésére gyűjt össze egy család. Ennyit láthattak a pincérek, ennyit láthattunk volna mi is, ha bekukkantunk az elegáns, drága étterem ablakain. Aki kicsit figyelmesebb, észreveszi a némaságba burkolózó, leginkább a mobiljukat nyomkodó kamaszokat, két nőt, akik a társaságtól félrehúzódva beszélgetnek könnyes szemmel, a mérgező, folyton másokat szapuló ötvenes asszonyt, az uralkodó és parancsolgató, magányosan álló terhes nőt... Mindenki súlyokat cipel, de mindenki titkolni igyekszik. Egy család, ahol a részek eltávolodtak egymástól és már nem alkotnak egy egészet. A fejekbe azonban nem láthatunk bele, kivéve, ha elolvassuk Szénási Krisztina regényét. Vajon van-e esélye ennek a családnak a változásra?
A könyvtár polcai között keresgéltem új olvasmányaimat, amikor megláttam a Születésnapot. Valamiért furcsán viszonyulok az ilyen és hasonló stílusú borítókhoz - számomra (tudom, rossz előítélet) kicsit mindig a "gagyi" kifejezés ugrik be - viszont a fülszöveget elolvasva úgy éreztem, tennek kell egy próbát. Nyitnom kell a szerző - akitől eddig nem olvastam még - és a történet felé. Örülök, hogy így tettem, mert egy nagyon kellemes, elgondolkodtató olvasási élményt kaptam a bizalomért cserébe. És miután bezártam a könyvet, már a borítóra is más szemmel néztem.
Egy család nem homogén. Rengeteg különböző gondolkodású, életstílusú, anyagi helyzetű, életkorú ember masszája, ahol mindenkinek akad problémája, akár a saját életében, akár egymáshoz fűződő viszonyában. Ez a képzeletbeli család, ez a négy generáció pontos leképeződése ennek. Maga a történet voltaképpen - szigorúan véve - ennyi. Egy születésnapi ebéd az egymásra való várakozástól az étteremből való távozásig. Csakhogy az olvasó fejezetről fejezetre más és más családtag fejébe lát bele, olvasva a gondolataiban, és így megismerve nehézségeiket, problémáikat, természetüket. A családtagok közötti eligazodást a kötet elején elhelyezett családfa segíti, ami néha jól jött, amíg az ember bele nem rázódott, hogy ki kicsoda. A regény több problémát is érint, mint például a gyermektelenség illetve a gyermekáldásért való küzdelem; súlyos, akár halálossá is válható betegség megjelenése; egzisztenciális-munkahelyi kérdések; kiüresedő kapcsolatok; továbbtanulás; bántalmazás-zaklatás és egyebek. Mondom, mindenki cipel valamit. De senki nem oszt meg a másikkal semmit.
Nem szeretnék végigmenni az egyes családtagokon, de egy embert mégis megemlítek. Ez Klári, az ünnepelt Papa lánya, aki tizenhárom évesen veszítette el az édesanyját, aki magára vette a családban a női szerepet már kiskamaszként, és most egy megkeseredett, gyűlölködő, önző, anyagias, a gyermeknevelésben megbukott, hidegszívű, megértésre és együttérzésre képtelen, irigy asszony és úgy vélem, hogy a többiek sorsára - így vagy úgy, de - hatást gyakorol a viselkedése. Izgatott a kérdés, vagyon a könyv végén lesz e változás, lesz e feloldozás ebből a helyzetből? Mit hozhat egy ebéd? Miután elolvashattuk mindegyik szereplő belső monológját, elértünk a tortához és az ünnepelt beszédéhez, melyet családja felé intézett. Mintha bomba robbant volna, és érdekes módon ez mégis mindenkiben változást indított el. Mindenkiben, egy embert kivéve. És ez Klári. Elíélném őt, de inkább szánom. A történetben Lídia és a férje kapcsán felmerül a gyászfeldolgozás kérdése első gyermekük elvesztése kapcsán, nos, azt hiszem, Klárinak, Lídia édesanyjának is szüksége lenne ebben segítségre egy szakembertől, csakhogy a családnak ez az ága tipikusan az, ahol pszichológushoz fordulni a gyengeség jele.
Szívesen olvasnám a folytatást. Vajon ezután a nap után hogyan változott a szereplők élete és egymáshoz való viszonya? Jobb lett e a kapcsolatuk egymással és önmagukkal?
Jó volt olvasni Szénási Krisztina regényét. Nem azt mondom, hogy kiemelkedő könyv, de hát kiemelkedő könyv ritkán akad az ember kezébe. Én szerettem, szívesen olvastam. Mindazt, amit írtam, két szemszögből lehet nézni. Én a félig tele verziót választottam. Mert mondhatom, hogy elcsépelt, üres frázisok, unalmas, ezerszer megírt emberek szerepelnek a regényben ezerszer megírt gondolatokkal és problémákkal. Hogy a történet lapos és unalmas. Hogy minek olvassunk olyan karakterekről, akikkel naponta szembesülünk. Hogy már túlzás ennyi probléma. De nem ilyen az élet? Ezerszer megírt emberek ezerszer megírt gondolatokkal és érzésekkel élik az életüket, ezerszer megírt kapcsolódásokkal egymáshoz és a világhoz. Elhallgatások, elnémulások, magunkban gyötrődések, amiket megpróbálunk - jó esetben - feloldani.
Ez a család (anyagi helyzettől, foglalkozástól, életkörülményektől eltekintve) akár a saját családunk is lehetne. A regény olvasása alkalmat ad saját emberi-családi kapcsolataink, érzéseink, nehézségeink átgondolására. Szerintem ebben rejlik az ereje. De olvassátok el és döntsétek el magatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése