Pásztor Ágnes: Tavaszi szél

Pásztor Ágnes kisregénye, a Tavaszi szél 2024-es megjelenése a Napkút Kiadónak, nekem pedig egy nagyon különleges, furcsa módon otthonos olvasmánya volt a tél végének. A kötet egyik különlegessége a töredezettségében rejlett számomra: a rövid fejezetekre szabdalt történet csupán rövid epizódokat mutat be szereplőink életéből, kicsit a diavetítés emlékét idézte: felvillanó kockák a nyolcvanas-kilencvenes évek világából.

Főszereplőnk, Kisária 1980-ban született, és 1978-as vagyok, így egy korosztály vele, sok szempontból ugyanazok az élményeink, ugyanabban a korszakban voltunk kisgyerekek, majd kamaszok. Habár sok élményünk különbözik, mégis érdekes volt megfigyelnem, hogy olvasás közben felvillantak saját életemből vagy rokonaim életéből is apró epizódok. Keresztanyám (anyám testvére) a Keleti-pályaudvartón nem messze élt-él az István utcában, a környéken sokat jártam én is, amikor meglátogattuk a családot. A gangos ház kétszobás lakásában négyen éltek - nagynéném, a férje és a két lányuk, ahogy Kisáriáék is négyen alkottak családot szüleivel és lánytestvérével -, habár ebben a lakásban - a regénybelivel ellentétben - volt fürdőszoba, de nem vetette fel őket a pénz.

De nemcsak ez tette ismerőssé a színhelyet, a történéseket. Az én családomnak is "kiutaltak" egy panellakást, csak nekünk nem Budán, hanem a 14. kerületben, bár érdekes mozzanat, hogy egyszerre kapott a családunk két lehetőséget: egy budai és egy zuglói lakás közül választhattak a szüleim. Ez azonban mind csak a helyszín. A Röltex, az Ápisz és sok más üzlet, de akár az iskolai könyvtár is megteremtették a kisregény hangulatát, amit igazán csak az érehet át, aki már élt a nyolcvanas években. Cigaretta-, illatszer-, gépkocsi- és egyéb márkák repkedtek és az, hogy tudtam, miről van szó, visszarepített néhány évtizedet a múltba.

Az érzések is ismerősek voltak, bár én nem voltam szép, így nem a fiúzás miatt, de a magány és egyedüllét, a szeretetlenség ismerős érzések voltak a kötetben. Ahogy olvastam, a szemem előtt volt a város, éreztem a madártej illatát és ízét, amit a nagymamám készített nekünk, láttam magamat, ahogyan - Kisáriához hasonlóan - minden tanév elején bekötöm a könyveimet. Ahogy a kisregény apró mozaikokból áll, úgy villantak fel az én saját mozaikjaim.

A történet elején még Nagyáriával találkozunk, ahogy kisgyerekként betegen fekszik otthon, s rendőr nagyapja egy régi ismerősét, Weisz doktort hívja át a kislányhoz. Ebben a fejezetben az unoka és nagyapja közötti beszélgetésben - az akkor még kicsi - Nagyária elmeséli, hogyan gúnyolják az iskolában egy zsidó osztálytársát mások.

Doktor Weisz felállt az asztaltól, megköszönte a vizet, és kifelé menet az előszobában felnézett a fali kulcstartóra.

- Látom,  a pincekulcs a régi.

- Igen. Ugyanaz.

 Egymásra mosolyogtak, és kezet fogtak.

- Akkor holnap este benézek újra. Viszontlátásra! -  köszönt el Ferenctől, majd a fejére tette a kalapját, és elment.

Itt, az első fejezetben, a 10. oldalon tudtam, hogy én ezt a könyvet szeretni fogom, bárhogyan is alakul majd a történet a továbbiakban. S habár a vészkorszakról nem esett több szó, beigazolódott az érzésem.

Az ÁPISZ boltban Kisária mindig különös örömöt érzett. Szerette az illatát. A polcokon sorakozó füzetek, ceruzák, filctollak látványát is imádta. Otthon csak a legszükségesebb írószerei voltak. Az iskolai rajzórák felszereléseit minden ősszel megvásárolták, aztán egész évben csak azt használhatta. Tempera, vízfesték, filctollkészlet, olló, ragasztó, alig fogó zsírkréta, plasztilin gyurma, néhány ecset, vizesedény és egy rongy volt a készlete, amiből gazdálkodhatott.Szeretett rajzolni a barna farostlemezből készült rajztáblán.

 De a kislánnyal az is közös volt bennünk - az ÁPISZ iránti rajongáson kívül -, hogy ő is, én is szerettük a könyvtárat. S ahogy olvastam, olvassuk a könyvet, sok apróság felrémlik, mint amilyen az iskolatej is volt, vagy éppen a Queen együttes Budapestre érkezése (nem véletlen a kötet címe sem).

Szerettem és sajnáltam a kislányt, aki nagyon vágyott rá, hogy úgy szeressék őt is a szülei, ahogyan a nővérét szerették, s bár ezt nem kapta meg, mégse gyűlölte meg emiatt a testvérét, nagyon szerette a nővérét. Másnak talán nem ad annyit Pásztor Ágnes kisregénye, mint nekem, és vállalom is, hogy kicsit elfogult vagyok a történettel kapcsolatban, mégis ajánlom elolvasásra a kötetet. Olvasható családtörténetként, de egyfajta korrajzként is izgalmas utazásra hív.

A következő héten már Siófok felé gurultak a Skodával. Csaba beutalót kapott végre a vállalati üdülőbe. Mikor beértek a Szt. László utcába, Kisária felnézett a könyvből, amit addig a kocsi hátsó ülésén olvasott. Az utca két oldalán nyaralók sorakoztak. Jobb oldalon, ha benézett a keresztutcákba, láthatta a Balatont. A levegőben ott volt az ismerős vízillat, amit sehol máshol nem érzett.

A szerző nagyon jól láttat a mondataival, melyek egyszerűek, mégis plasztikusak. Akinek az érdeklődését pedig felkeltette ez az értékelés, keresse fel a Napkút Kiadó honlapját, ahol megrendelheti a kisregényt. Nagyon köszönöm a kiadónak, hogy a blogbejegyzés létrejöttét és ezt az olvasási élményt támogatta egy recenziós példánnyal.