Baráth Katalin négyrészes Dávid Veron-sorozatának első kötetével 2018 tavaszán ismerkedtem meg, és elég volt A fekete zongora ahhoz, hogy tudjam, szeretni fogom a többi részt is. Nem emlékszem, hogy valaha életemben lett volna olyan könyv, ami sorozat része, és az első kötet után úgy éreztem volna, hogy „Igen, akarom a másodikat is, minél hamarabb", négy éve azonban az első rész után azonnal olvastam a másodikat.
Szeretem a századfordulót, nem is tudom elmondani, mennyire szeretem. És szeretem Adyt, a Nyugatot, szeretem azt az életstílust, azt az életformát. A nyugalmat. Mindent. És ezt kaptam a Dávid Veron-sorozat első részétől. Nem vártam pörgő, véres krimit, inkább egy hangulatos bűnügyi történetet, amiben persze vannak gyilkosságok, de ettől sosem lesznek álmatlan éjszakáim.Ahogyan pedig pároldalanként újra kellett gondolnom a gyanúsítottam személyét… Mindig az járt a fejemben, vajon az-e a gyilkos, akire az apró jelek folyton mutatnak, vagy az, akire nem gondolnék, Vagy egyikük sem, hanem egy harmadik, akire aztán tényleg nem gondolnék? Szerintem jól van megírva a történet, hangulatban számomra adta a századelőt. Olyan könnyed bűnügyi történet volt, amit olvasva kicsit úgy éreztem, mintha Agatha Christie egyik krimije lenne a kezemben, csak Baráth Katalin könyve plusz kortörténetet is adott kicsit.
A türkizkék hegedű-t is ugyanolyan élvezettel olvastam, mint előzményét, A fekete zongorát. Van azonban itt fél csillag különbség a molyos értékelésemben, mert amíg a sorozat első része ötcsillagos lett, erre csak négy és felet adtam. Amíg az ókanizsai történetet abszolút beleéléssel tudtam olvasni, ebben voltak kisebb kilengéseim.A Balatont nagyon szeretem, és az Adria és Abbázia is gyönyörű, de engem kizökkentett a két szálnak a keveredése. Véget ért Dede története, aztán folytatódott egy teljesen másik, amit Szászi kötött össze, de valahogy nem éreztem tökéletesnek az átmenetet. Olyan volt, mint két regény egybekötve.
Sütötte a napfény az arcomat mindkét helyszínen, és mintha nyaraltam volna, nagyon kellemes érzés volt. Veronika itt is kiváló megfigyelőképességről és éles észről tett tanúbizonyságot, és ebben a regényben már kicsit felnőtt, közelebb került hozzám. Felnőttebb volt, jót tett neki a fővárosban töltött néhány hónap, és A Nő szerkesztőségében való munka. Hangulatos volt meglátogatni Elek úr könyvesboltját is – ahh, ha egyszer egy ilyenbe beszabadulhatnék! Azt hiszem, nem is tudnék magammal mit kezdeni a gyönyörűségtől. Persze ehhez kell a századelő hangulata is.
Nehéz dolgom volt, amikor a sorozat harmadik kötetét, A borostyán hárfát értékeltem a moly.hu oldalán 2018 augusztusában, mivel szeretem a sorozatot – mégis, ahogy a második kötet, ez sem tetszett maradéktalanul, négy csillagot kapott tőlem a regény.A történet érdekes volt, és le is kötött volna, de úgy érzem, túl hossz lett. Nem kellett volna ennyire elnyújtani, kicsit tömörebben nagyobb élményt nyújtott volna. Túl is lett bonyolítva – legalábbis számomra így érződött. Annak viszont nagyon örültem, hogy Veron visszatért Ókanizsára, szeretem ezt a kisvárost és lakóit. Az egész emberléptékű, barátságos, közvetlen. Igazi vidéki kisváros – a szó legjobb értelmében.
Kíváncsian várom, mi lesz a sorozat befejező kötetében, ami már - ahogyan a sorozat első három részéhez hasonlóan - a polcomon pihen. Határozott tervem, hogy ebben az évben megismerkedek Az arany cimbalommal is. Az eddigi kötetekben mindig izgalmas, mégsem véres vagy hátborzongató, a krimiket kevésbé kedvelőknek is emészthető és élvezhető bűnügyi események voltak a központban, ilyesmire számítok a zárókötetben is.
Remélem, hogy az idei évben még jópáran elkezdik olvasni Veron kalandjait, mert rendkívül hangulatos, cselekményes bűnügyi történeteket kapnak, amiket főhősünk kedves, szeretnivaló alakja köt egybe.
De jó, köszi, én is hasonlóképpen éreztem, amikor elolvastam a sorozat egyik kötetét: kell a folytatás!
VálaszTörlésJó olvasást a többihez! Mesélj majd, milyen volt a másik három kötet. :-)
Törlés